Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
700
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 21, 2019 5:35 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ruben


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Tumblr_o9aw19ZtfK1qbftsqo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
51
☩ Rang :
Funny brother, "a bolondos"
☩ Képességem :
Halhatatlanság, mágia használat, veretlen Monopoly bajnok
☩ Multi :
Szőke erkölcs lovag
☩ Play by :
Joseph Gilgun
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 18, 2019 9:16 pm
Következő oldal


A Jones fiúk és az elhagyott piramisok fosztogatói

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1176• Credit:

 
Ez kellemetlen. Nem tudom gondoltatok - e már bele, hogy milyen lehet az az érzés, amikor teljes hátszélességeddel belehátrálsz egy körülbelül veled egy idős szertartási, giccses díszítésekkel és ősi áldásokkal, írásokkal teli aranyozott pengéjű dárdába. Ugye? Szerintem is kellemetlen! Még kellemetlenebb, amikor lepillantasz és a hegye a mellkasodból áll ki, fekete, vízszerű véred meg gusztustalan mód folyik le róla és semmi hősiességet nem érzel a véred láttán, hanem az a gondolat suhan át az agyadon, hogy: 'Kifolyt a tinta a zsebemben?' Még kellemetlenebb a tény és a helyzet, hogy egy életre - halálra menő csata kellős közepén kell ezt magadból mindenféle segítség nélkül záros határidőn belül kirángatni, mert a segítséget jelentő személy elrohant a világ megmentőjének szerepében tetszelegni, felgyújtja az egész kócerájt, te meg egy helyben állva szerencsétlenkedsz a terem közepe tájékán, hogy hogyan rángasd ki magad az utólagosan rossz ötletedből. A lényeg a határozottság és gyorsaság.
'Mindjárt jövök!' - kiáltanám oda Athannak, hogyha egy percig is félelmet érzett volna magában, vagy kételkedett volna abban, hogy ura - e a jelenlegi helyzetnek, ne rettegjen tovább, mindjárt jön a bátyja és kisegíti eme szorult szituációban, kiáltás helyett viszont csak egy elfúló kijelentés bukott ki a számon, mintha gyomron vágtak volna, meglehet hozzá már el sem ért a hangom. Nagy, hörgő levegőt véve, mint aki víz alá készül bukni, ragadom meg a dárda pengéjét és húzom keresztül a mellkasomon, akár egy rossz, morbid cirkuszi mutatványos, mígnem az egész harci eszköz véremtől sikamlósan bár, de teljes hosszával immáron előttem van és nem mögöttem illetőleg bennem. Mindjárt minden a homokos földdel lesz egyenlő én pedig mutatványosat játszom, hadd gratuláljak magamnak! Kezemben szorosabban fogva a dárda nyelét indulok el sípolva, akár az otthoni gumikacsa, gondosan kikerülve az Athan által felgyújtott szolgálók és papok tömkelegét, nem beszélve a fejünkre hullani akaró kőtörmelékekről, melyek lassan már nem csak apró darabkákban fognak potyogni, hanem egész pillérek csúsznak el a helyükről és lesz annak ne mulass, aki egy több tonnás darab alatt áll meg.
'Athan, fejet le!' - kurjantom el magam és hajítom felé harci fegyverem, s bármily feszült családon belül a viszony mindenki között, kivételesen nem az ő feje a cél, hanem azé a szolgálóé, akiben bár élet már alig lakozik, átmeneti halhatatlansága miatt kénytelen égő fáklyaként is megvédeni mesterét és parancsolóját, kezében megvillan a tőr, amit öcsém fejében kíván megmártani, ezt pedig mégsem hagyhatom. A dárda egyenesen Athan feje fölött süvít át, a támadót pedig egyenesen a homloka közepén találja el és repíti egyenesen magával Mafdet istennő lábáig, hogy aztán az alsó lábszárába belefúródva találjon magának a penge új és egyúttal végső nyughelyet, míg a rajta függő szolgáló úgy leng előre és hátra, mintha egy élettelen báb volna. Lélekszakadva rohanok öcsémhez és zihálva lépek át a halott istenség fölött, elemelve a földről a folyadékkal teli edényt és annak fedelét, még mielőtt itt maradna és ismételten illetéktelenek kezébe kerülne. A rengéssel együtt a kiáltások s annak visszhangjai is kezdenek elhalni, már csak a földön heverő testeket nyaldosó lángok ropogását, pattogását lehet hallani a csarnokban, szemeimből és orr járataimból lassanként könny és váladék kezd el folyni az elképzelhetetlenül orrfacsaró bűz miatt. Végigálltam már néhány boszorkány égetést, a perzselődő hús édeskés, mégis gyomorforgató szaga nem idegen, de megszokhatatlan.
'Megakadályoztunk egy újabb világvégét?' - szipogok és törlöm le a könnyeket az arcomról, majd megigazítom hónom alatt az edényt, ám a mondat elhamarkodottságát mi sem bizonyíthatná jobban, mint az újabb rengés, ami az alapkövektől kezdve rázza végig az egész piramist és ami tudtunkra adja világosan, hogy vagy rohanunk, vagy mi is itt leszünk eltemetve. Gyerünk Ruben, láttál már pár piramist belülről, merre lehet a leggyorsabb út?
'Ne arra!' - rohanok Athan után és a trónus irányába mutatok szabad kezemmel. - 'Az egyiptomiak megépítették a csapdákat, hogy a fáraó végső nyugalmát és a kincseit ne zavarhassa többé semmi, de mindig volt egy mellék járat, amit tudtak használni, hogy nekik ne kelljen a csapdákon végigmenniük, amikről nem tudott mindenki.' - hátrálok vissza a terem közepe felé, majd fordulok az aranyozott emelvény irányába és a rengéstől botladozva bár, de odarohanok és tekintetemet ide - oda kapkodva keresem a hieroglifák között a megoldás kulcsát, ami odébb mozdítja ezt az aranyozott monstrumot. A kis könyv! Amint Athan odaér mellém, rögvest a kezébe nyomom az idáig a hónom alatt szorongatott edényt, farzsebemből majdhogynem kirántom az utolsó mentsvárunkat és úgy barbár mód lapozom fel úgy, hogy a benne lévő lapok némelyike még sérül is.
'Gyerünk, gyerünk, gyerünk!' - sürgetem magam fogaimat összeszorítva, nyakamat pedig szorosan behúzom a vállaim közé. A sikoltások egyre messzebbről, távolabbról hallatszanak, akik túlélték, hogy Athan felgyújtotta őket és nem esett a fejükre semmi, most rohantak bele igazán a csapdák sűrűjébe. Megvan! Diadalittasan bökök rá a trónt ábrázoló rajzra és olvasom fel hangosan a mellette álló szöveget.
'Lábai előtt ott hever a világ. Mi az, h... mindjárt meghalunk!' - vágom földhöz a könyvet mérgemben, mintha ő és az írója tehetnének arról, hogy mi ekkora bajba kerültünk Athannal. Lábai előtt ott hever a világ, ott hever a lábai előtt, láb, láb, láb. Nem fogok a földön csúszva keresgélni a homokban, nincs idő és nem találnám meg anélkül, hogy bármi el ne találta volna a testem bármely pontján, mégis muszáj lesz. Két lépést teszek előre és egyetlen nagyot hátra, de még hanyatt is esem tőle. Tekintélyes darab kő zuhan alá fentről, hátam mögött pedig alig hallható, mégis jól kivehető kattanás adja tudtunkra, hogy valami kinyílt, szabad az út előre. Fejemet hátrakapva látom, hogy az emelvény mintha kissé odébb ment volna, de teljes szélességében mozdulni már képtelen a kőtorlaszok miatt. Beférünk, átmegyünk! Akár bolha csípett volna, úgy kelek föl a földről, kapom ki öcsém kezéből a szertartási tárgyat és nyomakodom át a nyíláson a félhomályos folyosóba, amit a falra erősített fáklyák remegő fényei világítanak már meg csak haloványan. Kijutunk.

Hasra esem a homokban, szememet pedig vakítja a lemenő nap fénye. A szertartási edény messze gurul tőlem az aranyló, forró talajon, míg én négykézláb igyekszem minél messzebb mászni a magába omló piramistól, aminek rengését még itt kint is érezni. Köhögve nyelem a felverődött homokot és jobb híján farmerkabátom felkarjának anyagába akarom törölni a nyelvemet, nyál és víz teljes hiányában. Az apró szemek ropognak a fogaim alatt, miközben hunyorogva, majdhogynem vakon nézek körbe és kutatok a homokfelhőkben öcsém alakja után.
'Azt ne mondd, hogy nem jutottál ki.' - hasalok el a porban és figyelem, ahogy a nem is annyira távoli tájon törnek darabokra a régi világ emlékei.





Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 28, 2018 4:17 pm
Következő oldal


☠️ Családi kirándulás

Ruben & Athan
szószám: 1592 • Credit:

 
Bátor vagy botor, ez itt a kérdés. Szembenéz vele, nem fordul el, nem hajt fejet és persze, nem fog térdre borulni. Elnézi az arcot, amely akár lehetne közülük való is, de ez csak egy olcsó másolat. Nem valódi kígyó, nem olyan, mint ők. Mit meg nem adna azért, hogy csak egy kicsit a régi, teljes ereje a birtokában lehetne, milyen szép is lenne csak egy apró legyintéssel letudni ezt a mihaszna alakot. Milyen szép álom...
- Pedig azok vagyunk. Vándorolunk a sivatagban és véletlen csöppentünk ide – válaszolja nyugodt hangon, már amennyit meg tud őrizni. Azért benne is mozog az ideg meg minden, csak nem engedi kitörni, próbálja azt a belső békét meglelni, amivel kívül is hihető minden nyugalma. Apróság csupán. - Egy isten? Ugyan, az, akinek valódi hatalma van, az már rég nem néz erre a világra. Ezért bújtál elő? Feléleszteni a régmúlt emlékeit? - valóban. Egyiptomban, a görögöknél és még sok-sok helyen több isten nevét áldották, olykor egyszerűen a semmit, máskor agyafúrt módon szereztek hatalmat a kisebbek. Most, akik még élnek, elő akarnak bújni? A pokolból és mennyből ki lett mindenki száműzve, így nem csoda, ha össze akarná szedni azokat, akiket akkor ismert. A nevetésére keletkezett földrengés még jobban halálra rémiszti a még térdelőket. Letekint rájuk, szerencsétlenek, úgy mint rég, úgy vetik alá magukat és szolgálják, etetik őt saját húsukkal akár, de mit számít. Az emberek jelenleg nem halnak meg, így a kis kukac élete végéig, vagy ameddig ez az áldatlan állapot tart, folyamatos utánpótlást kap. Vagy talán démonokat bújtatott a testekbe? Az ő helyzetük más, ők könnyebben halnak. Érdekes elmélet, amire jelenleg nincs idő, sem alkalom. Úgy érzi, most már nem az a fontos, kik guggolnak, hanem hogy ők idekerültek. Mert ez a mocsok megérezte, hogy valóban nem csak két egyszerű alak tévedt erre. Ruben lábán bőven maradhatott annyi vér, hogy azt kiszagolva csapott le rá, erőiket csak később, már a bukás után használták, így... ha nehezebb dolga is akadt, de nagyon nem akar alább adni. Csakhogy ők nem kívánnak lakoma vagy épp áldozat lenni, köszöni szépen, nem kért és kér sosem a vallási fanatizmusból, a maga ura. Már csak ki kellene jutni.
- Nem aggódom miatta. Inkább majd ti – mosolyodik el, és ugyan megsérült nemrég, annyi ereje maradt biztosan, hogy majd jól meglepi őket. Tekintetét az érkezők felé irányítja, és bár semmi jele a meglepetésnek, nem csalódik, és nem is bosszankodik – az eddigieknél is jobban. Sóhaj hagyja el ajkait és a járkáló holtakra néz, apró fintorral. Na gyönyörű, már csak ezek a bábok hiányoztak innen, a felhozatalból. Tényleg eléggé mániákus egy ürge, Egyiptom a szenvedélye és nem ad le belőle, nem-nem. Mindent összevetve, amúgy tetszik neki a hely, a berendezések és a stílus is. Ha nem lenne épp áldozat vagy fogoly, akkor még tapsolna is és kifejezné tetszését, no de így? Így csak csendben szemlélődik. Persze, nem tud már teljesen nyugodt lenni, azonban agyában forognak a fogaskerekek, mégis hogyan lehetne ebből a helyzetből a legkönnyebben kijutni? Talán a víz, amin átkeltek, segítségükre lehetne, de nem tudna annyit erejével lökni rajta, hogy elárassza a termet, sem pedig a krokodilokat arra bírni, hogy idejőve faljanak fel mindenkit. Egyelőre minden zsákutca, és némán átkozódik magában.
- Rossz ízű? Ugyan, miért is? Nem bírod a konkurenciát vagy számodra idegen az, amik mi vagyunk? - dönti oldalra a fejét. Valóban érdekli, mi az, ami ennyire nem tetszik neki. Talán az, amit még ő sem fedezett fel, a plusz, amit a láda óta cipel magával, vagy épp csak a leviatán mágia az, amely büdös neki? Mindenesetre megmosolyogtatja az egész. - A köpönyegforgató igencsak erős kijelentés. Mondjuk azt, hogy nekem a család az első, mindenki más csak... átmeneti állapot -  von vállat a köpésre, amúgy sem akart neki egy percig sem segíteni vagy tanácsokkal ellátni. Ó nem. Csak egy kicsit ne figyeljen, és akkor megadja a kegyelemdöfést, szó szerint, addig azonban úgy kell játszani, hogy a lapok ne kerüljenek annak a kezébe. Addig meg had beszéljen, hadd járkáljon. A halott őrökkel a háta mögött igencsak kellemetlen, a szag valóban épp elég kellemetlen, de nem reszket tőle úgy, mint Ruben, amikor ideterelték. Sóhaja is inkább türelmetlen, tudja, hogy most elég ostoba, hogy nem erőlteti a félelmet. Sőt. De egyszerűen biztos abban, hogy nem ma fognak meghalni és nem is itt. Eleve eléggé nehézkes lenne a halál nekik, ő pedig még ha tudja is a nevüket, azt nem, mi a nyitja. Így ebből kell alakítani.
- A halálból akarod őket visszarángatni? Nahát, ez felettébb érdekes.. És aztán? Felfalnak minket vagy mi leszünk a test, akikben ellesznek egy ideig? Nemigen szeretnék nekik áldozni, és azt hiszem a világ elbírná azt is, ha mi láttunk egy két... mit is? Hogy szívet falsz fel? Ugyan már! - neveti el magát. - Ez lejárt mese, a világnak nagyobb gondja is van annál, hogy magasra törő senkikre figyeljen – ez már koránt sem vicc, és tudja, ezért akár a nyelvét is kitéphetné, de ez az igazság, és lehet eltorzult barátjuk nem is tud semmiről sem, mert lehet sokat aludt. Lehet azóta tud csak ismét idefent lenni, hogy a Pokol kivetette őt. Hmmm. Érdeklődő arccal figyeli, de most már nem törődik velük, elfoglalja magát azzal, ahogy a játékszereit megkapja és elkezdődik a végjáték. Előrébb lépkedne, de csak azért, hogy mindet jobban lásson, azonban azok a hullák nem engedik, ő válaszul csak rájuk mordul, de egyelőre nem csap balhét. Ahogy testvére, ő is némán követi ahogy ténykedik, ahogy előtűnik egy ősi véset és ahogy szép lassan alakot ölt, mire is készül. Beleborzong, mert ez valóban nem hangzik jól, sőt mi több, ez már rég nem minősül játéknak, annál többet komolyodott minden és most már kicsit elkapja őt is a rettegés. Csak na sikerüljön neki, csak ne. És akkor még meg is kötözi őket.
- Ó, hogy az a... - morgolódik, miközben csuklóit mozgatja, de a kötés rettentően szoros, ebből nem tud csak úgy kicsusszanni, és elég erőbe telne az, hogy szétszaggassa. Hát már csak ez hiányzott, így oda a meglepetés ereje. Kötött kézzel nemigen tud védekezni úgy, hogy ne erejét húzza elő. Régen ez nem fogta volna vissza, de most az a bosszantó kis hang zúg a fejében újra meg újra, hogy tartalékoljon, legyen óvatos, kell későbbre is. Bár.. lenne kitől lopni, csak épp azoknak a karmos ujjaknak nem akar a közelébe kerülni.
- Igazán köszönjük szépen a vendégmarasztalót – szusszant dühösen, majd művészkedni kezd a vérrel, ők pedig ismét csak nézhetik a műsort. Most már aztán végképp nem tud nyugton maradni, mocorog, toporog, láthatóan egyre idegesebb. Szemeit lehunyva hallgatja őket, ahogy fivére szavaira a magát istennek nevező válaszol és hosszan fújja ki a levegőt. Ideje visszavenni a magabiztosságát, ha már úgy dicsérte nemrég.
- Csak akkor kell egy helyen lenniük ha egy átjárót akar nyitni valahova. A kérdés, mi a hol? A Pokol zárva, ám nem kizárt, hogy ez olyan erős varázslat, amely képes lyukat ütni és elérni. De lehet ez egy másik sík – dönti oldalra a fejét, tekintetét a tekercsre fókuszálja. - Azért nem értitek, mert ez a mágia magasiskolája, olyan, amivel a piti kis senkik nem tudnak játszani. Mi már láttunk ilyeneket, volt olyan köztünk aki használta, mind lényteremtésre mind pedig bármi másra. Hatalom van benne, bizony. De annak ára van és veszélyes – nem tudja, mivel játszik. Amilyen könnyen sikerrel járhat, úgy is bukhat el hamar. Egyelőre azonban a siker felé viszi az útja. Élőben látni egy ilyet egyszerre csodálatos és letaglózó. Ha nem lenne megkötve se lenne képes elindulni, a rettegés egy pillanatra bénítja meg, és a föld megnyílik. Érzi az erőt, a hatalmas erőt, és ha a részletek el is vesznek, az egész...
- Ezer ördög és pokol... Ez.. - tátog párat, a lények történek elő, a világ még jobban ki akar fordulni magából. Egy pillanatra megszédül, és mire feleszmél, Ruben már cselekszik. Hát eljött az ő ideje is. Szemeit lehunyva, a világításként szolgáló fáklyát tüzét ragadja meg erejével, és mivel a múmia nem más, mint kiszáradt bőr, és csont, azokat égeti el elsőnek. Szemei immáron a kígyó íriszeként villannak fel, a kötését pedig a tűzzel oldja el, még ha meg is pörköli vele kicsit bőrét. Nem számít. Az őreik eleven fáklyaként égnek, a rájuk figyelő papok támadnak, de ők is tüzet kapnak. Erejével hatalmas lángokat táplál, és bár nehézkes a meg-megremegő földön egyenesen haladni, a kántálással elfoglalt álkígyóhoz siet. Észreveszi, de nem akarja abbahagyni, nem akar vele foglalkozni, rájuk küldi a szolgáit. Ujjai között a penge csillan, az angyalpenge, amelyet lopott és amelynek csillanása a kántáló szemében villan tükörképként. Nem hagyhatja abba, és talán ez most tudatosult benne. Mindennek ára van.
- Megmondtam, hogy nektek kell aggódni – a tűz a háta mögött, a penge pedig lesújt, egyenesen a szívbe. A lélek visszaszáll a helyére, a kántálást ordítás váltja fel, a haláltusa. A mennyei fegyver pedig hatásos, az élet kihuny a fáraóból, és a földre hanyatlik, a rés mellé, amely nem zárult össze, de már nem átjáró egy holt léleknek sem. Kirántva belőle a fegyvert, a tekercsre markol, magához veszi, és aki még épen van és támad, azzal szállna szembe. De a föld ismét megremeg. Nem halt meg? Nincs vége? Egy pillanatra megdermed riadtan, de aztán... Ez más. Az épület roggyant meg a keletkezett réstől, és úgy néz ki, most be kíván omlani. Aki eddig támadt, most a törmelékek elől menekül, amelyek sebesen zuhannak rájuk.
- Ruben! Ruben! Azonnal gyere! - és hátrál. Nincs idő semmire, menni kell. A víz felé menne, oda, ahol a krokodilok voltak, de amik nekik kiút. Az ajtók előtt a menekülők csatáznak, a holt fáraó vére pedig egyre nagyobb sugárban terül szét haldokló templomában. Így száll alá a dicsőség...



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ruben


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Tumblr_o9aw19ZtfK1qbftsqo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
51
☩ Rang :
Funny brother, "a bolondos"
☩ Képességem :
Halhatatlanság, mágia használat, veretlen Monopoly bajnok
☩ Multi :
Szőke erkölcs lovag
☩ Play by :
Joseph Gilgun
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 30, 2018 11:56 am
Következő oldal


A Jones fiúk és az elhagyott piramisok fosztogatói

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1385• Credit:

 
'Egyssszerű vándoroook? Nem hinném, de te sem várhatod el, hogy én ezt elhiggyem... Athan. Ugye? Bátor vagy, hogy belehazudsz egy isten szemébe, de egyúttal rettentő ossstoba is.' - neveti el magát hangosan, úgy, hogy beleremeg az egész piramis, a magasból pedig sűrű függönyként por hullik alá. Azok, akiket Athan a falhoz taszított, ájultan hevernek a fal tövében egyetlen kupacban, míg a többiek reszketve térdelnek tovább, életüket még akkor is uruknak és annak parancsainak vetik alá, hogyha tudják, hogy imádott istenüket most  a legkevésbé sem érdekli, hogy ki marad vele együtt a teremben és ki nem, a fő áldozati bárányok szerepeit mi kaptuk meg Athannal egy csettintésnyi idő alatt. Mondd, hogy nem tudsz átváltozni kígyóvá!
'A tessstvéred miatt ne aggódj, mindjárt bátorságot öntenek belé a segítőim.' - legyint egyet hanyagul a bejárat, azaz a rejtekhelyem irányába, ereimben folydogáló fekete vérem pedig rögtön meg is fagy, ahogy végszóra egy hideg és éles tárgyat akarnak belefúrni a csigolyáim közé. És ez a bűz! Nyakamat kissé behúzva pillantok hátra a vállam fölött, nem kisebb meglepetésemre pedig két egyiptomi katonai egyenruhát viselő, bűzölgő, pólyákba csavart múmia áll mögöttem, kezükben élesre fent dárdákkal. Üres szemgödreikben kövér szkarabeuszok mászkálnak, lakmározva a porladó, rothadó húson, ami évezredek elteltével levegőt kapott, de ahelyett, hogy por és hamu vált volna belőle, úgy döntött, hogy fölkel és jár. Pólyáik rongyosak, szaggatottak és itt - ott elszíneződtek, bemocskolódtak, ennek hála helyenként betekintést nyerhetünk a kötés alá, ahol nincs más csak fekete bőr és csontok. Vajon ha visszafordulok előre eltűnnek? Ám még mielőtt választ kaphatnék kérdésemre, ismét ösztönző jelleggel taszajtanak rajtam egyet, ennek köszönhetően felső ruházatom anyaga felreped és kiserken bőröm alól fekete vérem vékony sugárban.
'Jó, jó, megyek, megyek!' - állok fel sietve a porból és kezeimet a magasba emelve lépek ki rejtekemből szaporán öcsém mellé, a fáraó pedig elégedett mosollyal legelteti rajtunk sárga tekintetét, míg tógás katonái helyet foglalnak mögöttünk, fegyvereiket készenlétbe helyezve a hátunknál ismételten. Nem véthetnek hibát, ezt ők is tudják.
'Előkerült a pojáca is nahát! Érdekes, hogy ennyi testvér közül pont a legkisebb a legbátrabb. Ez nem kellemetlen nektek? Lepipál titeket egy aprócska kisss kígyócska, aki meglátásaim ssszerint nagyon jó tanácsossá vált volna, de nem tudtam volna megbízni benne teljes mértékig. Rossz ízű a kisugárzása, alamuszi, köpönyegforgató. Nem jó.' - köp egy tekintélyeset maga mellé a homokba, majd hosszúkás ujjait összekulcsolja és hüvelykujjaival lassan malmozni kezd, miközben lassan, ráérősen körbejárja a díszes aranyozott márvány oltárt, végigsimít ritka drágakövekkel díszített szélein és egy pillanatig sem zavarja, hogy az előző áldozat, akinek nemrégiben a szívét egy az egyben lenyelte még ott fekszik, lassanként kezd kihűlni, vére pedig beteríti szinte az egész oltárt, beletenyerel az alvadó lébe és éles körmeit kopogtatja a márvány táblán.
'Mit is csssinálhatnék veletek? Nem tesssékelhetlek ki benneteket csak úgy, már túl sok mindent láttatok ahhoz. Áhá! Viszont gyenge testvéreimnek jó szolgálatot tehettek még, hogyha visszatérnek. Ketten nem vagytok elegen mindannyiukra majd, ez igaz, mert rengetegen vannak, bizony ám, de mindent kezdet nehéz és nehezebb lenne, ha ti nem lennétek. Az ő nevükben is megkössszönném előre hálásan áldozatotokat.' - csapja össze az alvadt vértől ragacsos kezeit, keze lenyomata ott maradt a bíbor színű anyagban, ami nagyon lassan, de biztosan kezd eltűnni, a vér még igyekszik kitölteni a számára rendelkezésre álló helyet, de már nem sokáig lesz erre képes. Vigyora irreálisan széles, már már a füléig ér a szájának két sarka, majd hirtelen fordít nekünk hátat és az egyik reszkető vén pap kezéből szempillantás alatt kikapja az ezüst pengét, melynek hegye mocskos a ráragadt vértől és trónusa lépcsőjéhez sétál, de nem ballag el rá és helyezkedik el kényelmesen, hanem letérdel, háttal a királyi széknek, mélyen a földig hajol, egészen amíg homloka a homokot nem érinti, száját pedig ismeretlen nyelven hagyják el sziszegős szavak, egészen addig míg fejét föl nem emeli és gyengéden, minden erőfeszítés nélkül belefúj a porba, ami úgy röppen szét, mintha kisebb tornádó kényszerítette volna odébb az apró szemeket. Hát ez meg mi lehet? Egy pecsét? Fejemet félredöntve és kissé hunyorogva figyelem a terjedelmes vésetet a kemény földbe vájva, amiben lassan kering és bugyog ugyanaz a bíbor anyag, mint amibe a fáraó beletenyerelt nemrégiben. Ezzel a mennyiséggel lassan egy egész kórházat el lehetne látni! Szó nélkül int fejével papjainak, akik fejüket lehajtva, szigorúan a földet nézve vonulnak el oldalra, kikerülve ezzel látószögünkből és csak hosszas néma percek elteltével térnek vissza egy hatalmas ezüst edénnyel és egy ősréginek tűnő tekerccsel.
'Oh, rólatok majd megfelejtkeztem, még mielőtt el akarnátok bárhová is menni.' - int egyet kezével újra, mire kezeinket valami pillanatok alatt szorosan a hátunk mögé kötözi, hogy egy szőrszálunk se szabadulhasson ki. Mi ez? Dühösen ráncolva szemöldököm pillantok hátra, gyomrom viszont rögvest elgyengül és háborogni kezd, ahogy agyam feldolgozza a látványt, hogy a múmia gyomráról lekerült kötés fogja gúzsba kezeinket, ezáltal a régen összevarrt, de mára ismét szétbomlott, nyitott és üres gyomorrész néz vissza ránk.
'Ha megpróbáltok kissszabadulni a kötésnél sokkal kellemetlenebb dolgok várnak rátok.' - kel föl a porból Apophisz és veszi el a papoktól az edényt és a tekercset, mialatt újfent megszólal az ismeretlen nyelven és visszatérdel a földre, hogy felkészüljön egy újabb rituáléra, ami most már ránk nézve is veszélyt jelent. Az edény fedelét levéve mártja bele a folyadékba a pengét, majd annak hegyével jelet rajzol a tekercsre, mielőtt azt felbontaná és szétterítené, a benne lévő értelmezhetetlen jelek és pacák pedig engedelmesen formálnak végül értelmes és olvasható rajzokat, hieroglifákat.
'Nem vagyok egy nagy varázsló, de szerintem ennek a három dolognak egyszerre nem kéne itt lennie.' - hajolok oda Athanhoz és suttogom neki, majd intek a fejemmel a fáraó valódi oltára felé a földön.
'Nem, Ruben, valóban nem kéne itt lenniük, de lelkesss híveimnek hála a világ legelrejtettebb zugaiból kerültek elő ezek a kincsek, melyek akkora hatalommal rendelkeznek, hogy sem az emberek, sem ti, de még mi istenek is alig tudjuk felfogni és kordában tartani.' - simít végig atyai szeretettel az ősi tekercs pergamenjén, miközben jelentőségteljes pillantást vet papjaira, akik szó nélkül ragadnak ki két embert a térdeplők közül és nyomják le őket ellenállást nem tűrően az edény mellé. Apophisz pengét markoló keze a magasba lendül és hangos kántálásba kezd, mire a talaj megállíthatatlanul kezd remegni a lábunk alatt és a kőbe vájt pecsétet kettéhasítva nyílik meg a föld, a résből pedig sikoltozások, kiabálások, jajveszékelések sokasága hallatszik, fekete, megcsonkított kezek kapaszkodnak a repedés széleibe és próbálnak a felszínre jutni, de a fáraó egyre hangosabb kántálása lángra lobbantja az illetéktelen e világba tolakodókat és arra kényszeríti őket, hogy menjenek vissza oda, ahova jöttek. Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy egy másik világ kapuja megnyílt előttem, a java viszont még csak most jön. A fáraó figyelme most a hangosan sikoltozó és menekülni akaró áldozatokra irányul, melyek közül az egyiket elkapja és lerántja a maga szintjére, nyakát pedig szempillantásnyi idő alatt felhasítja és az áldozat fülébe suttogva figyeli, ahogy az edénybe a véren kívül más is folydogál, egészen vékony sugárban ugyan, de jelen van. Kékes fényét a vörös folyamban alig lehet kivenni, de mégis jelen van. A lélek. Kicsalogatja, csapdába csalja az emberi lelket, mert anélkül csak lenne egy nagy adag vére egy nagy edényben, amit nem tudna használni, így viszont minden további nélkül sikerülni fog az idézés.
'Van körülbelül kettő másodpercünk, hogy megállítsuk azt, hogy vérszomjas egyiptomi istenek flangáljanak közöttünk és megpróbálják átvenni a hatalmat.' - fordulok Athan felé, majd több nagy és gyors levegőt véve egymás után hátrálok bele a dárdába és igyekszem nem foglalkozni azzal a ténnyel, hogy a mellkasomon bukkant elő a hegye újra, miközben a múmiával együtt ordítva nekihátrálok a falnak és minden csontját porrá törve szabadítom meg magam az ócska pólyától, majd lepillantok a mellkasomból kiálló aranyozott pengére és az arról megállíthatatlanul csöpögő fekete véremre. Ezt hogy fogom kiszedni?!


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 15, 2018 3:12 pm
Következő oldal


☠️ Családi kirándulás

Ruben & Athan
szószám: 1454 • Credit:

 
Most komolyan hisztériázik? Pont ő? Ezek csak itt állatok, és mégis olyan hepajt vág ki, mintha azt kérné, ugorjon fejest a lávába, vagy masírozzon be egy rakat angyal közé, azt harsogva, hogy Isten egy vicc. Vagy rosszabb is lehetne, nem egy folyócska, amelyben élet van. Lehetne egy horda piranja, azok meg aztán végképp megrágnak mindent, ami csak él és mozog, és nehezebb elhúzni mellettük. A krokodilok tömegükből adódóan lomhábbak és nem repülnek csak úgy oda, elvégre, nem forgnak órákig egy helyben állni és várni, hogy csináljanak valamit. Nem, át akarnak haladni gyorsan, annyi idő meg, ha meg is indulnak felénk, elég. Aztán, ha közelebb ér, félrerepíti őket laza mozdulattal, mint szerencsétlen rablókat, akiket könnyedén vet az állatok elé. Ő szereti a természetet, szereti az állatvilágot is, amire Isten szemernyit sem figyelt, csak az emberekre, pedig aztán mennyivel érdekesebbek bírnak lenni. Veszélyes ragadozók, hatalmas, békés óriások növényeken tengődve, vagy apróságok, akik túlélnek bármit is. Kedvtelve, majdnem dúdolva figyeli, ahogy a krokodilok megérzik a zuhanó testeket, a vért, mert amikor csapódtak a falnak, némi kiserkent és pont elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésüket. Ellenállás nincs, aki erősebb, az kap belőle először. Egy végtag leszakad, a másikat szinte egybe elnyeli a hatalmas száj, az egész víztükör pedig egy pillanat alatt válik mészárszékké. Hogy mennyi vér van ezekben a halandókban, az uruk nem fukarkodott, amikor ezzel is megáldotta őket, hogy még teljesebbek legyenek, ne csak üres héjak. És most ez a nedű keveredik el az édes vízzel, melybe kedve lenne belekortyolni, megízlelni, de nem teheti, nincs rá ideje, mert a betoji leviatán mellette nem akar moccanni. Ha így folytatja, akkor lehet, hogy odadobja és akkor megnézheti magát. Tud ő is olyan kegyetlen lenni mint nővére, csak el kell fogynia a türelemnek. De nem, nem tesz semmi ilyet, csak megforgatja a szemeit és a fejét csóválja. Ő könnyedén halad előre, a krokodilok falatoztak egy jót és rájuk se hederítenek. Ha mégis, a tele has miatt lusták és lassúak, meg inkább, azzal vannak elfoglalva, hogy egymással marakodjanak az utolsó falatokon. A sírrablók sem ezt képzelték el, hogy ma nemhogy üres kézzel térnek haza, hanem darabokban hagyják itt az árnyékvilágot. Milyen szomorú.
- Az éhes állat kezesbárány, nyugodj már meg. A te véred amúgy sem kedvező nekik, a legtöbb állat megveszik tőle, vagy belehal. Itt mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, Ruben, és azt se felejtsd el, hogy apánk egy víziszörny volt, ez a mi terepünk – és már bent is van. A hűs áradat körbeöleli a derekát, ő pedig szórakozva dugja bele a kezét, és halad, amennyire csak tud. A talaj nem vészes, egészen sima, ezekben a cipőkben pedig nem kell aggódnia a kavicsoktól sem. Ujjairól kóstolja meg végül a vizet, ízlelgeti és már-már azon van, hogy pár pillanatra elmerülve hagyja, hogy kicsit feltöltődhessen a mélyben, és bár ez nem a tenger, mégis elég lenne. Nem zavarnák őt a krokodilok sem, se semmi. Újabb korty, majd megugrik, nem azért, mert őt érte el bármi. Ruben visítása még az évezredes holtakat is biztosan felkelti mély sírjukból. Káromkodik egy sort, és megragadva megy tovább vele. Hát ezzel biztos keringőre hívja az állatokat, persze...
- Lehet én rúgtam beléd, nyugodj már meg. Ha csak itt pánikolsz, nem érünk semmit. Mély levegő, és előre nézz! - terelgeti, hogy ne kapjon újabb rohamot. Még csak az kéne, hogy itt hullámokat, meg áradatot keltsen, mert épp nem tudja irányítani lassan visszacsorgó erejét. Még neki is mély levegőt kell vennie, azonban végül egészen kényelmesen elérik a partot, ami tök jó, mert megszűnik a pánik. Kimászva rázza meg a lábait, hogy a felesleg eltávozzon ruházatából, majd a többit hagyja magát, hogy hűtse kicsit. Hátrapillantva nézi, honnan jöttek, a teljesen véletlen átjárót, amit megleltek. Nem természet alkotta, félig-meddig emberi kéz vájta ki sietve, mintha attól félt volna, hogy valaki megzavarja közben. Talán egy ókori sírrabló vágyott a kincsekre, és remélte, hogy innen bejuthat, és lehet, hogy a járatka földjében vannak hamvadó maradványai. Oly szomorú, és nekik is verekedni kellett, hogy megleljék.
- Na merre vagy? - szól végül a másik felé, és már menetel is előre. A falfirkák nem érdeklik, izgalmasak, amit menet közben lát, de az életben sokkal jobb minden, itt pedig bőven akad, hiszen életet érez. Nem a krokodilokat, nem hallott eledelüket, élőket. A hideg is kirázza. Vér szaga ér el ismét hozzá, eleven véré, amely még szinte meleg. A helyiség vakító, és az emberek benne szinte világítanak fura öltözékükkel. Ez mégis emlékezteti valamennyire a múltra, egy kis szelet abból a korból, amikor ilyenekkel el lehetett rettenteni egy egész civilizációt. Most ezen mozdulatokat csak meséknek hiszik, lehet azok is voltak, de amikor megnyílt az ég, és az angyalok öldökölni kezdtek, úgy látszik, visszanyúltak a régmúlt isteneihez, akik ha fel is faltak szüzeket, áldozatokat, nem ölték le a fél világot. Ugye milyen jók a régi dolgok? Kellett nekik eldobni... de talán a régi korok dicsőségei, ha még léteznek, meg tudnak bocsátani. Egyik sem akarná, hogy megszűnjön a világ, amely elkényezteti, lehet, hogy mindenki összefogott, csak ők még nem találkoztak ilyesmivel. Fivére oldalán figyeli a rituálét, elcsendesedve, hiszen az előbb hangját simán elnyelte a moraj, most viszont túl nagy a csend. Már bántó. Hogy csatlakozna-e? Nem, annyira nem őrült, bár végül is, nem fél tőlük, az a kés neki nem árt, az emberek törékenyek, és van elég krokodil, hogy megetesse őket velük. Vagy akármi, azonban nem moccan a másik mellől, csak bámul és pislog. Ilyet látni ebben a világban...
- Nem ők eszik meg a szívet, valakit szólítanak. Ne aggódj, nem érnek el hozzánk. Ha rossz vége lesz, akkor ezek az emberek meghalnak, neked az sehol sem fáj – legyint egy aprót, hogy ezen ne aggódjon, és nem is tenné, de a szín változik. Nagyon is. Eddig azt hitte, hogy ez egy játék, véres, de mégsem olyan komoly dolog, amitől tartania kell bárkinek. És lassan beigazolódik, hogy hiába az évezredes tudás, tud ő tévedni is, nem is kicsit. Ládát akartak keresni, kalandot kaptak végül, a veszélyesebb fajtából, mintha a világ csak erre várt volna, hogy ez a két jómadár kirándulgasson benne, hogy jól megmutathassa nekik azt, mit rejt még. Tekintetével követi a lépkedő alakot, akinek még a lábujja is felsőbbrendűséget sugároz. Ruhái már koránt sem felelnek meg a mai kor követelményének, azonban mégis csillogó, új, szinte mintha a történelem egy szegletéből sétált volna elő. Mozdulna, akaratlan lép előre egyet, de Ruben útját állja, és még azt is megakadályozza, hogy szóljon bármit is. Beleharapna a tenyerébe kedve szerint, de csak egy dühös fújtatás tör elő belőle, semmi több. A levegő mintha megfagyott volna, és ahogy az árny előlép és megvacsorázik. Éhsége telhetetlen, és nem is csodálkozik. Még ő is kicsit hidegrázást kap tőle, ahogy felméri, milyen is ő; a kígyószerű vonásokon azonban többet időzik, mégsem ismer benne magukra. Ezek csak... díszek, semmi több. Veszélyesek, de nem azt jelenti, hogy közéjük való. Nagyon nem. Eltolja Ruben kezét, és a falnak dől, csendben figyeli az eseményeket, ahogy előre haladva mustrálja, kinek szívét falja fel következőleg. Ő a papokra fogad, az ő szívük telítve van az imádattal, ízletesebb lenne számára, bár az sem rossz, ha félelemmel van telve. Szórakozottan latolgatja az esélyeket, mintha lenne akármi tétje. Közelebb ért, már kiveheti az arcát, szemeit, mindenét, és ahogy mustrálja az asszonyt, akinek könnyek csillannak meg az arcán. Ó, hát ennyire imádod őt? Előbb még könyörögtél neki, imádkoztál, és most nem halnál meg érte? Hát nem is igazi hívő...
A terem még mindig némi, majd egyszerre moccannak. Emberek tekintete fordul irányukba, majd megleli azt, amelyet lehet jobb lett volna elkerülni... A villanó szempár fúródik az övébe, és dönt. Hogy belőlük? Egy futó pillantással néz Rubenre, majd magabiztos arccal lép elő, felöltve azt a fennkölt és magabiztos kisugárzását, amit csak egy természetfeletti lény tud. Tudja már, kivel beszél...
- Sajnálatos módon azt kell mondjam, jobb lesz, ha az asszonynál marad. A mi szívünk túl mérgezett és ragaszkodunk hozzá. Nézze el, egyszerű vándorok vagyunk, akik eltévedtek kissé – hajt fejet, de arcán cseppet sem olvasható a tisztelet. Szenvtelen, fiatalos, már-már pimasz. Az ember mozdulnak, el akarják kapni őt, őket, parancs nélkül. Ha uruk őket akarja, mindent megtesznek, csak ne kerüljenek ők a terítékre. Kések villannak, lépések dobbannak, Athan szeme pedig, hasonlóan a lényéhez, kígyószerűen villan meg, erejét pedig elengedve löki félre az embereket, akik ájultan rogynak össze. Ennyi ereje még akad, egy csapással egy kisebb csoportot, azonban tartalékol. Bár.. ott van ő is, maximum lop egy kicsit, de egyelőre ennyi elég volt, hogy a többi ember megtorpanjon. Ruben ha rejtve marad, akkor csak irányába pillant, de figyelme nagy része a fáraó alakját követi.
- Mint mondtam... már mennénk is. Csak folytassák – legyint hanyagul, de amaz nem tágít, vigyorogva feni a fogait a két idegenre. Talán. Nem tudhatja, de nem moccan, immáron senki sem. Két ősi világ képviselője egy helyen, vérrel és halállal szennyezve. Vajon mi lesz ebből?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ruben


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Tumblr_o9aw19ZtfK1qbftsqo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
51
☩ Rang :
Funny brother, "a bolondos"
☩ Képességem :
Halhatatlanság, mágia használat, veretlen Monopoly bajnok
☩ Multi :
Szőke erkölcs lovag
☩ Play by :
Joseph Gilgun
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 01, 2018 4:43 pm
Következő oldal


☽ A Jones fiúk és az elhagyott piramisok fosztogatói

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1258 • Credit:

 
Én? Menjek be abba a vízbe, ahol ezek tanyáznak egész nap és arra várnak, hogy valaki erre tévedjen? Nem testvér, szó se róla! Hitetlenkedő arccal mutatok először magamra, majd a víz felé, hogy ezt a mozdulatsort még három - négy alkalommal megismételhessem, amíg végignézem némán, hogy Athan mintha a gondozójuk lenne, megeteti ezeket az állatokat a sírrablók hulláival. A vizet másodpercek alatt bíborra festi a szinte még friss vér, a tágas teremben a ruhák anyagának reccsenése fülsüketítően visszhangzik és megbabonázva figyelem, ahogy a népes vacsoratársaság egyes tagjai úgy pörögnek a vízben, akár a mosógép centrifugája, ocsmány zöldes testükkel pedig belegabalyodnak egy - egy nagyobb elázott, vértől és egyéb testnedvektől, részektől mocskos anyagdarabba.
'Nem megyek! Nem akarok pörögni velük együtt, különben is ahogy belépünk a vízbe rögtön észrevesznek minket, arról nem beszélve, hogy nem tudok gyorsan menni, mert Dr. Athan frissen műtötte a lábam. Keressünk valami másik megoldást. Hé! Ne lökdöss!' - lököm odébb öcsém taszigáló kezét, mellyel próbál arra motiválni, hogy jussunk el minél hamarabb a túlpartra velem az élen. Rettegéstől bukfenceket vető gyomorral lépek a perem szélére és nézek a körülbelül derékig érhető vízbe, melynek bíbor tükréről a saját rémült arcom tekint vissza rám. Miért nem lehetnek itt mérges kígyók? Vagy skorpiók? Miért pont nílusi krokodilok? Hosszan kifújva a levegőt nézek a terem távolabbi végébe, ahol félelmem tárgyai továbbra is békésen osztják meg egymással a vacsorát. Rendben Ruben, itt nincs mese! Nagy levegőt véve, lehunyt szemekkel ugrom a valóban derékig érő vízbe és kezeimet messzire eltartva magamtól indulok meg a túlpart felé, hangosan mantrázva magamnak, hogy nincsenek is élőlények a vízben rajtam és Athanon kívül, de önámításom hamar kudarcba fullad, amikor egy újabb hangos sikoly, vagyis inkább visítás kíséretében tudatosul bennem, hogy valami hosszú és vaskos, talán állathoz tartozó testrész vádlin vágott és nem a fájdalom volt az, ami a félelem hangjait előcsalta belőlem.
'Athan... valami megütött... a víz alatt... a lábamat...' - persze, mert ha suttogva és szaggatottan beszélsz, akkor azonnal elfelejti az állat, hogy itt vagy. Ismét hosszan kifújva a levegőt, szinte fittyet hányva a víz ellenállásának a tőlem telhető leggyorsabb módon küzdöm magam a túlpartra és úgy pattanok ki a vízből, mintha alulról segítene valaki. Ugye visszafelé nem erre kell jönni? Halkan jajongva dőlök neki a biztonságos támaszt nyújtó falnak, miközben szerencsétlenkedve próbálom nadrágomból kicsavarni a vérrel elegyedett vizet, de ezzel az erővel fújhatnám is, hogy száradjon meg, szinte ugyanott tartanék. Elégedetlenkedve az orrom alatt dörmögve, fintorgó szájjal legyintek alsó ruházatomra és lépek be az újabb folyosóra, amint Athan is szilárd partot ért. A folyosó köveire festett rajzok már koránt sem olyan barátságosak, mint a túlparton lévők, sokkal agresszívabbak, félelmet keltőbbek, borzongatóbbak, véresebbek. Áldozatok Apophisznak az ő híveitől. Amíg én megállok az áldozati rituálé pontos útmutatását tanulmányozni, Athan sietősen vágtat el mellettem a gyéren megvilágított folyosón pontosan abba az irányba, amerről emberi hangok halk morajlását lehet hallani. Ez nem pár ember, ez nagyon sok ember. Kissé hunyorogva hagyom ott a festményeket és követem testvéremet az egyre sötétedő alagútba, melynek végén a falnak simulva próbálok rálátást nyerni arra, hogy mi történik a bejárat szájából igencsak tágasnak érkező helyiségben, de ahelyett, hogy öcsém odébb állna az útból, rendre int, még mielőtt bármit is szólhatnék és ámulattal a hangjában közvetíti felém az eseményeket. Emberáldozat? Hát persze, ez volt a falon is. Szó nélkül tolom odébb testvéremet, hogy én is rálássak a rituáléra a csinosan berendezett helyen. Azt várná az ember, hogy valami zord, marcona, elhagyott környezetben történik mindez, vagy a természetben egy hegy tetején, vagy mint a majáknál a templomaik csúcsán épített szabadtéri szentélyben és még folytathatnám, de ez a szobácska igencsak lakályosra sikerült a fehér márványból épített falakkal, padlóval, az aranyozott oszlopokkal, melyeken megszámlálhatatlan mennyiségű díszkígyó tekereg, a zöld, nagy levelű növényekkel, a terem két fő berendezési tárgyát nem is említve: egy aranyból készült fáraóhoz méltó trónus egy magas emelvényen, középen pedig egy márványból és aranyból készült áldozati oltár, melyet most a csőcselék szorosan körbeáll, két oldalán két férfi, akik papoknak öltözve mormognak valamit az orruk alatt, az oltáron pedig fekszik maga az áldozat, akit immáron tokától ágyékig felhasítottak. A tömeg együtt kántál velük egyre hangosabban, egyre intenzívebben, míg a szabad kezű szellemi vezető bele nem nyúl az áldozat mellkasába és úgy rántja ki a szívét, mintha csak egy makacs almát tépne le az ágáról. A tömeg éljenezés és ujjongás helyett elcsöndesedik és letérdel a trón felé fordulva, fejüket olyan mélyre hajtják, hogy homlokuk már majdnem a márványozott talajt súrolja, csak a két pap marad állva, akik egymás mellé lépve várnak valakit az emelvény felől.
'Most fogják betolni a sütőt és vacsorát rendeznek?' - rázom le időközben magamról Athan szorító kezeit, aki az izgalomtól még mindig nem tért magához és ha nem lenne még ennyi esze sem, akkor mint az őrültek, úgy rohanna be a tömeg közé, hogy első kézből figyelhesse a rituálé folytatását és faggathasson ki mindenkit, hogy mégis mit csinálnak, kiért, minek, hogyan, milyen gyakran és egészen addig fárasztaná őket, amíg válaszokat nem kap. Bár szerintem ő is tudja, hogy már akkor vége lenne a dalnak, amikor berohan és gyermekdeden körbenéz a díszes társaságon.
'Ennek nem lesz jó vége szerintem...' - mormogom magamnak az orrom alatt, amikor a trón emelvény mögül előjön egy fejét magasba szegett, díszes, aranyruhát viselő férfi, fején a fáraók koronájával és inkább siklik a padlón, mintsem lépked. Éhes. Éhezik. Farkas éhes és ha nagyon akarná az egész tömeget fel tudná falni, de neki csak a szív kell, ami miatt már majd kicsordul a nyál a száján. Mohó, sárga tekintete megcsillan a fáklyák fényében, széles mosolyában megvillan két mérges szemfoga, amit inkább már csak védekezésre használ, mintsem vadászatra. Nincs szüksége arra, hogy vadásszon, amikor tálcán kínálják fel neki a vacsorát, ráadásul díszes csomagolásban. Ez nem egy közülünk, nem leviatán, hiszen ha az lenne tudnánk róla, de rajtunk kívül nincs is más Egyiptomban, arról nem beszélve, hogy még a legpökhendibbek sem csinálnak ekkora felhajtást egy étkezés miatt. A férfi villás nyelvét kiöltve áll meg a papok előtt, akik reszketve nyújtják neki a szívet, reménykedve, hogy nem fogja őket is egészben lenyelni.
'Ur... uram...' - hebegi az egyik, a többiek pisszenni sem mernek, csak a vércseppek lassú csöpögését hallani, melyek egyre kövérebbek, egyre súlyosabbak, ahogy kezdenek megalvadni és lelassulni, s még én is a biztonság kedvéért Athan szájára teszem tenyeremet arra az esetre, ha netalántán kommentálni szeretne minden egyes mozdulatot, ami itt megtörténik. Nem hittem volna, hogy az egyiptomiak közül is visszajön valaki valaha. Apophisz száját hatalmasra tátva kapja be az emberi szívet és rágás nélkül egészben lenyeli, majd villás nyelvével villámgyorsan lenyalogatja száját, ha esetleg maradékos lenne.
'Még éhes vagyok.' - jelenti ki fenyegetően a fáraó, sárga szemeivel pedig mohón vizslatja a tömeget, hogy ki lehetne a következő vacsorapartnere, de senki nem olyan bátor, hogy önként jelentkezzen, sőt, egyenesen próbálnak beleolvadni a márvány padlóba, miközben alig észrevehetően reszketnek.
'Ki legyen a következő? Vagy én válasszam ki? Lehet úgy is.' - siklik hívei közé és hümmögve szemléli a pórnépet, s mintha csak játszana úgy kopogtatja meg a koponyájukat, bronz ujjai közé veszi a hajtincseket és addig morzsolgatja, amíg nem talál valaki mást, akit érdemes lehet megnézni, akár egy piacon, de végül egy nőnél áll meg, tőlünk nem messze. Hosszú fekete haja egészen a háta közepéig lóg fejkendője alól, olajzöld ruhája akár egy zsák, úgy lóg rajta. Jelentéktelen, látszik a megjelenésén és senkinek nem fog hiányozni, hogyha váratlanul eltűnik. - 'Ssszerintem...' - kezd neki sziszegve és a nő haját is elkezdi morzsolgatni, miközben villás nyelve ki - be jár vigyorgó szájából. - '... a két idegen is meg fogja tenni.' - emeli felénk balját és villogó sárga szemeit ránk szegezi. Na most vagyunk bajban!


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 02, 2018 7:09 pm
Következő oldal


☠️ Családi kirándulás

Ruben & Athan
szószám: 1454 • Credit:

 
Muszáj. Nem akarja bántani, nem akarja azt, hogy szenvedjen, de elkerülhetetlen. Gyorsan, vagy lassan? A modern korban több praktika is amellett szólt, hogy ha a makacs ragtapaszt el kell távolítani, azt egy hirtelen, határozott mozdulattal kell megrántani és a kín csak rövid ideig tart. Ezt akkor olvasta, amikor valami kopott, rongyos magazinra lépett és olvasni kezdte. Nem értette persze, miért vannak ilyen ömlengések papírra nyomtatva, vagy épp képek, de ez a mondat megragadt benne. Noha, nem tudja mi az a ragtapasz, de azt el tudja képzelni, hogy ha így kell leszedni, akkor valami piszkos dolog lehet, vagy akár kínzóeszköz.
- Ne aggódj, csak karcolás – mintha amúgy fivére nem érezné azt, mennyire és milyen hatalmas dolog döfte át a húsát és nem érezné azt, hogy mennyire marja a vas mérge. Még ő is érzi kicsit, pedig meg se karcolta, átérzi, milyen, hiszen kapott már ő is hasonlót, érezte azt, amit most Ruben. Tekintete megértő és féltő, olyan, mint amikor az emberek néznek beteg társaikra és mindenképp valamivel segíteni kívánnak. Igaz, ők nem tudnak ősi igéket, sem egy rántással dárdákat kihúzni a sebből, de ő nem is halandó, csak mimikája, arca változott azzá. Mikor kiszabadultak, még zilált, koszos és állatias vonalak ültek rajta, de ahogy telnek a szabad napok percei, órái, már kellemes, fiatalos arc kerekedik belőle. Az a kiskölök, akinek mindig is kezelték, akaratlanul. Hiába nincs rangsor közöttük, az utolsó akkor is utolsó, majdnem ugyan az, és ezt senki sem felejti el megemlíteni. Megszokta, igazából már meg is lepődne a másfajta viselkedésen, ámbár manapság, amennyire szét vannak széledve, nem tart ilyesmitől. Itt van most ugyan Ruben, de ő.. ő most totál mással lesz elfoglalva egy ideig, miszerint milyen néven nevezze őt. Van rá pár tippje, maradjunk annyiban, de egyik se olyan szofisztikált, hogy illendő lenne kimondani, még ha nem is tud modern nyelven káromkodni. Szerencsére, nem süllyedt a ládában odáig, hogy bármiféle vér láttán lányosan sikkantva menekül, és az se érdekli, ha a művelet közben kerül rá. Mintha már ezerszer csinálta volna, és talán volt is annyi, nem számolta ugyan, de a lábból kikerül a dárda, és már orvossá is válik. Jobb, ha nem is látja Ruben, fetrengjen csak, csendesen csitítja, miközben próbálja eltüntetni a sebet. Testük az emberi anatómia tökéletes mása, ugyan sokkal strapabíróbb és talán néhol szebb is, mégis, ha kiszakad, kifordul vagy épp felvágják, ugyanúgy sokkos látvány, főképp azért, mert a vörös vér helyett fekete fogadja az illetőt, mintha még ezzel is a romlottságukat kívánnák szimbolizálni. Az anyjuk egy elcseszett művész volt.
- Kedves beteg, holnap már táncolhat az aratási mulatságon – mosolyog biztatóan, miközben arcáról a rácseppent vért letörli. Nem vár köszönetet, nem azért tette. Ezt kellett tennie, nem más út volt előtte nyitva. Ha lenne köztük szeretet, annak ajándéka lenne, ez viszont egy mély és ősi varázs eredménye. Ezért is merte meglépni azt, hogy hagyta had jöjjön be ide, higgye el, hogy jó úton jár és ő vezet. Botor dolog volt, most már látja, és persze gonosz is. Athan sosem volt jó, aki azt állítja, nem ismeri. Ő inkább az, aki ok nélkül nem öl, nem tombol, csendben és sunyin tevékenykedik. Ha úgy akarja hazudik, játszadozik, de tud hízelegni és kedveskedni is, majd végül minden karmát a bőrbe vájni. Mintha nem is kígyó lenne, hanem valami alattomos macska, akinek az érdek és a kényelem a fontos.
Csalfa lélekürege és ostobasága sodorta ide. Szórakozni nem kívánt, de azt se, hogy letörje Ruben erőlködő szarvait. Emlékszik, milyen volt, milyen erős, energikus és rettenthetetlen, és látja most, mi lett. Valami megváltozott, persze, mindig is megvoltak a maga kis dolgai, bolondságai, ahogy mindenkinek, ez mégsem az. Talán kicsit azt a határozott vonalat akarta látni és segíteni. Jót akart volna? Képes rá egyáltalán? Mindig is az volt, és most.. elcseszte..
- Nincs.. - motyogja, miközben valami mégis visszaköszön. Az erő. Arcára már nem ül ki fájdalom, csak düh. Szinte vibrál körülötte a sötét aura, Athan pedig akkorára próbálja magát összehúzni, mint egy bolha. Nincs csattanó, nincs vicc, csak kínos csend és hatásszünet, amit csak egy fáklya sercegése rondít el. Nem akart a láda közelébe menni, az utat nem figyelte, és igen, marhára örült a tévedésnek! Lenne kedve nevetni, hogy nem is kellett a csel, de nem teszi, csak nyel egyet és összerezzen, amikor csapkodni kezd. Újra és újra. Nem csodálja, fájdalmasan sóhajt, tekintetét elszakítva onnan, a padlót fixírozza, így későn észleli a mozgást. Mintha nem fájna már a lába, mire észbe kap, Ruben felállt és úgy pislog fel rá, mint gyermek a dühös apukára, akit cigizésen kaptak. Megemelkedik maga is, de nem úgy, ahogy kellemes lenne. Lába alól eltűnik a talaj, torkára erős szorítással fonódnak az ujjak és levegőért kapkod. Vészesen recsegnek odabent a csontjai, alig választja el attól egy hajszál őket, hogy összetörjenek. Ajkaiból szavak törnek elő és mégsem, csupán értelmetlen tátogás és hörgés jut el a címzetthez. Ujjaival az őt markoló kézbe kap, szabadulni szeretne, pedig tudja, jaj de tudja, hogy ezt most megérdemli. Aztán megtanul repülni.
Fájdalmas nyögéssel csapódik a talajzatnak, száját azonnal elönti saját vére, ahogy átharapja a nyelvét, kezei lehorzsolódnak, tagjai felzsibognak. Pár pillanat erejéig mozdulatlan, majd állna fel, de Ruben ismét fitt, elkapva húzza vissza.
- Neh..! - kapar végig a földön, jó adag vért köp fel, szemei előtt csillagok táncolnak, amint ismét a levegőbe emelkedik. De most ideje sincs karmolni, harapni, vagy belerúgni, ahogy azt tervezte, máris repül, és csak annyira van ideje, hogy összeszorítsa szemeit.
Ez bizony még neki is fájt.
Fogalma sincs, hova érkezett. A becsapódáskor kissé elveszítette az eszméletét, sebek nyíltak fején, melyek emberekre talán halálos lenne. A közuhatag ráomlik, a fény kihuny, és nem bír moccanni. Sírna, ha tudna, de egyelőre semmire sincs ereje. Tüdejéből kipréselődik a levegő, ahogy egy nagyobb szikla pihen mellkasán, azonban mire ez ténylegesen zavarná, más le is gördül onnan. Elsőnek a fény tér vissza, a hangok még élesek, és mégis, már most rántják talpra. Kicsit csapzottan, inogva áll meg a lábain, öklét maga elé emeli, mint egy ökölvívó, és úgy pillant Rubenre...
- Ne.. nem hagyom magam... - küzdelemre kész, hangja kissé rekedt, de arcára annál nagyobb csodálkozás ül ki, amikor fivére elsétál mellette mit sem törődve vele. Ennyi? Meglepett arccal pislog utána, mint aki azt a választ keresné, miért is tud a másik a falon keresztül átmenni. És ekkor látja meg az átjárót. Kíváncsian kukkant be, és mivel már a másik odabent van rég, megindul. Mintha semmi se történt volna, eltekintve attól, hogy arca csupa vér, ruhája szakadt és koszos... Végül is, jobb, mintha még most is ütnék egymást, nem?
- Mi ez a hely..? - mormogva néz körbe, majd ismét a másik arcával találja szembe magát. Mit látott, hogy ilyen az arca? Kiegyenesedve tekint a háta mögé, és mikor meghallja az indokot, leblokkol. Pár pillanatig csak pillázik, mintha most ő keresné a viccet, majd akaratlanul kitör belőle a nevetés.
- A krokodiloktól..? Na ne etess! - hangja visszaverődik az ősi falakról, és előre menetel. Nehogy már. Krokodiloktól! Ez képtelenség. És mégse.
- Ruben, ez most tényleg komoly? Nézd, csak krokodilok. Teremtőm... - szisszen fel, és a falnak tolja a másikat. - Várj itt – utasítja és elindul vissza az alagútban, oda, ahol nemrég még majdnem megölték egymást, vagy épp csak őt. Aztán, mire visszatér, egy sírrabló a vállán pihen, egyet pedig maga után húz. Egy pillanatra se áll meg, csak a krokodilok felé sétál, majd messzebb tőlük, a vízbe hajítja a testeket, ezzel vacsorát kínálva a fenevadaknak. Az éhesebbek előre törnek, marakodnak, ő pedig kedvtelve figyeli az első harapásokat. Majd végül hátrafordul.
- Ezek csak állatok.. Etesd meg őket, és máris kezelhetőek. Menj előre, most nem fognak rád figyelni. Menj már, menj – hessegeti, és csak akkor hagyja abba, amint átért. Követi ő is hamarost, mert nem bízik meg annyira a jószágokban, és a lépcső felé haladnak, amely kirajzolódik előlük. A fenevadak hangja elhalkul, már nem is emlékszik szinte rájuk, odafentről más, mély és öblös kántálás szűrődik ki. Az alagút hova hozta őket vajon? A kiskönyvvel nem törődik most, ujját szája elé téve jelzi, hogy Ruben ne most kezdjen megint szónoklatba, és előrefurakodva követi a hangot, hogy meglássa az első képet, ami a jelenséghez tartozik.
Egy közepes létszámú csapat, körben, kettő középen. A fény megcsillan a kezén, vagyis pontosabban azon, amit benne tart. A morajlás nem halkul, egyre intenzívebb, a kettő előtt pedig egy alélt, vagy épp ájult alak pihen. Nem tudja még kivenni, azonban, kiszabadulások óta először valami nem új fogadja a világban. Nagyon nem új, annál ősibb. Visszahúzódva a testvére mellé, izgatott, csillogó szemmel, de mégis némi félelemmel a hangjában szól hozzá.
- Odabent.. ezek valakit feláldoznak.. ezek... ezek valami.. lehet hogy.. lehet hogy mágusok..! lehet hogy a mi.. a mi teremtményeink! - hallgatózik, de egyelőre nem megy vissza, csak akaratlanul kapaszkodik bele Ruben karjába, és szorongatja. Lehetséges..? Lehetséges lenne? Egy kicsit reménykedik csak..



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ruben


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Tumblr_o9aw19ZtfK1qbftsqo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
51
☩ Rang :
Funny brother, "a bolondos"
☩ Képességem :
Halhatatlanság, mágia használat, veretlen Monopoly bajnok
☩ Multi :
Szőke erkölcs lovag
☩ Play by :
Joseph Gilgun
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 1:33 pm
Következő oldal


☽ A Jones fiúk és az elhagyott piramisok fosztogatói

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1382 • Credit:

A hangok alig jutnak át a fájdalom fehér fátylán. Hogy fájhat valami ennyire?! Hogyan?! Meghallottak, ennyi jut el a tudatomig abból, amit Athan mond nekem, utána pedig már csak a kiáltozásokat, üvöltéseket és egy - egy fegyver elsülését hallom, de ezeket is tompán, mintha egy másik világból jönnének, ahová nem mehetek át, csak egy üvegfalon keresztül hallgathatom a történéseket. Szedd össze magad Ruben az ég szerelmére! De nem megy, csak erőtlenül kapaszkodom a dárda fából készült, szálkás nyelébe, ami átszúrta a lábam és szétroncsolta az idegeket, izmokat, az eleven húst, sőt azt hiszem, hogy még a csontot és eltalálta valahol. Nem vagyok az a kiabálós fajta, aki üvölt és sikít, hogyha valami fáj, inkább az elájulást választom helyette és úgy hiszem a családban én vagyok az egyetlen, aki összeesik, hogyha vasból készült piszkavassal keresztülszúrják. De hogy mondjak is magamról valami pozitívat: remekül bírom, hogyha megszúrják az ujjam tűvel, az még csak csiklandoz és kuncogok rajta. Az összecsapás hangjai lassan elhalnak, az utolsó kiáltás is hirtelen némul el, mintha elvágták volna, testvérem pedig sietve jön vissza hozzám, aki már a homokban fekszik és bámulja homokkőből készült mennyezetet, fejben pedig a végrendeletét írja. Tudom, nem ennyire vészes a helyzet, mert ez csak egy fránya dárda és egy csettintésre meggyógyulok, amint Athan kiszedi a lábamból, de egy kicsit hadd érezzem már úgy, hogy itt az életem vége. Tudod mikor jön rá az ember, hogy valami iszonyatosan kellemetlen fog következni? Amikor a testvére szájából egymás után hangzik el az a két mondat, hogy: Most pedig te, valamint az, hogy: A lábad rántom le róla. Ezeknek hála ájulástól rebegő pilláim úgy pattannak ki, mintha a világ legerősebb kávéját ittam volna meg elalvás előtt, de még mielőtt tiltakozhatnék a remekbe szabott terv ellen, Athannak kettő másodpercébe kerül megragadnia a lábamat és úgy lerántania a dárdáról, mintha csak Lea anyukája szedné be a szárítóról a frissen mosott és már megszáradt ruhákat. A világ most már nem is lehetne ennél fehérebb, szinte megvakít, agyamba pedig a fájdalom olyan elemi erővel csapódik be, hogy először nem is tudok egy normális, férfias üvöltést kiereszteni magamból, hanem csak egy vékony, elcseszett vinnyogást, mint akinek ráléptek a lábára ólombakanccsal, hogy utána már kényelmesen átfordulhassak a hasamra és öklömmel addig csapkodjam a földet, amíg a kőbe bele nem vájódik kezem lenyomata, de legszívesebben a fejemet ütném bele, hogy ne érezzem ezt a fájdalmat többé. Most megfenyegethetném Athant, hogy ezért egyszer meg fogom ölni, de ezt úgysem áll szándékomban, na meg miért ölném meg azt, aki nem hagyott itt megrohadni, hanem mondhatni csekély - és ekörül a szó körül annyi idézőjel van, amennyit csak el lehet képzelni - fájdalom árán megszabadított a többi szenvedéstől - amit persze én is megtettem volna, de nyilván ha más csinálja, akkor az nem tart sokáig, mert nem te fogsz habozni -. A kezdeti fájdalom viszont egyre kezd csillapodni, hála testvérem varázslatának és rögtönzött kötésének, de egy ideig még biztos sántítani fogok és a futást is nehezen fogom kivitelezni, s vérző öklöm is abbahagyja a kő további ütlegelését. A sebbe került homok marja az eleven húst, a kőbe vájt üreg oldalai pedig maszatosak a vértől, nem beszélve a lyuk körüli homokról, melyeket kis csomókká ragasztott egybe a fekete nedv.
'Mondanám, hogy köszönöm... de annyira fájt, hogy erre az életmentő beavatkozásra tíz pont helyett csak ötöt adok.' - emelem meg magam és fordulok át a hátamra, majd húzom fel magam ülőhelyzetbe, természetesen sérült lábamat kinyújtva hagyom, hadd gyógyuljon háborítatlanul. Kezemen a seb játszi könnyedséggel gyógyul be és elkezdem magamról lesöprögetni a homokot, amibe belehemperegtem, míg Athan bűntudattól eltorzult arccal ül le elém és kissé összehúzza magát, mint aki tudja, hogy rosszat csinált. Ezerszer láttam már ezt Leánál, amikor az anyja rajtakapta valami rosszalkodáson és nem akart érte büntetést kapni. Résnyire szűkült szemekkel hagyom abba ruhám rendbetételét és hajolok előre hozzá, de mondandója közben a résnyire szűkült szemek akkorára tágulnak, mint két golflabda. Nincs itt a láda? És végig tudott róla? Szívem hevesen kezd zakatolni mellkasomban, fogaimat úgy szorítom össze, hogy majdnem eltörnek az erőfeszítéstől, de mégis látszik rajtam, hogy remegek, dühös vagyok. Igyekszem mindent játszva felfogni, semmiért sem ráripakodni másokra, vagy akár hirtelen haragból kitépni a karját a helyéről, most mégis úgy érzem, hogy egy csettintéssel le tudnám tépni Athan fejét a helyéről és olyan messzire elrúgni, olyan erővel, hogy lyukat üssön a piramis falába.
'Nem... nincs... nincs itt?' - persze ez már elsőre eljutott az agyamig, mégis kétségbeesetten kérdezek vissza, mintha azt várnám, hogy öcsém elnevesse magát és elüvöltse, hogy bolondok napja, vagy valami hasonló, de továbbra sem történik ilyesmi, csak a megbánás az, ami süt róla. - 'Te... te idióta! Te agyament! Teee...' - öklöm ismét találkozik a kövezettel, bár most csak rövid ideig, egy - két csapás erejéig, mégis olyan mély árkot vájok bele, hogy abban már eltűnhet egy kisgyermek egész karja. Szaporán szedve a levegőt kelek fel a földről és még mielőtt Athan kereket oldhatna, vagy védekezhetne, ujjaim ráfonódnak a torkára és magasan a fejem fölé emelem. Tudom, hogy nem ölhetem meg, mert egymás elpusztítására sem vagyunk képesek, de ha a nyakát kitöröm egálban vagyunk nem? Ám mégis meggondolom magam és ahelyett, hogy elroppantanám a nyakában a csigolyákat, vagy szétcincálnám a légcsövét, csak elhajítom az arabok táborhelyére és bicegve követem íves röppályájának útját. Nem kellett volna felbosszantani, sosem volt egy okos döntés, s bár érzem, hogy tartalékaim kezdenek lemerülni, mégis a harag, a düh olyan rejtett energia tartalékokat mozgatott meg, hogy képes lennék magunkra borítani az egész kócerájt. Testvérem lábát elkapva húzom vissza, még mielőtt menekülni próbálna, ujjaim ismét a torkára fonódnak, ezzel elfojtva minden szavát és minden különösebb gondolkodás nélkül ismét megtanítom repülni, ezúttal nagyobb erővel, melynek hála az érkezési pont, pontosabban fal úgy omlik be a becsapódásnak hála, mintha a köveket csak egymásra pakolták volna mindenféle egyéb erőfeszítés nélkül. Egy folyosó? Szemöldököm a magasba szökik, Athan iránt érzett haragom pedig úgy illan el, mintha nem is lett volna soha, helyét a kíváncsiság veszi át, s bicegve indulok el öcsém felé, hogy kiszedjem a kövek alól. A folyosót egyetlen isten szobra őrzi végig a fal mentén, pontosan a számára felállított oszlopokra föltekeredve, ez pedig nem más, mint Apophisz, a sötétség és a káosz istene.
'Mi a... fene...?' - suttogom magam elé, miközben testvéremet megszabadítom a ráomlott törmeléktől és kövektől, majd úgy húzom fel a földről segítőkészen, mintha csak véletlenül megbotlott volna és bedöntött volna egy kisebb falrendszert. Kissé görnyedt tartásban lépek be a folyosóra és nézem a falra festett képeket, melyek kétség kívül az istenség imádásáról szóló rítusokat ábrázolják, különböző paktumokat, amiket kötöttek vele és nem utolsó sorban, melyek hatalmasságát igazolják. Halk, óvatos léptekkel szelem át a folyosót, melynek végét egyetlen kiugró palánk jelenti. A palánkra lépve körbetekintek a tágas, hatalmas térben, ami mintha nem is a piramis része lenne egyáltalán és... víz... rengeteg víz, rengeteg rücskös gerincű fatuskóval, amik mozognak úgy, hogy nincs áramlás. És van szemük, két orrlyukkal a hosszúkás pofa elején. Nílusi krokodilok. Hisztérikusan kapkodva a levegőt hátrálok vissza a perem végébe és fordulok vissza a folyosó felé, miközben lassan kezdek elszámolni tízig, most pedig összegezzük, hogy ez miért tűnik annál is kínosabbnak, mint amennyire valójában. Több ezer éves vízi démon vagyok, mondhatni isten, akinek kígyó alakja akkora, hogy ebben a teremben egyáltalán nem is férne el, ezeket a kis vacak krokodilokat még reggelire sem találnám elégnek, most pedig itt állok a folyosó felé fordulva, épphogy nem teletojt nadrággal és tízig számolok hátha eltűnnek az állatok a vízből. Hogyha ez nem szánalmas, akkor mondjatok valamit, ami az lehet.
'Athan nem tudom mondtam-e már, de ha eddig nem tettem, akkor most igen. Félek a krokodiloktól. Nagyon.' - bökök mutatóujjammal a hátam mögé és félve hátrapillantok a vállam fölött. Miért nem lehet tele mérges kígyókkal a terem? Miért pont ezek? Az egyik hatalmasra tátja sok fogas, éhes száját, én pedig szemeimet összeszorítva fordulok vissza Athan felé.
'Sehol nem látok átjárót. Sehol. Se egy csónak, se egy kötél, se egy perem, hogy ezen oldalazzunk végig, semmi, csak ezek az iszonyatos lények, akik szerintem reggelire ettek utoljára valamit és ha jól tippelem, akkor már uzsonna idő lehet.' - az út túloldalán egy lépcső található oldalt, fönt pedig egy újabb kivilágított folyosó, ami az utunk további szakaszát jelentené, hogyha itt és most nem akarnék gyáván visszafordulni, mert félek attól, hogy darabokban végzem valakinek a gyomrában. Remélem a napló ír erről is valamit, aminek hála végtagveszteség nélkül átmehetünk a túloldalra.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 06, 2018 6:19 pm
Következő oldal


☠️ Családi kirándulás

Ruben & Athan
szószám: 1484 • Credit:

 
Forognak a fogaskerekek, szinte követni is lehet azok ritmusát, ahogy tekintetével a sorokat falja, kutatja azt a választ, amely beljebb viszi őket. Noha az eredeti, Ruben által felállított célhoz nagyon nem, azonban, ahogy a füzet a kezébe kerül és ahogy a feljegyzések sorait olvassa, bizony már sokkal derűsebben látja ezt a kis kalandot. Noha őt az anyagi gazdaság nem mozgatja, és az se, hogy ilyen tárgyakat kiállítva mutathassa meg a világnak – aminek ugye félig vége, így senkit nem érdekelne egy fáraó kiállítása -, mégis, nem járt sok piramisban, ha úgy nézi, igazán egyben sem, és főleg nem ilyen hosszú idő után. Szóval, az, amivel nekiindult most szépen átváltott abba a gyermeki kíváncsiságba és kalandvágyba, amely oly sokszor zavarta őt hajmeresztő tájakra akár.
Az első pillanatnyi sikertelenség már a múlt, és amilyen nehezen ment, olyan könnyen jött mégis a válasz, úgy siklott eléjük az, hogyan is oldják meg ezt. Vagy legalábbis, valami olyasmi. Amint az ajtó feltárult, már meg is indult, nem akart várni egy percet se, így kicsit legyezve maga előtt a felkavarodott port, belépett az újdonsülten feltárult folyosóra. Némi pókháló, de amúgy minden békés. Túlontúl, bár egy sírban mit várjon az ember, elvégre, tudomása szerint az emberek nem tudták visszahozni az ilyen régen elhunyt embereket, és foszladozó holtakkal amúgy se sokra mennének. Hátra is figyel azért, hogy fivére sikeresen bejusson a folyosóra és ne csukódjon rá az orrára az ajtó maga, mert lehet, hogy egyedül nehezebben jutna be ide, elvégre, a füzetke még nála, és amilyen vastag a kőtömb maga, nem biztos, hogy átengedi a hangot, amivel segíteni tudná a bejutást. Azonban semmi gond, itt van, és minden mehet tovább. Pontosabban ő maga lépked előre, mered el a gyönyörű falon, és persze néz a lába elé, hiszen annyira még ő is emlékszik, hogy az egyiptomi nép imádta az átkokat és a csapdákat, amellyel szeretett vezetőjük értékeit akarták védeni. Inkább ez köti le, mint a történet, amely biztosan sikeresen ki lett színezve a papok által, akik a mesteremberek fülébe duruzsolták, miközben azok a kőbe vésték. Mert mindennek tökéletesnek kell tűnnie, még sok-sok évnyi távlatból is, hiszen kit érdekelne egy átlagos, unalmas történet egy beteg uralkodóról, aki csak azért az, mert jó helyre született. Nem tett semmi isteni tettet, sem mást, csak ült egy trónon és ha volt annyi esze, hozott pár törvényt vagy épp kínzást. Sose szerette ezeket a történeteket, főleg nem úgy, hogy valamennyit talán látott is belőle, vagy épp frissen hallott, még nagyon régen. Fintorogva olvassa a sorokat, amikor felcsendül Ruben örömittas hangja, és meglepve fordul felé, miközben közelebb lépked.
- Aranyból? Azt már hallottam, hogy a fáraók kiadták, hogy minden földi javukat vele együtt temessék el, de hogy egy egész birodalomnyi értéket.. - nem mintha olyan hosszú lenne ez a folyosó, vagy épp széles, de mindenképp sok és gazdag mivoltra utal. Lehet nem az egész kő színarany, de ahogy elnézi, már ő is látja, temérdek van itt belőle, és rengeteg vagyont hozna az embereknek, ha szükség lenne még rá. Nos. Ez már egy fokkal érdekesebb, mint maga a történet. - Meglepő, mindenesetre. De azért ne tegyél belőle zsebre, semmi hasznunk nincs belőle – neki biztosan nem, és reméli, nem azért hajol le, hogy azt cipelgesse. És akkor meglátja ő is, a jelek mellett, vagyis épp rajta. Vér. Nem is kevés. Nos, a mohóság tökéletes ára, csak épp az a baj, hogy nem ezeréves, fekete paca, hanem friss és nemrég még élettel telt vér az. Mi a..?
- Látod, egyesek tényleg a fél karjukat adják a gazdagságért – csak épp nem éri meg, mert a megmaradt  karjával nem tud innen sok mindent elvinni, meg.. minek. Ez csak egy kis játék, félúton állva a további út, és testvére között, aki kitartóan vizsgálja a kezet, meg úgy mindent. Ennyi volt a láda? Most már elég egy trükkös fal is? Nem bánja, ó nagyon nem, inkább, mint az a pokoli hely, ezer aranyfolyosó, egy láda ellen. Türelmesen figyel, majd a környezetre és a hangokra is. Pár lépést tesz hátra, miközben azt hallgatja, miről mehet a párbeszéd. Nem angol, ez annál pattogóbb nyelv, talán arab, vagy akár kínai is lehet, innen nem tudja megfejteni. Azt azonban igen, hogy emberi.
- Mit találtál? - fordul ismét vissza a másik felé, de egyelőre nem moccan. Érdekli azt, kik vannak erre de az is, hogy mi lehet az, amiben a naplóban van a válasz. Elő is szedi, bele is lapoz, de erről a helyről semmit sem írnak, csak annyit talál, hogy kövesse az utat, és élvezze a kilátást. Nos. Ezzel sokra mentek, de lehet ő nem néz jó jegyzetet. Mindegy is.
- Nem kéne tovább menni? Vagy van itt még valami, amely fontos lehet? - lehet az, amit a kéz tulaja keresett? Talán nem olvasott el annyit, mint Ruben és pont azt a részt hagyta ki, ahol a titok pihen, vagy épp az feküdt magán a kézen. Mmmm.. logika lenne benne, így körbeforog, lámpájának fénye a történeteket világítja meg, azonban ő nem talál semmi olyat, amely felkeltené a figyelmét annyira, mint a másikét. Nem érti ezt.
- Figyelj, szerintem itt nincs se.. - torpan meg, mikor finoman arra készteti. Fejét oldalra billentve, érdeklődve figyeli, mégis mit művel, mire készül, amikor is feltárul előtte minden. Amint kirántja a táblát, a kéz eltűnik, és úgy néz ki, odalent kész kis világ éledezik a friss hús láttán. Nos, ez valóban igen kellemetlen lett volna, de eleve nem volt kedve a táblákhoz nyúlni, mégis, rejt magában eleget.
- Akkor több csapda is lehet. Erre céloztál? - néz le a könyvecskére, majd bele, de a csapdák pontosan azért csapdák, mert senki sem számít rá. Vannak olyanok, amik egyértelműek, de a rejtett fajta.. alattomos, így csak sóhajt egyet. - Nem írnak róla különösebben, szóval nézzünk a lábunk elé – bólint rá arra, hogy menjenek arra, amerre az emberek. Lépteit csendesre fogja, lámpáját pedig kioltja, amikor Ruben úgy tesz. Itt már tisztán hallani, hogy milyen nyelven és miről beszélhetnek. Arab, csak épp újkori, a régiből persze sokat merít, így ért valamennyit belőle. Hunyorogva vonja össze a szemöldökét.
- Fegyvert keresnek.. valamik ellen. Biztosan az angyalok – suttog, amikor Ruben lopakodni kezd. Ő is menne utána, de hallja ő is azt, amit nem kellett volna. Épp sikerül elugrania a kicsapódó dárda ellen, azonban fivérének nem és szinte még ő is feljajdul arra, amikor átfúrja lábát a fém. Rozsdás, egy halandó a karcolásba is belehalna, olyan fertőzést cipel, Ruben azonban csak marha fájdalmas élménynek fogja megérni. Szitkozódik egy sort, és persze a csapódó dárdák hangja felkelti azok figyelmét, akik eddig beszéltek is. Nos, akkor már mindegy, hogy halkak-e vagy sem.
- Lebuktunk, egy pillanat – lépi át a dárdát, és pillant a rablók felé. Kiáltoznak, amikor kiveszik az alakját a fáklyájuk fényében és fenyegetőznek. Fegyver villan, és az erősebb már indul is felé. Sóhajtva csóválja meg a fejét és egy mozdulattal repteti mindet a falnak, olyan erővel, hogy vagy csak elvesztették az eszméletüket, vagy meghaltak. Nem volt olyan erős, nem arra ment.
- Erről ennyit, most pedig te – lép vissza Ruben mellé, és követi a dárda vonalát, abba a pontba, ahol a falban végződik. Ki tudná szedni, azonban azzal többet mozogna, mint kellene és elég fájdalmas lenne.
- Nem tudom máshogy kivenni, mintsem a lábad rántom le róla. Fájni fog, de utána segítek, amennyire csak tudok – nyugtatja meg, majd minden számolást mellőzve ragadja meg a lábát, és egy gyors mozdulattal szabadítja meg a vas fogságától. Most üvölthet. Sóhajtva ereszti le a végtagot, és mormolva pár sort, ősi igét elővéve csillapítja a vérzést, húzza össze a sebet és ha elég erős, talán odabent is helyreteszi idővel a roncsolt szöveteket. Eltart egy ideig, de nem fenyegetik őket itt senkik, és persze, a jó munkához idő kell, azonban érezheti, hogy jobb. Vas ellen kevésbé erős, mint egy fadárda ellen, de ezzel már Ruben is többet tud kezdeni. Rögtönzött fáslit kreál pólója anyagából és végül azzal köti le a sebet, biztos ami biztos alapon.
- Oké, meg fogsz maradni és a lábad is – engedi el, és még nem áll fel, csak leül vele szemben. Ennyi elég is volt, ha ez a csapda ilyen, akkor a többi biztosan gyilkosabb. Mérges gáz, pókok és skorpiók, vagy ezer nyílvessző. Ennyi még nekik is igen sokat ártana, és ha mindketten csapdába esnek, talán még fivéreik se lelik meg őket. Ez egy kiszáradt sír, csepp víz nélkül. Egy újabb börtön..
- Ruben.. el kell mondanom valamit.. - van emberi a mozdulatban, ahogy felhúzva lábait, könnyedén átkarolja a saját térdeit. Mint egy gyerek, aki rosszat tett, de már békülni is akar. Nem akart rosszat.
- Már az elején mondani akartam, de.. nézd, elég volt ez a dárda. Nekünk nem kell kincs, mint azoknak ott.. ha beragadunk egy gödörben, nem jutunk ki többet. Szóval.. azt akarom ezzel mondani, hogy amit keresel, a láda.. az nincs itt. Ez nem az a hely.. - sandít a másik felé. Fogalma sincs, hogy ez mit vált ki belőle, rettentően megváltozott, így most még neki is új, milyen is ő.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ruben


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Tumblr_o9aw19ZtfK1qbftsqo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
51
☩ Rang :
Funny brother, "a bolondos"
☩ Képességem :
Halhatatlanság, mágia használat, veretlen Monopoly bajnok
☩ Multi :
Szőke erkölcs lovag
☩ Play by :
Joseph Gilgun
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 29, 2018 3:45 pm
Következő oldal


☽ A Jones fiúk és az elhagyott piramisok fosztogatói

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1188 • Credit:

 
Onnantól, hogy Athan kiveszi a kezemből a kis naplót, csöndben, szinte árnyékként követem testvéremet, nehogy megzavarjam bármivel is a gondolatait, melyek úgy tűnnek, hogy villám sebességgel fognak minket eljuttatni a következő állomásunkig. Mellkasomat minden egyes perccel egyre jobban nyomják a ki nem mondott szavak, hisz én is szeretnék részese lenni a találgatásoknak, lehet én mondanám ki a megoldás kulcsát, de mégis erősebb bennem az érzés, mely szerint most jobb, ha csöndben maradok, ez nem az én időm. Hogy több hasznom legyen annál, hogy csak járkálok az öcsém után, amíg ő a megoldást keresi és visszasétálok a kamra bejáratához és a külső csarnok bejáratát fürkészve figyelek arra, hogy ne törhessenek ránk váratlan betolakodók. Vállammal a kőajtónak támaszkodva kémlelem a bejáraton beszökő vékony napsugarat, mely egyenesen az egyik szobor lábát világítja meg, fél füllel pedig Athan morfondírozását figyelem, hátha elkél segítségül még két kéz, de az örömittas kiáltásból ítélve nélkülem is sikerült megbirkóznia a rejtéllyel. Hátat fordítva a bejárati kamrának emelem fáklyámat testvérem felé, lábaim pedig maguktól mozdulva lépnek a nyomdokaiba, miközben fényforrásaink egyre jobban világítják meg a kamra végén feltáruló rejtekajtót, mely a közelében fellelhető port és homokot felkavarva húzódik vissza az erre a célra kialakított üregébe. Az első akadályt sikerrel vettük, gyanítom a második már nem lesz ennyire könnyű. A piramis sötétje, melyhez szemünk hamar alkalmazkodott a kint uralkodó napsütést követően, most egy szemvillanás alatt elillan, helyette a folyosót fényáradat tölti meg fáklyámnak és Athan lámpájának köszönhetően, melyeknek fénye visszaverődik az aranyszínben játszó falakról, noha koránt sem olyan éles a váltás, mintha egyenesen a piramis elé vándoroltunk volna vissza, a szemnek mégis zavaró. Hunyorogva dörzsölöm meg szemeimet, majd pillantok a falakra újfent, ahová további történeteket festettek a fáraóról és családjáról, ezúttal sokkal magasztosabb, pompázatosabb színben feltüntetve őket, miközben istenek és istennők egész hada veszi őket körbe az aranyszínű vásznon. Várjunk csak! Testvérem mögött lemaradva kocogtatom meg a falat és elkerekedő szemekkel világítom körbe az egész folyosót. Színaranyból van!
'Athan! Aranyból van az egész folyosó!' - szólok testvérem után és pillantok vissza pompázatos rajzokra a tündöklő vásznon. Nem sok olyan fáraóról hallani, akinek a szentélyéhez aranyból épített folyosó vezetne el, sőt, talán Amunop volt az első és egyben utolsó is, gondolataim viszont félbeszakadnak és arcomat egyetlen kérdőjellé formálva nézek farkasszemet az aranyfalban tátongó ürességgel. A falra festett történet egy nagy részét mintha kivágták volna onnan, az aranytömb nincs a helyén, hanem a földön nyugszik. Szöknénk, szöknénk? Fáklyámat a földre téve emelem fel a tömböt a helyéről kisebb erőfeszítések árán és vetek rá egy röpke pillantást, amikor szembetűnik az aranyba vésett szkarabeusz forma. Nem a történethez adták hozzá, a tömb tetejébe vésték, de nem írtak hozzá semmiféle figyelmeztetést, esetleg utalást, hogy miért lenne itt. Gondolataimba mélyedve kezdem el forgatni, de legnagyobb meglepetésemre utalás és figyelmeztetés helyett vért találok, ami vastagon, ragacsosan vonja be a felületet, de azt hiszem ezt nyugodtan vehetjük figyelmeztetésnek. A vér azon része, melyet nem borítja be a homok, bíborvörösen fénylik a fáklya fényében, tehát ez még nem is számíthat olyan réginek, így félkézzel megtartva a tömböt, szabad kezem mutatóujját végighúzom a homokkal borított anyagon, mely már alvadásnak indult, tekintetem viszont a földre tévedve találja meg a temérdek vér gazdáját; egy összeroncsolódott kéz. Az aranyat földre téve guggolok a kéz mellé és a hüvelykujjánál megfogva emelem a magasba, melynek köszönhetően a homokból egy könyéktől leszakadt teljes alkar lát napvilágot. Szerencsétlen flótás, de hol lehet a többi része? Homlokomat ráncolva vizsgálom a napbarnított testrészt, melyen egyedüli rendellenességként egy hatalmas dudort fedezek fel, mely akár lehetne egy daganatos kitüremkedés, ha nem kezdene el mozogni össze-vissza.
'Fúj!' - tartom el magamtól a lehető legtávolabb a kart, ajkaim pedig fintorba torzulnak, ahogy szabad kezemmel elkezdem masszírozni a dudort a kijárat irányába, míg végül a földön egy smaragdzöld páncélú szkarabeusz bogár landol. Lehet ideje lenne elővenni ismét azt a csodanaplót? Ám még mielőtt kinyitnám a szám, Athan irányába pillantva hallom meg én is az emberi hangokat, melyeket eddig nem vettem észre, mert túlságosan lekötött a fal vizsgálata. Nincsenek már olyan közel, de túlságosan messze sem, az emelkedett hangerőből ítélve pedig vitatkozhatnak valamin.
'Majd foglalkozunk velük később, én sokkal érdekesebbet találtam, amihez lehet, hogy megint kell az eszed és a napló.' -fordulok vissza a falhoz és kezdem el félresöpörni a vékony réteg homokot, mely alatt nem található semmi más, csak kő.
'Hol a gazdád?' - nézek az élettelen kézre, majd a fáklyámat magamhoz véve vizsgálom meg újra az aranytömböt és legnagyobb meglepetésemre egy apró lyukon akad meg a tekintetem, amit a hátuljába fúrtak. Szám belsejét rágva egyenesedem fel és fordulok az aranytömb egykori helye felé és próbálom a fáklyát olyan közel tartani, hogy a tűz ne sértse meg a festést, illetve magamat se gyújtsam fel, de szerencsére a megoldás kulcsa kartávolságnyira van csak, így kivehető a tömbön található lukhoz tartozó aprócska, fényes kampó, ami egy vékony kötélen fityegve köszön vissza. A kötél végigfut a fal mentén mind a két irányba, elhaladva az összes kő mögött, ami arra enged következtetni, hogy mindegyik kötél végén van egy kampó, a kampó végén pedig egy aranytömb. Athan léptei egyre közelebb érnek, én pedig figyelmeztetésként nyújtom ki a kezet tartó karom, ezzel megállásra kényszerítve őt, majd az idegen testrészt a soron következő kő elé dobom, ami még a falban van, hogy szabad kezemmel kijjebb húzhassam a tömböt, ami erőmnek engedelmeskedve csúszik ki a helyéről, s szinte nem is érezni, hogy a hátulját fogná vissza a kötélhez erősített kampó. Egészen odáig nem is történik semmi, amíg lassabban húzom, majd amikor a tömböt kirántva a helyéről, s ezzel a kötelet is előre rántom, a kő előtti kar eltűnik a hirtelen lenyíló csapóajtó alatti nyílás mélyén, odalentről pedig eszeveszett mozgás veszi kezdetét, melyet halk, mégis éles vinnyogás követ. A sötétségbe beszűrődő fény megcsillan a smaragdzöld páncélok tengerén, a kéz pedig a másodperc tört része alatt tűnik el a bogarak tengerében, a csapóajtó pedig bezáródik.
'Ez ronda halál lett volna.' - pillantok öcsémre, majd tekintetem a tömbökre siklik. Nem hagyhatjuk itt csak úgy őket az út közepén! Fáklyámat ismét a homokba lerakva teszem vissza a két tömböt, hogy a történet most ismét hiánytalanul egy egészet alkothasson, úgy, ahogyan annak lennie kell.
'Szóóóval, van itt még rajtunk kívül valaki. Nézzük meg őket, hátha arra mennek, amerre mi is.' - veszem fel a fáklyát a földről és indulok a folyosó vége felé óvatos léptekkel, nehogy egy olyasvalamire lépjek, ami több kárt okoz bennem, mint amennyire a segítségemre lehetne. A beszélgetés egyre közelebbről hallatszik, így okosabbnak látom világításomat eloltani a homokban, hogy ezzel se keltsünk feltűnést, majd a folyosó végén a falhoz lapulva pillantok be a következő, immáron rövidebb folyosóra, melyre haloványan beszűrődik az emberek által kreált világosság. Még pár lépés, még egy kevés és... egy gomb. Egyetlen gomb a lábam alatt, ami elkerülte a figyelmem, s ennek következtében lábamból olyan sugárzó fájdalom indul el, melynek hála fehérbe borul előttem az egész világ és egy hajszálnyi választ el attól, hogy üvölteni kezdjek. Vas. Vashegyű dárda az, ami átszúrta a vádlim, miközben guggolva haladtam, fejem fölött pedig a csapdának két további része fúródott céltalanul a falba, de nem húzódik vissza egyik sem, én pedig öklömet harapva, könnyeimmel küzdve várom a felmentő sereget Athan személyében, aki remélhetőleg minél hamarabb kiszabadít innen, még mielőtt ittlétünkről útitársaink tudomást szereznek.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 16, 2018 7:20 pm
Következő oldal


☠️ Családi kirándulás

Ruben & Athan
szószám: 1342 • Credit:

 
A Föld ezen része egy nyitott kincsesbánya, csak épp nem volt elég idő arra, hogy mindent átfussanak, hiszen közbeszólt a világ egy csúfos vége, és megszakadt az addigi, kényelmes élet, ahol lehetett olyasmivel foglalkozni, amely a múlt homályába veszett és talányokat rejt. Amikor még az volt a legnagyobb gond, hogy rettegnek olyan átkoktól, amik talán sosem voltak igazak. Könnyebb is lenne nekik most így, természetesen, ha nem védeni kell magukat mindentől, hanem csak sodródni az árral.
A fejesugrás kicsit talán még gyorsra is sikeredett, és egyelőre ott kutat, ahol nem is kellene talán. Miközben azt hiszi, hogy a következő lépés olyan titkos ajtót fog rejteni, amelytől majd elakad Ruben minden szava, kicsit vakká válik, és az egyenes, logikus gondolkodás elmarad. Amikor felcsattannak a másik szavai, fejét az irányba fordítva világít a járat felé, és csüggedten sóhajt fel. Nem épp a könnyű megoldás szerelmese, itt pedig kicsit még haladni akart előre. De... ő is tévedhet.
- Most máris te vagy a kalauz, mi? Csak.. más utat kerestem – menti a menthetőt? Vagy csak inkább szépített, hogy ne tűnjön olyan sutának, aminek a másik épp igen erősen tekinti. Felhagy a mögötte pihenő terep átkutatásával, amit bizonyára a régen élt kezek átkutattak bőven, elvégre az még igencsak a külső része a piramisnak, könnyen elérhető, és feltérképezhető. Szinte érezni, ahogy feltúrták annak idején és megbolygatták a békét, amely oly sok ideig övezte. Testvérét követve megy ő is közelebb, immáron a jó irányba haladva, és kutatja, kinek a végső nyughelyére sikerült betévedniük és járják össze az évezredes porréteget. Annyi biztos, hogy mint ahogy akkor egy megszokott volt, semmi sem volt egyszerű, és giccs nélküli. Mókás gondolat olvasni, vagy csak épp ránézni az istenek emlékeire, azokéra akiket vakon követtek és imádtak, akik talán csak csalfa démonok, vagy egyéb teremtmények voltak, és játszottak velük, de semmi több. Az igazságot sosem ismerték, de olyan adományokat, alkotásokat emeltek nekik, amit még az az egy szem Isten is igencsak megirigyelt, ha épp meglátta. Talán ezért is szakadt vége mindennek? Nem tudja nem elképzelni azt, ahogy újra meg újra lecsap csakhogy ezt enyhíthesse. Szórakoztató gondolat, már-már nevetni kezd.
Amíg testvére tovább olvas, ő keresgél, és figyel minden apróságra, minden olyat megtapogat, ami kissé kiáll, hátha valamit nyit, valamit felfed, de ezek csak díszek, vagy épp törések maradékai, semmi több. Morgolódik is kicsit, hogy pont most nem gondoltak arra a fene nagy titokzatosságra vagy és rejtélyességre, hogy izgalmasabb legyen a kaland, vagy épp  csak a terem. Aprót sóhajt, miközben a szöveget futja át, bár nem a legtökéletesebb a tudása ezen téren, amit akar, azt megért. Ritkán és régen használta, így lassabb a szöveg megfejtése, mint várta, de oda se neki. Elboldogul. Vagyis boldogulna, amikor is a nevét hallja. Fejét megemelve tekint a másik irányába, majd feladva a semmi kutatását, elindul felé.
- Jövök már, jövök – szól, mielőtt sürgetni kezdené, és az újabb ajtóhoz ér ő maga is. A levegő dohos, poros és nehéz, egy embernek egészen nehéz lenne itt levegőt vennie, a sötét pedig megnehezíti azt, hogy tájékozódhasson. Ő viszont egyiktől sem szenved, és már be is csusszan az ajtószárnyak közötti részen, testvére mögött megállapodva. A fénnyel körbefutja a termet, ez azonban akár elsőre még unalmasabb lenne, mint odakint a szobrokkal tarkított helyszín. De mit is lehet várni a sírok tömkelegében? Ez nem a nagy emberek helye, ez csak egy lyuk, amely azért jött csak létre, mert nem akartak haragot azért, hogy nem adják meg nekik a végső tiszteletet. Körbe ugyan nem járja olyan gyorsan, mint a másik, de tenyerét a hideg kőre simítva néz be ő is, megnézni azt, hogyan is fest egy nagyon régen konzervált test. Nos, kár volt érte, így már nemigen kellemes látvány, bár ez épp nem lehet a legszebb munka, hiszen nem a nagyok közül való. Csak a közember.
- Nem értem mi értelme van manapság aranyat lopni. A fél világ halott hozzá – kukkant ő is be az aktuális ládikába, de ott sem lát mást, csak fosztogatás eredményét. Nemhiába, kapkodni mondjuk már rég nem kell, de ha emberünk mohó, akkor bizony ez az inger megmarad vele. - Biztos nosztalgiáznak. Erre nem kószál annyi angyal, vagy démon. Itt egész emberek tudnak lenni, abban pedig benne van a fosztogatás és a kapzsiság – vonja meg a vállát kissé hetykén, és ő is felfedezni indul, de ez a hely sem mutat többet annál, mint amit odakint is elcsíphetett. Tehát megint ugyanott vannak, hiába érinti meg a szobrokat, hiába néz fel rájuk. Még mindig a sötétben tapogatóznak – szó szerint.
- A mágiát megfordították, és kilökött minket úgymond. Mármint erre tudok tippelni. Amíg tehettem, csak sodródtam előre, és végül egy régi kútban találtam magam. Ja de hogy a piramisból.. Azokat szerintem mi kihagytuk, és valami apró járaton kerültünk kis. Zavarosak nekem is az emlékeim erről, olyan, mint mikor elkapott minket és bezárt.. Egyik pillanatban még körbevesznek a kis teremtményeink, a másikban pedig semmi – ezzel nem jutottak előrébb, de akkor az egy olyan pillanat volt, ami kicsit kizökkentette őket, csak arra emlékszik, hogy épp az angyalhoz készült, hogy megtudja azt, amit eddig elhallgatott előle, mikor megérezte azt az erőt, ami a nyitáskor keletkezve vonja magához a lelkeket. És ez most szólongatta őket, nem a két új tagot, csak őket. És már kint is voltak. Mint egy éber álom. Most pedig már ismét könnyedén képesek lépdelni, felfedezik azt, amit elvesztettek és családi programokat szerveznek. Kezét elhúzva a szobortól fordul ismét Ruben felé, és hamar átszelve a kettőjük közötti távolságot, és tekintete mohón tapad a füzetkére, mintha abban minden egyes feltett kérdésére válasz lehetne. Ahogy testvére lapozza, úgy nemigen tudja elolvasni, így hamar teszi rá ujjait és húzza ki a kezéből a füzetkét.
- Majd én – lapozgatni kezd, és persze a számok így üresben nem mutatnak semmit sem, a dátum igen, hogy nem mai darab. Egy régi kutatóé volt valaha, réges rég, egy másik világban, és most már senkinek nincs hasznára, hogy beteljesítette a feladatát. Senki nem fogja keresni már egy élet munkáját, legalábbis, az lehet benne, azt jelentette a gazdájának. A rajznál megállva kezdi forgatni, majd magát a terepet is kutatva fedezi, hogy mit is akar nekik mondani.
- Itt van behajtva a papír, szóval ez lehet a kulcs. És ami nekünk kell.. - kicsit számol, próbálkozik, majd végül megindul. - A legjobb helyen van, mármint onnan kel a nap, a terem központi helye, ééés.. - guggol le, és tapogatózni kezd. Nem moccan, amikor tolni próbálja, így más lehet a válasz. A teteje nyitva pihen, itt is matattak, azonban nem kizárt, hogy téved. Ez eltart egy ideig, úgy néz ki. Morogva húzódik a mellette lévő, majd egyenesen tovább a harmadik szarkofághoz, mire végül örömmel telve kiálthat fel. Egy apró kő, amelyre ha nyomást helyez, a koporsóba süllyed. Ez lehet akár csapda is, így felpattanva forog körbe, remélve, hogy nem most érkezik a nyílzápor.
- Ennek kellett lennie.. - dünnyög magának, és már készül tovább kutatni, amikor a szerkezet beindulva mutat neki egy új utat, a terem végén pihenő szobor mellett. - Tessék, már mehetünk is – azzal előre lendül, a füzetet a nadrágja zsebébe süllyeszti, amit egy igen hasznos találmánynak könyvelt el az első percben, és testvérét bevárva lép a folyosóra, amely elvezetheti őket valamerre. Egy templomba, egy újabb kamrába, bárhova. A falakon az uralkodók élete, a kiváltságuk és szépségük, a történetek, amelyek most már unalmasak, de akkor nagyon nagy értékük volt. Előre haladva azonban nem az újabb mesék kötik le a falon, hanem a hangok. Nem angol nyelv, arab lehet, de hallható és élő. Itt élő emberek vannak.
- Megvan a társaságunk.. - szól oda Ruben-nek, hisz egy csak egy folyosó, nem rejt semmit a csapdákon kívül, ha arra nem figyelnek. Egy alagútrendszer eleme, amely a család hozzátartózóinak, az isteneknek készült, hiszen díszes volt egykoron, és még ma is annak számít. Noha kissé megkopott már, ott van minden figyelmeztetés, hogy ne térjenek erre az útra, ha nem méltók. Talán a rövidebb út is a kamrába van rejtve, a szolgák átjárója, amely már könnyebben a cél felé vezet? Talán ruben azta akarja választani, egyelőre nem tudhatja. Addig pedig az emberek nyomába ered, csendben, mint az árny a sötétben. Lényegében, az is.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ruben


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Tumblr_o9aw19ZtfK1qbftsqo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
51
☩ Rang :
Funny brother, "a bolondos"
☩ Képességem :
Halhatatlanság, mágia használat, veretlen Monopoly bajnok
☩ Multi :
Szőke erkölcs lovag
☩ Play by :
Joseph Gilgun
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 4:10 pm
Következő oldal


☽ A Jones fiúk és az elhagyott piramisok fosztogatói

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1166 • Credit:

 
'Én a helyedben nem nagyon vetném bele magam a keresésbe, Kincskereső úr.' - intek fáklyámmal óvatosan a terem végén található kőajtók felé, az Athannak szánt eszközt pedig a földre dobva indulok el az oszlopok által kijelölt úton. Anubis fekete testű szobrairól visszaverődik fáklyám, valamint öcsém elektromos lámpájának erős fénye, színaranyból készült dárdáik pedig fenyegetően merednek az égbe oldalukon, mintha csak azt sugallnák, hogy aki megzavarja a fáraó álmát, arra halál vár. Ebben egy percig sem kételkedem. Lassú léptekkel haladok el az oszlopok mellett, miközben szemüvegemet a sapkám tetejére biggyesztve olvasom a rövid, temetkezési szertartások elé vésett memoárokat, melyek az évek előrehaladtával egyre csak rövidebbé és rövidebbé válnak, míg végül az utolsónál nincs már más, egyedül a születés és a halál szimbóluma. Homlokomon a bőrt ráncokká gyűrve megyek vissza a legelsőhöz, a fáraó emlékoszlopához és figyelmesen elolvasva minden egyes sort haladok végig újra a történetek között, nem is figyelve arra, hogy a testvérem mit csinál. Nem voltak egy egészséges család, annyi szent. Családi hagyományaikhoz híven a fáraó és a fáraóné édestestvérekként születtek meg, de szüleik a párválasztás problémás kérdését megoldották helyettük már a születésükkor, ahogyan a nagyszülők és a dédszülők is tették. Igen, igen, ceremónia, lakoma... áh! A fáraóné még az első gyermek születése előtt járatlan utakat szeretett volna fölfedezni, az egyik szolgálójával szervezgették a titkos légyottokat, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a birodalom örököse úton van, így mondhatni hamar visszaállt a dolgok rendje, de ezután kezdődtek el a legnagyobb bajok, ugyanis a legelső gyerek négy karral jött a világra. A fáraóné úgy gondolta, hogy ez Meskent istennő átka, aki a gyereket bünteti, anyja hibáiért, ezért a második gyermek születése előtt mindennap áldozatokat mutattak be, de haszontalan volt, a második örökös sem volt egészséges, sőt a tizedik próbálkozás sem, aki a születése után pár órával rögtön meghalt. A többieket titokzatosabbnál titokzatosabb betegségek vitték el, de még életükben egyik sem mehetett a falakon kívülre, nehogy a nép meglássa az istennő büntetésének eredményeit, bár a szolgák fecsegésének hála közszájon forgott, hogy miféle torzszülötteket őriznek a palotán belül, végül a családi vonal kihalt, minek után a fáraó nem tudta a birodalmát és uralkodását senki másra hagyni. Tizenkét oszlop, tizenkét történet, tizenkét halott.
'Ma már biztosan mást mondanának a családi átokról.' - ütögetem meg óvatosan az utolsó oszlopot és az ajtóhoz lépve feszülök neki, miközben tekintetemmel az elektromos kislámpa fényét keresem, hogy a kalandor testvérem vajon merre csavarog és talált-e titkos kamrát a csarnokban, amit fölfedezhet magának. A szárnyak ismét résnyire tárulnak, amelyeken beférhetünk, itt viszont már a háborítatlan sötétség fogad bennünket és a síri csend. Fáklyámat a magasba emelve igyekszem nagyobb fényt teremteni, hogy belássam a teret, ahová érkeztünk, de csak kőből készült koporsókat látni, amerre a szem ellát, némelyiknek a fedele pedig ferdén áll, mintha kinyitották volna. Úgy néz ki nem csak mi szeretnénk újra a Földön járni. 'Athan, gyere!' - hátrálok vissza az előcsarnokba és ismét körbenézek, keresve a fénycsóvát. - 'Mutatok valamit.' - az egész családban mindig is ő volt a legkíváncsibb mindannyiunk közül és nem tudtál neki olyan újdonságot mutatni, amivel nem kötötted volna le legalább egy pár óra hosszára, úgyhogy nem aggódom azért, hogy többször kell szólnom neki. Visszalépve a sötétségbe, utam az első nyitott koporsóhoz vezet, amiben a mumifikált holttest teljesen rendellenes pozícióban fekszik, hacsak nem úgy helyezték végső nyugalmára, hogy az oldalára fektették és a koporsó oldalához nyomták. Szokás szerint a fáraó és családja kamrájába, valamint  szarkofágjukba rakhattak mindenfélét, pénzt, játékokat, ékszereket, fegyvert, aminek a túlvilágon még hasznát veszik, vagy amire mindenképp szükségük lehet, a szolgák mellé egy-egy kedvenc tárgyaikat berakhatták, vagy dobtak melléjük némi pénzt, hogy a révésznek tudjanak fizetni, amiért átvitte őket a halottak folyóján, ez a pénz viszont hiányzik innen és biztos vagyok benne, hogy a több koporsó sem azért van nyitva, mert a múmiáknak melegük lenne odabent. Sírrablók. Halkan hümmögve megyek végig a sírok alkotta sorokon és pillantok be az összesbe, amelyik nyitva áll, tehát nagyjából mindegyikbe, miközben Athan fénycsóvája és végül maga is felbukkan a teremben.
'Valaki járt már itt előttünk és nem távozott üres kézzel, bááár ez eléggé csekély mennyiség még így is, amennyit sikerült összeszedni. Ezek a család szolgái, mind ide vannak eltemetve és nem az volt rájuk a jellemző, hogy aranyrögök közé fektették őket. Hacsak meg nem találták magát a fáraót és a családot.' - világítok körbe, de sehol egy újabb bejárat, azt leszámítva, amin keresztül bejöttünk. Az Anubisokól álló sereg itt is őrt áll a fal mentén, de úgy látszik nem sikerült megfélemlíteniük a betolakodókat. Hogyan tovább? Merre lehet a titkos bejárat? Lassú léptekkel indulok el körbejárni a termet, a falaknak és a padlónak minden egyes zugát megvilágítom, de még egy repedést, hasadékot sem találok, amire azt tudnám mondani, hogy ezzel áttörést érhetünk el, de miért is lepődöm meg? Az volt a cél, hogy a családot senki ne zavarhassa meg, hogy nyugalmuk és kincseik háborítatlanok maradjanak, a tervezők pedig mindent bevetettek annak érdekében, hogy ez meg is valósuljon.
'Te emlékszel, hogy hogyan jutottunk ki a piramisból? Mármint, víz nem hiszem, hogy lett volna ott és a kifele vezető út is ugyanolyan nehéz kellett, hogy legyen, mint a befelé vezető, de én arra emlékszem nagyjából, hogy a piramis előtt magamhoz tértem és menekültem tovább. Ha voltak is csapdák és titkos átjárók, nem emlékszem, hogy hogyan jutottam át rajtuk.' - egyáltalán nem emlékszem semmire, csak a kimerültségre és arra, hogy rettegtem attól, hogy a láda visszaszippant, így olyan gyorsan menekültem onnan, ahogyan csak tudtam, de Athan hátha emlékszik még erre és akkor könnyebben megtaláljuk a bejáratot. Míg testvérem válaszára várok, érzem, hogy valami puhába, mégis kissé súlyosba belerúgok, az a valami pedig surrogva csúszik végig a homokos, poros padlón és kicsit távolabb megáll. Felvont szemöldökkel követem az utat, amit az a valami rajzolt a homokba és leguggolva világítom meg a területet, amíg rá nem akadok egy vastag, bőrkötéses, salátává nyűtt füzetre. Gondolom ezt hívják úgy, hogy napló, amit el kell dugni mások elől, mert csak a te kis dolgaid, gondolataid, érzéseid vannak benne, amiket nem szeretnél magadban tartani és inkább leírod, de más nem nézheti meg. Ki hagyhatta el, az egyik betolakodó? Magamhoz véve a füzetet fölkelek a földről és az egyik emelvényen lévő koporsónak nekidőlve lapozom fel, de inkább különféle számadatokat, koordinátákat, térképeket, rajzokat és furcsa rejtélyes szövegeket találok benne, semmint titkos érzéseket.
'Szerintem ez a kis könyv tud nekünk segíteni abban, hogy hogyan menjünk tovább.' - emelem meg kissé és lóbálom testvérem felé, hiszen nagy valószínűséggel több esélyünk van arra, hogy hamarabb megtaláljuk az utat egy halom papírnak a segítségével, mint annak, hogy vaktában mindent átfésülünk és talán nem találunk semmit sem. Tovább lapozva a füzetben rálelek egy ismerős rajzra, ami tartozhat bármelyik piramishoz, de az is lehet, hogy kifejezetten ehhez. A rajzon a teremhez hasonlóan kőkoporsók találhatók, azzal a különbséggel, hogy mindegyik le van zárva, a lap tetején pedig ennyi áll: A leghűségesebb szolga. Leghűségesebb szolgaaa? A koporsók sorait elnézve alig pár maradt becsukva, az összes többi nyitva áll. Lehet, hogy ez valamiféle kombináció vagy egy egyszerű sírfelirat, ami elvezet minket a következő teremhez? Miért nem a rejtvényekkel kötöttem szorosabb barátságot?


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 14, 2018 7:56 pm
Következő oldal


☠️ Családi kirándulás

Ruben & Athan
szószám: 1421 • Credit:

 
Jobb és kellemesebb helyet nem tudott volna választani, de tényleg. A világ haldoklik, az újabb adag apokalipszis a nyakunkon ül, de neki olyan helyen kell dekkolnia, ami mintha már máris arra készülne, hogy átvegye a Pokol forróságát és annak szerepét a Földön. Akkor ezek szerint neki volt esze, hogy olyasmi helyett keresett, ami hűvösebb, ahol több a víz és talán még maga az élet is. Nem mintha sok gondja lenne a meleggel, de mégis, a végletekig semmi sem kellemes. Azt azonban meg kell hagynia, hogy itt lényegesen kevesebb a vasszerkezet a házak kötőanyagai között, ami fajtájuk jellegének felüdülés és pihenés, mint amikor az emberek még kedvtelésből felmentek a hegyekbe, vagy kimentek az erdőbe, hogy jobban érezzék magukat. Nem a legegyszerűbb átutazni a világot természetesen, még neki sem, szerencsére azonban, ezen környéket már ismerősebben fogadja, mint a világ bármely pontját, tekintve azt, hogy újkori felemelkedésük bölcsőjét övezi, akár akarják akár nem. Nincs ebben annyira rossz, csak.. nos, szeret belekötni abba, amibe csak tud. Főleg akkor, ha családról van szó. Nem lehet azt mondani, hogy ők átlagosak, de mégis még ők is képesek egymás csipkelődésére, megviccelésére, elvégre nem fából vannak és az unalom nemigen a barátjuk. A láda persze más tészta, arról inkább nem kell említést tenni, akkor nagyon nem voltak egymás barátai sem.
Ez most pedig egy új lap, amit ideje lesz bepiszkolni. A kis kávészünet és várakoztatás után persze nem gondolja meg magát végül, pedig megtehetné, mert semmi jó előérzete nincs arról, hogy oda kell mennie, mégis mit tehetne? Ha lemondja, akkor képes lesz arra Ruben, hogy minden haragját bevetve cibálja el oda, vagy még rosszabb, hiszen repertoárja végtelen. Nemigen van kedve most hadakozni, vagy épp harcolni, nincs értelme különösebben, ez egy olyan harc, aminek nem lenne hamar és szép vége sem. Beadja a derekát, dédelgeti a maga kis gondolatait, és összeszedi az erejét, hogy meglépje az első lépéseket. Szerencse ott, ahol ő van, nemigen figyel senki sem, így kényelmesen keresi meg a sajátos kis „portált”, mivel repülők rég nem közlekednek, ő nem is ismeri, hogy ilyen létezett egyáltalán, a vasjárművek az utakon mozdulatlanul rozsdásodnak tovább, így neki csak ez a kis trükkje maradt arra, hogy könnyen elérje testvérét, ne pedig hetekig baktasson, vagy más alternatívát keressen. Érti ő, hogy sietnie kell, de minek tegye? Már nem kapkod, nem akar, így a legjobb. És az öröm, hogy tudja, milyen arccal áll és morog magában Ruben.. Hogy is mondják? Totál megéri.
Talpa alatt hamar a kavicsok helyett érmék pihennek, de nem markol bele, nem az a fajta, a pénz sosem mozgatta így könnyedén lép ki a kútból, és tekintetét az ismerős, morcos alakra emeli, arcán játékos mosollyal.
- Én is örvendek, hogy látlak, Ruben – nem foglalkozik a hisztivel, elvégre mit neki az a pár perc, pár óra, halhatatlan, nem fog öregedni, nem kap ráncokat, semmit sem. Olyan, mint pár apró homokszem, semmi több. Nem is érti, nem is akarja. Az alma útját követi, amely a vízben köt ki, amelyről hamar lemondott. Kár, elvégre almának köszönhetik azt, hogy léteznek egyáltalán, ő egészen jól elvan a fanyarabb fajtákkal, de nem fogja kivenni onnan, inkább csak figyel, ha már ilyen hamar és kíméletlenül kezd bele abba, amit nem akart holmi tükröződő felületre írogatni, és ezt még meg is érti. Persze, nem azt jelenti, hogy ilyen könnyen bele is megy, sőt. Van akarata, erős és már hangja is van. Azonban a másiknak is, itt kezdődnek a problémák.
- Mérges.. mert ilyen ostobaságra akarsz kérni. Az vagyok – fúrja tovább a dolgot, mintha lenne értelme, hisz ha mérges ha nem, a másikat ennyi nem fogja meghatni. Másfelől persze igaza van, még ha ezt most nem is fogja kimondani, ő is akar rá megoldást, de nem azt, nem ott. És mégis, mármint ő nem érzi így, a másik viszont totálisan meg van róla győzve. Szavai után ismét csak csóválja a fejét és még egy sóhaj is kiszakad belőle, hogy fokozza a hatást.
- Az erőt nem lehet csak úgy ott felejteni, nem. Ez Isten műve, úgy csapott le, hogy ez legyen a vége.. Ott csak a láda van, benne az a két szerencsétlen és semmi több. Honnan veszel ilyesmit egyáltalán? - pillant rá, most ő ráncolja a homlokát. - Nézd, azt elismerem, hogy ez így édeskevés, és nem lesz elég.. de kint vagyunk, és még így is erősek. Vannak fegyverek, azokat kutatom. Ha azok meglesznek akkor közel lesz annyi erőnk – mert hát ő azzal szeretné ezt orvosolni. Az ellen nem mond semmit, hogy fedezze és egy család, nem is gyűlöli úgy igazán, talán arra se képes, de nem ömleng neki a családi szeretetről, attól ő nagyon de nagyon messze áll. Viszont az, hogy ezt megússza? Még messzebb. Igen, igaza van, ő nem szeretné, de mégis, ha van rá esély? Semmi, de mégis talán. Ott lebeg valami, ami végül megtöri, amely előhúzza azt a felét, amit és akit nem érdekel semmi és senki, csak cselekszik. Az biztos, hogy ha ez nem jön be, azt jól az orra alá dörgöli majd.
- Jó.. felőlem menjünk – de ha megint bekerülnek a rabságba, darabokra fogja szaggatni, még ha bele is döglik.

Türelem mintaképévé vált, ahogy elindultak. Ő magasztos fennköltséggel és megfigyeléssel figyeli a világ ezen részét, azt, ami vált belőle és ahogy ezt az emberek kezelik. Egy fokkal kellemesebb, mint Amerika, azonban tovább nem köti le, csak Ruben válik kíváncsi és akkor még rá mondják, hogy „kicsöcsi”. Nézzék meg őt most, és azonnal megváltozik a véleményük. Kedve lenne röhögni egy jót, de inkább nem teszi, tudja, hogy annak nem lenne kellemes vége.
- Mindenre könnyedén rá tudják írni azt, hogy az övék. De most már nincsenek múzeumok, így nem lesz aki zavarjon – figyeli, ahogy elveszi és olvasni kezdi a könyvecskét. Járnak még erre lelkek, de isten tudja miért, talán azt hiszik, hogy itt majd meglelik a válaszokat vagy akármi mást. Nem is érdekli azt, hogy mit keresnek itt, a saját dolguk a fontos.
- És miért fontos nekik, hogy elmondják egymásnak, hogy látták? Ennek semmi értelme sincs – semminek se, ha arról van szó, de nem firtatja tovább, az emberek néhány téren nagyon is furák bírnak lenni, vagy épp rosszabb. A logikájuk pedig egy olyan terep, amivel nem lehet mit kezdeni. Visszaveszi a könyvet, de immáron csak a táskába rejti azt, és követi a másikat a cél felé, amely már nincs is olyan messze. Annyiban könnyebb neki, hogy a láda nem itt van, tudomása szerint, de hogy erről tud Ruben is? Ha nem, akkor se köti az orrára, kiélvezi a helyzetet.
- Nem volt szándékom nagyobb Poklot alkotni, mint ami a láda maga volt. Volt időm mindenen eleget gondolkodni, csak nem kötöttem senki másra. A végén pedig elboldogultam a két vendéggel. Mond csak, mit tudsz te erről a mostani világról, amelybe csöppentünk? - mert ő már odabent tudott meg dolgokat, majd idekint még többet. Kíváncsi, hogy fivére mennyire készült fel, mennyire ismerte meg, vagy épp mennyire nem. Előny lenne akkor nála, és nem tagadná mennyire tudná élvezni. A táblával ő már annyit se törődik, mint ő, csak belépve tekint vissza az egykori pompás épület belsejében, azonban, itt is igencsak meglátszik az idő vasfoga. Minden kopott, málladozott és színtelen. Ujjait óvatosan húzza végig a falra rótt jeleken, mintha ettől életet tudna bármibe is lehetni, és lépdel a kolosszus belseje felé. A fény hiánya nem zavarja, még lát bőven és vizsgálja a falra rótt jeleket, azonban semmi olyat nem rejtenek, amelyből haszon származhatna. Csak szavak olyan nyelven, amit már manapság talán senki sem ért, kivétel azokat akik nem emberek. De őket nem hívta ide senki sem.
- Hajrá – figyeli, miközben napszemüvegét a fejére tolja fel, és ő is kutatni kezd a táskájában. Még a lány mutatta neki, micsoda is ez, és bár nincs már használható energiaforrása, megbűvölte, hogy ameddig ereje van, addig működni tud és használható. Nem sok, de nem is kevés, nem fogyaszt sokat, így kitarthat, ameddig itt vannak. Kivétel, ha valami más történik, de arra nem számít. Ruben is visszaér, és felé nyújtja a dohos, aszott vacakot, de ő csak apró szikrát pattintva gyújtja meg neki, mint egy illedelmes férfi a nő cigarettáját.
- Megtarthatod, nekem van jobb – emeli meg az elemlámpát, amely már ugyan nem mai darab, de mégis, mikor bekapcsolja, a csinos fénysáv máris megvilágítja előtte az utat. Önelégült mosollyal indul meg, előre, átlépve az ajtót, és talán ez még a látogatható szakasz volt, hisz egy csarnok fogadja őket, pár beugróval. De mint az tudható, ajtók mindig nyílnak innen.
- Meg kell keresni azt az utat, amit elzártak az emberek elől – azzal máris nekiáll annak, hogy átkutasson minden centimétert. Az ifjú kalandor feléledt.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ruben


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Tumblr_o9aw19ZtfK1qbftsqo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
51
☩ Rang :
Funny brother, "a bolondos"
☩ Képességem :
Halhatatlanság, mágia használat, veretlen Monopoly bajnok
☩ Multi :
Szőke erkölcs lovag
☩ Play by :
Joseph Gilgun
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 14, 2018 3:18 pm
Következő oldal


☽ A Jones fiúk és az elhagyott piramisok fosztogatói

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1412 • Credit:

 
Jeruzsálem nem csak nappal tikkasztó, de még éjjel is törölgetni kell az izzadtságot az ember homlokáról. Nem szeretem a meleget, nem tudom elviselni, ezért jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mi a fenét csinálok én még itt, amire jelenleg csak egy hümmögéssel egybekötött állvakargatással tudnék felelni. Még nem döntöttem el, hogy merre mehetnék tovább, valamint inkább először egy biztos helyről fedezném fel az új világot, amibe csöppentem; könyvekből, abból a furcsa dobozból, amiben mindig emberek vannak, televízió, vagy mi a szösz, mindig elfelejtem a nevét, újságokból és Lea által nagy becsben tartott és már régóta gyűjtött képes kalauzokból, amit még nagyobb könyvben, úgynevezett mappában kell tárolni betűrend szerint. Valahogy a képeskönyv által alkotott elképzeléseim nem férnek össze azzal, amiket a dobozban látok; a képeskönyv rengeteg szép helyet, látványosságot, száraz és unalmas adatot ír le, tele nevezetességekkel, amitől kialakul bennem egy olyan érzés, hogy ebbe az országba, városba szívesen elmennék, míg a dobozban elkezdenek ugyanarról a helyről beszélni, miközben az emberek gyilkolják egymást, lángokban és romokban áll minden, szinte az arcodba üvöltik, hogy Semmi esetre se indulj útnak sehova!, no nem mintha idegen lenne. A barbár kultúrák és a hódítások, háborúk időszakában teljes mértékig elfogadott volt egy-egy birodalom szemrebbenés nélküli leigázása, a birodalom népének lemészárolása, átnevelése vagy pedig széthordása, de az ember azóta okosabb lett, fejlődött, ahogy vele együtt a világ is, mégis barbárokat látni mindenütt. Fintorral az arcomon törölöm ingembe a Hold fényét is visszatükröző, ragyogóan piros almát, amit az apró kislány nyomott a kezembe, hátha megéhezem a piachoz vezető hosszú út közepette. Az esti piaclátogatásom okát a tér közepén található, érmékben gazdag szökőkút jelenti, valamint egy nagyon régen látott ismerős, akivel akadt némi megbeszélnivalóm. Üzenetem szerint már rég túl kellene lennünk a formaságokon és minden egyes lépéssel közelebb kellene lennünk a piramisokhoz, ehelyett úri módra csak nemrég kaptam egy hányaveti visszajelzést, hogy mire számíthatok. Athan és a kényeskedése meg a büszkesége. Orrom alatt dörmögve érkezem meg a lélektelen, üres térre, lépteim pedig egyenesen a kúthoz vezetnek, ahol nem meglepő módon még mindig nem vár senki. Sabbath van, így biztos vagyok benne, hogy senki nem fog minket megzavarni beszélgetés közben, de azon sem fog elámulni senki, amikor Athan kiemelkedik a kútból, mint valami istenség. Csak ezt meg ne hallja, mert elszáll magától!
'Késtél.' - vetek egy oldalpillantást a mellettem feltűnő alakra, majd az almából kiharapott darabot rágás nélkül köpöm a por lepte földre, a maradékot pedig vaktában hajítom a kút vizébe. Utálom az almát.
'Bele is vágok akkor a közepébe, mert gondolom izgatott vagy, hogy miért is rángattalak ide, vagy ha izgatott nem is, akkor legalább egy kicsit mérges és kíváncsi. Szóval, az indok, amiért idehívtalak az az, hogy menjünk vissza Egyiptomba és szerezzük vissza a régi, igazi erőnket. Na? Túl gyengék és elesettek lettünk, bohóc trükkökkel tudjuk csak megvédeni magunkat, ez pedig minden csak nem fair, a válasz pedig biztos ott van annál a ládánál, ahonnan...' - nem. Ez Athan válasza, egy nem. Még végig sem hallgatott, máris tiltakozik. Homlokomat erősen ráncolva hallgatom végig az igencsak erőltetettre és gyengére sikerült indoklást, miközben szavaiból jól ki lehet venni, ahogyan árad benne a félelem és a feszültség.
'Én sem mennék oda vissza, hogyha nem lenne muszáj, de meg vagyok róla győződve, hogy amikor fejvesztve menekültünk, ott felejtettük ezt valahol és ezer százalék, hogy az a valami, amibe az igazi hatalmunkat bezárták, ott lehet a láda környékén. Utána ha ez megvan, nem is kell engem többet látnod, tudom, hogy nem vagyok a szíved legkisebb csücskében sem, mert egy családba tartozunk, de legalább egymás hátát fedezzük, ha már ebből mind a ketten hasznot húzunk.' - hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében, mérlegel, fontolgatja. Mikor lett ilyen óvatos? Régen Athan egyet jelentett a vakmerőséggel, most pedig még azon is átrágja magát alaposan, hogy szeretné-e visszakapni a régi erejét, vagy sem. Persze megértem, a láda engem is taszít és megriaszt, hiszen nem akarok újra több száz éves raboskodásba belekezdeni, de ott az esély arra, hogy ez nem fog megtörténni, mi pedig a régiek lehetünk. Sosem voltam a Bezzeg a mi időnkben... filozófiakör tagja, nem is szeretnék az lenni, de ez az egy nekem is hiányzik és úgy tűnik Athannak is. Eldöntöttük akkor, irány Egyiptom!

Agyam a kalandért kevésbé lelkesedő fele megállás nélkül toporzékol és hisztizik, a hőség, a tömeg, az árusok, a turisták, a tevék, a bazárok, a piacok és az ételek miatt, míg a másik örvendezve lelkesedik mindenért, amit meglát, így természetesen lépten-nyomon miattam kellett megállni ebédet, ebéd utáni ebédet és nassolni valót venni, az utazás okozta kimerültséget pedig minden erőmmel igyekszem ignorálni, mert nem állhatunk meg egy fél napot pihenni. Verejtékező orromról a napszemüveg folyamatosan lejjebb vándorol, egyszerű, piros sildes sapkám alatt pedig mintha a pokol tüzei fűtenék a fejemet, olyan hőség van, s kedvem lenne a félig elfogyasztott baklavát ledobni a földre, anyaszült meztelenre vetkőzni és beugrani egy kondérnyi jeges vízbe, de ha nagyon ugrálni szeretnék valahová a krokodiloktól hemzsegő Nílusban tehetem ezt meg egyedül, ami lássuk be, nem egy jó ötlet.
'Igen, hallottam ezeket én is. Volt olyan, hogy egy turista véletlenül rossz helyre lépett és egy egész kamra rendszert fedezett fel, ahonnan persze azonnal eltávolítottak mindenkit és jöttek az emberkék az ecseteikkel meg a képkészítő gépezeteikkel és azt mondták, hogy ott minden az övék meg a múzeumoké.'  - fogyasztom el az utolsó falatot is a süteményből, maszatos ujjaimat pedig kopott farmernadrágomba törölve veszem el tőle a könyvet és fellapozom hamar, miközben magamban morfondírozva figyelem egyszerre az embereket és a kezemben lévő útikalauzt. Ha nem tévedek, akkor az emberek nem azért haladnak vissza a piramisoktól hatalmas tömegekben, mert megunták a látnivalókat vagy mert probléma ütötte fel a fejét, hanem mert itt az ebédidő, ami egyet jelent azzal, hogy most hosszú órákon keresztül egy teremtett lélek nem lesz a közelben, hacsak nem vesszük a helyieket.
'Azért Athan, mert a képkészítő masinákkal tudják mutogatni majd a többi embernek, hogy ők voltak itt is, meg ott is, látták a hieroglifákat, amiket ugyan nem értettek, de legalább látták. Szerintem a kamrákba úgysem mehetnek be, mert ezeknek ha azt mondod, hogy ne nyúlj hozzá valamihez, akkor alkalmi süketnek tettetik magukat és ha rájuk szólsz, még ők háborodnak fel, hogy kikapartak a falból egy olyan hieroglifát, amit még legelőször véstek a falba. Mindent tönkretesznek, ami az útjukba kerül és nem foglalkoznak mással, csak azzal, hogy nekik minden remek legyen.' - hunyorogva pillantok fel az előttünk magasodó piramis két őrzőjére, a két sakálfejű, embertestű, több méteres szobrokra, akikkel az idő és a viharok rondán elbántak. Uraim! A könyvet visszaadva Athannak indulok el a piramis díszes bejárata felé, határozott léptekkel, de testvérem kérdését követve visszalassítok mellé és ismét megigazítom izzadt orromon a szemüveget.
'Miért téged? Mert te nem idegesítettél több száz éven keresztül, hanem csöndben voltál. Nem nyafogtál, jajongtál, nem viaskodtál a többiekkel, csak csöndben tűrted a sorsodat, a többiek viszont... mint egy csapat óvodás, akik összevesztek a homokozó vödrön. Elég indok?' - állok meg a bejáratnál, ami elé kis akadályt állítottak, az akadályt pedig egy lánc fogja össze, ami egy figyelmeztető tábla fityeg és jelzi az utazóknak, hogy innen már vissza kell fordulniuk.
'Azt mondja... tilos... feljelentés... veszélyes... instabil... gázok... életveszély... halál... jó, semmi, ami ránk vonatkozik.' - lépem át a jelzést és minden erőmmel nekifeszülök a hatalmas kövekből készült két szárnyú ajtónak, melyen hieroglifák tengere található, az ajtó pedig engedelmesen nyílik, mintha csak tegnap csukták volna be utoljára, nem pedig évezredekkel korábban. A két ajtó közötti résen besurranva veszem le bent uralkodó félhomályban a szemüveget és a sapkát, majd két köhögés között legyezem magam elől a felszálló port, ami valószínűleg előbb fog megölni bárkit, aki ide belép, mint az állítólagos mérges gázok.
A hatalmas előcsarnokot Anubis szobrok töltik meg a fal mentén, szellősen elhelyezve egymás mellett, az utat középen két oldalról színes hieroglifákkal teleírt oszlopok jelölik. Két sakál feje között középtájon fáklyatartók helyezkednek el, régen használt fáklyákkal teletűzdelve, de reményeink szerint kettőt vagy egyet még életre tudunk kelteni.
'Kell egy fáklya, mert beljebb még ennyit sem fogunk látni, mint most.' - intek fejemmel az út végén található következő kétszárnyú ajtó felé, majd gyors és nesztelen léptekkel szerzek kettőt az imént említett eszközből, ügyelve rá, hogy a szobrokhoz véletlenül se érjek hozzá, mert a végén fölébrednek mély álmukból. Nem vagyok babonás, de az átkokban hiszek és nem szeretnék velük összetűzésbe kerülni. Testvéremhez visszaérve nyújtom neki az egyik megszerzett fáklyát, de tekintetem le nem veszem az ajtóról, felkészülve mindenféle borzalomra és rettenetre, ami az ajtó mögött várhat minket, kiváltképp a fogságunkat jelentő ládára, ami mindenbizonnyal csak arra vár, hogy ismét bekebelezzen minket, de többé már nem juthatunk ki belőle.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 14, 2018 11:58 am
Következő oldal


☠️ Családi kirándulás

Ruben & Athan
szószám: 879 • Credit:

 
És milyen jól megvolt ő egyedül, egymaga a kis apró, vagy épp nagyobb teendőivel. Mennyire élvezte a hosszas rabság után, hogy ha elindul előre, nem ugyanott köt ki, és nem ugyanaz fogadja majd, mint ami mögötte terül el. A világ nagy, és még így is, romjaiban is megannyi izgalmat és titkot rejt, amire csak időt kell szánnia.. És a testvérei? Ó, elvannak azok, biztosan. Nem érzi és nem is üzentek felé, hogy mennyire hiányolják őt, még mindig tart az, hogy majd 700 év utáni bezártság után nem akarnak ismét időtlen időket egy helyen tölteni, ha jelenleg még a szabadfoglalkozás időszaka tart. Mindenki meg tudja védeni magát, az angyalok nem mozdulnak feléjük, a démonok még annyira sem, így.. minden tökéletes. Ő elvolt, lassan Európa felé akart fordulni kicsit, hogy megnézze, hogy a világ egykori területein milyen nyomok maradtak, amikor a kissé koszos, elhagyatott motelszobában megakadályozták kis terveit. Egy apró üzenet érkezett, a törött tükör felületén kirajzolódott az, hogy találkozniuk kell. Sürgető, pattogó érzetet keltettek benne a szavak, és főleg az, aki küldte. Ruben a ládában megváltozott, nem tudta nem észrevenni rajta, még ha nem is akart végül rá figyeli. Nem az, aki egykoron volt, de ez sosem jelent automatikusan rosszat, elvégre, már ő sem olyan, mint volt, valamennyire formálta őt a rabság, és talán kevesebbszer kapkod és válik hevessé. Aztán ki tudja. De ő más irányt váltott, és talán kicsit rosszabb lett, azonban nem ítéli el. Egy kissé persze megváratta, mert miért ne alapon, mintha épp annyi dolga lett volna, hogy nem ért rá azonnal találkozni. Az első megálló könnyed volt, elvégre közel pihent ahhoz, ahol utolsónak tartózkodott, bizonyára direkt és Ruben tudta, pontosan hol is van ő, és csak játszadozott az üzenettel és azzal, hogy ő keresse fel. Aztán eddig volt számára kellemes az ötlet.
- Nem – tiltakozott sokadszorra, amikor felvázolta, hova is akar menni. Nem akart hinni a fülének miszerint pont ODA, pont vissza a gyökerekhez. Tényleg elment az esze, nincs magánál vagy valami hang a fejében viccet űz vele. - Nem fogsz ott megoldást találni, az csak egy lyuk, semmi több – és börtön, hiszen még ketten ott vannak és élik fogságukat. Hogy ő a láda közelébe akarjon menni? Kizárt dolog. Ruben akaratossága igencsak erős, és kitartó, mindig is hangosabb volt nála és elérte, amire vágyott. Ha ő szemlélődni akart, Ruben rombolni és szórakozni, ami végül érvényesült, ő pedig csak tette, amit kellett, miközben sodorta az ár. Talán neki is megült a hang a fejében, hiszen elfeledett sorok visszhangoztak tudatában, amelyekből talán ő is hasznot szerezhet, ha ügyes. Már nem olyan mint régen, sokkal több vizet szeret a saját malmára hajtani, mint bárki máséra. Ez az apró megérzés az, amely miatt végül belement, és nem hadakozott fivérével.

Az utazás több időt vett igénybe, mint szerette volna. Elvégre, a sivatagban nemigen vannak tavak, amelyből kilépve pillanatok alatt elérnék a célt, azonban most mégis kényelmesebb, mint a szabadulásuk pillanatában. A kontinenset elérve, az apróbb városokból kölcsönözve indultak el a cél felé, amely folyamatosan aggasztotta, de kíváncsivá is tette. Élete legidegenebb dolgát, egy kopott táskát cipel a vállán, amelyben apróbb, leginkább az őket segítő holmik pihennek, pár apróbb átok papírra vetve, és étel ha épp arra kellene vetemedniük. Igen, ezeket mind ellopta, de senkinek sem fog hiányozni. Kezében egy kopott, azonban nem ősrégi könyv pihen, pontosabban egy útikalauz a múlt évezred fénykorából. Ha eddig mindent láttál, ez most mégis új. Mintha csak turisták lennének, akik nem foglalkoznak azzal, hogy a világnak vége van, ők utazni akarnak és meg is teszik. Orrára még napszemüveget is biggyesztett, mintha ezzel ártatlanabbnak vagy emberibbnek akarnak tűnni, azonban mindig hasznos az álca, manapság meg főleg, nem kellene a nyakukba egy csapat angyal.
- Ez a kalauz azt írja, hogy rengeteg sírt és templomot fedeztek fel erre, de még tartanak az ásítások, és további feltárások várhatóak – olvas fel menet közben, immáron emberi tempót diktálva és persze hagyva, hogy Ruben kitalálja, mégis hol a fenében vannak. Nos, nem a legbiztosabb de ő sem élő térkép, csak egy könyvmoly, jelenleg. - Szerintem érdemesebb lenne megnézni ezeket, hasznosabbá válna – nyújtja elé a könyvecskét, hogy láthassa a nyomtatott képeket arról a helyekről, amiről beszél. - Bár.. amikor utoljára láthattunk ilyen helyet, még nagyon nem így néztek ki – egy halom kő maradt az istenek imádatától duzzadó világból, semmi több. És ezzel nem holmi angyalsereg vagy más bánt el, csak az idő. Jártak erre is, de akkoriban még anyjuk diktálta az iramot, nem volt idő holmi városnézésre és szórakozásra, mire pedig eljött az ő idejük, lejárt a dicskorszak. Visszahúzza a könyvet, lapozgat, és kutat tovább. - Áhá, ezek sírok ééés.. még több sír. Miért szerettek ennyire az emberek halott emberek fekhelyeit látogatni? - ráncolja a homlokát az olvasottak láttán és megállva pillant a fivérére. Jöhet a következő lépés, már ha akad.
- Miért is engem hívtál el? - figyeli és valóban érdekli, miért pont rá esett a választás, nem pedig valaki erősebbre akár vagy szebbre. Nem mintha olyan rossz lenne ő, sőt, de úgy rémlik, a többiek társaságát élvezte jobban annak idején, bár lehet csak az ő emlékei fakultak meg. Addig is, míg bármi történik, lapozva a könyvbe bújja az élményeket, amelyeket már rég elfeledett alakok véstek le, hogy így csalják oda az embereket. Mennyire jó, hogy most csak ők vannak itt..  Mi mindenre nem jó a világvége.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 14, 2018 11:48 am
Következő oldal


Egyiptom - Luxor; az egykori Théba földje LuxorTemple_8939

☥ ☥ ☥


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/4
Angyal
5
Démon
10
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
3