Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Loki


Golden Gate Színház Original
☩ Történetem :
☩ Reagok :
99
☩ Rang :
Főbűn
☩ Play by :
Ben Barnes
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 30, 2019 5:28 pm
Következő oldal


-Nem tudtam, hogy a démonoknak is lehet izomláza... -Suttogom, közvetlen közelről, és hátrébb húzódok, tenyerem viszont nem ereszti Faye arcát, amíg megmozgatom az állam, és aztán megint szélesen vigyorgok rá, mielőtt vetnék még egy pillantást a nő rózsaszín jelmezére.
-Lehetséges, hogy rátapintottál egy perverziómra....viszont, ha így folytatjuk, el fogunk késni.
Hirtelen egy éles hang üti meg a fülem...pontosabban sok éles, magas hang, kórusban, derék magasságból. "Csokit vagy csalunk." Pislogva fordulok feléljük, orrom súrolva Faye orra hegyét, aztán a zöld sisakomból kiszórok mindegyiküknek egy kis ananászos cukorkát, ahogy tovább szaladnak pedig visszafordulok Faye-hez.
-Az utcán...? Nem azt mondtad, hogy ezt...á, mindegy, az ingyen cukor, gondolom ingyen cukor. Na jó...
A fejemre húzom a sisakot, és megvárom, hogy ő is így tegyen. Amennyire tudom, ebben a színházban nagyon rég nem adtak már elő semmit...halloween-kor viszont furcsamód mondhatni színház az egész világ...vagy legalábbis ami maradt belőle. Nincs olyan alkalomhoz illő történet, amit ne lehetne előadni bárhol...ha nem ölnek meg közben. ÉS amíg be vagyunk öltözve, meg sem fogják állítani a polgit egy autogrammért,amit a csatornahálózat fejlesztési terveire kérnek. Ezek a mai rajongók...
-Bele gondoltál, hogy most meg is tudnád csinálni azt amit a TV-ben ez a szereplő?

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Golden Gate Színház Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
700
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 14, 2018 12:30 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 21, 2018 10:50 pm
Következő oldal


Kivártam. Igaz, csupán csak néhány pillanatot vártam. Mérlegeltem... Néztem az arcát. Figyeltem a szemeit. A mosolyát. A mosolya nem volt gúnyos, de a szemeiben megcsillant az a fény... igen... bizonyára ostobának tartott amiért feltettem a kérdést, mintha nem tudnám, hogy a lehetőségek közt a megölésem is szerepelhetett. De a hitem megkövetelte tőlem a kétkedést, és a bizalmat... a bizalmat, hogy nem vagyok egyedül. És hogy ő sem... nem olyan egészen, mint aminek magát tartja. Hiszen a döntéseinkben látszik meg, kik vagyunk igazából, nem abban, hogy minek születtünk.
- Hát persze, hisz őszintén érdekel, milyen lehetőségeket tekint érdemesnek a figyelmére - bólintottam ártatlanul, és tökéletesen őszintén. Érdekelt, hogy is ne érdekelt volna. Mert érdekelt, vajon meg akar-e tényleg ölni. Lehetőség lehet ez oly' sok mindenre. Arra is, hogy megöljön, arra is, hogy ne tegye meg. Döntések meghozatalára. Lehetőségek egész sora ez... De a kérdés nem az, hogy én hogyan gondolom ezt... hanem hogy ő hogyan gondolja.
- Őszintén megvallva, nincs okom félni magától, uram. Mondhatnám persze, hogy bátor vagyok, és azért nem félek, de... nem, erről szó sincs. Nem a bátorság mondatja ezt velem, hanem az igazság. Nincs rá okom. Ugyanis nem fog engem bántani. Az Úr vigyáz rám - mondtam neki mosolyogva. Tökéletes, hibátlan mosollyal, csillogó szemekkel, ártatlanul, és hittel telve, mert bár igenis félek, de a hitem velem volt mindig is, és reméltem lesz is. Igen, naiv vagyok, és igen, egyszerű lélek... lény... ám de élek. Hogy azért-e, mert nem tartottak érdemesnek rá, hogy megöljenek, vagy mert az égben vagy itt a Földön valaki mégis vigyáz reám, esetleg csak mert nem az volt megírva a sorsomban? Nos ez... olyasmi, amin sok-sok órán át elmélkedhettem volna eddig is, és tehetném ezt a jövőben is... de úgy hiszem, könnyen lehet, hogy rövidesen elmélkedés nélkül is megkapom majd a választ a kérdésre. Talán épp ennek az úrnak köszönhetően, aktív közbenjárásának hála. Mert kérdések mindig is voltak és lesznek, de az Úr segedelmével a válaszokat is meglelhetjük. Csak figyelnünk kell.
- Nos... mivel nekem sincs lelkem, így ebből a szempontból nyugodt szívvel mondhatom, nekünk is vannak félnivalóink. Mindenkinek van, hiába mond bármit. Biztosan van amit maga sem akar elveszteni. Talán a hatalma, a híre, vagy csupán... az a temérdek lehetőség amivel a teremtője megáldotta, és amiknek hála ilyen nagy úr lett... bár persze, sokkal jobban is használhatta volna a létezését, de... ki vagyok én, hogy megítéljem, nem igaz? Azt teszi, amire teremtették, ezt elismerem. Jó és rossz. Kell mindkettő az egyensúlyhoz. Ha nincs sötét, a fényt sem értékeljük, ha nincs rossz, akkor a jót sem ismernénk. Szükséges rossz, úgy vélem, ebbe a kategóriába tartoznak maguk. De... akkor már el kell ismernie azt is, nem lehet minden csak fekete vagy csak fehér. A világ nem ennyire tökéletes és egyszerű. Magában is lennie kell fénynek, különben mi hajtaná előre? Hisz... a teremtésünk csak egy lépés volt életünkben. Lehetőségek kész erdejét tárták elénk, amikor utunkra engedtek minket, már csak rajtunk múlik, mire használjuk őket. A gép forog, az alkotó pihen... és majd az Úr dönti el, jól használtuk-e, amit kaptunk, avagy újfent csalódással háláltuk meg a lehetőségeinket - válaszoltam tárgyilagosnak próbálva maradni, még ha... nem is egészen sikerült, hiszen szenvedélyem hinni, hogy atyám mindent okkal tett és tesz. Okkal mér ránk nehézségeket, okkal távozott körünkből, okkal hallgat oly régóta... okkal. Ok. Lennie kell. Oknak. Célnak. Vagy egy leckének. Biztos voltam benne. Már olyan sok-sok éve. Kevés ahhoz az ő kételkedése, hogy bennem meginogjon a hitem.
- Hogy félek-e a haláltól? Hát... - elgondolkoztam, mit válaszoljak neki, de... aztán végül úgy döntöttem, maradok az igazságnál. Azzal nem tévedhetek nagyot. - Azt tudom, hogy még nem szeretnék meghalni. Hiszem, hogy van még dolgom a világban és van még mit tanulnom. De az is igaz, hogy ha az Úr azt szánta nekem, hogy ma meg kell halnom, ennél jobb helyet el sem tudnék képzelni hozzá. A második kedvenc helyem. Persze a színpadon jobb volna, de... - elméláztam egy pillanatra, de aztán megráztam szép fejemet, és mosolyogva folytattam. - De nem hinném, hogy eljött már az én időm. Szerintem inkább... a maga ideje jött el, hogy megtanuljon egy fontos leckét az élettől, amit úgy neveznek, könyörület.
Ártatlanul pislogtam. Távol állt tőlem a gondolat, hogy kioktassam őt, de ostobaság lett volna tagadni, eme helyzetben csak... akképp élhetek, ha ő könyörületet tanúsít. A híre ismert. Még ha a művészet hozta is ide esetleg, vagy az unalom, aligha hagyna ki egy esélyt egy ark megölésére, főleg ha az olyan harcképtelen, mint én. De általam ma megtanulhat egy fontos dolgot, amit eddig, ha igaz, élete során még sosem alkalmazott. Ez a könyörület.
Bár bólintott, nem kaptam igazából értékelhető választ, hogy miként vélekedik róla... miként játszott szerepet a művészet érkezésében... bánatomra... Talán csak gúnyolódott. Nehéz lett volna megmondanom... De talán... nem is az előadásra gondolt... végülis ő... olyan volt, mintha "a halál da Vinci"-je lett volna... Kinéztem volna belőle, hogy művésznek tekintse magát. Talán valahol az is... Művészi erővel hisz önmagában. Talán ezért...
- Miért? Mert érezni mi is érzünk. Csüggedünk, remélünk, szeretünk. Ön talán nem ismeri eme érzéseket? - néztem rá megütközve. Hogyne, tudom, az ő fajtája épp úgy idegenkedik érezni, mint sok angyal, ám... meg mertem volna esküdni, hogy bizonyos érzéseket talán még ő is... Hisz különben miért cselekedne... miért élne benne ekkora tűz... szenvedély... Ha nem érez?
Meglepődtem. Kissé félremozdítottam fejem, talán ajkam is megrándult kissé, ahogy egyszerűen helyet foglalt előttem, sőt, kényelmet keresett... és engem is "megnyugtatott" hogy leülhetek...
- Köszönöm, nekem jó így - biccentettem, és állva maradtam. Nem, nem azért, hogy gyorsabban menekülhessek, ha rám támadna. Mint mondottam már, nem futnék el. Nem szégyeníthetem meg atyám azzal, hogy elfutok. Még ha elesnék is a "csatában", nem érhetné általam az a szégyen, hogy a hátamba kapjam a pengét...
Figyeltem őt. De szemem nem rebbent.
Próbáltam belelátni a "lelkébe"...
- Melyik testvéremre gondol? Arra, aki az emberekért van? Vagy aki ellenük? Esetleg arra, akinek ön is az életét... bocsánat... a létezését köszönheti? - kérdeztem. - Talán meglepem vele, de nem vagyok harcos alkat. Nem csatázom. Én hiszek. És nem szívlelem a gondolatot, hogy testvér testvér ellen küzdjön. Bármilyen abszurd, ha rajtam múlna, mi sem volnánk ellenségek. Én önben is csak egy testvérem látom. Hiszen mind az Úrnak köszönhetjük életünk, valahol mind az ő gyermekei vagyunk.
És ahogy beszéltem, még mindig mosolyogtam rá. Töprengve, türelmesen figyeltem őt. Vártam. Kíváncsi voltam, mikor veszti el a türelmét. Éreztem, hogy valahol mélyen... bosszantom őt, ez biztos volt... a hitemmel, a gondolataimmal... vagy hogy nem sikítozok, futok, menekülök, és nem könyörögtem még hogy ne öljön meg... Nem tudtam volna megmondani, melyik izgatná jobban... De mosolyom reménykedő, várakozó volt, semmiképpen sem gúnyos.
Mert én még... mindig reméltem, hogy meggondolja. Hogy elhiszi, nem kívánom a halálát. Sem ártani nem szeretnék neki. Az élet értékes. És ugye még mindig... ahogy mondtam és gondoltam is korábban, a döntések... a döntések meghatározzák az utunk alakulását, és minket is. Őt is, engem is.
- Mondja, vannak barátai? - kérdeztem egyszer csak, amivel elég valószínű, hogy meg fogom lepni. Vagy bolondnak néz majd, vagy csak... kinevet. De mindegy. Állok elébe.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 9:58 pm
Következő oldal


♢ Pokol és Paradicsom ♢

Uriel & Mephistopheles
zene • ui.: köszönöm a türelmed <3 • Credit:
 
Mondanám, hogy milyen szívmelengető a kis édes, de rám csöppet sem hat. Inkább furcsállom, hogy egy sok ezer évet megélt arkmég mindig próbálkozik, pedig tudhatná, hogy mióta az ember elkerült a Paradicsomból, igazán felesleges. A bűn megfogant, az ember gyarlóvá vált, minek hitegetni magukat hiú ábrándokkal? Olyan nevetségessé válik tőle a számomra. Nincs fegyver, de még szóban is olyan vak hittel él... mondanám, hogy nyisd fel drágaság a szemed, de inkább maradj vak, mert csak az én malmomra hajtod a vizet, de azt nagyon is! Csukd be továbbra is szemed, higgy ostobaságokba, olyan dolgokba, ami nem fog megtörténni, reménykedj, és sose jöjj rá, hogy a remény is egy bűn, egy gyilkos. Légy ostoba, annál kevesebbel kell számolni. Képtelen vagyok szánni, nem mintha kéne, minek tegye egy démon egy ark felé? Bárki felé? Ugyan, ilyet ne egy Választottól várj, max a most született démonoktól, de tőlem nem kapsz.
- Mire? Komolyan megkérdezi? - nem bírom megállni mosolygás nélkül, bár modoromat így is megregulázom, hogy ne nevessem ki, a fess úriember képét még nem engedem el, még nem kell pontosan látni, hogy kivel is áll szembe. Egyelőre csak egy névvel, de az nem fed le mindent. Legyen csak név, és később derüljön ki igaz valóm, igaz erőm. Ráér még, minek mutassam meg minden lapomat, elég, ha ő megteszi, már pedig úgy tűnik, hogy nem áll tőle nagyon messze.
- Reméltem is, hogy nem. Sajnálattal vettem volna, ha félne - mézesmázos szavaim mögött nem lehet eldönteni, hogy én mondtam vagy a kialakított úriember. Szomorú lenne, ha egy ark félne tőlem, akkor végképp nem érteném, hogy mi akadályoz meg minket démonokat. Lucifer? Ő is csak egy ark, ki aztán elhagyta a Poklot. Ha minden akr ilyen, a világegyetemmel gondok vannak, Isten pedig csak egy megtörhető kép. Ezért kéne átgondolnunk a pusztítást, olyanok miatt, mint előttem Uriel? csodálom, hogy még nem kezdett el remegni, mint egy nyárfalevél. No de hátrébb az agarakkal, sosem volt az én tálcámon rajta a nagy ego és az arrogancia, inkább többre becsülöm őket és kedvesen csalódok, minthogy nem. A Csalás hercegéről beszélünk, Ő sosem veszíthet.
- Pontosan ilyen egyszerű, hölgyem. Egy lélektelen mitől féljen? Halál? Halhatatlanok vagyunk. Szeretett elvesztése? Számunkra senki sem fontos, és nem érzünk szeretetet. Valami tárgy? Nincs olyan, amitől kellene. Isten személye? Hol van ő? Eddig is jártuk a világot, nem hinném, hogy most csapna belénk a ménkű, ahhoz isten is bölcs, mert sötét nélkül sincs fény. - Villantottam rá egy megnyerő mosolyt, és hogy vegye úgy, nem akarom megtámadni. Tényleg nem, fizikailag egyáltalán nem állt szándékomba, inkább csak lassan akartam elméjébe kúszni, megingatni, kibillenteni, utána úgyis az ő gondolatai jönnek, csak egy kicsit megformálni. Nagyon icuripicurit.
És a legnagyobb fegyver ellenük pont önmaguk és fényük. Sötét nélkül nincs fény, ahogy fordítva, Ithya során már megtanultam. Egy szál maradhat, a többi pusztulhat, de ezt most ki lehetett ellene játszani. - Meghalni? Mi nekünk a halál? Egy állapot, nem több, ami elmúlik. Csakis azok félnek a haláltól, akik nem éltek eleget, kisasszony! - pillantottam rá bölcsen, most először tűnt fel szememben a sok év, amit már magam mögött hagytam. Százak, ezrek, százezrek és még több. - Fél a haláltól?
Ártatlan és naiv, de meglepően. Zavaróan. Olyan, akit ki kéne csavarni a földből gyökerestül. Irritáló a jóhiszeműsége, mely csak vakká teszi. Ez egy ark?
- Hogyne a művészet! - bólintottam rá villámgyorsan. - Olyan sokoldalú és sokrétű... - a művészet sok minden lehet. A gyilkosságban is van művészet. Remélem, valóban ugyanarra gondolunk, nem feltétlenül akarnám szavait kiparodizálni, de eddig csak erre sikerült vezetnie.
- Remény és boldogság a szívekbe? - ismételtem utána. Jól hallottam? Biztosan ezt mondta? - Olyan szívbe, ami nem dobog valóban sikeres. Már pedig sem angyal, sem démon nem rendelkezik lélekkel, miért hisz akkor benne? - tényeket fordítok csak vele szembe, felesleges fogódzkodnia, hiszen minden, amiben reménykedik, csak kép, csak illúzió, olyan nem létezik, de sok sikert. Én nem töröm meg, én csak idővel összezúzom, de annak még nem jött el az ideje. Fürkészően méricskélem őt is és a szobát is, minél több kimondatlan, láthatatlan jelet magamba szívva. Információt gyűjtve.
Végül egy széket találva helyet foglalok. - Nyugodtan üljön le - jegeztem csak meg, nem mintha elvárnám. Figyelj, mert annál kevesebbet fogsz látni a trükkökből.
Kigombolom öltönyöm gombját, mely így oldalamra simul, akár egy tökéletes álca darabja, mintha még a levegő is így akarná, hogy így hulljon alá az anyag. Tekintetem tiszta, ha eddig nem estünk egymásnak, most sem fogunk, nem mintha fegyvertől félnék tőle. Vele ellentétben egyáltalán nem félek tőle, maximum egy szemernyi kíváncsiság vegyül bennem, és a hittelen megvetés. Uriel... - Ilyen vészterhes időkben megtölteni egy néhány szívet, ahelyett, hogy testvérei oldalán legyen? - azonban bármilyen naiv, tiszta és ártatlan, képes vagyok felvenni a hozzá megfelelő álcát, képet formálva, olyat amit szeretne, pedig minden csak díszlet, de nem baj. Leszek olyan, mit szeretnél, hogy aztán későn döbbenj rá az igazságra. Leszek, édes drága Uriel. Leszek.



Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 6:04 pm
Következő oldal


- És a sötétséget... elűzi a Fény - biccentettem. Hát, ő is ismer engem. Vagyis... ismeri a hírem, ez pontosabb volna. Még csak azt sem mondhatom, hogy ismer, mert... ismerni valaki hírét, és ismerni őt magát, két teljesen különböző dolog. Na jó... velem kapcsolatban végülis ez nagyjából még helytálló is lehet... A legtöbben sem ellenfélnek, sem hasznosnak nem tartanak. Talán ezért is látogatnak meg ily ritkán testvérek és ellenlábasok is... ebben bezzeg egyetértenek.
"Színház az egész világ," ő is tudja, én is tudom, a világ egy hatalmas kiállítás, megannyi csodás darabbal, mesés művésszel... színpad, melyen millió és millió színész játszik egyszerre, még a kilincset sem adják át egymásnak, hiszen mindvégig jelen van mindünk... idő és tér sem választhat el bennünket.
"És színész benne minden férfi és nő:" Nincs határ, nincs tábla, nincsen semmi, mi tartóztatna, nő épp úgy lehet bármi, mint a férfi is, épp olyan kicsi vagy nagy szerep juthat bármelyikünknek, habár mindenkinek született joga volna, hogy saját darabja főszereplője legyen... mégis vannak akik megelégszenek ennél kisebb szereppel is. Ez a férfi épp úgy lehet hatalmas vagy apró, ahogy én is. Játsszuk a szerepünk, ma is, holnap is, amit választottunk, vagy amit ránk osztottak, vagy a kettőt együtt.
"Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében."
Míg le nem gördül a függöny... Csak azt remélem, lesz aki lássa a végét. Legalább az az egy... kire szívem oly hűen vágyik.
- Lehetőség? Mire is pontosan? - kérdeztem édesen, bájosan, és cseppet sem éreztetve hangommal, hogy a félelem igenis bennem él. Talán szép nap ez a halálra, bár kicsit sem szeretném ha utolérne, de be kellett vallanom, ha az volna a sorsom, hogy ma elérjen a vég, még ez lenne a legszebb lehetőségek egyike... Igaz, a színpadon még szebb volna, de... végülis, nem bánnám így sem, ha mindenképp jönnie kell a Kaszás uraságnak, a színházban érjen hát utol...
Sok időm volt elmélkedni rajta - még ha nem is tettem igazából -, hogy hogyan szeretnék végül lelépni a színpadról, szóval, talán mindent egybe vetve... nem volna ez egy rossz halál.
Nem, persze nem kívánok meghalni, élni szeretnék... legalább csak addig mindenképp, hogy édes atyámat még legalább egyszer csak had láthassam, csak egyszer... egyetlen egyszer... De lássuk be, mindegy minek teremtettek, ha ezt szánja nekem atyám, akkor meg fog történni.
Harcolnék-e ellene? Nem is tudom... mondják, mindenkiben van életösztön... de vajon énbennem is? Sosem akartam harcolni... és a küzdelemben sem vagyok jó... ha az élet küzdés, nem csoda, hogy én eddig kimaradtam belőle... mégis... szeretném hinni, hogy el még én sem futnék... Nem. De imával az ajkamon, és tánccal a szívemben engedném el a színházam.
Az a baj, hogy nem tudhatom, ez vajon atyám akarata volna-e, vagy csak azért esne meg, mert ő nincs itt? De hát... szeretném hinni, hogy fél szemmel most is figyel.
- Nem félek Öntől, nincs hát okom a sietségre, nem igaz? Ráér az a fegyver, míg okot nem ad, hogy elővegyem - feleltem, habár természetesen blöfföltem. Nincs fegyverem. Otthon van, de nem hordom magammal, hisz úgysem valószínű hogy használnám... És erő ide, varázslat oda, az ima az én fegyverem. Lehet, hogy tompább mint egy kard vagy kés, de attól még menthet életeket.
- Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű. A világon mindenki fél valamitől. Még Ön is. Akkor is, ha nem tárja fel, talán még saját maga előtt sem, hogy mitől. Tagadni ezt, alighanem ostobaság, amibe előbb vagy utóbb könnyen bele lehet halni. Gondolom, arra még maga sem vágyik, hiába élt már meg... hány évet is? Bizonyára eleget, ahhoz, hogy néha már-már unatkozzék - elmélkedtem. Talán azért van itt, nem is miattam, vagy a megölésem végett, csak... unatkozott. Lássuk be, remélhetjük, hogy talán pár ezer év múltán még a legádázabb démonok is ráunhatnak a vérre, a halálra, a kínokra... a sok borzalomra. És ha ráunnak, mivel üthetik el aztán az időt? Biztosan nem ülnek le sakkozni, vagy kártyázni... s mivel a régi idők szülöttei, sokuk talán tényleg tudja értékelni a művészetet... az efféle értékeket, mint a zene, vagy a tánc.
- Gondolom ugyanazért vagyunk itt mi ketten. Élvezzük a művészet szépségeit, nem igaz? Ha eljött ma ide, bizonyára a művészet hozta ide, hogy unalomból, vagy szeretetből... meghagyom Önnek az igazságot. Engem is ez hozott. Minden nap az hoz ide - tártam szét karjaim büszkén, szeretettel adózva a helynek, s varázsának, mely átjárja lelkemet... na jó... egész valómat.
- Tudja, ha már ily szomorú időket élünk, muszáj voltam kitalálni, hogyan csempészhetnék némi reményt és boldogságot a szívekbe... emberébe, angyaléba és démonéba egyaránt. E kettő mindenkinek jól jön néha-néha, nem? - rámosolyogtam, ártatlanul, jóságosan, mindenféle hátsószándék nélkül, kedvesen. Tudom, hogy nem jelenthetett neki semmit, valószínűleg... ennek ellenére, szeretném hinni, hogy egy démonnak is jólesik a kedvesség. Ahogy képesek látni, érezni egy jó bor, vagy szép költemény értékét, talán némelyikük fel tudja mérni ama értéket is, amit egy-két kedves szó teremthet, s amit úgy hívnak, barátság.
Hogy én vagyok az egyetlen olyan arkangyal, aki barátkozni próbál egy démonnal, aki talán megölni érkezett őt? Bizonyosan. Ez egészen biztos. Nem is kérdés, egyetlen pillanatig sem. Jómagam mégsem érzem úgy, hogy helytelenül cselekednék. Hogy bátor vagy épp ostoba lépésnek is tűnik? Igen... nézőpont kérdése, melyik, de... tulajdonképpen nem bátrabb vagy ostobább, mint bármi más cselekedet, amit kísérletként tehetnék még, hogy élve megússzuk ezt a találkát, hiszen, nem tudhatom mi a mi urunk célja ezzel. Nem tudom hová visz az utam, de nem térek le róla csak azért, mert kicsit félek. Épp úgy vezethet ez az út a sírba, ahogy vezethet egy barátság kapujába is. Nincs veszett ügy, ha akad csak egy bolond is, aki még küzd érte. És én még nem mondtam le a démonokról sem.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 2:12 pm
Következő oldal


♢ Pokol és Paradicsom ♢

Uriel & Mephistopheles
zene • ui.: köszönöm a türelmed <3 • Credit:
 
Szürkeség, folyékony massza a sok ember, az egész színház, életemben egyáltalán nem színfolt, valószínűleg, ha ez a lény nem lenne itt, már másnapra el is felejteném, hogy színházban jártam, mert jellegtelen semmi volt, nem történt semmi, az én életemben milyen jelentősége lenne ennek a röpke 2-3 órának? Ezer évben? Porszemnyi idő, mit le kell sidorni a polcról. Csakhogy... itt van Ő. Bájos, finom vonású arcával, évezredes pillantásával, összetörhető alakjával. Igen, valahogy egy védtelen bárány jut róla eszembe, mint egy acélozott akaratú angyal. Más, mint akikkel eddig találkoztam, pedig találkoztam - túl tiszta, túl fényes, túl ártatlan, hogy ebben mi az izgalmas? Egy porszemnyi kosz is foltot jelent hófehér ruháján.
Érzem, hogy folyamatosan figyel, figyeljen, mert annál kevesebbet fog látni. Mert minden csak álarc és öltözet, a színdarab részese vagyok, jól tudhatná, ki színházba lép fel - ez mind csak díszlet. Lelketlen, gonosz, sötét valóm messze nincs attól az úriembertől, kit én magam alkottam meg álarcnak. Bársonyos szempár, mely alatt gyűlölködő izzás ül. Markáns vonások, miközben legnagyobban félelmeket is túlszárnyalom igaz valómmal. Minden csak látszat, a valóság színdarabára írva, amiben mindenki csak egy szereplő. Még Ő is, ahogy én is. A kérdés az, mellék vagy főszerepünk van?
- Valóban - értettem vele egyet. Ha már találkoztunk, miért hagynám, hogy csak röpke időre? Ahhoz túlzottan élvezem ezt a játékot, nem hagyhatom ki belőle szerény személyét, ki legszívesebben menekülne, ahogy fogja még mindig a kilincset. Fuss, ha nem vagy méltó ellenfél. Fuss, és vissza se tekints. Fuss, és nem leszel angyalnak való sem. Valamilyen oknál fogva talán kissé felmagasztalom az angyalokat, nem is tudom, miért pontosan, talán mert mi vagyunk a világ két oszlopa. Angyalok és démonok. Mi vagyunk azok, akiken nem fog az idő. És örökké szemben állunk, már aki elég erős a küzdelemhez... Nos, hölgyem, Ön elég erős?
Megnyaltam ajkamat, ahogy bemutatkozott, szinte felszaladt a szemöldököm. Csak nem? Ohh, igen, egy arkangyal. Nem is gondolnám, hogy itt futok vele össze. Természetesen, tisztában vagyok minden arkkal, még ha nem is minddel találkoztam személyesen. Uriel, az Isten fénye, béke, nyugalom, elfogadás, odaadás, hit. pfff... Te lennél az? A bájos arc, göndör fürtök, világítókék szempár hirtelen más megvilágításba kerül. Igen, jobbat nem is lehet elképzelni Uriel nevéhez, ki sosem fegyverekkel harcolt. A hétből talán ő az, kinek neve a leghalkabb, kiről tudnak az emberek, de sosem látták vagy hallották, ki csak egy legenda, egy mese, de semmi több. Isten fénye? Hmpf... Érdekes. Szinte mosolyogni való fényes mivoltában. Szinte mérgezni való ártatlan bájában. Eljátsszuk a paradicsomból való kiűzést? Te leszel Éva, én pedig a kígyó, ki a mérgezett gyümölcsöt átnyújtja? Beleharapsz, vagy idő előtt még feleszmélsz? Uriel...
- Isten Fénye, ha jól tudom. - Ugyanazon hangszínnel reflektálok, ahogy ő is felfedte valóm. Csalás hercege? Áhh, de ósdi, csak egy részt fed le belőlem nem többet, ennél jóval több vagyok, ahogy remélhetőleg ő is, különben egyhangú lesz játékunk.  
- Egy ilyen lehetőséget nem lehet figyelmen kívül hagyni - mosolygok negédesen, csábítóan. Különös, szinte elevennek érzem magam, végre valami érdekes, nem pedig csak az egyszerű emberek, kikben alig van valami újdonság. Egy angyal... egy arkangyal! Oh, ínyencebb falat. - Azt a fegyvert már rég nekem szegezte volna, kisasszony! Botorság lett volna idáig várni, ha valóban lenne- szinte felnevetek, de az illetlenséget inkább lenyelem. Uriel és a fegyver? Nem illik egy mondatba a kettő. És hogy félek? Lelketlen vagyok, hogy lennék képes a félelemre, hisz majdnem azonos vagyok vele. - A félelem halandóknak való - köhintettem csak egyet. Félni tőled? Nézz tükörbe.
Figyelem, ahogy besétál, végre felhagyva a menekülés lehetőségével. Igen, így már nekem is ínyemre való a dolog. Csüng tekintetem alakján, ahogy a mozdulatait, vonásait kémlelem, mintha csak meg kéne fejtenem egy rejtvényt, ami őt övezi, ha éppen lehet egyenlő is vele. Göndör fürtje hajlása, szeme kékjének mélysége, ajka vonalának íve, kezének tartása, lépései hangja, mind-mind mesél, információt hordoz ő rá nézve. Ellenfélnek tekintem, kit megakarok ismerni, mivel magam sem hoztam fegyvert, hogy kardélre tűzzem, így más eszközökhöz kell folyamodni. Jobb szeretem a tiszta megoldásokat, de nem jelenthetem ki, hogy a mai napon elfajulnának odáig a dolgok, noha bántani kéne, nem teketóriáznék, élvezettel törném meg fizikailag és lelkileg is. Ily egyszerű lenne? Nagyon remélem, hogy nem, különben nem méltó arknak sem.
- Mit keres itt egy ark? Ki szórakoztatja a halandó népséget? - Mosolyom meg nem fakul, sőt, kimondottan szórakoztat a helyzet, alakuljon bárhogyan is. Azzal, hogy közelebb jött, nem csak ő vehetett engem górcső alá, hanem én is őt. Figyelj, mert csalok!



Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 05, 2018 5:10 pm
Következő oldal


Nem is volt számomra kérdés, miként keveredhetett a közelembe, hiszen ez egy nyilvános színház, és bár a színfalak mögé elvileg nem jöhet be csak úgy bárki, ha nincs itt valakije, vagy dolga, de... ha jobban belegondolunk, démonok esetében aligha kérdés, hogy megtalálják-e a kiskapukat. Értenek hozzá, mindig is értettek, hogy úgy terelgessék szegény jámbor embereket, mint a birkákat, vagy tologassák őket, mint a sakkfigurákat. Szegényeknek nincs hozzá látása, tudása, hogy észrevegyék, mikor az Ördög rájuk kacsint... maximum akkor, amikor már késő.
Részben ez is közrejátszott, abban, hogy nem akartam a tömegben beszélni vele. Bármi oka is volt, hogy keressen, hogy ide jöjjön, szeretném, ha közben nem szórná a hatását azokra az emberekre, akik nap-nap után körülvesznek engem, és akiknek próbálom megőrizni lelkük tisztaságát... amennyire tőlem és módszereimtől kitelik.
Éreztem, hogy úgy árad belőle a sötétség, mint virágból az illat. Tulajdonképpen, olyan volt, mintha valami vegyszert engedtek volna szabadjára a folyosón, melynek szaga terjengett, és körüllengett bennünket. Úgy éreztem magam, mint apró fénypont az éjszakában, az emberek pedig a lepkék voltak, akik számára a bűz édeskés illat volt, mely vonzotta őket, viszont közben a fény is így hatott rájuk... Kár, hogy az én fényem elenyésző volt a szaghoz képest...
De ez elárulta nekem is, hogy még ha a nevét nem is tudom az érkezőnek, azt látom rajta, nem valami mezei kis kezdő, vagy kósza unatkozó... Nem. Ő egész más volt, láttam, éreztem rajta, a szemei, a testbeszéde... olyanok voltak ezek, mintha a névjegyét nyújtotta volna oda nekem.
Még meg sem állt előttem, de már éreztem, hogy a félelem rám akar mászni, mint egy csimpaszkodó gyermek...
Tartózkodón néztem végig meghajlását, rezzenéstelen vonásokkal figyelve a mozdulatot. Ez is elárulta. Fiatal, gyönge démonnak nincs ilyen önuralma. És azoknak ekkora... hogy is mondjam... önbizalmuk sincs. Akik féltenék tőlem a szarvukat, nem hajolnának meg előttem. Ő nem félti. Magabiztosan tette amit tett, és még csak nem is gúnyosan, nem azért, hogy megalázva érezzem magam... Már az magában erőfitogtatás volt, hogy idejött hozzám, ez már nem az volt. Ettől inkább úgy éreztem magam... hogy tudtam, tudja ő is, én sem egy vagyok a sok közül, és ezt a tudását a tudtomra is adta.
- Köszönöm - biccentettem feléje finoman fejemet, tisztelettudóan, mintha csak azt akartam volna mondani "Köszönöm, hogy az előadásra figyelt, és nem áztatta el vérrel a színházat.", persze ez a jól nevelt kiadása volt a dolognak. Az a verzió, melyben valóban értékeltem, hogy volt annyira úriember, megtenni ugyanazt, amiért az átlagember betér egy efféle helyre. Értékeltem is. De csak mértékkel. Egyfelől, mert nem ismertem, másfelől, mert sosem hoztam volna szégyent a családomra, azzal, hogy ez az alak érezze, lássa, félek tőle.
Vajon mennyit tudhat rólam? - szólalt meg egy kis hang a fejemben. - Vajon mennyire ismerheti a személyem, a hírem...? Vajon azért keresett fel, mert tudta, hogy védtelen vagyok az elsők között...? Hogy a hozzám legközelebb állók közül én vagyok a legkönnyebben bekebelezhető? Na persze, nem úgy... sosem árulnám el a szeretteim, a testvéreim, atyám... Igen, őket kijátszottam néha egymás ellen, de sosem rossz szándékkal, sosem ártó céllal... De démonokkal sosem szövetkeznék, nem tettem, nem is fogom soha! Túlságosan szeretem az enyéimet ahhoz...
Ám... talán közülünk az egyetlen vagyok, kinek egyetlen fegyvere igazából az ártatlansága, meg az atyánkba vetett hite... Sosem szerettem a fegyvereket, nem is járok felfegyverkezve...
Mégsem akartam, hogy a folyosón maradjunk. Bármi is legyen látogatásának oka...
Hagytam elmenni magam mellett, s mikor mellém ért, leheletfinoman végigsiklott kezem a nyakamban függő kereszten. Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy atyám érzi, mekkora veszélyben vagyok, vagy hogy reagálna rá, ha kérném... bár jó volna elhinni, hogy megtenné... Mégis jobban éreztem magam, úgy, ha rá gondoltam.
- Úgy sejtem, akkor is bejönne, ha bánnám, nem igaz? - kérdeztem, miközben ajtó és kerete ismét egyesültek. Kizártam a folyosó zsivaját, és magamra maradtam az idegennel.
Szembenéztem vele, de fél kezem a hátam mögött még mindig a kilincset fogta. Nem mintha el akartam volna futni... de jobb érzés volt így tenni.
Hagytam, hadd mérje fel a terepet. Addig az én szemem az ő alakját mérte végig, ezúttal közelebbről, alaposabban. Valóban elegáns úr volt... első pillantásra úriembernek látszott volna számomra is, s ha emberként néztem volna, az is maradt volna a szememben... de így... Azon tanakodtam, vajon ha rám vetné magát, volna-e esélyem lerúgni magamról... végülis, nem az a kimondott izompacsirta, de... nálam mindenképp erősebb... Talán ha jó helyen sikerülne megrúgnom, végtére is, a lábam erős a táncnak hála...
- Az én nevem Uriel - válaszoltam, miközben magamban ízlelgettem nevét... Mephistopheles... Máris tudtam kivel állok szemben.
- A "Csalás hercege", ha jól tudom - billentettem félre kissé fejem, óvatosan, figyelmesen tanulmányozva arcát, hangszínét... mintha egy előadáson volnék, egy olyan színésszel szemben állva, akivel azelőtt még sosem játszottam együtt, így nem ismerhettem a mozdulatait, a gesztusait, a szokásait... csak a hírnevét.
- Meglep, hogy... itt üdvözölhetem magát. Mármint, nem a színházban, mert örülök, ha kulturális szórakozáson kapom a nyáj eltévedt bárányait is, de... meglepőnek találom, hogy megkeresett. Nem fél, hogy fegyvert rejtegetek a kellékeim között? - természetesen blöfföltem, miközben elengedve az ajtót, könnyed, nyugodt léptekkel sétáltam el az öltözőasztalomig, és a rajta lévő tükörnek hátat fordítva, ezúttal még közelebbről néztem meg magamnak a férfit. Főleg szemeit kémleltem. Nem, persze, fegyverem igazából nincs, ami jó volna ellene, de még mindig rögtönözhetek valamit, ami hatásosabb, mint a kilincs... talán... ha el tudom kapni a pillanatot...
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 04, 2018 5:57 pm
Következő oldal


♢ Pokol és Paradicsom ♢

Uriel & Mephistopheles
zene • szószám: 586 • Credit:
Rendkívül szórakoztató a sok ostoba ember, ahogy minden kérdés nélkül belépnek hatókörömben és nem tudnak mit csinálni a vonzástól. Tisztában vagyok vele, hogy olyan vagyok, mint a drog, ami csábításra késztet, és aztán mikor meg is kóstolhatnak, nem tudnak leszokni. Nem egy nőt és férfit vezettem az őrületbe azzal, hogy hagytam, hadd legyeskedjenek körülöttem, egészen addig, míg már enni is alig tudtak anélkül, hogy nem rám gondoltak. Pfff… Milyen unalmas, mennyire kézenfekvő, csak mert velem született adottság. Volt idő, mikor élveztem, de most nem azokat az időket élem. Ezek az ember…? Hmm, unalmasak. Kit érdekel, ha éppen egy angyal jár közöttük, ugyan már, őket olyan könnyű megrontani, de egy angyal, igazi ínyencség. Volt pedig egyszer egy erényangyal, akit addig-addig mérgeztem, míg meg nem tört a nyomásom alatt, nem mondom, hogy könnyű munka volt, de nagyon is megérte az időt és az energiát, olyan lett, mint egy bábu, melynek madzagjai nálam voltak, én irányítottam, egészen addig, míg ki nem veszett a képből. Hát igen, az angyalok… Tisztaságuk szinte kéri, hogy mocskoljuk be őket, meg van bennük kihívás, amiért az mondom, megéri feccölni az időt. Egy emberben? Egy pillanatig élnek, nem tovább, keresztbe lehet törni őket, majd pedig a lelküket elfogyasztani. Sajnos, az angyaloknak nincs lelkük, amit megegyünk, de hát a bukásuk elég ár ezért a kis semmiségért.
Csak sikerül szabadulnom, hessegetnem őket az utamból, most nem hozzájuk jöttem, sokkal inkább ahhoz, aki éppen nyitja az ajtót. Na végre! Megindul a játéknak a fogaskerekei, ahogy szembesül, hogy egy két lábol járó démon sétált be az épületbe, méghozzá a színfalak mögé. Szinte várom, hogy kisétáljon, de nem, annál sokkal értelmesebb. Nem akárkivel állok szembe, izgalmas, mikor a másik is tesz valamit a játékért, hát akkor játszunk, de most megmondom, én mindig csalok. Mindig. Rám nem vonatkoznak a holmi halandók szabályai, ők tartsák be, de én megtehetem az áthágást, és meg is teszem.
Lassú léptekkel haladok felé, időt hagyva a számára, de áll, kihúzott háttal, vékonyka szövetbe bugyolálva, de áll, meg nem inog. Ez tetszik. Kihívás. Végre valahára!
Hangja kellemes és magas, mondhatni. Számomra üvegcsikorgással ér fel. Természetünknél fogva ellentét van, két ellenpólust alakítjuk, ez most sem változik, noha engedhetnénk, a gyengébbek engedhetnek is nagyobb erőnek, én csak a mérgezés szinterét látom. Mint Éva és a kígyó, már csak a mérgezett alma hiányzik. Szavakkal, mint inkább karddal nyújtanám át. Be kell csomagolni ügyesen, hogy észre se vegye, az alma, amit kap, megöli.
- Üdvözlöm a hölgyet – hajolok meg úriember módjára, de mozdulataimban nincsen gúny, ha méltó, megérdemli a tiszteletet, ha nem, úgy is el lesz söpörve. – Nagyszerűen játszotta „Beatrice, Isten büszkesége”- t – okkal idéztem a műből megnevézést, ahogy a 2. énekben szólítják. Az ilyen kis apróságok sok mindent tudnak jelenteni. Néha többet, mint főszempont, minden a részletekben rejlik. Lassan besétáltam, engedtem, hogy becsukja az ajtót, mintha az megállítana bármiben is. Illik, nem illik, lényegtelen. - Ha nem bánja... - Rögvest körbe néztem, így is meglehet, hogy egyenest a csapdába sétáltam bele. de nem, egyszerű öltözőszoba volt, ahol csakis ketten voltunk. Imponáló lenne egy másik értelmezésben… Vettem a bátorságot és beljebb tébláboltam. – Milyen faragatlan vagyok, Mephistopheles – mosolyogtam rá sejtelmesen, akcentusomat el sem rejtettem, a mozzanat egyaránt tartalmazott óvatosságra intést, és hívást: kiszámíthatatlanságot teremtve.



Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 27, 2018 8:00 pm
Következő oldal


(Uriel és Mephistopheles)


Létezik még számomra remény... - ezzel az érzéssel a szívemben hajoltam meg a darab végén a közönségünk előtt, s miután néhány boldogságos pillanat erejéig élveztük együtt a tapsot, amit kaptunk, egymás után szaladva hagytuk el a színpadot, miközben a függönyt leengedték. Persze nem maradt úgy sokáig, újra felhúzták rövidesen, és egyesével-kettesével tértünk vissza, újra meghajolni. Jómagam Vergilius után következtem, kisiettem a közönség elé, hogy még egyszer meghajoljak, s mosolyogva intsek búcsút az embereknek mára, megköszönve nekik odaadó figyelmüket, amivel megtiszteltek, mind engem, mind társaimat.
Aztán már szaladtam is, vissza a színfalak mögé, helyet engedve a többieknek is. Gyorsan eliramodtam az öltözők irányába. Még szerencse, hogy kicsi vagyok és vékony, így könnyedén átsiklottam a hátul tolongó színházi dolgozókon, színészeken, és egyéb arra tévedőkön, mint a családtagok, és hasonlók. Persze bennem még csak fel sem merült, hogy úgymond "ismerős" arcokat keressek, azokon kívül, akikről tudva tudtam, hogy itt kell lenniük. Soha fel sem merült bennem, hogy valaki a családomból eljönne megnézni engem, bármilyen fellépésemkor is. Ugyan, nem... jobb dolguk is akad annál, legalább ezer és egy. Nem mondom azt, hogy nem esne jól, ha kicsit is el tudnám őket varázsolni, s rá tudnám őket venni, hogy kicsit félre tegyék mindazt... hát... mindezt, amivel manapság foglalkoznak. Kik jóval, kik rosszal... ha csak egyszer is félretennék mindezt, hogy kicsit hagyják nekem és a művészetnek, hogy jó hatással legyünk rájuk...
De hát, erre nem sűrűn kellett számítanom. Örülhettem, ha némelyek rám néztek, élek-e még, nem még hogy azt is végignézzék, amivel az időm nagyobbik részét töltöm. Számukra ez, tudom, nem fontos, nem használ a világnak... nem elég, ahhoz, amit akarunk, akarnak... amit akarok. Talán igazuk van, de... mindenkinek máshoz van tehetsége, s jobb, ha az ember azt teszi, amihez ért, amihez az atyánk képességet adott neki. A madár repül, a hal úszik, nem kérhetem a haltól, hogy repüljön, ők sem kérhetik tőlem, hogy olyat tegyek, amit nem tudok, és ami nem... éltet engem. Ez, amit itt átélek, éltet engem, s bízom benne, hogy ez visszahat azokra is, akik rászánják az idejük, hogy megnézzenek... Talán így van. A reményem örök. Vagy valami olyasmi.
Hamar beszaladtam az öltözőmbe, és már kezdtem is kihúzgálni a hullámcsatokat a hajamból, amik a helyén tartották a kontyomat játék közben. Volt belőlük néhány, mit ne mondjak...
Éppen végeztem a művelettel, s így már engedhettem a vállamra omlani göndör fürtjeimet, amikor lelkes kopogtatást hallottam az ajtón, és már be is szökdelt rajta egy izgatott alak. Az egyik új, ifjú felfedezettünk jelent meg nálam, és sietve újságolta el nekem, egyrészt, hogy csodás voltam, amitől igazán boldog lettem, másrészt, hogy egy "helyes, elegáns úr" érdeklődött felőlem odakint... Rögtön kíváncsian szaladt feljebb szemöldököm, nem is sejtve, ki érdeklődhetett utánam, mikor a leányzó már kézen is fogott, hogy maga után húzzon, ki a folyosóra, miközben lelkesen csicsergett, az idegent keresve. Magam is kíváncsian pillantottam jobbra-balra, míg fel nem kiáltott, hogy látja az illetőt, aki felénk tartott a zsúfolt folyosón. Így már én is hamar kiszúrtam, és azonnal értelmét nyerte a... nos... a kellemetlen érzés a bensőmben, amit nem igazán szerettem, de arra mindenképp jó volt, hogy ne nézzenek teljesen ostobának. Mert bár nincs lelkem, és a szívemet talán enyhe túlműködés jellemzi, azért szerencsére agyat az én fejembe is növesztettek.
Nem haboztam, rögtön odafordultam csivitelő társnőmhöz, és határozottan megkértem, hogy menjen szépen a dolgára, és hagyjon magunkra az úrral. Elvégre, reménykedő vagyok, nem ostoba, és ez a kislány túl ártatlan még ehhez a találkozáshoz... Örvendek ugyan, hogy az alak gyilkosság nélkül végigülte a darabot, ám de... ez még nem borítékolja, hogy rossz szándék nélkül jött. Még ha a remény pislákol is bennem.
Az öltözőm ajtajától alig pár lépésnyire állva figyeltem egy villanásnyi pillanatig, mint közeledik felém a férfi, akiről, bár tudtam micsoda, azt nem, hogy kicsoda... nem ismertem fel az arcát. Jóképű, de idegen arc... mely beolvadt a tömegbe, és mégis kitűnt. És nem csak nekem szúrt szemet, mert láttam a lopott pillantásokat, melyek elhaladtában utána szökkentek, egyes ifjú, tudatlan lelkektől, akik nem tudták, miért is vonzza igazából a figyelmüket az alak.
Egy bő pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy elébe megyek, de aztán rájöttem, ha rossz szándékkal érkezett, nem érdekli majd, hogy tömeg vesz körül bennünket. Ha nem azzal, akkor pedig nem baj, hogyha nincsenek szemtanúk, és potenciális áldozatok. Ez egy békés hely, szeretném, ha az is maradna. Így visszahátráltam az öltözőm küszöbéig, ott várva be a férfit.
- Bejönne? - kérdeztem, mikor hallótávolságon belülre ért. Bájosan tettem fel a kérdést, kedvesen, de várakozón, mindezzel együtt pedig figyelmeztetőleg. Még ha figyelmeztetésemnek nagyobb is a füstje, mint a lángja, még ha hangom nem is remeg, de térdem leheletnyit igen, amit szerencsémre jelmezem eltakar, és még ha bízom is benne, hogy békés szándékkal érkezett... azt hiszem jobban örülnék, ha becsukhatnám utánunk az ajtómat.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 27, 2018 6:19 pm
Következő oldal


♢ Pokol és Paradicsom ♢

Uriel & Mephistopheles
zene • szószám: 586 • Credit:
 
Művészet. Mi a művészet? Meg lehet-e fogalmazni, hogy pontosan mi is? Úgy gondolom, összesen egy nyelv, mert az emberi beszéd kevés, hogy kifejezzék magukat a tévelygő lelkek. Szükségük van valamire, legyen az vászon, parketta, toll, egy hangszer, egy pár, akármi, amin kifejezhetik valamilyen módon magukat. Hogy ezt milyen köntösbe bújtatják? Magán az alkotón függ. Álmot hoznak létre az álomban, hogy a kimondatlan szavaknak hátha lesz hallgatója. Vagy nem.
Mit mondjak én? Mi nekem a művészet? Díszlet. Látszat. Melyben van érték. Néha. És néha nem. Fehér alapon fehér kockában hol van a tudás elültetve? Leleményesség, ötlet, és valami érték? A művészet olyan nekem, mint a szél, mely átfúj egy üres házon – süvít, majd elenyészik. Semmit sem ér, konganak a szavak bennem, a nevetséges szavak, amiket a halandók értékkel ruháznak fel. Mert meghalnak, mert éreznek és mert élnek. A halál ad értelmet az életnek.
De attól még, mert semmit sem jelent a számomra, nem egyenlő azzal, hogy kilométeres távolságot tartok. Oh nem, szórakoztat, elüti a felesleges időt, és kiváltképp jó fogású lelkeket lehet szerezni, bár még mindig a templom a kedvencem. A hívő, szende nők, akik azt hiszik hitük meginghatatlan, majd pedig csak két kezemben összemorzsolom őket. Az ember gyarló bűnös, akinek van gyengepontja. Ez ad erőt. Valamit valamiért. Nem hoz lázba, hogy erőm növekedéséért ezrek lelkét vettem el, sőt! Ez a lényem, minek tagadjam meg? Nem vagyok nyivákoló halandó, aki szembe akar fordulni saját természetével, mert jajj! Dehogy jajj, akkor jajj, ha nekem ellent mondassz.
Dante, Isteni színjáték. Nem is lehetne jobb mű, ami ma megfogjon. Hiszen milyen álombéli Poklot festettek le a halandók? Sokkal, de sokkal szörnyűbb az ő szemükben, nekem maga a mennyország szinte, ahogy a holtak sikoltoznak, örök kárhozatra ítélve. És valamelyiket én juttattam oda. Kíváncsian mosolyogva figyeltem a jól ismert darabot, melynek voltak sorai, amiket akár kívülről is idézhettem volna, hiszen nem ez volt az első alkalmam, hogy színházba betértem. Elegáns dolog, nem kell mindig pusztítani, valamikor kell a pusztítandót is keresni!

„Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
   de folyton-gyors kerékként forgatott
   vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”

Van az egész műben valami undorító hit, mintha a világ megmenthető lenne. Nem mi elsősorban természetfelettiek vagyunk azok, akik pusztítjuk az ismert Földet, persze, mi is, de jóval inkább az emberek, akik ilyen művel takaróztak be. Ne szórakozzunk! És még minket démonokat írnak förtelemként, nem mintha, nem lennénk azok, bár ki szemével nézve…
Azonban a műnek megfogható pontja nem a történet, esetleg a díszlet volt, sokkal inkább egy színész.  Kisugárzásában lehetett látni fényét, ezen kívül ugyan emberi hang nem veszi észre, de egy démoni, az azonnal az angyalok adta földönkívüliséget a pillantásában, a hangjában, akár a haja egy szálában is, ahogy mozog. Máshoz van szokva, még ha bele is tanult a szerepébe. Ügyes, de nem kimondottan. Sok angyalt láttam, de olyat még nem, aki igazán el tudott volna bújni a tapasztalt, öreg tekintet elől. Angyal? Mégis kicsoda? Nem szívesen futnék bele egy angyalpengébe, de nem úgy tűnt, mintha mindenhova azzal rohangászott volna, másrészt, sok ideje sunnyogok már San Francisco-ban, itt az ideje, hogy megmutassam magamat.
Bő taps után szlalomoztam ki az embertömegben, pedig az estnek célszemélye volt, azonban nem különösebben érdekelt, ahogy a színfalak mögé indultam, mintha csak gratulálni szeretnék a színészeknek, a rendezőknek és mindenkinek, akinek köze volt ehhez a darabhoz. Pff, az nem az én stílusom lenne, ennyire kedves azért nem vagyok.
Amint betértem a rövidke folyosóra, máris utamat állták, de csak a betanult udvariassággal, kellemességgel, eleganciával vettem sorra őket, bájologva, édesgetve. Melyik szoba? Elég volt az egyik leányzónak megemlítenem, máris elszaladt Beatricet játszóért, míg jó magam igyekeztem átjutni az elémbe kerülőknek. Na most akkor ki is gratulál kinek? Tudom, van hatásom halandókra, főképp, aki meg sem próbál ellenállni nekem. Hogy is lehetne nekem? Nem lehet egy rossz szavad sem!


Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 27, 2018 5:29 pm
Következő oldal


(Uriel és Mephistopheles)



Amikor az ember egy olyan kilátástalan és hányattatott sorsú világ részese, mint a miénk, hajlamos úgy érezni, hogy mindenkinek szüksége van valamire... valamire, ami élhetővé teszi az életet. Természetesen lehetne élni ama szokásos elképzeléssel, hogy kapaszkodjon az ember a családjába, a szeretteibe, az emberekbe, mint olyan. De ez, bármennyire is szeretnénk, hogy elegendő legyen, nem mindenkinek elég, s nem is mindenki teheti meg, nem is mindenki képes rá. Néha, és néhányaknak, vagy... inkább sokaknak(?), szükségünk van másra is. Egy plusz adalékra.
Szokták mondani, hogy a művészet gyönyörködtet. Ami igaz is. Az én "lelkemet" legalábbis bizonyosan gyönyörködteti a művészet minden formája. Jean Clair, francia szerző egyszer úgy fogalmazott, "a tudomány irányítja a világot, a művészet pedig lakhatóvá teszi". Mert hiába van célja egy életnek, mint... megmenteni a világot, életeket, vagy egyebet, ha közben az ember elfelejti, milyen is az élet íze, amiért küzd, harcol, amiért tenni akar. Mi értelme megmenteni a világot, ha közben elhallgat szívünkben a muzsika? Ha már nem visz táncba bennünket az éj... Ha nem énekel az ember lelke?
Én biztosan meghalnék. Mit nekem penge, bűbáj, átok, vagy atyám hatalma, ugyan... egyik sem oly végzetes, hatalmas, és mindenható, mint ha többé nem dobbanna meg a szívem, mikor felgördül a függöny. És szeretném, ha ezt mások is átéreznék velem együtt. Ha izgatott bizsergés támadna ujjaikban, amikor meghallják az első dallamokat, a hegedűszót, a zongorát. Szeretném, ha szívükben rezegne a dobok dübörgése. Szeretném, ha az emberek, akik egy kecses hölgyet, vagy fess urat látnak bevonulni, vagy betáncolni, esetleg egyenesen "belibegni" a színpadra, hirtelen késztetést éreznének, hogy bárcsak ők maguk is a színpadon lehetnének. És azt kívánom, bár azt éreznék az előadások végén, hogy kicsit jobban örülnek a szívük dobogásának, ami hevesebbé vált, miközben az adott művet nézték, s hallgatták, torkukban gombóccal, szívükben és gyomrukban pedig izgalommal, hogy attól, amit látnak, hallanak, eltöltse őket az érzés, "van még rózsa, aminek illatáért megéri elviselni a tüskéket".
Hogy miért gondolok épp tüskékre? Mert amikor valaki beül a nézőtérre egy előadásra, számolnia kell, vagy... reménykedem, hátha elfelejt számolni azzal, hogy abban a teremben, melyben ő maga is helyet foglal, ott bárki megfordulhat. Gondolná például, vagy... épp hogy... meg tudna feledkezni a gondolatról vajon az az ember, hogy aki mellette ül, a szomszédos széken, az bizony démon, angyal, vagy akármi más is lehet? Vajon előadás közben végig a mellette ülőt vizslatja majd az illető, vagy képes lesz elfeledkezni róla, hogy kik/mik vannak körülötte, és engedi a művészet varázsának, hogy elmossa közöttünk a határokat?
Ugyanez él a színpadon feltűnő alakokra is. Vajon, ha egy úr meglát egy csinos hölgyet odafenn, mire gondol? Arra, hogy "ohh, micsoda angyal", vagy arra, hogy... "uhh, ez a némber, akár egy mihaszna angyal is lehet"? Vagy gondoljunk akármely másik fajra, de... vajon elég ahhoz a varázslat, amit egy művész a közönségre tud bocsátani, hogy elfeledtessük az előítéleteket? Akár csak egy röpke időre is? Vajon meg tudunk győzni egy ide tévedő angyalt, hogy a táncoló démon helyett táncost lásson és ne démont? Vajon az itt ülő démonnál el tudjuk érni, hogy gyönyörködjék egy angyal színi játékában, és ne azt fontolgassa, miként törhetne az életére az előadás végén?
Szeretném hinni, hogy a válasz igen. Minden nap próbálok ezért tenni. Nagyon szeretném azt hinni, hogy egy röpke kis időre, míg ezek az alakok itt mind leülnek egy teremben, hogy együtt megnézzenek egy előadást... képesek elfelejteni, kik, s mik is ülhetnek köröttük, vagy kik/mik szórakoztathatják őket. És képesek egymásban csak... a művészet kedvelőit látni. Most például a művészet azon kedvelőit, akiknek kedvük támadt arra, hogy eme mai viszontagságos időkben megpróbáljanak kicsit elmerülni az emberiségnek és... mindenki másnak mutatott, talán kissé, vagy talán nem is kissé lelket bolygató tükörben, még ha csak addig is, míg megnézik előadásunkban az "Isteni színjáték" című darabot, Dante Alighieri méltán híres, de mély szomorúságomra manapság már igencsak kevéssé ismert művét... Talán különös választásnak tűnhet eme mű, de még ha manapság már egészen más szemmel is tekintünk arra, amit lefest, mégis úgy hiszem... hasznos, és szép alkotás.
Ha másért nem, hát azért mindenképp kedvemre való, mert élek-halok azért a jelmezért, melyet Beatrice-ként viselhetek a harmadik részben. Odáig voltam érte, mesés volt.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 27, 2018 4:22 pm
Következő oldal


***
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/3
Angyal
5
Démon
9
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
3