Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
World Trade Center
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
525
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 23, 2018 8:50 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 21, 2018 2:14 pm
Következő oldal


☽ Let's blow up the World Trade Center!

Kyara & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1118 • Credit:

 
Zihálva fekszem a hűvös fűben, tüdőm pedig valószínűleg az utolsó nagy levegőket veszi, még mielőtt szétszakadna mind a két lebeny mellkasomban. Nem bírom tovább, öreg vagyok én ennyi rohanáshoz, de ahogy látom kisasszony teljesen jól elszórakoztatja magát a kis fejében, mint ahogy eddig is tette. Jaj te jó ég, mi lett volna, hogyha nem verem be véletlenül a fejét a falba és a korlátba? Nem haltunk volna meg ugyan, de darabokban kerültünk volna elő a törmelékek alól, és nem mintha ezen az ördög faragta arcon lenne bármi féltenivalóm, mert egyébként sem omlanak össze az emberek szépségem előtt, de üldöztetés áldozata lennék, hogyha úgy eltorzulna az arcom, hogy azt már torzszülött cirkuszban kéne mutogatni. Rengeteg ilyen volt régen és kivétel nélkül látogatták ezeket a helyeket az emberek, hogy kegyetlenkedhessenek azokkal, akik valamiféle születési rendellenesség miatt testi hibákkal jöttek világra. Dobálták őket mindennel, amik csak a kezük ügyébe akadtak, leköpték és megverték ezeket a szerencsétleneket, nem egyszer meg is ölték őket, mert túlmentek egy bizonyos határon. Féltek tőlük, emberi testbe zárt démonoknak tartották őket, akiket Isten így büntetett meg a sok bűnért, amiket elkövettek és számukra teljesen elfogadott volt az a gondolkodás, hogyha Isten is bünteti őket, az embernek is szabad, hiszen ez csak egy démon, szenvedjen. Lehet kisasszonyt boszorkánynak nézték volna akkoriban vagy tébolyodottnak? Még most is, mert mind a kettő igaz rá, de biztosan lett volna helye a salemi boszorkány kivégzéseken, mint ahogy a gyerekeimnek egykor. Egyre csillapodó légvétellel nézem a csillagos sötét égboltot, ahol a csillagok úgy világítanak, mint sárga kis fénylő gombok a sötétségben. Isten még hagyta, hogy végignézzük, ahogy mindannyiunk gyerekeit, a családunkat, utódjainkat halálra égetik, hagyta, hogy hallgassuk a sikolyaikat, könyörgéseiket, lássuk a szenvedésüket, érezzük azt a förtelmes bűzt, amit az eleven emberi hús és bőr pörkölődő szaga áraszt, majd bevágott minket abba a fránya ládába és eldobta a kulcsot, most pedig elment valahová pihenni és lógatni a lábát. Én is megtenném szívesen. Kimenni a világ végére, leülni egy sziklára és lelógatni a mélységbe a lábamat, elfeküdni a peremen és bámulni az ürességbe, nem gondolni semmire. De merre lehet a világvége? Melyik szikla széle lehet az? Talán a legnagyobb? Az nem inkább a világ teteje lenne? Nekem az is megfelel, csak innen minél távolabb lehessek.
Valami mozdul mellettem a fűben. Ó, csak a kisasszony! Őt nem fárasztotta ki a nagy rohanás, amit amúgy is végigkacagott és szórakozott visítva, mintha csak egy cirkuszban lenne, vagy valami emberek alkotta szórakoztató egységben. Imbolyogva talpra áll és hajol felém, hogy mind a ketten fejjel lefelé szemlélhessük a másikat, száján kicsúszik a nevem, amit ő adott nekem, de én csak kérdőn nézek rá, nincs erőm ahhoz, hogy bármit is kérdezzek vagy mondjak, de úgy tűnik nem is igényel semmiféle választ, mert kissé kacsázva tesz pár lépést a torony irányába. Jó ég, ez öngyilkos akar lenni. Fejemet kissé fölemelve figyelem, ahogy megáll pár méterrel arrébb és a saját fejében vívódik önmagával és gondolataival, hogy végül az éjszaka csöndjét és a tücskök ciripelését egyetlen józan ordítással törje meg, a torony pedig úgy roskad magába, mint egy hatalmas, ócska, otromba kártyavár. Így dőlt össze a Világkereskedelmi Központ. Az üvegek hangosan robbanva szakadnak szilánkokra kereteikben, a tartóelemek nyögve, jajongva, lassan hajolnak meg majd törnek el és az egész épület magába omlik, ránk pedig por felhő és üvegszilánk csapadék telepszik. Átfordulva a hasamra védem a fejemet a röpködő üvegdaraboktól, kisasszony pedig egészen addig nem hagyja abba az üvöltést, amíg nem marad más a torony helyén, csak egy tekintélyes halomnyi törmelék szemét és roncsok. Nem zavarja, hogy belerepülhet egy szilánk a szájába? Á dehogy, még azt is lenyelné és azt mondaná rá, hogy nagyon finom volt. Köhögve emelem föl a fejemet, amikor a csönd visszatelepszik ránk, szinte fulladozva legyezem magam elől a port, az üvegszilánkok pedig csörögve hullanak le rólam, de nem érek vele szinte semmit, meg kell várni, hogy magától elüljön. Hunyorogva fordulok kisasszony hűlt helye felé és ülök le a mocskos fűbe, háttal a mások által olyan csodásnak tartott napfelkeltének és figyelem, ahogy büszkén siet hozzám ugrálva, másodpercekkel később pedig már vízcseppek záporoznak a fejünkre sűrű egymásutánban. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet és élvezném a vízcseppeket a bőrömön, tátanám szélese a számat, hogy abba gyűjtsek minél több vizet, de a sóhajnak hála tetemes mennyiségű port szívok mélyen magamba és kezdek csillapíthatatlan, fuldokló köhögésbe. Mellkasomat öklömmel ütögetve igyekszem abbahagyni, de mintha beledugtam volna a fejem egy zsák lisztbe és ott vettem volna nagy levegőt, nem akar elmúlni sőt, egyre csak erősödik. A nehéz por lassan elül a víznek hála, kezd tisztulni a látóterünk, cserébe zokniig átázva ülök a nedves fűben, mindenemen vastag réteg szürkés porral és korommal, viszont megállás nélkül gyűjtöm koszos tenyereimbe az ömlő vizet és pótolom eddig elvesztegetett folyadék háztartásom, ennek hála pedig hiányzó pikkelyeim visszanőnek és visszabújnak a bőröm alá, így pedig már úgy nézek ki, akár egy normális ember. Mohón kortyolom a kis adagokat, már azon gondolkozom, hogy közvetlenül a csapból feltörő vízsugár fölé állok és úgy fogok inni, amikor egy kéz nyúl felém, gazdája pedig vigyorog, mint a vadalma. Olyan fáraszthatatlan ez a nő, akár egy gyerek. Kezét megragadva húzom fel magam és nyújtózom, majd megigazítom rám tapadt ruháimat, koszos, nedves fürtjeimet pedig hátratűröm.
'Még egyszer? Egy napra legyen elég egy épület kisasszony, nem dönthetsz össze egy egész várost egyetlen este, vagyis hajnal alatt. Nektek amúgy nem kell pihennetek? Ti elfáradtok, nem marad erőd.' - és nekem sem, hogyha így folytatom. Kezemet szám elé téve ásítok egyet elnyújtottan, melynek végét egy újabb kellemetlen köhögőroham szakítja meg, mellkasomat pedig ismét püfölni kezdem. Lesz egy idő, mire ez kitisztul belőlem.
'Nem kéne neked valahová hazamenned vagy valami? Vagy te nem laksz sehol?' - indulok el lassú léptekkel a törmelékek között és tolok félre mindent lábbal, amit csak tudok, így csinálva magamnak utat a szeméthalomban. Ameddig csak a szem ellát, mindenfelé törmelékek, szemét és egy szanaszét szaggatott test darabjai. A portás, a halott báb. Szisszenve hajolok le és emelem fel könyökétől elvált alkarját, melyet beburkol a vérével átáztatott egykor fehér egyenruha. Az emberek nem tudnak meghalni. Senki sem tud. Ő akkor még életben van, mi lesz vele? Jön majd valaki és összerakja? Az illető építő dolgát megkönnyítve hajítom a testrészt a fűbe és állok bele egy kisebb kátyúnyi tócsába, majd kisasszonyra nézek és fáradtan, de büszkén elmosolyodva intek oda neki, aki még sokra viheti egyszer az életben, akármennyire is tapsol egy cintányérozó majom az agya helyén.
'Szerintem mi még valamikor találkozni fogunk.' - abban az esetben, hogyha nem költözöm ki a világ végére egy szikla szélére és onnan fogom nézni, ahogy a világ lassan elpusztítja magát, ugyanúgy magába omlik a háborúzóknak hála, mint ez a torony, de azt már senki nem fogja túlélni. Akárhogy is, lassan elkezdek süllyedni a tócsában, hagyom, hogy elnyeljen és majd kikössek otthon, hogy végre megpihenhessek egy ilyen éjszaka után.


//köszönöm a játékot kisasszony  luv //




Utolsó Poszt Kedd Júl. 17, 2018 9:35 am
Következő oldal


This is my world
- Nem, de tüzet okádani és mindent elpusztítani maga körül igen - sóhajtom teátrálisan, mintha valóban minden vágyam ez volna. Nem lenne semmi, mit kívánhatnék, csak ez. Hogy pusztítsak, hogy mindent romba dönthessek. S erre kiváló lehetőség ez az átokfajzat épület.
Koncentrálok, de nagyon is. Még szemöldökömet is összeráncolom, ahogy magam elé képzelem az épület szerkezetét. Ahogy elmémbe megkeresem a gyenge pontot, azt az egy tartó pillért, ahol…
Oh, de édes kis matrica van felragasztva! Egy halálmadár, ami épp egy szemet szed ki. Hát én mindjárt megzabálom! Vagy az ott sincs, csak én képzelgetem? Áh, biztos, hogy ott van. Na jó, koncentráljunk tovább.
- Cssssss - intek idegesen kezemmel, ahogy a mögöttem állót csitítgatom. Már szinte el is felejtettem majdnem, hogy itt van.
De végül is engem taperol, szóval… És meglök. Valamit mondd, torkomat pedig nevetés kaparássza. Hát akkor indulás előre! - Deeee! - kezdenék bele a magyarázkodásba. Szinte élvezem, ahogy a föld meginog a lábam alatt. Annyira… veszélyes. Annyira… életteli. Amikor ott állsz, és tudod, hogy lehet, itt a vége. Itt meghalsz. Itt… Véged van.
Ez az, mi igazán éltet. Kínt hívom magamhoz, de mint jótét kislány - vagy kisfiú - indul útnak Mandró mögött, a betont karistolva. Szikrákat hány, látom lelki szemeim előtt. Éle talán ki is kopik.
- Mit fosol? Sem te, sem én ne halunk meg úgysem, de uh! - lépek egy nagyobbat előtte, a kijárat  szomszédságába, hogy karjait lerázzam vállamról. Szembefordulva vele, vigyorgok rá eszelősen. - Tippelj, hogy halunk meg! - nem mintha nem tudnánk megakadályozni, de abba mi a poén. - Vagy tudod mit! Rendezzünk haláltábort, nem is! Embereknek haláltúrát! Túlélik, vagy nem - vigyorgok rá.
Ez egyszerűen Luciferális ötlet! Hogy-hogy nem jutott ez még eszembe? Hogyan!? Nem is adrenalin tábor lenne, ez már egyenesen… Az agyuk eldurranna attól, amit itt tudnánk nekik nyújtani.
De Mandró nem kapható hasonlókra. Inkább csak halad tovább előre, az sem zavarja, ha belém ütközik. Lehajolva, lábaimat megfogva dob át a vállán. Hasam bukfencet vet, halk öklendezés, mi hallható tőlem. Most mi van? A hasamat nyomja a vállával. Olyan csontos, mint egy rozoga ezer éves csontváz. De hátha dob rajtam és akkor máris csípőmet nyomják vállai. Addig is, én könyökkel lapockájába könyöklök és hiába mondja, hogy ne gondoljak rá, annál jobban gondolok a torony összeomlására. S közben persze ábrándozok tovább.
- Lehetne személyre szabott haláltúra meg csoportos. A csoportos ilyen épület összeomlásos, lift leszakadás, hídfelborulásos. Uh, vízbefulladás! Vagy csak pecséttel elátkozzuk őket, hogy azt higgyék ők egy-egy főbün! Bezárjuk őket egy-egy szobába és indulhat a harc! És közbe fogadásokat is lehetne kötni, hogy ki marad életbe. Ez nem a nagy Ő lenne, de nem is a leggyengébb láncszem - sóhajtom miközben államat tenyerembe ejtem, lábaimmal pedig fel-le kapálózok.
Már nyitnám is a számat, ha az egyik fordulónál nem a falba verném a fejemet. Enyhén megszédülve akasztom ki könyököm lapockájából és hanyatlok alá. Talán még a fél másodperces elalélásomba nyálam is ruhájára csorgatom, ami amúgy bűzlik, mint a nyavalya.
Hirtelen eszmélek fel.
Eszelős nevetésbe kezdek, ahogy egy apró gondolat kezd el csírázni elmémbe. Nevetésem betölti a teret, s újra megrázkódik alattunk a talaj. Ezúttal a korlátba veri a fejemet. Vérem, a halántékomon lassan folyik végig újra csak elalét fejemen. Homlokomon, egészen hajam irányába.
Hiába kérdez, elmémig nem jut el kérdése, hiszen épp öntudatlan állapotban vagyok. S ettől mintha az épület csak jobban rázkódna.
Elmémbe épp egy régi jelene játszódik újra. A székbe ülve, fejemet és karjaimat erősen rögzítik bőrszíjakkal. Látom magam mellett a panelt, a drótokat. Érzem a halántékomon a nedves tappancsokat. Egy női kéz nyúl a kapcsolóhoz. Fogaim közé nem tesznek be most bőrszíjat.
Testem ívbe feszülne, de a kötelek és a szíjak nem engedik. Szememből könny szökken ki, földöntúli hangon ordítok fájdalmamba.
Mintha rémálomból eszmélnék. Hirtelen nem tudom, hogy merre is vagyok. Rúg kapálok, ha kell Mandró vállán. Az épület még jobban megrázkódik.
Talán pont ekkor áll meg egy pillanatra? A lépcsőház teteje lassan omlik be. Vakolat darabok hullanak alá, színezik be hajunkat, hátamat, Mandró vállát. Egy nagyobb törmelék száguld felénk. Ezt egyszerűen dobom csak oldalra, beszakítva vele az egyik emelet vészkijáratának ajtaját. A látvány annyira tetszik, hogy elröhögöm magam és a továbbiakba is ezt játszom. Minden emelete kijáratát beszakítom, de azért figyelek arra, elmém valamelyik hátsó zuga, hogy a tartó oszlopokat épségbe hagyjam. Anélkül meg túléljük, bár nem tudom, hogy mit számít ez neki? Tudtommal nem tudnak meghalni, de hát. Vállamat megvonom továbbra is pihenve a hátán.
- Egy kis malac… - letekintek a mélybe és van még hátra nem kevés. Egy törmelék épp Mandró előtt hullana le, fejbe verve őt. De lássátok kivel van dolga. Feje búbjától pár centire állítom meg. Úgy emelem meg, mintha tálcát tartanék elé - Egy kis port és… vakolatot? - tartom elé, mintha valami íncsiklandó falatka lenne.
Honnan tudjam, hogy mit esznek? Hermész semmit sem mondott nekem róluk!
Na de…
Hopp, hopp, nagyot ugrik Mandró. Egy, két, há, uuuuh! - kiáltom el magam, vidáman nevetéssel, ahogy érzem, ahogy ugrál. Igaz ettől csak még jobban szédülök, gyomrom sem az igazi még, sőt, mi több. Émelygésem egyre rosszabb, de nem. Még nem adom ki magamból, amit akarok.
Majd ha leérünk. Ééééés
- Ott a szabadság! - kiáltom vidáman, előre mutatva. Nekem előre, nem neki. Neki háttal. De nem arra megyünk. - Hé! Mandró! Tudom, hogy te nem Hermész vagy, de rossz irányba mész! - csapkodom meg a vállát, nevetve, de mit sem ér. Ne marra megyünk, pedig az mennyivel mulatságosabb lenne!
Nevetésem mit sem csillapul, ahogy kirobbanunk az éjszaka frissítő szabadba. A hajnal már a nyakunkon, a keleti féltekén halványkéken dereng fel a nap első fényei.
Ő letesz, két lábamra, de úgy dőlök el, mint egy rossz plüssbaba. Lábaim terpeszbe, épp saját lábfejem csodálatára fókuszálok. Milyen szépek… Milyen kicsik. Létezik, hogy valami ennyire kicsi legyen? Szinte elfelejtek mindent magam körül, kizárok mindent elmémből, amikor ledől mellém valaki.
- Mandró! - kiáltok fel vidáman, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. De tényleg, mikor láttam utoljára!? Olyan régen volt már.
- Mehet? - pislogok nagyokat. Mi mehet? És hova? És miért? Lassan állok fel mellőle és felé hajolva szédülök meg. Ide-oda imbolygok felette. Gyomrom tartalmával küzdök. Szorosra szorítom fogaimat, még ajkaimat is bepréselem. Felemelve kezemet emelkedek fel, hogy még véletlenül se őt hányjam le, amikor…
- Jé! - még áll az épület amit romba döntöttünk?
Vagy még meg sem történt.
- Hát persze - pfújolok egyet, megtekerve mutatóujjam a halántékom körül. Hát már el is felejtettem. Hogy lehetett ezt!
Akkor most megállok, szemeimet újra lehunyom. Koncentrálok. Szerzek valahonnan emléket. Enerigát. De mégis, honnan? Eszembe jut legújabb motivációm. Az az átokfajzat lovas. De nem, ez nem elég. Mégsem tudom kiverni már fejemből. Látom gyönyörű ördögi alakját, alávaló vigyorát, azt, ahogy senki más nem képes vigyorogni. Mennyire egy alamuszi mosoly ez. Mennyire magával ragadó. Aljas tette villan be. Ahogy fejembe játszva apámnak adta ki magát és el akart a hitetni, hogy egy senki vagyok számára. A harag úgy robban ki belőlem, mint még soha. Senkire nem voltam ennyire mérges. Sem élőre, sem holtra.
Ordítva nyitom ki szemeimet, s mintha csak végszóra várt volna az épület. Úgy robbannak fel a tartógerendák végül. Lassan omlik alá, szele elragad minket is, a törmelékek a magasból hullanak alá. Nem sok energiám maradt, de arra épp elég, hogy a fejünk fölé száguldó darabokat eltüntessem az útból. Egyfajta védőpajzsot képezek. A legtöbb félvér nem foglalkozik képességével. Ellenben én annál nagyobb gondot fordítok rá. Minél többet gyakorolok, annál hatalmasabb erőket tudok mozgatni. Ez szinte meg sem kottyan.
A por felkavarodik az utcán, a nap első sugarai világítanak meg minket, a szürkületen át. Lassan fordulok a földön fekvő irányába. Eszembe jut, amit Hermész említett a vízről. Az út túloldalán érintetlen maradt egy vörösre festett tűzcsap. Utolsó erőmmel egy pislantás kíséretében tépem ki a földből. Vagy le a tetejét, lényegtelen. A vízcseppek lenyomják a port, egyenesen ránk. Azon túl, hogy merőben vizesek leszünk, még mocskosak. Mocskosabbak, mint bármi más.
- Ez jó volt, csináljuk még egyszer! - tapsikolok a lábam alá gyűl víztócsába, majd Mandró felé nyújtom a kezem, ha fel akarna állni.
[/quote]


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 5:11 pm
Következő oldal


☽ Let's blow up the World Trade Center!

Kyara & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1017 • Credit:

 
'Nem tudom miért látsz sárkányt, de ne rá figyelj, hanem arra, amit mondok, mert a sárkány nem fog megtanítani összedönteni egy épületet.' - masszírozom tovább, miközben arcomat a felkaromba nyomom és ásítok egy hatalmasat. Gyorsan kell végeznem itt, különben el fogok aludni félúton és ki tudja milyen táskát akar belőlem csinálni ez az őrült nőszemély, amit tényleg hordana is, miközben össze - vissza röhögcsél és ugrándozik jobbra - balra. Fejemet megrázva próbálom kitisztítani a gondolataimat és elűzni az álmosságot, mégis akkor sikerül igazán, amikor az épület enyhén, de mégis érezhetően megremeg. A bútorok odébb táncoltak a helyükről, ugyan csak pár centivel, de odébb mentek, a még álló asztalokról az üveges csecsebecsék meginogtak vagy le is borultak és hangosan csilingelve törnek össze, repednek be a családi fényképes keret üvegei, táncoló barátunk pedig abbahagyja a táncolást és a szája elé kapja némán a kezét, mintha valami huncutságot csinált volna, hogy utána élettelenül essen össze, mintha egy báb lenne és ne mozduljon többé.
'Azt hiszem bölcsebb lenne, hogyha nem lennénk a toronyban, amikor ez összedől. Javaslom szééépen induljunk meg lefelé, te pedig ne gondolj semmire, ürítsd ki a fejed, gondolja a sárkányra, amit láttál, bármire, csak maradjon ez a vacak, mire leérünk.' - ragadom meg a vállát és magam előtt tolva a kisasszonyt masszírozgatom tovább, de még nekem is virágokra és madarakra kell gondolnom, hogy ne pánikoljak be, hogy negyven emelet magasan vagyunk a földtől és konkrétan palacsintaként fogok szétfolyni a törmelékek alatt, hogyha ez beszakad alattunk, jobb esetben csak átfúródom egy gerendán és a beleim feltekerednek rá, ez az őrült pedig utolsó leheletével is azon fog nevetni, hogy milyen viccesen mutatnak rajta, mintha egy fém karácsonyfa lenne belekkel körbetekerve. Atyaég, elkezdtem úgy gondolkozni, mint ő! Okééé, lélegez mélyeket Ruben, beszííív, kifúúúj, beszííív, kifúúúj és ezt ismételgesd. Egészen a vészkijáratig tolom magam előtt a kisasszonyt és még igazán azt sem akarom engedni, hogy a fejét hátra fordítsa és eszelősen rám mosolyogjon, ahogy ezt az utóbbi pár órában tette, helyette engedély és minden egyes előzetes beszélgetés nélkül a vállamra kapom és belököm a vészkijáratot, az épület ekkor pedig ismét megremeg és most már nem kevés törmelék omlása is vele együtt jár.
'Ez te voltál? Mondtam, hogy nem szabad erre gondolni, amíg bent vagyunk! Csúnya, rossz kisasszony!' - dobok rajta egyet és sietősen indulok el lefelé vele, de képtelenség lesz lerohanni negyven emeletet, mert ezek a vacak alulról fog elkezdeni beomlani, nem pedig felülről. Ó Ruben, ha egy csepp eszed is lett volna! Kettesével veszem a lépcsőfokokat, ami igencsak nehézkes egy holtsúlyú nővel a vállamon, hiába van vagy negyven kiló összesen az italozásoktól és a szerektől, amiket magába töm, hogy színes sárkányokat lásson és folyton ilyen jó legyen a kedve, arról nem beszélve, hogy akármennyire is igyekszem sietve mégis óvatosan venni a kanyarokat, szisszenve hallom, hogy a feje odaütődik valaminek, ami jobb esetben a fal, rosszabban a korlát. Lent meggyógyítom ígérem, csak ne legyél még eszelősebb addigra! Hol járunk? Még csak a harmincadikon? Úúú, mitől szédülök? Megtorpanva a fordulóban dőlök neki a falnak, csomagostul a vállamon és nagyokat pislogva próbálom kitisztítani az agyamat, de nagyon úgy néz ki, hogy az órákkal ezelőtt megivott keverék ital győzött a belsőségeim felett és hősként újra napvilágot akar látni. Nyöszörögve kényszerítem magam arra, hogy ismét elinduljak, de mintha visszasüllyednék magamba és nem lenne meg többé az a rövid elválasztó út, amin keresztül az ital a gyomromból visszajut a számig, hanem mintha a gyomrom egyenesen a torkomhoz lenne kötve, a korlátba kapaszkodva félkézzel, köhögve, öklendezve adok ki mindent magamból harminc emelet magasságából.
'Ha le mered hányni a hátam kisasszony... nem leszünk barátok többé...' - Leát is ezzel szoktam fenyegetni, amikor valami rosszat akar csinálni az én rovásomra és őt ezzel általában meg is tudom győzni, de nem tudom, hogy ez van hatni fog - e egy nála jóval idősebb nőre, akinek azóta önálló akarata van, amióta először az anyjára pislantott. Számat megtörölve indulok el újra most már valamivel magabiztosabban, de majdnem elvágódom, amikor az épület ismét úgy dönt, hogy megsiettet minket kissé és az enyhe remegés, amit fönt éreztünk az első kísérlet után most már állandóvá válik és hallani, ahogy az üvegfalú épület ablakai berepednek és kitörnek, elkezdenek maguktól szétrobbanni, aminek a vállamon heverésző csomag vélhetően nagyon örül, hogy ekkora káoszt teremtett. Oké, még húsz emelet. Meglesz seperc alatt, nem fog történni addig semmi. Ugye?
Az utolsó két emeletet már szinte ugrálva teszem meg. Kezem le - le csúszik a korláttól izzadó tenyeremnek hála, homlokom csapzott a sok izzadtságtól és kisasszonyt is egyre nehezebben bírom már, amikor a vészkijárat ajtaját zihálva rúgom ki, de még itt sem dobom le magamról a batyumat, hanem egészen a bejáratig rohanok vele, nem törődve vele, hogy a fémdetektoros kapu fülsüketítően sivítva jelez, hogy fémes tárgy van valamelyikünknél. Ugyan ki állítana meg minket érte? Senki! Még a szellemek sem jönnének erre a helyre, csak két elvetemült; a félszerzet és a leviatán. Sietve nyitom ki a súlyos üvegajtót és úgy rohanok minél távolabb a toronytól, ahogy a lábaim engedik, majd lerakom a kis hölgyet a földre, hogy levegőért kapkodva vágódjak el és próbáljak mozdulatlan maradni, amíg vissza nem áll a légzésem egyenletes formájába. Arcomat olajként borítja be az izzadtság és szerintem ehhez mérten olyan a szagom is, amit jóindulattal mondva is nehéz lesz elviselni, mégis fölemelem mutatóujjam kisasszony felé és próbálom neki jelezni, hogy most már azt csinál a toronnyal, amit akar.
'Na... most... már... mehet...' - lehelem szinte a szavakat, amiket még megformálni az erőt próbáltató, kezemet leejtem magam mellé és nézem, ahogy egy pehelysúlyú gyerek összedönti az egész World Trade Centert az elméjével, ami nem túl épp, de sikerül neki. Ha ilyen gyorsan tanul, akkor nem kell neki túl sok ahhoz, hogy majdnem boszorkányi szintre fejlessze fel magát általam, onnantól kezdve pedig nem lesz számára megállás és ideje korán ki kell iktatni az őrült elméje miatt. De ezzel majd ráérek foglalkozni akkor, amikor éppen nem meghalni próbálok, van elég levegőm és nem izzadom ki azt a poshadt vizet sem, amit odafönt magamba töltöttem. Ha sikerül innen feltápászkodnom az első utam egy kocsmáig fog vezetni, ahol befekszem a csap alá és addig töltöm magamba a vizet, ameddig már rosszul nem leszek tőle.



Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 7:36 pm
Következő oldal


This is my world
Jellemzésére újra levakarok koszsos körmömmel egy újabb pikkelyt. Ujjaim között dörzsölve összevont szemöldökkel figyelem a hatást, amit gyakorol. Tényleg olyan, mint mondja? Így valóban nem lesz cuki Levi táskám és cipőm.
- Azt hiszem, hogy ez esetben meg kell ölni téged, megnyúzni és úgy készíteni belőled kiegészítőket - vigyorgok rá. Hangomban semmi fenyegető nincs. Ha akarnám megtehetném. Fogalmazzunk úgy, hogy megpróbálnám megtenni. De nem akarom.
Azzal most semmit sem érnék el, meg amúgy is. Egy napra, egy gyilkosság elég. S ha már itt tartunk… Azt már meg sem hallom, hogy épp saját halálának fájdalmasságáról beszél, vagy az épp a nyúzása? Magam sem tudom. A lényeg, hogy művemet figyelem. A kibelezett, elvérzett embert. Vaj mennyi idő múlva fog feléledni? Szeretném én ezt megvárni…
Emiatt sem látom, hogy keze közelít hozzám. Homlokomat éri nyálkás, nyirkos ujja, én pedig engedelmesen dőlök el odlalra, egészen le a földre. Mint akit valóban fejbelőttek. Testem megtörik, élettelenné válik. Tekintetem vízenyőssé, ahogy a férfira meredek. Persze én magamban tudom, hogy ez csak színjáték, de vajon ő tudja?
Lehet, hogy nem is lemászok róla, hanem egyenesen átgördülve a lábán lecsattanok a földre? A hatás kedvéért mindent. Pár pillanatnyi néma csend honol, majd hirtelen mozdulok meg. Fejem újra az asztal mellett van, rá tekintve, ezernyi kérdésem feltéve.
De ezek nem is izgatna. Ki az a Lea?
Egy gyerek.
Nagyszerű. Ennél több nem is kell, hogy grimasz üljön ki arcomra. Nem bírom a fajtáját. Magamat sem bírtam gyerekként, majd mást épp fogok? Felhúznak a nyávogásukkal, rinyálásukkal, ezernyi kérdéseikkel. A De Miért? a kedvencem.
Hamar visszakerülök csípőjére. Nincs kedvem még onnan lemászni, amúgy is valóban érdekesebb anatómiai szemmel. Egyre több és több pikkely jelenik meg rajta.
- Mitől van ez? - kérdezem elhaló gyönyörködéssel. Ez… Ez…
Valami fenomenális! Hogyan lehetséges mégis!? Miként… És miért?
Kezei elkalandoznak, majd visszatalálnak harisnyámra. Nem sajnálom a darabot, napok óta szakad rajtam. Lesz rajta egy nagyobb lyuk? Kit izgat? Lyukasan szép az élet!
Érted!
Lyuk-mukk, benne vuk!
Háhá!
Nem foglalkozom majd ezzel, majd akkor ha le kell cserélnem. Addig is jó ez így.
Szemöldököm érdkelődve vonom magasra horkanását hallva, de hát… Ahogy ő sem így én sem látok a fejébe, így csak elröhögöm magam.
Magunkba nevető társat leltem meg benne.
- Mert az vagyok… ronda ragályos betegség. Beleférkőzöm a pici kis agyacskádba és belülről fogom elpusztítani. Beleeszem magam az elmédbe - nevetem el magamat. Kissé nagyképű vagyok?
Talán családi vonás, mit sem tudom. De eddig még sokakat őrjítettem meg, miért lenne majd pont ő kivétel? Vélhetőleg többé úgysem találkozunk. Na ne vegye senki magára. Általában sosem találkozom még egyszer azzal, akivel már egyszer igen. Ritka alkalmak, amikor igen. Azzal a pacikával igen… Brrr… De hogy rohadna meg ő is, ott ahol van…
- Kisasszony és Mandró - ízlelgetem neveinket. Az enyém nyilván nem tetszik, de ember legyen a talpán, aki képes a kedvemre tenni.
Lehetetlen. Vagyis… majdnem. Még jó, hogy apcinak nincs nehéz dolga velem.
Fel sem tűnik, hogy kezem közbe hova vándorol, lábrángatására leszek figyelmes. Megbillenek csípőjén, kezemmel a bordáján támaszkodom meg, úgy tolom vissza magam. A továbbiakba inkább csak szám sarkába tartom a cigit. Így a legbiztonságosabb. Külön képességem, hogy mellette úgy tudok inni, hogy nem folyik ki számból az ital.
Na, zseni vagyok?
- Fogalmam sincs, hogy mi a neve - bólintok egy hatalmasat, egyetértés jeléül. Felőlem lehetett Athan, vagy Mathi, vagy Fatnah. Azt is elhinném neki. Viszont jellemzése tökéletesen illik rá. - Habár én egy percig sem lenék nyugodt. Az vadbarom tud néha lenni - lehelem elhalóan, meglepődve. Mintha valóban megijedtem volna tőle. Szó sincs róla, annyi érdekességet mutatott nekem, de ezt egyelőre nem osztom meg új pajtimmal. Hadd higgye, hogy csalódást okozott nekem. Vagy bármit. Ezt rábízom. - Fáradt, vagy szomjas. Ez mondjuk ismerős - mintha nekem is néha szükségszerű ott lennem kedélyes emberek mellett. Mintha mellettük valamiért feltöltődnék. De nélkülük? Egyenesen feszült és még jobban bomlott elméjű vagyok, mint általában.
Ez pedig most is érezhető. Ezért is viselkedek úgy, ahogyan.
És csúsznak ki számon direkt dolgok. Véletlenül csináltam direkt, de vagy túl fáradt, vagy őt sem érdekli annyira az a rohadt doboz. Bezzeg engem! Bele akarom zárni egy picikét a démoncikámat! Vagy legalább csak éreztetni vele, hogy van ellene fegyverem. Lehetne ő a Davy Jonesom!
- Kell ez a tudás - jelentem ki magabiztosan. - Senki sem olyan erős. Mindenki hatalma meggyengült a Ribi miatt - vonom meg a vállamat. - Csak egy kis gyakorlás kell nektek és máris erőtök teljébe lesztek, mint régen - vigyorgok szemtelenül. - Jaj ezt ne is mondd!! Tesódi is azt mondta, mint te. De mit kell ezen rinyálni? Úgyse tudtok visszamenni - mindenek közbe azért hálás vagyok neki, hogy ő sem teszi meg. Hajam tépném ki és ugranék ki eme épületből…
De ehelyett inkább táncra perdülök, majd egy asztalnak esek, aki velem együtt borul fel. Érzem, ahogy gerincemet nyomja a bútor. Bőröm sérti fel, de mit sem foglalkozok a kiserkenő vérrel, a szálkák kínzó fájdalmával.
Valaki pedig messziről röhög rajtam.
Végre valaki! Ki értékel! Még ha a szerencsétlenségemet. Visszaszívom amit Hermésznek mondtam.
- Te tetszel nekem! - felelem elfogadva mancsát.
Pillanatok múlva már háttal állok neki, ő pedig magyaráz.
Engedelmeskedek neki. Vállaimat csípőmet azért megigazítom előtte. Torkomat megköszörülöm. Szemeim lehunyom és…
Máris érzem, hogy enyhén szédülök. Tán ő tapasztalhatja is, hiszen körbe-körbe billegek ki egyensúlyomból.
- Miért látok egy kibaszott nagy sárkányt? - kérdezem továbbra is behunyt szemmel és…
Jaj most figyelni kell!
És koncentrálni! Na de részegen!?
Viszont ha ezt elcseszem, akkor többé nem tanít.
Dehogynem. Vállam könnyen vonom meg saját gondolataimra.
Elképzelem, amiket mondd, de annak egy másik alakját. Koponyákat látok helyette, a szerkezetként. Csontokat. Vért. Rothadó húst. Fincsi. Ajkaimat is megnyalom közbe. S mindez közbe oly színes is!
Masszírozásra halkan nyögök fel. Ez még tetszik is. De még mennyire.
- Ezt ne hagyd abba! Még pár perc, és teljesen átszellemülök! - de mivé is? Magam sem tudom. - De oké, elképzelem. Mindent. Centiről, centire.
Elképzelek mindent, néha megrázom a fejemet, ha épp elkalandozna gondolatom valami iránt. Így… Így… Elképzelem miként omlana össze. Enyhe remegést érzek. Szemeim azonnal kipattannak. - Ezt csak én éreztem?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 1:57 pm
Következő oldal


☽ Let's blow up the World Trade Center!

Kyara & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1423 • Credit:

 
Mi lenne, ha először a cipzár trükköt mutatnám meg neki? Mondjuk azzal csak ő járna rosszul, mert soha többé nem húznám ki a szájára varázsolt láthatatlan cipzárt, amit behúznék és örökkön örökké csak hümmögni tudna meg mutogatni. Szét reped a fejem tőle! Hogy tud valaki ennyit beszélni? Oké, hogy még fiatal, bohó, mellé még őrült is és kifejezetten jól elszórakozik magában hangosan, én viszont ráhúznám azt a zárat a szájára, hogy kicsit lehiggadjon, de akkor az is lehet, hogy földhöz vágná magát és úgy hisztériázna, mint a gyerekek a boltban, amikor anyuka nem vesz meg nekik valamit és egy kisebb - nagyobb jelenetezéssel elérik, hogy mégis megkapják azt a cukorkát, ami szétrohasztja a fogaikat és utána nem tudnak tőle aludni délután és még a hasuk is fáj, de legalább megkapták és nem anyuci győzött. Itt viszont én győznék és nem érdekelne egy neveletlen gyerek hisztije. Ám ahelyett, hogy befognám a száját egy élethosszig, csak megvakargatom az arcomat és laposakat pislogva próbálom feldolgozni a végtelen információ és hablaty mennyiséget, ami a cigarettától és alkoholtól bűzlő szájból áramlik. Húha, kezd Ruben bácsi morcos lenni, vagy csak ingadozik a hangulata? Óóóha, szedjük össze magunkat!
'A cipő, táska és egyéb kiegészítő gyártása belőlem lehetetlen lenne, mert nem marad meg túl sokáig éppen a pikkely, ha nem rajtam van. Leesik, bírja pár percig, utána elkezd összefonnyadni és a végén nem marad más, mint egy leheletvékony gombóc, amihez ha hozzányúlsz azonnal elporlad. Nem lenne egy sikeres biznisz. Meg nekem is fájna, ami téged a legkevésbé sem érdekel, de attól nekem még nem esne jól.' - lököm meg mutatóujjammal a homloka közepét, mintha golyót repítenék abba a csinos fejébe és nem túlságosan megfelelően működő szürkeállományába, miközben újabb kérdés záporozik felém Leát illetően, ami valójában úgysem érdekli, mint ahogy semmi más sem abból, amit én mondok, mert unalmas vagyok, öreges és nem utolsó sorban jobban érdekli az, ami a ruha alatt van. Még több pikkely, némi szőr és hús meg bőr. Meg talán izom is. Anyánk a teremtésünkkor mindenkit igyekezett angyalarcúvá varázsolni, valamiért nálam biztosan elkalandozhatott a figyelme és ezért sikerültem olyanra, mint egy rossz arcú bűnöző, no de kit foglalkoztat?
'Lea egy kislány.' - és ennyi információ bőven elég a számára, mert a többi úgy sem érdekelné, vagy túl sok mindent kotyognék ki a kisasszony pedig egy elvetemült pillanatában gondolna egyet és a nyomukba eredne, de abból csak nekiszármazna baja. Igen, tudom, hogyha ezt a többiek hallanák, akkor úgy néznének rám, mint egy félőrültre, hogy miért ragaszkodom egy családhoz, ahol van egy idegesítő apró lény, aki nem fog megélni többet mint hetven életév, a szülők mondhatni fél lábbal a sírban vannak és egyszer meg fognak halni mindannyian, arról nem beszélve, hogy nincs is lelkem, semmit nem kéne éreznem irányukba, ráadásul még emberek is, de nem tehetek róla, megszerettem őket, főleg azt az apró, magas hangú teremtményt, aki szerint túl öreg vagyok már ahhoz, hogy megverjem őt társasban. Kisasszony combjait elengedve nyújtózom egy hatalmasat, hogy vén csontjaim kiroppanjanak, majd kezeim ismét visszatalálnak eredeti helyükre és a harisnya lyukas részét kezdem el piszkálgatni és tovább szakítani, szálakká szétszedni, miközben ő még mindig  a nevemről tart hatalmas hévvel, tűzzel előadást, hogy őt aztán egy percig nem érdekli, hogy engem hogy hívnak, neki Mandró leszek és kész, ott a pont a mondat végén. Szóval ilyen egy félvér ezek szerint? Mindegyik ilyen agyalágyult? Ha felnyitnám a koponyáját lehet egy adag rózsaszín folyós rágó ott bugyborékolna benne, de ő még azon is nevetne, sőt kifejezetten csikizné és őrjöngene, hogy hagyjam abba. Hmmm, nem is olyan rossz ötlet. Helyeslően hümmögök minden szavára, miközben a csinos kis fehér homlokát nézem, ahová nemrégiben golyót eresztettem és elképzelem, hogy hogyan bandzsítana és lógna ki a nyelve, hogyha elkezdeném körbe felvágni a koponyáját és egyetlen halkan zörgő hangot tudna csak kiadni, mintha valami tönkrement volna benne. Uhhh, még mindig részeg vagyok. Ismét felhorkantok magamban nevetés gyanánt és kissé megrázom a fejem, hogy elég legyen ezekből a megrázó gondolatokból. Holnap már jobb lesz, visszatér minden a régibe és ugyanolyan leszek, sőt még viccesebb is.
'Hát... gyilkossági indoknak? Vagy előre megtervezett szándékos emberölési kísérletnek? Az előbb mondtad, de igen, értem a lényeget és nem foglak Miss Pusztitusznak hívni. Úgy hangzik, mint egy ronda ragályos betegségnek a neve, amitől sárga, gennyes kelések lesznek rajtad, ami aztán átvált feketébe és elkezd rohadni tőle az ember és még büdös is. Láttam már ilyet, nem túl szép látvány és rendkívül szagos. Maradsz kisasszony, én maradok Mandró, el is neveztük egymást.' - szisszenek fel a mondat végén és rántom meg kissé a lábam, a kezét pedig odébb lököm az égő cigarettával. Nem zavar a szag, nem zavar a füst, de az már annál inkább, amikor bennem akarja elnyomni a cigarettáját, bár a seb másodpercek alatt begyógyul és úgy éreztem csak, mintha valaki egy gombostűvel szúrt volna meg, mégis kihagynám, hogy a kisasszony ezzel szórakoztassa magát hajnalig.
'Aha... az Athan volt, ő olyan kis mufurc általában mindenre, de ha akar valamit, akkor kifejezetten aranyos tud lenni. Tipikusan az a mosolygós, lányok és a szülők kedvence, aki miatt a szülők megnyugodhatnak, hogy a lányuk jó kezekben lesz. De ha neked ő Hermész, ám legyen, én nem szólok bele, meg szerintem ő sem nagyon akar. És azért pikkelyesedem, mert fáradt vagyok és szomjas. Pihennem kell, vagy nem tudom a pikkelyeket eltüntetni és gyengébb lesz az erőm, mint általában, akkor pedig nem fogunk tornyokat döntögetni sehova, maximum megrázzuk kicsit, de az téged egy percig sem szórakoztatna, tudom nagyon jól.' - és erről szentül meg vagyok győződve, hogy a kicsi lányt olyan gyenge trükkök, mint a toron megrázása cseppet sem kötné le, hanem egyenesen unná, még el is aludna rajta. Neki katasztrófa kell, káosz, aminek visongva tud örülni és a maradványokat büszkén körbeugrálhatja, hogy az bizony az ő műve. Nagyot ásítva nézem végig, ahogy szinte gyermeki kíváncsisággal eszi meg a nemrég a körmöm alól kipöckölt pikkelyemet. Ez olyan lehet, mint amikor valaki a saját körmét rágja le és azt eszi meg? Mondanám, hogy egészségére, de a tőle jól megszokott módon addigra már ismét másra terelődik a szó és úgy táncolja körbe a szobát, mint egy elvetemült balerina. Orrnyergemet masszírozva ülök fel és kissé már laposabbakat pislogva nézem a kisasszonyt, ahogy mindenféléket rajzol a falra és színlelt megbánással, kezével a szája előtt néz rám, amiért megemlítette a ládát, ami több száz évig a börtönünk volt. Nem tudom mit vár tőlem. Hogy lepattanjak az asztalról és üvöltve közeledjek felé? Hogy megverjem vagy megátkozzam? Hogy ugyanarra a sorsra juttassam, mint a szteppelő biztonsági őrt? Egyik sem fog megtörténni, cserébe csak egyik szemöldökömet a magasba vonom és rosszallóan csóválom a fejemet, hogy Athan nem bírt magával és elsírta szégyenteljes ládában töltött éveinket.
'Nagyon sok mindent tudunk kisasszony, de a ládában eltöltött pár száz év alatt meggyengült a tudásunk és már nem vagyunk olyan erősek, mint annak idején, amikor megszülettünk. Nem kezdek el neked erről nyafogni, mert az a többi testvérem reszortja, hogy sírjanak, hogy régen minden mennyivel másabb volt és mennyivel jobb, nekem speciel szétreped a fejem attól, hogyha ezt újra végig kellene hallgatnom.' - államat a tenyerembe támasztva nézem félmosollyal az arcomon az eszelőst, aki táncol egy hullával, de hamar feltör belőlem egy hatalmas kárörvendő kacaj, ahogy végigbucskázik a fél irodán és még mielőtt belekapaszkodhatna az asztalba, amin ülök, hogy ellensúlyként szolgálva az alkalmatosság ne dőljön fel, hanem megtartsa, szimplán leugrom, a bútorzat pedig kisasszonnyal együtt borul fel, mg én a térdemet csapkodva vihogok a jeleneten. Mint egy rajzfilm! Viszont ettől máris sokkal élénkebbnek érzem magam. Könnyeimet törölgetve tolom félre az asztalt és vihogva húzom fel az elvetemült balerinát a földről, majd magam elé perdítem és arccal az iroda felé fordítom.
'Csukd be szépen a szemeidet. Ez majdnem olyan lesz, mint az atomfizikás dolog. Képzeld el ennek az épületnek a szerkezetét, az alapjait, amik tartják, hogy egy helyben álljon és ne dőljön össze. Képzeld el a falakat, az üveg ablakokat, a fém rúdjait, a vázát az egésznek és gondolj arra, hogy ezt az egészet egyetlen mozdulattal a földdel egyenlővé tudod tenni. Gondolj arra, hogy semmit nem jelent neked ez a hely, hiszen te sokkal hatalmasabb vagy annál, hogy a fémek súlya megállítson téged és galacsinná tudod gyűrni. Gondolj arra, hogy szintről szintre hogyan fog összedőlni az egész hely, hogyan fognak egymásba csuklani az emeletek, hogyan pattannak el a tartó kábelek, hogyan robbannak szét a fém rudak.' - kezdem elmasszírozgatni a halántékát, mintha ez segítene bármiben is, de azon mindenképpen, hogy tudjon összepontosítani és az amúgy is kusza gondolatait végre egy helyre terelhesse. Ha tetszik Ruben, ha nem, úgy néz ki akadt egy tanítványod, aki addig fog rajtad lógni, amíg hatalmasabb nem lesz magánál az Ördögnél is.



Utolsó Poszt Csüt. Jún. 14, 2018 3:03 pm
Következő oldal


This is my world
Csontos sejhajommal ülök le a Mandró csípőjére szakasztott úgy, ahogy velem tette az az együgyű pacika is annak idején. Habár hasonló nyögéseket nem hallattam. A fájdalom, mi az ülés okozta… Szííí. Kezei helye egy cseppet sem zavar, ahogy szakadt harisnyás lábamra réved. Sőt mi több, ami azt jelenti le is köti figyelmemet, annak bőre. Olyan, mintha…
- Wow! - ez de menő! Még szemeim is kikerekednek. és… Isthenem ez most tényleg hozzám beszél? Na jó, akkor most figyeljünk, de nagyon értelmesen.
- Ne már, hogy várod el, hogy figyeljek, amikor belőled egy komplett kígyóbőr cipőt lehetne csináltatni? - csapok röhögve a mellkasára, valahol az elején a szavába vágva. Fejemet hátrahajtva nevetek.
Mégis fixen ülök a helyem. Ami meg azt illeti, egy kissé el is kényelmesedek a csípőjén, saját csípőmet megigazítva rajta. Fő a kényelem, nem igaz? S kinek ne lenne ez fontos, ha nem nekem? Ugye, hogy ugye? Ez annyira mókás, hogy ez már észveszejtő! De ténlyeg!
Jaj izé. Még mindig beszél. Akkor figyeljünk Mandróra.
- Na de ki az a Lea!? - vonom össze a szemöldökömet. Igen, igen, lemaradtam az elején, mert igazából egyáltalán nem érdekel, hogy mit szövegel nekem itt össze a nevéről. Még szememet is megforgatom közbe, csak hogy lássa, ez mennyire, számottevően nem egy érdekelni való információ, ha rólam van szó.
Újra csak kabátom zsebébe nyúlva húzok elő egy félig már összegyűrt cigarettás dobozt, az utolsó szálat kaparászom ki körmömmel. De ez az ebadta nem engedi. Nem hagyja magát. Körmöm alá számos dohánydarab bekúszik, egyelőre nem foglalkozom ezzel. Sem.
- Tudod - kezdek bele, amikor végre kikaparom, ajkam közé illesztve meggyújtom. Szám sarkából eresztem ki a füstöt, egyenesen az arca felé. - Ez egy költői kérdés volt. Valójában rohadtul nem érdekel, hogy mi a neved. Annál jobban érdekel a tested - vigyrogok szemtelenül. Na vajon, ölni való bogaram miként fogod ezt értelmezni? - Mandró fejed van. Nincs jelentősége a mai világban a neveknek, azt hiszem - szívok le még egy slukkot, ebből nem kínálva már. Na persze, még ez kellene. - Dehogynem lehetne! Hidd el, ha mindenki elkezdene Mandrónak hívni egy ponton túl hozzászoknál, és ezt tudnád magadénak. Minden jövevény név ilyen - vonom meg a vállamat. Vagy becenév, nevezze, aminek akarja.
Persze, nem számít a név. Akkor a démonok vajon miből dolgoznak.
Fogd már be, te hülye liba!
Piám sem kell neki. Vállam újra csak megvonva, emelem számhoz, az sem zavarva, hogy közben teljesen merő véletlenségből, de tényleg csak úgy, cigarettám hozzáér lábához, combjához, átégetve nadrágját, talán bőrét is.
- Oh, erre igazán egyszerű a magyarázat! - vidáman fordulok felé, egy újabb slukkot felé fújva. A szürke füst csak úgy köröz körülöttünk, ködként funkcionálva arcunk között. Gomolygó ködként, mely alatt nem lehetne átlátni. Ha egy kósza huzat nem vinné ezt el. Vigyorom mit sem apad le arcomról, akkor sem. - A legtöbb emberben benne van a belé nevelt, jaj hogy is mondják? Erkölcs? Neveltetés? Nem lesznek azok, akik valójában azok, hiszen ezt a társadalom “nem fogadja be”. Emiatt tettetik magukat és valódi énjüket. Ám ha isznak! Ezek felülkerekednek rajtuk. Sőt mi több! Ez az énjük átveszi felettük az uralmat, viszont másnap kezüket emelhetik, mondván: bocsi, én csak részeg voltam… - emelem fel szakasztott oly mentegetőzéssel, mint a legtöbb ember.
Egyik kezembe a laposüveg, a másikba, két ujjam közé csippentve a dohányom, ajkam sarkából pedig megint tüzet eregetek ki. Az asztalra röppenő esernyőt figyelve, könnyedén pöccintem le onnan, figyelve, vajon most is visszajön-e. Hehe, - Önjáró ernyő - nevetek saját magam poénján, kissé előredőlve. Azt hiszem, mára már túl sok volt a pia. Vagy megint ilyen vicces cigit szívok? Nem tudom, de egyszeribe minden sokkal, de sokkal viccesebb lesz.
Még Mandró is.
- Persze, persze, tudod, hol érdekel engem, holmi középkor. Elmúlt. Éld túl, eltelt párszáz év - forgatom meg szemeimet.
Ezeknek miért kell folyton a múltban élni, amikor a jelen sokkal viccesebb? Vicc… Vicc. De fura egy szó, amúgy is honnan jött az valakinek, hogy… Vicc?
Hangosan röhögöm el újra csak magamat, szakasztott úgy, mint egy őrült. Huhuuu, vigyázz, mert az vagyok.
- Na jó… - vágok szavába, egy újabb kisasszonnyal. - Ez tényleg felér egy gyilkossági indokkal, vagy mi fenének. hogy hívják, azt az indokot, amiért megölnek valakit? - teszem fel hangosan a kérdést. Nem, nem jut eszembe. - Hívj Királynőnek, vagy a mindenség Úrnőjének. Ezek lehetnének a valódi neveim. Uh, vagy Miss Pusztitusz! - vigyorgok rá. Mily büszke is lehetnék, ha apám nevét viselhetném. Izé, titulusát, nem a nevét. S amíg nem tudja, addig nem is ártok neki, nem igaz?
Akkor ez maradjon is így. Miss Pusztitusz. De persze igyekszem figyelni a továbbiakban. Hatalmasak bólintok felé, amibe teljesen elszédülök. Kissé kidőlök oldalra, és ha nincs ott a lába, akkor könnyedén koppanhat fejem a térdén. Ha meg fel van húzva, akkor csal egyszerűen röhögve ölelem azt át. - Van a fejemben valami! Úgy hívják, hogy tér! És sötétség! - nevetem továbbra is. Áh, dehogy van ott. S az a baj, hogy onnantól, hogy bevallanám mennyire is ostoba vagyok… ahhoz is kell ész. A picsába, ezen még dolgoznom.
- Hát pont úgy nézett ki, mint te, csak teljesen máshogy nézett ki! Ilyen szőke volt, vagy barna? Néha morci, és képzeld - kapok oda fekvő szívéhez. - Nem értette a poénjaimat - biggyesztem le ajkaimat. - Pedig annyira vicces voltam, még tudásszomját is kielégítettem. De nem értékelte. Holott annyira vicces volt, amikor megbaszta az áram - sóhajtom teátrálisan. - Te merőben viccesebb vagy, inkább fura. Annyira mint én, tudtad, hogy néha röhögsz magadba? Ha nem lennék ilyen elcseszett még cukinak is mondanám - de nem, nem az. Vagy nekem az?
Ble, nem is érdekel, inkább azon gondolkozom, hogy miként is hívták a másik kígyót. - Eeeeeh, akkor is Hermész volt a neve. Ennyire hülye vagy, hogy a saját tesóid nevére sem emlékszel? Megértem én megölném őket - vonom meg őket. Tudjátok, hogy kinek kellene egy tesó. Édes amúgy sem lehetne, mostohákra meg nincs is szükségem. Még a végén elvonnák a figyelmet a csodás személyiségemről. Melyről nem lehetne elvonni, hiszen teljesen csodás vagyok. Akkor ez hogy is van?
A körmei alól kipöckölt pikkelyeket, könnyedén röptetem a kezembe. Fúj ez nyálkás. Nyami.
- Na lássuk, hogy finomak vagytok e - nevetem hangosan, majd a nyelvemre helyezem ezt az undormányt és mohón ízlelgetem.
Arcom fintorba fordul, de aztán csak megvonom a vállam. Nem vészes, de inkább akkor már a csizma.
- Nekem ezek csak a hétköznapi dolgaim - vonom meg a vállamat. Orgiák és kéjelgések. Mintha megszületett volna az az ember, ki erre képes lenne. De hát a félvérnek is vannak néha szükségletei. - Miért pikkelyesedsz? - elraktározom magamba, hogy szereti ám a társasokat, csak egyelőre nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az informáicóval… - Egyszer megtanítalak jumanjit játszani - vonogatom fel szemöldökeimet hevesen.
Viszont fogalmam sincs, hogy kikről beszél, így ezeket el is engedem. Nem is nagyon érdekel, ha engem kérdeztek. S amúgy is fontosabb dolgom van.
Be kell ezt a levikét is vezetni a részecskefizika rejtelmeibe. Vagyis legalább oly szinten, ahol én vagyok, és ami hatására tényleg atomjaira bonthatom majd az elemeket. - Vajon ha az embert atomjaira bontod, és máshol megjelenik, az már teleportálás? - lehelem elhalóan, mikor valaki elkezd mellettem szteppelni.
- Ugyan már, csak van valami, trükk, amit ti is tudtok. Ha semmit sem tudnátok, akkor nem lennétek egy külön faj és nem csücsültetek volna egy kis cuki dobozba. Upsz! - kapom hirtelen szám elé a kezemet. Hát persze, hogy erről nem szabadna beszélnem? Sem tudnom. De hát Hermésznek eljár néha a szája. Vállamat megvonom. - Tudni akarom, hogy ti mit tudtok - indulok el felé, ám ekkor elkap egy… ismeretlen érzés, és inkább csak befordulok a kedves hullám elé és táncra invitálom. Kedvesen elfogadja és lejtünk egy kis keringőt itt Mandró körül, ki még mindig egy asztalon ül.
Fejem hátravetve röhögök folyamatosan. Mily haláli egy tánc! Saját viccemen ezúttal is hangosan nevetek, jah hogy eddig is ezt tettem? Kit érdekel?
- Rendben - fordulok ki a hullám elől, megállva előtte. Jaj. Azt már mondtam, hogy túl sok volt a pia? És itt keringtem? És hirtelen fordultam ide? Nem csoda, ha enyhén megszédülve zuhanok fel, egyenesen lefejelve a vállát. Innen már egyenesen jön, hogy hátralépek, elcsúszok egy vértócsán. Az asztalba azonban hiába kapaszkodom az is gurul hátra, én pedig vele együtt zuhanok le a földre.
Egy pillanatig csak pislogok magam elé, összerakva a képet, ami történt. Terpesztett lábakkal ülve cipőimet mustrálom. Oda- vissza forgatom őket, de valami nem okés velük. Miért vannak a lábszáramon? Mi a funkciója?
- Romboljunk! - emelem fel zavaros tekintetem, mely már nem csak az alkohol és a vicces cigi miatt ilyen. Azt hiszem bevertem a fejem, vagy az valaki más volt? - Kezdjük máris ezzel! Majd keresek más placcot, ahol héderezhetek - vigyorgok pimaszul.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 12:04 pm
Következő oldal


☽ Let's blow up the World Trade Center!

Kyara & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1085 • Credit:

 
Csak zörög a szája, folyton mondja, abba nem hagyja egy másodpercre sem. Hogy válaszoljak így bármire is?! Arcom egyetlen nagy kérdőjellé torzul, bambán figyelem, ahogy körbeugrálja az irodát és a halott flótást, miközben két szájmenés közepette rajtam köt ki. Az öreg csontjaim! Félhangosan nyekkenek fel a súly alatt és kezeimet ösztönösen a kisasszony combjaira teszem, megelőzvén azt, hogyha esetleg gondolna egyet az a furcsa kis agya és hanyatt akarná dobni magát a padlóra, miközben megállás nélkül vihog.
'Úristen, te többet beszélsz, mint Lea, amikor elkezdi mesélni, hogy a babái hogyan fognak összeházasodni. Akkor... azt hiszem most lassan elkezdek mindenre válaszolni, amire emlékszem, hogy kérdésként tetted föl, kezdve a nevemmel. Héber név, aminek nincsen különösebben nagy jelentősége, de ezt viselem már amióta napvilágot láttam, az pedig nem mostanság volt. Az, hogy nincs hozzáillő fejem vagy alakom... milyen az a Ruben alak? Mindegy... szóval, azt, hogy nem illik hozzám a név, az édesanyukámnál tudnád megreklamálni, ha még élne, de így... hát... így nem tudom, hogy hová tudsz fordulni a panaszoddal. De tényleg, milyen az a Ruben fej és alak? Nekem a név egyet jelent magammal, mást nem is tudnék elképzelni.' - kába fejem kezd kissé tisztulni, legalábbis most már félig értelmes mondatokat is képes vagyok fejben összerakni és nem érzem azt, hogy a szám le akarna mászni a fejemről, miközben beszélek, gyomrom viszont hatalmas, vidám bukfencet vet mintegy reakcióként arra, amikor a kisasszony az orrom alá dugja a laposüvegét és az alkohol kesernyés illata megcsapja az orromat. Kissé megborzongva tolom el a kezét és próbálok minél szebb dolgokra gondolni, amik elterelik a figyelmemet arról, hogy körülöttem most minden túlzó gyorsasággal mozog, aminek sem bukfencező gyomrom, sem pedig bódult agyam nem örülnek kifejezetten.
'Kisasszony... elárulnád, hogy miért szeretnek az emberek inni? Mármint tudom, hogy miért, de mégsem értem. Vagyis értem, de... érted, hogy értem... nem... szerintem te sem érted...' - két kezemmel eltakarom az arcomat és úgy vihogok fel, ami inkább hangzik nyerítésnek, mintsem bűbájos kacagásnak. Ha ezt Athan látná akkor csak értetlenkedne, vagy velem együtt nevetne ő is, hogy a testvére mekkora egy fafejű. Jaaaj, haza akarok menni aludni, amit amúgy nem tudok és nem is szoktam, de eddigi tapasztalatai szerint az emberek előszeretettel használják ezt a kifejezést, amikor már a saját állapotukat sem tudják elviselni, nemhogy másokét és nem vágynak másra, mint arra, hogy ledőljenek a puha matracos ágyra, párnába temessék az arcukat és elkalandozzanak álomföldön egészen addig, amíg a szervezetük ki nem piheni magát. Meg még Lea szokta ezt csinálni, amikor korán ki kell menni a piacra vásárolni. Ujjaimat fésűnek használva tűröm hátra a hajamat, minek hála az agyon rágott ernyő a földön köt ki a porban, mocsokban, de egyetlen intéssel később már az asztalon áll meg magától és kezd el úgy forogni, mint egy apró ventilátor. Ha így hagyom egész este, talán fúrhat egy kis lyukat is az asztalba.
'Csak azt kezdtem el mondani, hogy mi volt a középkorban a lovagok és királyok idejé...' - megint zörög a szája, belém fojtja a szót bűntudat nélkül. Az emberek erre haragudni szoktak és általában rendre intik a másikat, de engem furcsa mód nem zavar, nem irritál, valószínűleg azért, mert örülök, hogyha a megszokotthoz képest most kevesebbet kell beszélnem. Megint kezdek kiszáradni és a fél ballonnyi poshadt víz, mintha semmit nem ért volna, ajkaim viszont mosolyra görbülnek, mialatt kezemről kezdem el lekapirgálni az elszáradt, leszakadó félben lévő pikkelyeket. Hermééész? Vajon ez melyikőjük lehetett?
'Az egy leviatán volt kisasszonyom, pont olyan, mint amilyen én is vagyok. Hogy nézett ki, akivel beszéltél? Próbálom kitalálni, hogy a Hermész jelző kire illik rá, de nem biztos, hogy ilyen állapotban jól tudnék tippelni. És persze, hogy tudunk szórakozni, mint látod én is remekül szórakozom és kifejezetten vicces figura vagyok! Legalábbis azt hiszem magamról, másik inkább a sértegetős agyalágyultat használnák, de olyan kicsi a különbség, hogy szinte észre sem lehet venni. Na jó, azért de, de érted  a lényeget gondolom, mert úgy tűnsz, mint akinek van is valami a fejében, csak egy kicsit el van kalibrálva.' - ásítok egy bűzös alkoholosat és undorodó arccal pöckölgetem ki a körmeim alól az alájuk szorult pikkely maradványokat és nyálkás részeket. Mindenki más kígyó fogakat kapott vagy sárga szemeket és én vagyok az egyedüli, akinek ezzel a viszketős, kiszáradós, ragacsos, csúszós és udvarlásra egyáltalán nem alkalmas pikkelyes bőrrel kell együtt élnem, amik kivétel nélkül elkezdenek fel - fel bukkanni, hogyha már kezdek kifáradni. No nem mintha olyan sokat udvarolnék bárkinek is, legfeljebb a templomba igyekvő szemérmes apácákat szeretem mindig zavarba hozni, hogyha éppen arra járok, azt is csak a mókázás kedvéért. Tudunk - e szórakozni? Hogyne tudnánk! A többiek egész könyveket töltenének meg az unalmas történeteikkel, hogy számukra a szórakozás fogalma mit is jelent, de mindannyian tudunk és szeretünk, hiszen nem fából vagyunk.
'Én például társasjátékokkal szeretek játszani vagy képeskönyveket nézni, hogyha éppen nincs mit csinálnom, Athan tanulmányoz mindent és mindenkit meg sokat olvas, Delph... Delph... ő nem tudom mit szeret csinálni. Csak ülni és nézni ki a fejéből mélabúsan, a többiek orgiákra járkálnak, isznak, mulatnak hajnalig, befolyásos emberekkel töltik az idejüket, gondolom kínoznak másokat, vagy én nem is tudom. De gondolom neked éppen ezek a nem unalmas dolgok, mármint nem a társasozás és az olvasás, hanem amiket utoljára mondtam. Tudunk szórakozni mi is, kisasszony, mindenki a maga módján szeret.' - megszűnik a nyomás csípőm tájékán, kisasszony úgy gondolta, hogy ideje a falat táblának használni és valamit a fizikáról magyarázni, míg én újabb halk nyekergések közepette ülök fel és arcomon teljes értetlenkedéssel, fejemben teljes sötétséggel nézem a képletet, amiről mindenbizonnyal van némi fogalmam, de most ha valaki megkísérelne megölni, akkor sem tudnám.
'Hogy én tanítsalak? Hát ha cirkuszi trükköket akarsz tudni, ám legyen, nem rajtam múlik. Nem tudok belőled boszorkányt csinálni, mert nincs meg hozzá az erőm, hidd el, próbálkoztam, de apró - cseprő dolgokra megtaníthatlak minden gond nélkül. Lássuk csak...' - kezdem el ütögetni tanakodóan államat, miközben a kötél ismét reccsen egyet, s az élettel test hangosan döndülve zuhan a saját vérébe, hogy aztán feltápászkodjon és egy illedelmes meghajlás után kezdjen sztepptáncot járni, képzeletbeli kalapját pedig tánc közben emelgeti, láthatatlan sétapálcáját pörgeti. Mit taníthatnék neki, amitől nem alszik el? Tanítsam meg, hogy hogyan tudna épületeket összedönteni egyetlen hunyorítással? Végül is abban is biztos örömét lelné és dicsekedne a fejében élő pajtásainak.
'Na! Meg is van. Megtanuljuk most este szépen, hogy hogyan tudnád ezt az épületet és innentől kezdve az összes többit magába dönteni egy csettintéssel.' - ugrom le az asztalról és kissé meginogva, zsebre tett kezekkel lépek oda a kisasszony mellé, amíg az ex biztonsági őr egy lelket sem zavarva rója tovább táncát a mi szórakoztatásunkra.



Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 7:47 am
Következő oldal


This is my world
Fejemet hevesen rázom meg. Ellenkezik velem az ebadta. Hát majd meglátja, hogy velem nem érdemes.
- Egyáltalán nincs Ruben fejed. Sem alakod. Nem illik hozzád, egyébként is milyen név az a Ruben? - fintorodok el. Nem, egyáltalán nem tetszik. Annyi baj legyen, marad Mandró. A nevek számomra amúgy is értelmüket vesztették. Egész életembe egyet kerestem, amióta rátaláltam, azóta másra szükségem sincs. Miért lenne? Életemet szenteltem arra, hogy megtaláljam apámat, hogy megtudjam, miért teremtett engem. Szerettem volna hinni, akartam, hogy nem azért hált egy emberrel, mert olyan kedve támadt, hanem mert akart valamit.
Célja volt ezzel.
Életem értelmet nyert, amikor végre találkoztam vele. Nem először, mint kiderült. Miatta kerültem innen nem messze a diliotthonba. Hogy megszabadítsanak egy gyermeket démoni mivoltától, mintha lehetne. Kísérletük félúton kudarcot vallott. Azért lettem az, aki. Neki pedig ez kellett. Azt akarta, hogy rögeszmémmé váljon. Úgy éltem az életem - tudatomon kívül - ahogy ő akarta. Oly játékos ő, amilyenről mindenki csak álmodni mer, de képtelen úgy cselekedni.
Viszont, addig, amíg szüksége nem lesz rám, el kell valahogy töltenem az időmet, és mégis miként lehetne ezt jobban megtenni, mint itt? A városba, ahol vélhetőleg van? Nem találtam San Franciscoba, sem New Orleansba. Ha van rá mód, oda nem térnék vissza. Itt amúgy is nagyobb a veszély, már csak a vadászok miatt. Itt lesz érdekes csak a játék.
Gondolataimból Mandró röhögése zökkent ki. Ahelyett hogy furcsállnám a viselkedését, aprókat ugrálva tapsolok mutatványára.
- Sorstárs! - emelem pacsira a kezemet felé. Végre nem csak én szórakoztatom el magamat, mások jelenlétében, hanem… - Hé! Nem vagyok ennyire unalmas! - ne ugráljon itt el nekem a gondolata, mert a végén még olyat teszek, amit nem akarnék.
- Ilyet most csinálok először - vonom meg a vállamat, mintha nem lenne ez nagy ügy. Már rég nem foglalkozom a lassan kivérzővel. - Sok vizet nem zavar, néha ott hümmög, de hát… Néma gyereknek, nem igaz? - vigyorodok, mintha nem is lenne ott tapasz. Mintha önszántából nem beszélne. Végül is… Önszántából jött fel ide. A laposüveget újra a számhoz emelem, a keserű lőre újra torkomat marja. Mióta is iszok?
És mióta is nem hat?
Vagy hat? Józan vagyok én?
- Pár órája - vonom meg a vállamat. Régóta beettem magam az épületbe. Nem állítom, hogy kényelmes ez a hely a lakhatásra. De néha csövezni jó itt. Találhatnék ennél nagyobb és szebb és jobb helyet is, de ez most már otthon. Ezekkel a vércsíkokkal meg még inkább. Ha a manust meg majd itt hagyom, még jobb lesz. - Ő kereste magának a bajt. Hetek óta itt dekkolok, minek jön fel? - vonom meg újra a vállamat hangosan is kifejtve, ki is volt valójában az őrült. - Én csak egy szegény, hajléktalan kislány vagyok - biggyednek le ajkaim játékosan, eljátszva a valódi szenvedő lányt. Még hihető is lehetnék, ha először látna így. - Én csak egy kis helyet akarok magamnak a világba - szipogok álnokul.
A kötél halk recsegésére leszek figyelmes. Összevont szemöldökkel tekintek át vállam fölött. Szinte látom a kidülledő ereket a nyakán, ahogy a kötél újra és újra megfeszül rajta. Hüppögve ömlik könnye, tán már feladta a próbálkozásokat.
- Tetszel nekem Mandró! - fordulok vissza, álnokul vigyorogva a férfira, ki inkább hátradől. Közelebb sétálok hozzá, s mivel máshogy már nincs hely, egyszerűen a csípőjére huppanok. Könnyedén. Mint egykor a káoszkának pacikája. Igaz engem a halálból visszatérve lepett meg így. Legfeljebb felkészül a Mandró rám. Ha meg nem tetszik, dobjon le.
A lapos üveget újra számhoz emelem, majd olyat teszek, amit szinte soha. Megkínálom vele Mandrót! Tényleg tetszik a manus, nem láttátok hogy reagált!?
- A legtöbb nép elítél, ha ilyet csinálok, de téged még csak egy hajszálnyit sem érdekel. Képzeld, még a legtöbb démon is kioktat mily kegyetlen vagyok - mesélem neki, noha ajkaim most őszintén lebiggyednek. A démonok. Ilyeneket mondanak. Kész rémálom. - Oh, fejben is rám gondolsz? - kapok meghatottan a szívéhez. Igen az övéhez, nekem még ha van, sincsen. - Személyiségem varázsa. Aki megismer nem tud már kiverni a fejéből - fene nagy önbizalmam, tuti, hogy apustól örököltem. Kérdésére mégsem válaszolok még. Jaj mi is a nevem?
- Öööhm… - felelem végül. - Lehetnék akár ez is. Öhm… Nem, nem ez az. Jaj de rég volt, hogy kérdezték. A hangok hogy szólítanak? - gondolkozok el hangosan, s ha még mindig a fickón ülök, lábaimat felhúzva az asztal sarkára teszem azt.
- Várj, mi!? - kapom hirtelen rá a fejem, ha felakarna ülni, még itt ülök rajta. Persze ledobhat magáról, ez esetben a földre kerülök, pedig olyan kényelmes volt a csontos csípője. De akkor rumomból sem kap többet. - Te is időutazó vagy!? Egy ilyennel már találkoztam, ki leragadt a középkorba, vekergett valami ládáról. Mondta is, hogy mi, bár ha engem kérdezel egy igazi kígyó volt - noha pontosan tudom, hogy mi volt ő. Nem vagyok én ennyire ostoba. - Hermész volt a neve. Azt hiszem, vagy nem? - halkan elgondolkozok, hogy valóban mi lehetett ő? - Nem, ezt én adtam neki. De nem akart angyaltollú pipellőt magának. A te fajod is begyöpösödött. Nem tudtok szórakozni - vonom le a véleményt Egy… azaz Egy leviatán viselkedéséből. Nem vagyok én szent, soha nem is mondtam, hogy tudok józan és normális ember módjára viselkedni? S hogy ennek hangot is adja, hosszú percek után most először nevetem el magam, igazán őrült módon. Újra. De hogy min? Magam sem tudom, csak azt tudom hogy nevetnem kell.
A hangok mondják odabent, igaz?
Igaz.
- Ti tudtok szórakozni? - cukkolom. S attól függően, hogy merre is vagyok, vagy róla állok fel és sétálok áldozatunkhoz, vagy a földről. Ugyan mindegy nekem. A lényeg, hogy vérébe mártom kezem és egy sima falfelülethez megyek. Szórakoztató, szórakoztató. Igyunk! Áh, azt egyedül is tudok. Szívjunk! Na ez már egy jó gondolat. Kérdésére halkan elgondolkozom, a falat bámulva mozdul véres kezem. Kell valami íróeszköz, a vér pedig megteszi.
- Elég ez a trükk is, ha a részecskefizika rejtelmeit meg tudom fejteni - hajtom enyhén oldalra a fejemet, pillanatra kijózanodva. Ez most komoly dolog. Csak egy picit bonyulult képletet írok fel - a vége eredménytelen, mire nem jöttem még rá. Addig kap egy x szemű őrülten vigyorgó fejet. - Ha, tudnám, hogy mi milyen atomokból áll, akkor nem csak mozgatni tudnám őket, ha… - megfordulva állok ismét vele szemközt, saját véres kezemet bámulva. Koncetrálok, ám a vér legfeljebb csak fodrozódik. Holott elmosott fejű arcot akarok belőle kihozni. - akkor minden apró elemi részecskét tudnék. Ami azt jelenti… Erősebb lehetnék bárkinél, vagy ha nem is… Nem sok minden akadályozna meg, de hát… - hiába a sok fizika könyv, még nem vagyok túl a nehezén az egésznek. Lehet egy tudóst kellene találnom?
Na de térjünk vissza a jelenbe és a Mandróra.
- Ha te is leviatán vagy - vigyorgok rá. Igen, tudom mi ő, hisz az előbb mondtam, hogy találkoztam Hermésszel. - Taníts - kérem egy picit követelőző formába. - A boszorkányok kihaltak, trükkjeit már nem oly ismertek, a Voodoo az egyetlen mi megmaradt, de New Orleans mocsara elmossa eme tudást is - nekik kell kinek átadhatnák a tudást - feltételezem. Én meg tudásra és hatalomra szomjazok.
[/quote]


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 2:46 pm
Következő oldal


☽ Let's blow up the World Trade Center!

Kyara & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1068 • Credit:

 
'Mandróóó? Öhm, igen, hímnemű egyed vagyok és ráadásul van még nevem is; Ruben.' - Ruben. A név, ami megmentett akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, mert kikecmeregtem a sivatagból hosszas haláltusa után és Jeruzsálem piacán döntött úgy elfáradt, kifacsart testem, hogy neki ebből elege van, nem bírja már tovább. Hogy hívnak? kérdezte egy apró kislány, kezében ott volt a fehér mackója, haja pedig egy nagy fonatként lógott át a válla fölött, fekete szemei kíváncsian fürkészték égett bőrömet, én pedig elhalóan nem tudtam mást hajtogatni, mint a nevemet. Ruben. A vak is tisztán láthatta, hogy nem vagyok közülük való, nincsenek izraelita őseim és a szokásaikat is csak onnan ismerem, hogy amikor az egyiptomi fáraók uralkodtak, néha - néha beszöktem egy - egy sabbath ünnepre, mert érdekelt mit csinálnak ennyire elbújva mindenki elől. Hogy miért segítettek? Gőzöm nincs róla, de mindig a nevemre fogom, hogy annak köszönhetem az életem, a valódi indokot pedig meg kell tudakolnom tőlük, eddig viszont nem vitt rá a lélek. Nem is értem miért, hiszen nem dobnának ki, ha megtudnám, vagy mégis? Lehet, hogy valami szerencsehozónak néznek? Pedig a nevem nem is azt jelenteni. Áh, fene se tudja, de ezekbe ne kótyagos fejjel menjünk bele, mert őskáosz lesz a vége. Horkantva legyintek egyet a saját lábaimnak, mintegy megegyezve magammal, hogy ezt majd akkor vitatom meg magammal és persze Leáékkal, hogyha már nem olyan lesz a felfogásom, mint egy darab kőnek. Kőnek... a kőnek van felfogása? Kő, papír, ollóban tud csalni? És a kő vagyon következetesen gondolkozik? Ez nem jó, ez nagyon pocsék, ócska, vacak, falra hányt borsó. Röffentve röhögök fel a saját, fejben lejátszódó idétlenségemen és kapaszkodom az asztalba, hogy a nagy ide - oda dőlések közepette hasra ne zuhanjak a poros padlóra. A kisasszony most biztosan valami elmebetegnek néz, de ki bánja? Ő még nálam is elvetemültebb! Juj tényleg, a kisasszony és az ő kis előadása! Hát milyen udvariatlan vagyok, hogy nem is figyelek! Eeejnye Ruben!
'Szerinteeem... ömmm... jó kérdés. Hmmm... szerintem előbb fog kicsúszni az ablakon, mert nem kell túl sok vér hozzá, hogy megcsússz rajta, viszont ahhoz, hogy kivérezz kell egy kis idő. De gondolom ennek te vagy a nagyobb szakembere.' - csuklom egyet és nézem szerencsétlen flótást, akinek már tényleg csak annyi látszik a szemein, hogy semmi mást nem szeretne, de vagy így, vagy úgy, de meghalni mindenképp. Segíthetnék rajta, hiszen hatalmamban áll. Ugyan kit foglalkoztat egy kislány gyermekded próbálkozása itt az ablakban, amikor én egy egész várost a földdel tudnék egyenlővé tenni? Na jó, ennyire azért ne szálljunk el magunktól, amikor még mindig kifütyülnének a cirkuszban ezekkel a trükkökkel.
'Egyébként mióta szórakoztatod magad szerencsétlennel? Mert már gondolom itt vagyok egy ideje.' - tekintetem a kötélre téved, amelyre a flótás felakasztásra került, mire az magától mozgásba lendül és olyan gyengéden kezdi lengetni a férfit, mintha egy hatalmas inga lenne egy még hatalmasabb órában. Jobbra, balra, jobbra, balra, jobbra, balra és így tovább a végtelenségig, egészen amíg egyre kijjebb nem kezd lengeni az ablakon túli világba. Egy mozdulattal kiröptethetném, egyetlen eggyel, de gondolom akkor a kisasszony dühös lenne, hogy elrontottam a játékát, arról nem is beszélve, hogy kezdek iszonyatosan szédülni ettől a himbálózástól, úgyhogy szépen lassan megállítom az ingát, hogy újra a saját vérében csúszkálhasson, míg én elfekszem az asztalon és meredten bámulok a körbe - körbe forgó plafonra. Jaj neee... Miért isznak az emberek sokat? Ez nem is jó! Csak rosszul leszel tőle. Bezzeg  minőségi bor a rómaiaknál, vagy a minőségi - nem ritkán felvizezett - sör a középkorban, na arra nem lehetett semmi rosszat mondani. Arról nem beszélve, hogy ők nem öntöttek össze mindenfélét egy pohárba, hogy aztán szemet gyönyörködtetően színes lötty legyen belőle, amit aztán egy húzásra felhajtanak.
'És téged amúgy hogy hívnak? Mert nagyon szívesen hívlak kisasszonynak fejben meg ha beszélgetésre kerül a sor akkor is, de nem hiszem, hogy sokáig tolerálnád. Meg sokáig tart kimondani. Meg olyan, mintha a középkorban lennénk, amikor a lovagok így hívták a királykisasszonyokat, de gondolom már nem ott vagyunk.' - csuklom megint és felülök ismét az asztalon. A flótás alatt egyre nagyobb, terjedelmesebb tócsa kezd felgyűlni, bőre sápadt, akár a halottaké, szeme pedig fenn - fenn akad. Nincs már neki sok hátra. A szanaszét rágott napernyő ismét a számba kerül és úgy nézek ki a kitört ablakon át a kinti világra, mely a róla megmaradt képek alapján egykoron gyönyörű lehetett, most viszont egy halom szemét az egész, Isten eltűnt, ahogy a kósza hírek mondják, már nem törődik a lényeivel, sem az angyalokkal, sem az általa olyan nagyra becsült és szeretett emberkéivel, sem azzal, hogy a démonok a fenekükön maradjanak a pokolban, azzal meg pláne, hogy a Kit szeret jobban az apa? című szánalmas verseny több milliók életébe került, a bolygó pusztulásra van ítélve. Mi az emberek oldalán álltunk. Szerettük is őket a saját magunk módján, hisz a boszorkányság fogalma miattunk született meg, de most... most már vadásznak is ránk. Na elég ebből! Úgy rázom meg magam, mint akin az áram rohant végig, sőt a biztonság kedvéért még egy félig erősebb pofont is lekeverek magamnak, hogy elő ne merészeljenek jönni a gondolatok, amik elől a ládában is menekültem. Az érzelgősség a többiek reszortja.
'Nooos, hogyha kiszórakoztad magad szegény emberrel, akinek amúgy már csak másodpercei vannak hátra, legfeljebb kettő perce, akkor csinálhatnánk szórakoztatóbb dolgokat is, mint az emberek felakasztása és kivéreztetése. Ez lassú és ezt végig kell ülni, nééézni... ' - legyintek egyet fintorogva, miközben a fejemet csóválom. Rendben, de mi az a szórakoztatóbb dolog? Az embereknek sok minden szórakoztató. A kövezések, a gladiátor viadalok, a hatalmas lakomák, az orgiák, maga a szexuális együttlét, az ármánykodások, a harcok, egymás bántalmazása, a semmittevés, az olvasás, főzés, a rajzolás, a festészet, a filozofálgatás, a társasjátékozás. Tényleg! A társasjáték engem is szórakoztat és ami nekem mókás, másnak is az lehet. No de honnan szerzek most ilyet hirtelen? Oké, akkor ezt majd máskor mutatom meg neki, bár gondolom úgyis tudja mi az. Akkor mit csináljunk? Ernyőm szárát egyre erősebben rágva nézem a kisasszonyt, majd csettintek egyet és kiveszem a kis lila díszt a számból.
'Milyen trükköket tudsz? Mutasd meg őket, mert azt láttam, hogy a tárgyakat nagyon magabiztosan tudod irányítani, de van még valami, amit tudsz csinálni?' - csak nehogy úgy vegye a kisasszony, hogy személyes cirkuszommá akarom tenni, ami egyébként nem is egy rossz elképzelés, de nincs kedvem sértődött kölykökkel hadakozni. A flótás rándul még párat, utolsó csepp könnye kicsordul, utoljára még vesz egy nagy levegőt, ami végül távozik élettelen testéből és nem moccan többé. Ketten maradtunk.



Utolsó Poszt Pént. Május 04, 2018 7:35 am
Következő oldal


This is my world
Mentegetőzésemre magam is annyira meglepődöm - noha pontosan tudom, hogy ez egy percig sem komoly - hogy majdnem eleresztem a kötelet. Vagy el is eresztettem? Egyáltalán hol is vagyok? Miért is? Hogyan?
Hát persze, itt vagyok, de hogy miért, azt senki se kérdezze. Egyszer csak itt találtam magam. Valószínű, hogy el is húzhatnék innen, ha épp nem akartak volna ebbe megakadályozni. Nono, ha megakadályoznál valamiben, tuti, hogy akkor már csak azért is azt akarnám csinálni. Ily gyarló az ember és köztük én magam is.
Meglepetés!
Ekkor látom meg azonban azokat az ernyőcskét! Vagy eddig is láttam őket? Honnan ismerősek?
- Pontosan! - csapom tenyeremmel combomra, enyhén előrehajolva. - Ez pontosan így történt! Ilyen alávaló gazember! Hát nézd meg, meg akarta magát ölni! - játszom meg az érthetetlen, még akkor is ha tudom, hogy szavam sem hiszi, de hát kit érdekel? Két mókám is lehet mára. Kíváncsi vagyok, hogy miként kel életre újra valaki, aki a sokadik emeletről zuhan ki. - Annyira hálátlanok az emberek - biggyednek le ajkaim. Szinte már… Szipogok párat, hogy játékom valóságos legyen.
Mint aki tényleg csak segíteni akar szegény párán, kit teljesen megfertőzött a fekete füst és mindent elkövet azért, hogy meghaljon.
A remény mégis felcsillan zabolázatlan elmémbe, hogy mégsem akar a másik segítségére sietni. Semmi baj, ha megpróbálná egyszerűen csak kirepítem áldozatom az ablakon, mielőtt megakadályozna ebbe. Aztán már rá is térhetnék az újdonsültre. HA bántják a játékomat, annak csak baja lehet, ezt jobb ha mindenki észben tartja.
Upsz, ahhoz ismernie kell, de ezt a pacákot biztos, hogy nem láttam még! Zavaros tekintetem egy pillanatra sem tisztul ki, inkább csak őrültnek ható nevetésemmel kísérve szájalok neki. Vannak napjaim, heteim, amikor senkihez sem szólok a hangok a fejemben éppen elegek, velük is el tudok vitatkozni. Ámbár, ha egy ilyen hosszú időszak után találkozok egy emberrel, ki reményeim szerint nem az utamat akarja keresztezni, akkor olykor be nem áll a szám.
Háh! Elhitted!?
Annak is pofázok ezerrel, ki az utamba áll. Legfeljebb az nem fog nekem válaszolni, üsse kő. Nem is érdekel annyira mások véleménye.
- Persze, hogy nem - hagyom rá. Ki tudhatná jobban ezt, mint én? Aki számos alkalommal próbálta már, mióta rájött, hogy halhatatlanok az emberek most? Arról nem is beszélve mennyire jó móka újra és újra feltámadni látni az embereket. Habár azért eléggé idegesítő is tud lenni ez a tény. Gyilkolászási hajlamaimat most mégis miként éljem ki?- Víz? Itt? - és ki is az őrült kettőnk közül. Szemöldököm gyorsan a magasba szökken, ám foglyom menekülni próbálna - már ha kapálózása ennek nevezhető.
Vakarózó kezére ügyet sem vetek, így nem láthatom, hogy kivel is van dolgom valójában. A szememben ő is csak egy ember, mindaddig, amíg meg nem bizonyosodok ennek ellentétéről. De addig is. Egy darabig figyelem bóklászó alakját, hátát.
Ajkam szegletét harapdálom meg. Most vagy ennyire nem érdekli embertársa sorsa, vagy ennyire hidegen hagyja a szemlátomást hidegvérű gyilkosság?
Tetszik a mandró!
Valami aztán a falhoz csapódik.
- Ding-dong - hajtom fejemet előbb csak jobbra, majd balra, újra szembe fordulva áldozatommal, már nem is foglalkozva annyira a mögöttem ténykedő férfival.
Ha ártani akarna nekem hajrá. Nem fogok elmenekülni előle, mégis mit tehet? Megpróbálna megölni? Ez az év vicce. Noha most kellene minden „ősi” ellenségemmel találkozni. Háhá, ha érdekelnének ezek az emberek. Személyek. Mert lehet van egy-két démoncika, akiket magamra haragítottam, na de!
Elkanyarodtam.
Az idegen hang megszólal mögöttem.
Fejem félrehajtva, fordulok újra szembe vele.
- Várj! - állítom meg, bármit is akarna csinálni, nyakam lassan kitörik, ebben a pozícióban. - Nyugtalan lennék? - vonom össze szemöldökömet, mint aki tényleg nem tudná eldönteni, hogy most mi is van vele. Bizonytalanság mesterfoka, igaz?
- Ideges vagyok? - fordítom aztán előbb balra a fejem. - Ideges? - aztán jobbra is, figyelve a belső hangokra, hátha ők ezt megmondják. Valaki nevet bent, valaki erőteljesen tiltakozik. Másvalaki valóban dühöng agyam hátsó tájékán. Végül mégis csak hetykén megvonom a vállamat és a férfira ügyet sem vetve fordulok vissza áldozatomhoz.
Tenyerem újra csak összecsapom, őrült vigyorom arcomra kúszik. Mégis van egy gondom. Alanyom nem úgy viselkedik, ahogy kellene azt neki. Hanem tiltakozni akar.
- Pedig tudod milyen szép lesz neked!? - nézek rá kidülledt szemekkel. Hasonlókkal mered rám, azonban az övéibe könnyek teremnek és záporoznak végig vérmocskos arcán, ezzel tisztítva magát. Még sincs elég kötelem. Mit tegyek. Mégis mit tegyek!?
Bingó! Tudom!
Egyik lábamra támaszkodva pördülök meg saját tengelyem körül, az idegen mandró felé.
Válaszára enyhe kétes eredetű fintor költözik orrom környékére.
- Lehet, hogy anélkül jobban állna - vonom meg a vállamat, végigmustrálva a férfit. Komolyan, hol kondizzák ki magukat most az emberek? Hol van nekik erre idejük?
Várj! Vadász lenne!?
Áh, nem, akkor nem mutatványozna nekem. Arcom azon nyomban felderül, őrült mosolyom csak tovább fokozódik - már ha ez fizikálisan lehetséges. Kezem felemelve intem most én nyugalomra újdonsült természetfeletti barátomat, és mielőtt a műsor elkezdődne, újra belekortyolok a méregerős italomba, melyet a laposüvegbe rejtettem el.
- Luciferi ötletem támadt! - lelkesülök, hisz amint leoldotta a cipőfűzőket… a lába immár lazán pihen a lábbelijében. Vagyis…
Nevetésem betölti a teret.
- Ne aggódj, nem fogsz meghalni - nevetem újra csak, a kötél pedig magától emelkedik egyre magasabbra, kényszerítve a férfi fejét, hogy felemelje azokat. Lába már szinte alig ér a talajra, lábujjaival kapaszkodik meg.
- Jah, de! - vigyorodok, és az utolsó pillanatban a kötél megáll. Oh, ne higgyétek, hogy ez ennyi lenne csak… Ez… Sokkal… Mókásabb lesz.
Kín, hűséges késem áldozatom körül köröz újra és újra. Élére ragasztott szemei, és immár fluoreszkáló fogai pont olyan hatást keltenek, mint aki azon gondolkozik miként fúródjon testébe. Mely ponton.
De aztán megtalálja.
Hastájékon, nem messze a májtól. Ahogy vére kiserken Kín már az irodaház túloldalán is van, nevetésem kíséri reptét.
Aztán újra szembefordulok az idegennel.
- Kérem tegyék meg tétjeiket - emelem meg láthatatlan kalapomat, enyhén meghajolva nézőközönségem előtt. - Előbb fog-e kivérezni, vagy saját vérében tocsogva megcsúszni és kizuhanva felakasztódni az albakban? - vigyorom ördögi, akár csak Grincsé, ahogy lassan pillantásomat a mandróra emelem.
- Megvan! - egyenesedek fel. - Mandró a neved! Teljesen Mandró arcod van!


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Kedd Május 01, 2018 1:43 pm
Következő oldal


☽ Let's blow up the World Trade Center!

Kyara & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 964 • Credit:

 
Szegény pocakos fickó vajon mit követett el az életben, hogy nem méltóságteljesen, ágyban fekve, szeretteivel körbevéve fog örök búcsút venni ettől a világtól, hanem egy suhanc játékszereként, megkínozva és majdhogynem kifacsarva végzi egy toronyház sokadik emeletén? Úgy érzem ezt már sosem tudom meg, mert bár segíthetnék rajta és könnyűszerrel - na jó, némi nehézség árán inkább - kirepíthetném a kisasszonyt az ablakon, a pasast pedig valahol össze tudnák újra tákolni, hogy valami alantasabb és kevésbé fontos munkát ellásson több évnyi terápiás kezelést követően, Ruben bácsinak ehhez még sincsen hangulata, kiváltképp azért, mert részeg, mint a disznó és egy pohár vízen kívül másra nem is vágyik. Hagyjuk is magukra a madárkákat, lerendezik maguk között, itt amúgy sincs semmi iható, azon a tócsányi alvadt véren és vizeleten kívül, ami a padlót borítja. Orromat fintorba húzva lököm el magam a félfától s indulnék tovább vízkereső utamra, amikor a padlót mindenhol beborító szilánk megcsikordul cipőm talpa alatt, a kisasszony pedig úgy kapja hátra a fejét, mint az igazi zavaros elméjű, klinikai paranoiás esetek, akik minden sarokban az ellenséget látják és mindennapjaikat riadókészültségben töltik. 'Nem én voltam!' Arcomra széles mosoly ül ki a mentegetőzés hallatán, még kicsit fel is horkanok, hisz az egyértelmű hazugság úgy csúszott ki a száján, mint másén egy szaftosabb káromkodás, nyelvemmel pedig pörgetek párat a számban lévő lila ernyőcskén, majd némi hümmögést követően veszem ki onnan és tűzöm a fülem mögé.
'Én elhiszem. Te csak segíteni akartál neki, gondolom, azért néz ki úgy a szoba, mintha egy tornádó ment volna végig rajta kétszer is és a nagy segítségnyújtás közepette törött szanaszét a karja, veszett el az egyik szeme, ragasztódott le a szája és még sorolhatnám. Nagyon nem akarhatta, hogy segíts rajta, ahogy elnézem.' - nézek körbe ismét a feldúlt irodában, majd egyenesen a szerencsétlenül járt férfi maradék fél szemébe, melyből vérrel elegyedett könnyek buknak ki és folynak végig patakokban az arcán, orrából úgyszintén vérrel keveredett váladék folydogál. Csúnya dolog a remény és ez a férfi most azt hiszi, hogy én fogom a megmentője szerepét betölteni, aki pont az utolsó pillanatban érkezve váltja meg a világot, de egyik fele már arra vágyik csak, hogy legyen ennek vége vagy így vagy úgy, nem is foglalkozik vele. De miért is tenné, amikor egy toronymagas épületből készül kiesni és még az is jobb annál, minthogy az őrült, szadista kisasszony kezei közé visszapottyanjon? Apropó kisasszony, akinek be nem áll a szája és csak mondja, mondja, mondja. Tekintetem visszasiklik a bájos, mosolygós arcocskára, szemöldökeim pedig egyre magasabbra szöknek a tippelgetések hallatán. Öngyilkooos? Ééén? Háh!
'Egyik sem a felsoroltak közül. Ha itt akarsz lenni, legyél, nekem semmi beleszólásom ebbe, ugyanúgy öngyilkos sem akarok lenni, sőt nem is tudnék, ha akarnék sem, de ez már egy másik dolog, úgyhogy velem nem kell fáradoznod. Egyszerűen egy nyamvadt pohár vizet keresek, vagy egy vízvezetéket, amit ki tudok tépni a falból, hogy igyak, mert kezdek kissé kiszáradni.' - valamint kifáradni is, de ezt orvosoljuk, amikor az imént említett probléma elhárult. Egyre jobban pikkelyekbe borult kezemet vakarászva lépek beljebb az iroda területére és két másik pajtásommal nem is törődve indulok felfedező körútra a felborított, összetört bútorok roncsai között, az üvegszilánkok mellett az összetört virágtartó vázák és az elszáradt levelek is ropognak a talpam alatt, a kiszáradt virágföld pedig már csak porlik. Személyes holmik is hevernek szanaszét, földdel és porral borítva, valaki a családjáról felejtett itt képet, más a házi kedvencéről, de akad itt még egy A legjobb kolléga feliratú bögre maradványa is, de sehol egy átkozott flakon. Fene! Dühösen célozom meg egy erőteljesebb rúgással a sötét sarki részt egy fél klumpával, a klumpa pedig hangosan kondulva találkozik valamivel, amit eddig nem fedeztem fel. Sietve lépek közelebb a találkozás pontjához és épphogy nem könnybe lábadt szemekkel veszem magamhoz a kék vízadagolót, ami még félig tele van. Mohón kezdem kortyolni az éltető nedűt, még akkor is, hogyha az íze olyan, mintha egy patkány hevert volna benne egy hónapig és idő közben oszlásnak indult, s meg sem állok az utolsó cseppig. Kissé beleremegve a kétes ízvilágba dobom el az adagolót és ütögetem meg mellkasom, miközben figyelemmel követem újfent a kisasszony előadását, ami már vészesen a végéhez közelít és ki tudja miről maradtam le, amíg vizet kerestem. Lépteim az iroda közepéhez vezetnek, ahonnan jobb rálátásom nyílik a végjátékra, miközben egy épen maradt asztalt felállítok és bízva abban, hogy nem fog beszakadni alattam, kényelembe helyezem magam a poros, piszkos asztallapon.
'Nyugodtan, intézd csak, amit jónak látsz.' - intek a kezemmel és fojtok el azzal a lendülettel egy sunyiban felszökni készülő gyomorhangot. Oda az udvariasság. A fickó is érzi már, hogy az utolsó percei közelednek, de az életösztönei erősebbek és kapálózik, próbálja védeni magát az ellen, amit nem tud elkerülni. Vajon mire gondol? Fejben kitől köszön el? Vagy csak könyörög a Mindenhatónak, hogy engedje most az egyszer futni és megtesz bármit, amit az Úr kér tőle? Templomba fog járni - már amennyi azokból megmaradt - és erkölcsös életet él? Vagy csak azt mantrázza, hogy nem akar meghalni? Fülem mögül kiveszem a kis esernyőmet és fogpiszkáló részét ismét a számba illesztem, amikor a kisasszony egy szokatlan kérdéssel áll elő. Adjam oda a felsőmet, hogy megkötözhesd egy hullajelölt kezét? Dehogy adom!
'Inkább mutatok egy alternatívát, a pólóm pont jól áll rajtam.' - majd jobbommal intek egyet a férfi cipője felé, mire a cipőfűzője pikk-pakk kioldja magát és körbetekeredik a csuklóin, valamint utolsó húzásként az övcsaton is, hogy ne tudja ismét fölemelni a kezeit. Hiszen ez volt a cél, nem? Vajon meg fog lepődni a kisasszony, hogy ugyanazokat a bűvésztrükköket ismerem, mint amiket ő is, vagy rivalizálásba kezd, esetleg bizonytalansággal fogja majd szemlélni a dolgokat, vagy csak elintézi annyival, hogy 'Szuper!', célozva arra, hogy ennyivel is kevesebb dolga maradt és tovább áll? De miért is foglalkoztat ez engem, hogy ki mire reagál? Mert szörnyen unatkozom, azért.



Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 23, 2018 9:14 am
Következő oldal


This is my world
Fejemet felemelve nevetek a semmibe, hagyva, hogy a kötél engedjen merevségén és a mély felé taszítsa újdonsült barátomat. Talpa megcsúszik a peremen, keze az egek felé tör utat, remélve, hogy a kötél másik vége megfeszül végre és nem zuhan le az épület közepéről. Még ez is több száz méter magasságot jelent, azt hiszem. Igazából fogalmam sincs, hogy milyen magasan vagyok, de még arról sincs halvány fogalmam, hogy miként kerültem ide.
Csak annyi, hogy ez a manus a sarkba járkálva folyton újra és újra azt hajkurázta, hogy nem lehetek itt. Nincs jogosultságom itt lenni, mert nincs engedélyem hozzá. Meg kellett tanulnia, hogy az engedélyekért én nem állok sorba. Nekem ezek alanyi jogon járnak. A pimasz nem értett velem egyet, így meg kell büntetnem, csak hogy legközelebb még közelébe se legyen annak, hogy meg akarjon állítani. De hát akkor meg hova lenne a szórakozásom? Persze, hogy sehova. Szörnyű egy világot élünk.
Lényegtelen ez az egész, visszapördülve újra elkapom a kötél végét, barátom pedig nem zuhan még ki az ablakon.
- De szép derékszögű háromszög vagy! - lelkesülök, miközben a kötelet könnyedén csuklóm köré tekerem. Látom, hogy szeme könyörögnek nekem, kidüllesztve bármit megígérne nekem, tán még lelkét is eladná nekem. Ez az! Miért nem mentem el démonok lelkibeszerzőjének!? Hát persze, mert mással voltam elfoglalva, na de majd ezek után!
Levédetem, mielőtt még bárki más elhappolná előlem eme nagyszerű ötletet. Nem, nem ilyen nem lehetett eddig még.
A kötelet megfeszítve lépek közelebb a férfihoz, ki azt hitte, hogy féken tarthat egy megzabolázatlan vadat. Talpam alatt megcsikordulnak az üvegszilánkok, bántják a fület, a hátamon állna fel a fül, ha épp… nem ezt élvezném a legjobban a világon. Vagy legalább is ne lenne annyira a kedvelt témáim között.
- Ne aggódj, nem fogsz egykönnyen kimúlni, ezt megígérhetem neked - mosolygok fejemet félrehajtva komolyan szemlélve, minden egyes porcikáját felmérem. Fejének sérülését, ahonnan vékony patakban folyik arcának élén végig bíborló vére. Nyaka körülötti fojtogatási nyomok. Testét ért több sérülés, nadrágján a vizelet folt, egyik karjából kiálló csont. Hupsz, csak egy picikét eltört a karja? Nem az én hibám! Ő döntött úgy, hogy megtámad és ezért egy fallal találta magát szembe! Ártatlan vagyok, mint egy ma született bárány.
Már a gondolatra is nevetés kaparássza torkomat, és ki vagyok én, ha nem az, aki ennek hangot is ad? Őrült nevetésembentestem előre dől, hasamat fogom tőle, szemeimet egy pillanatra becsukom, átadva magamat a hangulatnak, a gondolatoknak. Könnyes szemem nyitom ki, és…
Egy ismeretlen cipőtalp.
Tetetett ijedelemmel fordulok meg, a karjánál megfeszített fickó kissé feljebb emelkedik, én pedig szám elé kapom a kezemet. Pont, mint aki most bánja azt, hogy rajta kapták egy oly foglalatosságon, melyet nem szabadna művelni.
Zavaros tekintettel szemlélem az idegen fickót, miért van, hogy ilyen helyeken sose találkozom egy nővel sem? Rejtély.
- Nem én voltam! - kezdem a mentegetőzést, figyelve a szájának sarkából kiálló papíresernyőt. Hogy én mit keresek itt, arról halvány dunsztom sincs, de hogy ő? Egy kocsma után? Talán halálra vágyik? Átsegíthetem a felesleges túlvilágra? Szemeim rögtön felcsillannak. - Nem én csináltam be - emelem meg kezemet, minek aztán a manus enyhén visszaesik, cipője talpa megcsúszik a peremen. Fejemet hátrafordítva, halkan hümmögök magamba. Ez így nem lesz jó. Ha kapok még egy „kuncsaftot” kivel el lehet szórakozni, akkor ezt addig jégre kell tennem. Meg is van!
Elengedem a kötelet, ám az meg sem moccan, feszességéből nem veszít. A vastag barna pertli hirtelen rándul meg barátom pedig máris az épületen belül találja magát. Csórikám megkönnyebbült sóhajt hallat.
- Vélhetőleg nem azért jöttél, hogy kitessékelj az épületből - jegyzem meg eléggé magabiztosan, vigyorogva tekintve az idegen felé. Vajon ki lehet ez? Barátom lábát könnyedén kaszálom el, lábamat a háta közepébe vájom, nem apró fájdalmat okozva neki ezzel. Tapasztott száján keresztül hallom a nyöszörgését. Helyes. Ajkamon helyet foglaló aljas mosolyom nem tűnik el. - Hát akkor mit keresel egy kihalt épület magasságában? - nem, egy cseppet sem izgat, hogy alig két emelet magasan vannak „dolgozó” emberek, ők ugyanis egy pillanatig sem számítanak. Nekem legalább is, nem. Eközben a kötél csoda mód magától leoldódik barátom kezéről. Persze az üvegszilánkokon hasaló máris menekülne, ám sarkam tovább mélyesztem két csigolyája között. Mégis úgy dönt, hogy marad. Okos. De nem eléggé.
- Csak azt ne mondd, hogy élnél ama klisének, hogy egy épület tetejéről leugrani menő és jó dolog és az aztán a legjobb halálnem a világon - forgatom meg szemeimet lenézően. Még nekem is vannak halálnemek, melyekkel nem élnék, de ez épp nincs közöttük.
Ami azt illeti vonz a szabad repülés gondolata, de szárnyak nélkül, ezt csak így oldhatnám meg. Eközben a kötél a férfi nyaka köré tekeredik, anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzá nyúlnék. Ugyan, mégis miért kellene, ha meg van a képességem ehhez? S miért akarnám véka alá rejteni?
Lazán kötődik meg a kötél, nem annyira, hogy fojtogassa barátomat, de annyira mégsem laza, hogy fejét ki tudja belőle bújtatni. Ekkor lépek le mellé.
- Állj fel - rúgok bele, törött bordájába nem kellemesen, mintha egy rühes kutyával tenném ezt meg. Tekintetem eközben nem veszem le az idegenről.
- Ha mégis ilyen vágyakkal érkeztél meg, szívesen bevégzem neked máshogy az életed - farzsebemből előveszem a koszos laposüveget, tetejét lecsavarva kortyolok bele a keserű nedűbe. Orrom mellett apró ráncok képződnek. A kötél másik végét a plafonról lelógó egyik vasrúd felé dobom. Elég csak gondolatban nagyon is jól megkötnöm, hogy a valóságban is leképeződjön ez.
- Csak egy pillanatot kérek - mosolygok rá álnokul és ezúttal újra hátat fordítok neki. Miért tartanék tőle, ha megölne sem tudnék meghalni, feltámadnék újra és újra. Ily világot élünk és minden másodpercét kiélvezem.
A fickó emelkedik lassan,a hogy a kötél is húzódik. Karjánál fogva vezetem vészesen az épület szélére, de nem dobom ki rajta. Oh, nem.
A szélén állítom meg.
- Tényleg, a kezeid! - kapálózna azzal a torka felé, szétnézve azonban… semmi érdemlegeset nem találok.
Ajkamat elhúzva fordulok mégis csak az idegen felé.
- Kölcsön kérhetem a felsődet? - vigyorodok rá pofátlanul, kit érdekel ha nincs más ruhája? Jelenleg nem ezt kérdeztem tőle és nem is ez érdekelt.
Minden más most lényegtele.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Vas. Ápr. 22, 2018 10:05 pm
Következő oldal


☽ Let's blow up the World Trade Center!

Kyara & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1246 • Credit:

 
Nem tudok szépen nevetni, egyáltalán. Ezt pedig tetézi még az is, hogyha nagyon belelovalom magam, akkor röfögni kezdek, mint az elégedett disznó a moslékos vödör felett, így azon kevés szerencsések, akik a pokoli zsivaj ellenére is hallják az öblös, mélyről és szívből jövő kacagásba finoman beleolvadó röffentéseket, ezzel az élménnyel gazdagodva, illetve nem kevés lila, kék és zöld folttal, néhány törött vagy leszakított végtaggal, csontokkal, valamint élve vagy holtan zárják az estét. Egészen fiatal voltam még ezen a parányi bolygón, amikor az embereket és viselkedésüket elnézve rájöttem, hogy kifejezetten szórakoztat több állatias megnyilvánulásuk közül az, hogy bármilyen negatív élmény, stressz, akár egy rossz szó is éri őket, rögvest az erőszakot látják első és egyetlen elfogadható megoldásnak, ez alól persze kivételt képeznek a némileg több értelemmel rendelkező egyedek, akik első körben szép szóval, észérvekkel mennek neki a fennálló problémának, fizikai erejüket egyáltalán nem, vagy nagyon ritkán használják, de csak mint végső megoldás. Szeretem a vitákat hallgatni, de az mégsem annyira izgalmas, mint amikor egy maximum ötven fő kapacitású kocsmában egyetlen rosszindulatú megjegyzés miatt - 'Te, az ott egy fekete szemű!' - tömegverekedés alakul ki, az életek pedig sorra múlnak ki. Emberek és démonok egymás ellen. Padok hasadnak szét, üvegek törnek, golyók repülnek, sebtében festik újra az elkoszolódott falakat bordó színű vérrel, az ördögűzés sorai csak úgy röpködnek a levegőben, ahogy az emberek is maguktól repülnek faltól falig, vagy esetleg bele a trófeaként a falra szerelt szarvas és vaddisznó agancsába és agyarába, fekete, fojtogató füstgomolyagok úsznak ki messze az éjszakába, hogy aztán hamarosan újabb fekete szemű embertömeg térjen vissza és ritkítsa tovább a nyájat, miközben az élettelen, vagy már kevésbé élő testek rekord sebességgel növekednek. És én ezt leplezetlenül, barbár módon élvezem. Ízletes olívabogyót rágcsálva a lila napernyővé alakított fogpiszkálóról, valami meghatározhatatlan ízű, egyszerre keserű és édes alkoholos italt szürcsölve, lábaimat kényelmesen a padra pakolva és a falnak dőlve élvezem a faragatlan tragikomédiát, szurkolva és buzdítva mind a két felet, segítve annak, aki a lábaim elé zuhan. Nem számít, hogy melyik faj képviselője, az adrenalintól és az élni akarástól még erősen, vagy félig holtan esik oda, egy - két trükk nekem is van a tarsolyomban, ami még izgalmasabbá teszi a vérengzést. Nevetésemet és röfögésemet néhány másodpercre abbahagyva a meglepődöttségtől hajolok el egy kupaccá gyűrt gyomor kupac elől, ami gombolyaggá gyűrve csattan mögöttem hangosan a falon és sebesen a földre szánkázva landol a pad alatt, vért és egyéb nedveket maga után hagyva a nem túl igényes festésen.
'Kicsit oda lehetne figyelni, hogy kinek a mije hová repked...' - zsörtölődöm magamban és miután az ernyőt ajkaim közé csípem, felszabadult kezemmel fésülöm át kissé borzas üstököm emberi maradványok után kutatva, de remek időzítésemnek hála elkerültem a szerencsétlen találkozást. De várjunk csak! Mi ez a szag? Fintorogva szagolok a levegőbe, ami hamarosan nem csak démoni eredetű fekete füsttel jelenik meg, hanem a hamarosan felcsapó narancssárgás, sárgás lángok előjelével, amihez rögvest a benzin, az égett fa és töméntelen mennyiségű alkohol elegye keveredik, tehát összességében szolid jelzése annak, hogy akinek kedves az élete és a porhüvelye, az felhúzza a nyúlcipőt. Az apró ernyőt a fülem mögé tűzve húzom le egy hatalmas korty formájában a maradék italt, melynek hála agyam visongva fordul egyet a saját tengelye körül és magabiztosnak hitt lépteim, melyek a kifelé vezető úthoz kormányoznak, igencsak csámpásra sikerülnek. Miért forog a világ? Miért van itt dupla annyi ember, mint amennyi eredetileg volt? Miért akarok dalra fakadni és artikulálatlanul énekelni? Miért akarok lefeküdni és aludni? A pánikoló tömeggel együtt az utcára nyomakodva csámpázom minél távolabb a hamarosan lángokba boruló épülettől és hunyorogva nézem a betört ablakokból és szélesre tárt ajtóból ömlő füstfelhőket, a vissza - vissza szaladó embereket, akik bent rekedt társaikat próbálják menteni. Úgy néz ki, mintha egy hatalmas szörny gyomrába rohannának be önként és dalolva. De legalább az ernyőm megvan! Lendületesen hátat fordítva a tragédiának indulok el arra, amerre a lábam visz, miközben vígan fütyörészve kezdem vakargatni a nyakamat, a fütyülést pedig egy rossz mozdulat után szisszenés váltja fel, reagálva az éles, hirtelen fájdalomra. Mi ez? Kezemet elhúzva meredek a körmöm alá szorult ezüstösen csillogó pikkely darabkára, amit rövid zsörtölődés után elpöckölök, nem is nézve, hogy hol landol. Kifáradtam és ennek hála pikkelyeim kezdenek előbújni, felváltják helyenként az emberi bőrt, hogy úgy nézzek ki, mint egy cirkuszba való szörnyeteg. Remek! Alkohol mámorban lubickoló agyamat próbálom rendre inteni néhány pofon segítségével, de csak annyit érek el, lehetetlen módon megint énekelni akarok. Nem szabad! Pihennem kell minél előbb. Na de hol?
Óráknak tetszően hosszú menetelés után végre megtaláltam a nekem megfelelő helyszínt, aminek hogyha megpróbálok a legtetejéig fölnézni, gyomrom buckázik egyet és meghúzza a vészharangot, mely szerint ha nem szeretném az este hátralévő részét gyomrom tartalmának viszontlátásával tölteni, akkor az előttem lévő dolgokra koncentrálok, ameddig le nem hajtom a fejem valami puhára. Lábaimnak nem kell kétszer könyörögni, hogy induljanak el, még úgy is tudják a dolgokat, hogy gazdájuk szinte alva jár, ennek köszönhetően az épületbe az ajtó helyett a hatalmas üvegből készült falon át jutottam be, ami hatalmas hangzavart okozva tört ezernyi több kisebb - nagyobb darabra, de nem úgy tűnik, mintha bárkit is érdekelne, ugyanis senki nem szalad elő a biztonsági őröknek fenntartott kis bunkerből, hogy visszafordítson és kifizettesse velem az épületben okozott kárt. Hol is vagyok amúgy? Hunyorogva pillantok körbe a hatalmas aulában, melynek falán az alábbi szöveg található: Üdvözöljük a Világkereskedelmi Központban! Világkereskedelmi Közpooont? És az mit csinál? Agyamban a fogaskerekek egyre csak kattognak, de egyedül arra az eredményre jutnak, hogy hogyan kellett volna csalni a Gazdálkodj okosan! nevezetű játékban, hogy Lea ne tudjon egymás után háromszor is legyőzni. Késő bánat, de legközelebb hasznosítom. Lábaim ezen idő alatt ismét önállósodva vágtak át az igen csak gyér biztonsági rendszeren és mire felocsúdom már a lépcsőház megszámlálhatatlan sorait szedem egyesével. Meddig is akarok eljutni? A legtetejére? Eszem ágában sincs! Nyakamat újfent megvakarva és dühösen szisszenve szedek le még egy pikkelyt és hagyom el valamelyik lépcsőfokon, nyál nélküli nyelvem egyre sűrűbben tapad hozzá szájpadlásomhoz és érzem, hogy ölni tudnék most egy flakon vízért, de egy pohárnyi is megteszi kezdésnek. Ott pihenek meg, ahol van víz, ez pedig mintegy varázsütés szerűen adja vissza egyre fogyatkozó erőmet, tervemet viszont emeletekkel később egy éles kacaj kettévágja. Az ajtó előtt megtorpanva hallgatózom, a nevetés pedig habár bentről jön, kísértetiesen visszhangzik az egész lépcsőházban is. A vízről másodpercek alatt megfelejtkezve lököm be az ajtót és lépek a néptelen irodák folyosójára. Mindent por és piszok lep el, ki tudja mióta nem dolgozhatott itt már senki. Néhány dísznövény feldöntve, földjéből kifordulva, elszáradva hever a földön, különféle masinák állnak a falnál munkára készen, úgy, ahogyan hagyták őket. Az irodák ablakai piszkosak, nem lehet belátni egyáltalán, ahogyan kifelé sem. Ha van is itt egy flakon víz, az már poshadt és ihatatlan, a mosdó lehet az egyetlen reményem, amennyiben a vízhálózat még működő állapotban van. Miért pont ide kellett jönnöm? Miért nem egy kútba estem bele út közben? Fejemet elkeseredetten csóválva pillantok le a földre ismét, hunyorgó szemeim pedig kissé kikerekednek a friss vérfoltok láttán. Cipőm orrával maszatolom szét az alvadásnak indult kis tócsát, majd a nyomokat követve jutok el az egyik irodáig, ahonnan valószínűleg a kacagás is eredt. Óvatosan bepillantva tárul elém a vérző alany és egy fiatal lány alakja, aki úgy szórakozik szerencsétlen flótással, mintha egy élettelen báb lenne. Úgy látszik a cirkusz még nem ért véget ma estére egyáltalán. Az alkoholtól és a fáradtságtól kissé meggyengülve ugyan, de előmerészkedem a fal rejteke mögül és az ajtófélfának dőlve, mellkasom előtt karjaimat keresztbe fonva várom a folytatást. Lehet csak egy unatkozó fekete szemű futóbolond vagy valami más? Úgy érzem hamarosan fény derül rá.



Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 9:07 pm
Következő oldal


Almost...
Nem tudsz felébredni, hiszen ez nem egy álom.
Ez a világ nem az.
Ahogy te sem vagy emberi lény. Semmi emberség nincsen benned, Kyara. Soha nem volt, és soha nem is lesz. Egy szörnyeteg vagy, egy átok erre a világra.
De ne aggódj, aranyom, ebből semmire sem fogsz emlékezni. Mire feleszmélsz, addigra egy új lányom lesz. Egy szebb és egy jobb. Kit valójában megérdemlek. Nem pedig egy olyan félkegyelműt, mint téged. Ki azt hiszi, hogy valaki kiirtott egy egész karavánt, amikor is ő maga tette ezt.
Ne hazudj nekem
- csattan az első pofon törékeny arcomon - véresen és mocskosan jöttél haza! Az egész tested vérben úszott! Még hogy egy öregember tette! Senki sem lenne erre képes, csak te… Te szörnyszülött - fordul arca fintorba.
Még ma is magam előtt látom az arcát, az undort ahogy rám tekintett. Saját anyjára. Szemeimet lassan nyitom ki és tekintek le a magam előtt elterülő világon. New York.
Minden itt kezdődött. Pontosabban a város határain kívül, de idebent… Az őrület várt mindenkit. A vadászok teljesen magukon kívül voltak, amikor véresen átléptem a határt, egyedül. Nem volt velem senki, pedig egy egész katonai konvojnak kellett volna jönnie velem San Franciscoból. De nem jött. Mind halottak voltak, egy öreg miatt.
Nem hittek nekem. Őrült gyilkosnak tartottak egy hét éves kislányt, ezért zártak be az intézetbe.
Ajkamra aljas félmosoly terül szét. Jobbat nem is tehettek volna velem. Ha nem kerülök be oda, akkor ki tudja… Talán évek múltán fedezem csak fel mily erő is lakozik bennem valójában. Ahogy azt Ő tette. S ki tudja, talán akkor én is megpróbálnék jó maradni, ember maradni egy olyan világban, ahol pontosan tudom, hogy megvan a hatalmam, hogy egy kibaszott királynő lehessek. No persze csak akkor, ha a megbomlott elmém is úgy akarja.
De jelenleg nem akarja ezt.
Ehelyett az egykori világkereskedelmi központ sokadik emeletén állva nevetek a városra, oly módon, ahogy egy őrült is megirigyelné tőlem.
- Hipp-hopp, jön, Boby - enegedek a kezembe tartott kötélen. A másik végén tartózkodó férfi könyörög, ha máshogy nem tud, hát szemeivel teszi. Már ami maradt belőle. Az egyik a földön hever, valahol az emelet másik végén. A másik pedig kissé feldagadva bevérezve. Száját letapasztottam, már idegesített az ezernyi ígérete, melyet úgysem tudna megtartani.
- Tudod - kapom el a kötelet mielőtt még végleg kibillenne az ablakon a fickó. Hájas egy féreg, de hát ő kereste magának a bajt, amikor rám szólt, miszerint nem lehetek itt.
Már miért ne lehetnék a világ tetején, ha épp úgy tartja kedvem? - Nem fogok bocsánatot kérni, azért, amiért vagyok… Egyszer sem kértek tőlem bocsánatot, azok, kik ilyenné tettek - vonom meg a vállamat könnyedén, aztán ajkam újra nevetésbe fordul, torkomat ördögi kacaj hagyja el. Ujjaim közül lazul a szorítás a kötél pedig enged.
A férfi még könyörög, még próbálkozik, de hasztalan. Teste engedelmeskedik a gravitációnak én pedig boldogan fordulok körbe magamon.
Nem fogok bocsánatot kérni senkitől, semmiért. Főleg, amiért tudom, hogy ennek pontosan így kellett lennie.
Nem foglak megölni, Kyara. De bántani foglak és ez nagyon fog fájni neked. De utána csak jobb lesz neked.
Mondja a pap, miközben a villamosszékhez kötözött. Számba egyszerű bőrövet tömködött, hogy arra harapjak rá. Valójában csak arra volt elég, hogy ne hallatszódjon annyira ki ordibálásom, amikor a vízes tappancsokon keresztül vezették az áramot a fejembe.
Saját visításom visszhangzik a fejembe, én pedig újra csak elnevetem magam. Vannak előnyei tortúrámnak. Nem érdekel, hogy mit tettek velem, senki se értsen félre. Tudom, hogy kegyetlennek hangzik és az is. Sokat szenvedtem miatta. Sok fájdalmon estem át, mire kést mártottam a nővér, majd a lelkész testébe.
Akkor valóban én végeztem a legtöbb emberrel. A testemen végigfolyó vér, valóban azért folyt rajtam, mert én oltottam ki. Előtte két évvel nem, de akkor már igen. Ők tették ezt meg velem.
Ez a karma, nem igaz?
Bárhogy is legyen.
Ez a város egyszer az enyém lesz. Nem... nem csak a város. A világ is, ha a megfelelő démonnak segítek, a többieket, pedig kellőleg távol tartom magamtól.
Igen, ennek így kell lennie. Kellőleg távol tartom magam. Nem engedek a csábításnak, nem engedhetek annak a csábításnak, mely megmérgezi lelkemet. Noha... néha még nekem is jár egy kis szórakozás. S erre egy pacika tökéletes alany számomra.
Aljas mosolyom továbbra is arcomon nyugszik, ahogy a lenyugvó fényben figyelem a város árnyékait. Az árnyékok. Mely az igazi otthonom. Melyben magam lehetek csak igazán. Melyben én lehet. No de ki is vagyok én? Melyik énem a valódi?
Nincs több dolgod, mint jönni is kideríteni. Nem igaz?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon


Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 8:31 pm
Következő oldal


Pic':
 


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3