Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Pincerendszer
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Kedd Okt. 09, 2018 10:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Kedd Okt. 09, 2018 10:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Everyone & Alexander
Zene: The Fugitive Kind • szószám: 431 • Credit:

A válasz megérkezik Ophilia részéről, mire hunyorogva a pecsét közepén - egykor - díszelgő állványra kapom a tekintetemet. Amaz felborulva, immáron a láda terhétől mentesen fekszik a rúnák mezsgyéjén, nem úgy az ark, aki azon kívül ücsörögve mustrálja a menekülése „áldozatait”. Kedvem szottyanna nevetni a megdöbbentően emberi viselkedésén, de mihelyst eszembe jut, hogy egy angyalról van szó, aki egyébként sem szívleli a fajtánkat, könnyűvé válik elnyomni a jó kedvemet.
Csendben hallgatom Ophiliát, és bár értékelem a próbálkozást a kirabolásunk tényének enyhítésére, már beletörődtem a helyzetbe. Az egyedüli, amiben bízhatok, valóban jóra fogják használni a tárgyat, és legalább azzal visszafizetik a világnak a tollasok okozta károkat, hogy megspórolnak nekünk egy teljes kipusztulást.
- Nem mintha lenne esélyem két angyal ellen - mosolyodok el kényszeredetten, a vállamat vonogatva. - Szóval tartsd meg a szavadat, és bizonyítsatok - bólintok, ennél kedvesebb útravaló hiányában. Belátom, az angyalnő egészen szimpatikussá vált a rövid kalandozásunk alatt, és a labirintusba vetődés előtt még Ramiél is megvillantotta az alkalmazkodó képesebb oldalát, ám nem felejtem, hogy változatlanul nem emberek. Wallenberggel ellentétben nem fogok szárnyas cimborákat magam mellé állítani, elvégre már az is kérdéses lenne, hogy egyáltalán valaha meg tudnék-e bennük bízni.
A nagy tanácskozást követően Ophilia már útnak is ered, Amberrel a társaságában. Szépen vagyunk. Apró sóhajjal határozom el magamban, hogy néhány öblös lépéssel beérem őket, de mielőtt még voltaképpen megmoccanhatnék, mellém lép az arkangyal. Kétkedve pillantok rá, talán valami fejmosásra várva, ahelyett azonban egy érmét kapok a tenyerembe, amit egyébként ösztönösen kínálok a felém nyújtott tárgyért. Nem mondom, köpni-nyelni nem tudok eleinte, ő lett volna az utolsó, akitől bármiféle útravalóra számítottam volna, tekintve, hogy nem kezdtük kimondottan szépen az ismerkedést.
- Öhm… köszönöm, azt hiszem - nyögöm ki némi akadozással, az ábrázatomon kendőzetlen értetlenkedéssel, megilletődöttséggel és némi… hálával. - Becsben fogom tartani - zárom össze az ujjaimat az érme körül, majd egy biztosítékként remélt biccentést követően a többiek után indulok, kifelé a labirintusból. Végig azon jár az eszem, hogy mégis mivel kellene viszonoznom a hirtelen ajándékot, vagy egyáltalán kellene-e, de kevésnek bizonyul az út ahhoz, bármi értelmesre juthassak. Ellenben…
- Rendben, menjetek. És ami a szövetséget illeti - nézek végig rajtuk, egyesével, Ramiél alakján egy kicsivel többet időzve. - amennyiben valóban fontos nektek, úgy szólni fogok az érdekében. A pincében történtekről pedig hallgatni - ígérem, miközben kezet fogok Ophiliával. Elég hamar megtanulta, miként is kell ezt. Elmosolyodok rajta, visszaemlékezve a lent töltött időre, de ezt már nem láthatják, mert addigra eltűnnek a szemeim elől, vélhetően San Franciscoba utazva egyenesen.
Egek, hogyan is indult a nap? „Hé, Payne, csak tartsd szemmel a kíséretet, hogy ne csináljanak semmi hülyeséget!” Talán sikerült.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Johnny Depp

Utolsó Poszt Kedd Okt. 09, 2018 7:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, annak ellenére hogy Ophilia szelíd hangja szerint megszereztem a magot. Na de hogyan? Inkább ne firtassuk! Lesütött szemekkel formálok kerek O-t a számmal és hangtalan befelé szűröm a levegőt. Nem vagyok normális. Igen, ezek a megfelelő szavak rá, bár azt hozzá kell tenni, hogy mindez Payne műve..ha ő nem rohan előre...de ezzel mit is akarok? Hiszen ugyan olyan meggondolatlan voltam, mint ő! Lassan végig vonulok a tekintetemmel a padlón magam mellett, aztán a felborított tárgyak kerülnek képbe, a hátamat törő dobozkát éreztem, mielőtt felültem. Most pedig a pecséten szörnyülködöm. Csak úgy végig rongyoltam rajta, holott az ilyeneket van hogy elátkozzák. És ha most magamra szabadítottam egy ősi átkot? Még mindig fakó fehér arccal követem a körülöttem zajló eseményeket, egyenlőre semmi rossz nem történt. Ophilia mellém guggol, én ekkor már kezdek lenyugodni. Hagyom hogy magához vegye a dobozkát, én addig leporolom a kabátomat.
- Kérlek, ugye ez csak egy záró pecsét volt?
Nem mintha bárkit is érdekelne, hogy velem mi van, rajta kívül. Mikor Payne-hez intézi szavait, de előtte rám néz, én csak megvonom a vállaimat. Jó, tőlem beszéljen ő hozzá, hátha a szép szóból ért. Ha eddig nem sikerült vele megütnöm a közös hangot, akkor ez után se fog menni, nem is erőltetem. A lényeg, hogy meg van, amiért idáig törtük magunkat. Az egyik része. A másikat pedig talán sikerül összehoznia Ophiliának. Míg ők megvitatják ezt, addig én felkecmergek a földről, majd a pecsétet megkerülve a díszes kompániához csatlakozom utolsónak. A női külön osztag előremegy, magamra hagyva a Payne fiúval.
- Nesze, itt egy Obolosz. Valaha fizetőeszközként funkcionált, most csekélyke Isteni erővel bír. Ha még is sikerülne véghez vinned egy fatális tévedést, egy alkalomra kibulizhatod magad szorult helyzetedből!
Őszintén szólva a csekély idő alatt, mely megadatott nekem, egy dolgot sikerült kiismernem rajta. Képes kockára tenni az életét, ha úgy adódik. És miért neki adom? Mert kinézem belőle, míg Amber, nos, ő nem ilyen heves természetű. Meg San Francisco-ban él, mely e városhoz képest biztonságosabb környezet. Óvatosan, lassú mozdulattal csapom a tenyerébe, reménykedve benne, hogy megbecsüli, annak ellenére is, hogy mostanában nem lesz szüksége rá. De se a Pokol, se a Menny nem marad sokáig zárva, ebben biztos vagyok. Az érmének egyik oldalán sincs semmilyen motívum, se dísz, ha nem mondtam volna neki, amiket mondtam, valószínűleg egy ócska, használhatatlan érmének gondolná. Így viszont nagy az esély rá hogy megtartja. Nem várok érte semmit, igazából megdolgozott érte, nem? Úgyhogy fogom magam és beelőzve őt Ophilia mellé lépek. Azután meghajlítjuk a teret és huss! Szájonárá!

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Kedd Okt. 09, 2018 5:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
The Silence of the Lambs


Elidőzök az ifjú felengedett arcvonásain. Mennyivel gondtalanabbnak tűnik. Békésebbnek. Ilyennek kellene mindig is lennie. Mosolyogva érzem a kényszert, hogy megérintsem vonásait. Kezem már emelném is, ha éppen nem most szakítanának félbe. Így hát nincs is más dolgunk, mint az újonnan érkezőknek nyújtani segítő kezet.
A dárdát nem tudjuk kiszedni, Ramiélnek mégis sikerül bezárnia az ajtót. Eközben pedig a fiú is elvon az ajtó közeléből. Ez még szerencsés is volt, hisz az ark eszét vesztve rohan el mellettem. Ha nem húz el Alexander meglehet, hogy engem is magával rángat.
Számat nyitnám, hogy…
Végül is… Becsörtet a magot tartalmazó apró kis doboz köré vont pecsétbe, nekiesik a terem közepén álló oszlopszerű oltárnak, átbukdácsol rajta, magával rántja a dobozt, ő pedig lehuppan a pecséten kívülre a földre.
Gyönyörködtetve tátom el a számat. Eltölthettünk volna órákat is, hogy biztonságba magunknál tudhassuk a magot. És jön Ramiél, az arkok arkja és megoldja. El kell telnie pár másodpercnek, mire teljes mértékben magamhoz nem térek és ebben nagy szerepet játszik az ifjú hangja.
Fejemet rázva tekintek fel rá.
- Megszerezte a magot… - összegzem a látottakat. Az első tétova lépés után kissé jobban felbátorodva indulok meg a pecsét felé, ám… Én fennakadok rajta. - Sejtettem… - sóhajtom kissé csalódottan. Meg kellett várni a férfit, egyedül meg sem szerezhettem volna. Megkerülve a gondosan felfestett jelet lépek guggolok le az arkhoz.
- Megvan, amiért jöttünk - érintem meg gyengéden a kézfejét, ezzel is magamra vonva a figyelmét, mosolyom szelíd, miközben rátekintek, mint mindig is. S ha a doboz is látható, akkor afelé nyúlnak ujjaim. Nem pattintom fel a fedelét, hisz pontosan tudom, hogy benne van.
- Mennünk kell. Idelenn nincs biztonságba senki, viszont a mag birtokában a város sem. Nem csodálnám, ha a Sötétség maga is keresné. Tudom, hogy nagy kérés, hogy megértsd… - állok fel újra, ezúttal az ifjú felé téve pár lépést. Tétován tekintek hátra az arkra, de az ő nyersebb mondatainál most valami finomabb kell. Remélem megérti.
- Emiatt nem csak a város kerülhetne veszélybe. Évtizedeket áldoztatok arra, hogy újra élhető legyen a város, nélkülünk, a démonok nélkül… Engedd, hogy ennyiben segítsünk nektek. Eme szűkös időkben a két városnak sajnos össze kell fognia, nem kérem, hogy legyetek velünk elnézőek, hisz nem érdemeljük meg. De hadd próbáljuk jóvátenni, hadd bizonyítsuk be, hogy nem minden angyal egyforma - kérlelem a fiút. Hiszen ez a legfontosabb, azon kívül, hogy mihamarabb kijussunk innen. Az ifjú hölgyet is minél gyorsabban vissza kell vinnünk városába, hogy ott beszámolót tartson a találkozóról. Nekünk pedig, nekem el kell rejtenem a magot, mindaddig, amíg nem tudjuk, hogy miként használhatnánk fel Amara ellen.
Nem tudom, hogy miként válaszol, de bárhogy is döntsön az ifjú, ideje kimennünk. Amber vállát szelíden átölelve igyekszem kivezetni őt is az alagútból. A kifelé út kissé tán hosszabb, mégis nyugodalmasabb. Remélem, hogy a férfiak is követnek. Ha így tesznek, akkor pikk-pakk felérünk újra a pincerendszer lépcsőjére, hol nem hat már ránk semmilyen rúna, vagy pecsét.
- Ideje mennünk… Az idő ellenünk dolgozik - búcsúzom a fiútól, szelíd mosollyal az ajkamon. Kezét gyengéden megszorítom, ha engedi. Ha nem, mosolyom akkor sem tűnik el arcomról, Amber vállát újra átkarolva a teret meghajlítva tűnünk el innen egy pillanat alatt.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Szer. Szept. 26, 2018 11:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Everyone & Alexander
Zene: The Fugitive Kind • szószám: 315 • Credit:

Nem vagyok elájulva a ténytől, az arkangyal tudására és segítségére vagyunk kárhoztatva, és erre a hatalmas kegyre még várnunk is kell, de hála égnek nem születtem se tollas háttal, sem pedig a szárnyas hierarchia csúcsára, hogy megoldhassam helyette a láda problematikáját, szóval…
- Akkor várunk, remélem addig sem potyog utánunk néhány múmia, vagy szellem - pillantok oldalra, ábrázatomon egy gyermeteg és valahol ábrándos félmosollyal, mielőtt észrevenném magamat és megreguláznám az elszabadult arcizmaimat. Azért nem hibáztathat senki, hogy ha már itt van az ember fia egy csapdákkal teli, elvarázsolt labirintusban, több érdekességre vágyik, mint az egy helyben toporgás és a kopár falakon meghúzódó repedések számolgatása.
Nos, így teljesüljenek máskor is a kívánságaim, noha zombik és csontvázak helyett egy óriási szoborszerűség kergeti pontosan felénk a kompániánk hátramaradó tagjait. Amint belépnek a terembe, a kocsonyás fal egyre sűrűbbé és homályosabbá válik, mint ami éppen bezáródni tervez, ezért sem értem a hatalmas aggodalmat, amit a túloldalán lévőnek kerítenek. Homlokomat ráncolva követem Ophiliát, de miután Ramiél sem képes kipattintani a helyéről a méretes dárdát, úgy nem hinném, hogy én leszek a nyerő szériás a próbálkozásban. Arról nem is beszélve, a bezáródóban lévő átjáróhoz ennyire közel azért már engem sem a nyugalom ölel körbe, látva és hallva az ominózus alak közeledését.
- Szerintem hagyjuk a francba! - kiáltok rájuk, beljebb húzva magammal egyik kézről Ophiliát, másikról Ambert. Amennyiben lenne harmadik kezem, az arkot is megsegíteném az első lépés megtételében, de szerencsére neki nem kell "óriási" noszogatás - ha ha - a posztja elhagyásához. Sőt… Kicsit mintha nagyobb lelkesedést ölne a menekülésbe, mint szükséges volna.
Felvont szemöldökökkel tekintek utána, s mire végigcsörömpöl a szoba szűkösségén, a lilás derengés már el is tűnik mellőlünk a falról, amannak túloldalán hagyva kettejük üldözőjét.
- Oké… Ez felettébb bizarr volt - állapítom meg, változatlanul Ramiélen tartva a szemeimet. - Ő most tulajdonképpen mit csinál? - a levegőbe intézem a kérdést, meghagyva a felelet lehetőségét bárkinek, vagy éppen senkinek.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Johnny Depp

Utolsó Poszt Vas. Szept. 09, 2018 6:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Amber hangja kirángat a fáradtság hullámai közül. Hát még jó hogy segítek neki! Veszek egy mély levegőt és azzal az irammal sietek oda mellé. Először én is megpróbálom kirángatni a dárdát, ügyet sem vetve az egyre közeledő Spártaira, akinek dühös menetelétől képletesen szólva még a szusz is bennem ragadna, most azon serénykedek hogy valahogy megoldjuk ezt a szerencsétlen helyzetet. Nem jön ki. Mind a ketten arra jutunk, hogy csukjuk be az ajtó másik szárnyát és torlaszoljuk el. De mivel? Én még a csukjuk be az ajtót-nál tartok, ami a kettőnk ügyködésére engedve megindul, de a szobor rendíthetetlenül robog felénk.
- Hagyd a torlaszt, inkább menekülj!
Kiáltom kétségbeesve, jelezve neki hogy nem lesz időnk torlaszolgatni, túl gyorsan történik minden. Igazából már én sem érzem magamban az erőt, még egy olyan mutatvány, mint ami a fal mellett volt és laposra tapos. Ha Amber hallgatott rám, akkor valószínűleg előbb észreveszi Ophiliáékat a terem másik végében, én még az ajtót csukom be, s ahogy egyre közelebb és közelebb kerül a szobor, egyre inkább menekülnék. Csak csukódjon már be az ajtó! Üvöltve vágom be és indulok meg a fal mellett, el az útjából, mert abban a hitben menekülök, hogy ez a szobor mindjárt áttöri az egész ajtót tokostul, ugyan az egyik szárny tárva nyitva, a lény olyan nagy, hogy a másik hely is kell neki. Aztán meg majd engem akar megint feltűzni a dárda végére. Szóval üvöltve rohanok, amíg egy útban lévő nagyobb és kerek fémes tárgyba bele nem ütközött. Ott ér véget a fejvesztett rohanás. Azon keresztül esve hangos robaj keretein belül talajt fogok. Nem vesztem el az eszméletem megint, csak pár perc esik ki és fura, de nem hallom a szobor hangját. Ellenben másokét igen, sugdolóznak, aztán beszélgetnek. Mi történik? Ophilia? Igen, határozottan őt hallom, meg azt a Payne fiút! És persze Amber! Szédelegve felülök, ennyik telik tőlem, majd az ajtó irányába pislogok. Hűlt helye van neki! Az az izé, amin keresztül estem töri a fenekemet, és ahogy a ruházatom is képbe kerül, nem, nem sáros és vizes sem vagyok. Bár most némi homokot sikerült begyűjtenem. Kezdem kapizsgálni hogy tréfa áldozata vagyok, azé a tréfáé, amire nem is oly rég a többieket figyelmeztettem. Grimaszolva érintem meg a homlokom, nem is vérzek. Ez kiábrándító! Simán belegyalogoltam a csapdába, én, aki mindig megfontolt! Ó, Jézus Ereje! Hamar elhűl a vér az arcomban.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 30, 2018 6:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
The Silence of the Lambs


A többiekkel ellentétben én valóban élvezem ezt a kis útvesztőt. Mindig is kedvtelve tekintettem a mennyekből testvéreim remek kis útvesztőit, melyeket olykor a démonok is átitatta a maguk mágiájával. Mindig is vágytam egy hasonló helyre, ahol saját tudásomat mérettethetem meg. Vajon tényleg láttam mindent, avagy mindez csak illúzió?
Ezért is lehet, hogy újra csak nevetve vetem magam a kis csúszdába, és még azon sem kesergem, hogy úgy érek földet… Ahogy
Ezen most nem fogok leakadni, a földön ülve porolom le - teljes feleslegességében magamat. A por mégis csikarja az orromat, arra késztetve, hogy tüsszentsek. Néhány apró macskatüsszögés közben tekintek fel.
- Amíg nem angyalpenge áll ki belőlem teljesen jól vagyok - mosolygok rá szelíden. Kezeimet a poros padlóra téve állok fel lassan, kijelentve, hogy mégiscsak jó lenne, ha megvárnánk a társainkat. Ő is a sajátját, én is a sajátomat.
- Mégis, Ramiél, még ha kicsit nem is látszódik rajta, de egy erejében hatalmas angyal, egyike a nyolc arkangyalnak - magyarázom a férfinak. Nem állítom, hogy nem tudja, hisz a vadászok városa sokkal inkább tájékozottabb, mint bárki más jelenleg. - Oly erők veszik körbe a ládát, melyhez az én erőm kevés - hajtom oldalra a fejemet.
Az emberi elme mégis találékony, nem kétlem, hogy nem tudna valamit kitalálni ellene. Én mégsem tennék máshogy. A társadalmunk hierarchiáját itt a földön is tartom. Nem vagyok más, csak egy rangtalan, nincs jogom egy ilyen dolgot megtenni, mint hogy elvegyek egy tárgyat, melyet maga Atyánk készített - vagy épp hozott a világra.
Kérdésére bólintok, de nem is kell sokat várnom, hiszen…
Egy ajtó nyílik, mögötte két hang kiabál. Egy férfié és egy női. Az egyik emberlány, kinek diplomáciai kötelezettségei vannak, a másik pedig…
Értetlenül pislogok a látványra, mely elénk tárul, ajkamat elnyílva tekintek a mellettem álló fiúra.
- Nem én voltam - rázom meg a fejemet. Majd visszatekintek a falhoz simuló ark felé, és az ajtót bezárni kívánó lány felé. - Segítsünk - indulok meg, s közben finoman érintem meg a fiú karját, egyúttal invitálva is, hogy jöjjön. Először valóban a gerely gondot kellene megoldanunk, viszont én azt nem érem el.
- Le tudod azt venni? - tekintek a fiatal vadászra, és ha igen, akkor a leány segítségére sietek, és a másik szárnyat próbálom bezárni, a… Nem is tudom, hogy miatt.
- Mi történt veletek? - teszem fel a kérdést, de hogy kinek? Bármelyikük válaszolhat rá.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Kedd Aug. 28, 2018 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Everyone & Alexander
Zene: The Fugitive Kind • szószám: 432 • Credit:

Összességében szeretek elmélkedni az élet nagy dolgairól, de a kivesézett tudás és értelem dacára elvből elutasítok az utóbbi időben mindent, ami a természetfeletti száján kiesik. Majdnem mindent, hiszen most mégis azon kapom magamat, hogy az angyal az egészségesnél talán egy hangyányival erőteljesebb önbizalma és „okoskodása” egy cseppet sem zavar. Talán bővebb lére is ereszteném a gondolataimat, ha nem egy gyilkos, számomra teljesen ismeretlen labirintus járataiban kolbászolnánk, illetve kerülgetnénk a csapdákat. Azt persze be kell látni, a keringő végkimenetele nagyobb adrenalin lökettel és elégedettséggel tölt meg, mint korábban hittem volna, és a lefelé szánkázás is viszonylag mulatságosnak tekinthető, amennyiben a túlvégen várakozó ismeretlentől való félelem, hovatovább, a kezdeti szívroham tényét engedékenyen félre helyezzük.
Ophilia ugyan utánam kiált, de neki sem kell túl sok noszogatás ahhoz, hogy kövessen. Az én puffanásaimat messze kenterbe verő fém-koncerttel, és egy szerencsétlen orra eséssel közelíti meg a helyszínt, ezúttal pedig már én sem tudom visszafojtani a gyomromban felugró kényszert; visszafogottan elnevetem magamat.
- És te? - vetem oda neki élcelődő vigyorral az ábrázatomon, célozva a kis rúna-csapda aktiváló akciójára, viszont a gúnynak nyomát sem lelni a hangomban. A nevetés utóízeként hátramaradt rekedtséget mindenesetre megkísérlem elűzni a torkomból egy köhintés formájában, mialatt tekintetemet a póriasan egyszerű ládára vezetem.
Alig fogan meg a tudatomban a kérdés; mégis mi a bánatra várunk, amikor a tollas türelemre int, illetve a többiek bevárását tanácsolja. Számat elhúzva, a szemeimet megforgatva sóhajtok fel, mert valahogy ennyi ugrálás után a semmit tevés elég iszonytató elfoglaltságnak hangzik.
- Ide is eljutottunk nélkülük - rántom meg a vállaimat, jelezve egyrészt, szerintem teljesen felesleges számolni velük, feltéve, ha tényleg mindent tud az angyalnő, és nem csak a szája volt nagy, másrészt pedig kifejezendő a mímelt érdektelenségemet a „terv” iránt. - Hol vannak? El tudod érni? Mármint a fejedben - bökök az állammal a szőke üstök irányába. Nem mintha a következő, felettébb váratlan momentumokban nem kapnék amúgy is választ a feltett kérdésemre.
Az eddig háborítatlan, egynemű falon ugyanolyan kocsonyás járat nyílik, mint amelyen át az „aknamezős” terembe kerültünk át Ophiliával. Hunyorítva próbálom kivenni, mi zajlik a hullámzó, homályos paca túloldalán, és némi várakozás után fel is bukkan az ark, társaságában a Cartelle lánnyal. Átlépnek a járaton, habár nem úgy néz ki, mintha ennek tudatában lennének, ahogyan annak sem, a menedékükben mi magunk is helyet foglalunk.
- Ez gyorsabb volt, mint gondoltam - pillantok el az angyalnőre, majd visszavezetem íriszimet a társaság további tagjaira. - Úgy néztek ki, mint akik szellemet láttak - jegyzem meg, lopva eltekintve az átjáróra, csakhogy az addigra már lezárult. Nincs nyoma a liláskék trutymónak, ahogyan annak sem, ami idáig kergette - vélhetően - a másik kettőt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Reagok :
92
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Vas. Aug. 26, 2018 11:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




T


New York New York

Ramiél megállás nélkül küzd a szobor ellen, aki egy percre sem adja fel a küzdelmet. Mondjuk tény, csak egy szoborról van szó, de egy jól irányzott csapással is könnyen ketté töri a gerincünket. Nem szívesen találkoznék az öklével, ahogyan Ramiél sem.
Úgy sietek amennyire csak tudok. Nem örülnék neki, ha pont miattam esne baja az angyalunknak. Láthatóan semmi extra képessége nem használható itt. Most ugyanolyan halandó mint én, bár így is jóval ügyesebb nálam.
Az ajtó nagy örömömre kinyílik, így azonnal szólok neki. Rendesen kitárom, hogy könnyebb legyen neki berohannia. Terveim szerint én utána azonnal be is csukom, hogy a szobor ne jöhessen be.
Meglepetten nézem végig, ahogy becsúszik a kincsestárba, de nem sok időm van az értetlenkedésre. Éppen a jobb oldali ajtóhoz sietnék, mikor a dárda belé fúródik. Pislogok egy párat, majd naivan megkísérelem kihúzni azt a helyéről, de meg se moccan.
-A francba!!!.... Csukjuk be a másikat és próbáljunk valami barikádot építeni.-Mondjuk túl sok időnk nincs, de talán sikerül valamennyire lelassítani a szobrot. Amennyiben segít vele együtt csukom be a bal oldali szárnyat, majd amit csak találok azt az ajtó felé dobálom. Próbálok minél nagyobb tárgyakat.


Öltözet ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Johnny Depp

Utolsó Poszt Szer. Aug. 15, 2018 8:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Amber hallgat rám, míg én lefoglalom kőagy barátunkat, akinek időközben sikerült kihúznia a dárdáját a falból. Aztán olyant látok, amit talán csak Isten csarnokában. A fal összerakja saját magát, ismét egy egészet alkotva. Kevés időm van ezen agyalni és rá kell jöjjek, én nem merültem el a rúnák világában, fogalmam sincs miként jön létre ez az illúzió, vagy mechanika. A fene tudja melyik. Amber az ajtót próbálja nyitni, én pedig elindulok az ellenkező irányba, csak hogy a szobor ne zavarja ebben, miközben igyekszik engem porrá zúzni. Gyakorlatilag az erőm nélkül gyenge fos vagyok. Ezt leginkább akkor érzem meg, amikor a dárda vége lesújt, én meg kikerülöm, de nekiütközök a falnak. Nos, a fal nem barátom. Ha tudnék káromkodni...de nem tudok és nem is szeretek. A szobor meg ismét mozog, felemeli a dárdát és íves csapást mér felém, jah, most jön a hajolás, bár az ütés ereje olyan szinten taszít, hogy féltérdre rogyok, fölöttem meg potyog a bezúzott vakolat, akaratlanul is a fejemre teszem a kezeimet. Talán több is, mint pusztán a vakolat, örülhetünk ha nem ütötte át, de aztán a fal megint befoltozza saját magát. Nem időzhetek, már megint hallom a mozgást, vele együtt Amber hangját, mely szerint siet. Istenem, itt fogunk meghalni! Tekintve hogy pislogni sincs időm, már csak fejvesztve rohanok a fal mentén, olykor a böszmére tekintve, csak hogy ki tudjam kerülni a következő nagyon begyakorolt csapást, mely úgy néz ki...szóval mintha csak fát vágnánk egy baltával. Egy ütés, nem talált. Még egy ütés, nem talált. Hoppá, megint beragadt a hülye szerszám, ki kell húzni! De előtte, mivel látni a szerencsétlent még ott támolyogni a szerszám mellett, akkor üssünk neki oda egyet ököllel!
Van annyi lélek jelenlétem hogy oldalra guruljak, a szobor ökle meg kíméletlenül lesújt néhány centire mellettem a talajra. Törik a kőhalom, szakad a padló, nekem meg az arcomba csap a porszemét. Aztán egy sokkal örömtelibb hang Amber felől. Ezt el se hiszem.
- Jövök!
Sikerül talpra állnom megint és rohanni kezdek az ellenkező irányba, amerről jöttem, vissza Amber-hez, aki úgy tűnik valahogy kinyitotta a kincses terem ajtaját. Én már úgy vagyok vele, tőlem a Pokol ajtaja is lehet, tök mindegy, csak ezt a szobrot többet ne lássam! Nagyon lehangoló és mániákus! És ami még rosszab, ismétli önmagát. Már megint el akarja hajítani a fegyverét, persze engem céloz vele, én meg rohanok lélekszakadva, ekkor jövök rá hogy az mégsem úgy van, mert fáradok. Jézus ereje! A maradék tíz métert már vetődve teszem meg, mert a nemlétező nyolcvanadik érzékem szerint, amúgy inkább a nagyfokú pánik, azt suggalta, ne legyek könnyű célpont. Igaza volt. A dárda beleáll a nyitot ajtó jobb oldalába, én pedig négykézláb, üvöltve sietek befelé. Odabent sikerül felállnom, kétségbeesetten fordulok a bal részének a falhoz.
- Ugye nem fog lecsukódni az ajtó?
Mintegy beletörődő hangnemmel taglalom, hogy az a dárda nagyon szerencsétlen helyre került. Az ajtó nyitva, hamarosan meg fog jelenni a Spártai, és őt követi majd a víz is. Én meg korántsem vagyok kint a slamasztikából, bármennyire szeretnék elbújni a falban. Amúgy is fizikai képtelenség. Amikor kissé alábbhagy a fülzúgásom és a pánik roham, eszembe jut, mintha Ophilia hangját hallottam volna korábban, amellett meg nem biztos hogy itt a falhoz kellene ennyire lapulnom, hiszen azt se tudom hova jutottunk. És hangokat hallok, mármint a szobor és Amber hangján kívül is...

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Vas. Aug. 12, 2018 4:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
The Silence of the Lambs - To Alexander


Jókedvemet kevés minden tudja most megtörni, még a fiú értetlen ábrázata sem. Végül magam is rájövök szavait miként érti, s ahogy egy lágy szellő visz tova egy kósza fűszálat, úgy száll vele is el ez a kérdés is kettőnk közül. Itt a négy falak között a mélységben teljesen más dolgok kötik le figyelmünket.
Összefoglalására halkan kuncogom el magamat.
- Így is lehet mondani - meg máshogy is, de kinek miként tetszik, nem igaz? Kedélyemből nem vesztek, akkor sem, ha ő épp nem érzi úgy, hogy nyeregbe lennénk.
Ami azt illeti, ennél nagyobb nyeregbe nem is lehetnénk. Szórakoztat elbizonytalanodása, igaz ő nem tudhatja azt rólam, amit a legtöbb testvérem igen. Az ő szemében tán nem is vagyok más, mint egy törékenynek tetsző nő, angyal. Ki ha akarná kiirthatná az embereket.
- Ne aggódj, én okosabb vagyok nála - közlöm ezt oly egyszerűséggel, mint ahogy más az időjárásról beszél, vagy épp szemének színe. Ez csak egy tény, melyet a legtöbben tudnak rólam.
Mindent láttam fentről, ami a Földön történt. Mindent. Így az ő ténykedését is. Pontosan tudom, hogy mi vár reánk idelent, hisz ezért sem akartam, hogy velünk jöjjenek. Így már nincs is más hátra, mint menni előre, és tenni a dolgunkat.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Vélem én.
- Bármely időben - mosolygok rá szelíden. - Tudod, nem hiába alakult ki az a közmondás, hogy a tudás hatalom. Noha, boldogok a tudatlanok, de életük épp úgy ér véget, hogy nem értenek semmit sem maguk körül - habár szelídek a szavaim, magamat is meglepem, mily szomorúsággal ejtem ki őket. Az elmúlt évezredekben egyszer sem éreztem szánalmat az ehhez hasonló emberek iránt…
De magam is rá kell jönnöm, hogy ma már csak az életképes ember marad életbe. Az okos, a rátermett. A kreatív. Aki a tudásra szomjúhozik, hiszen ők lesznek azok, kik tanulhatnak elődeik hibájából.
- A hibák azért vannak, hogy elkövessék őket. Rajtunk áll csak, hogy tanulunk-e belőle, vagy elkövetjük mi magunk is - hajtom le fejemet, engedve, hogy pár tincs arcomat takarja el.
Erre mégsincs jelenleg időnk. Szólit a kötelesség, át kell jutnunk a termen, anélkül, hogy lezuhanánk. A fiú talán nem halna meg véglegesen, de egy halál is épp elég egy léleknek, hogy megtörjön. Nem szeretném bajba sodorni.
Mégis egy kissé sikerül. Mégsem érzem úgy, hogy nem lenne ebből is kiút. Ahogy Cassael is mondta, mindenre vagy egy plusz megoldás. Mindenből mindig van kiút. Atyánk nem úgy teremtette a világot, hogy ne hagyott volna biztosítékot. Így van ez az emberek által teremtett dolgokkal is - vagy épp bukotakkal. Az ő teremtményei vagyunk. Akaratlanul is úgy vagyunk kalibrálva, mint ők.
Kezem nyújtom neki, kedveskedő mosollyal, ő pedig elfogajda azt. Hamar megtalálja a ritmust, nekem egy momentummal több idő kell. Hiába a körénk teremtett táncolók, számomra ez teljesen létidegen.
Talán számára is?
Mindenesetre neki megvan a ritmus, egymást vezetve próbálunk tovajutni. Egy-egy nyíl épp mellettünk halad el, súrolja a hajamat, a tűz megégeti szőke tincseimet. Lenyisszant belőle, ügyet mégsem csinálok belőle. Egy másik az arcunk előtt suhan el, vagy épp arcunk között, mégis csak szemem pillája remeg meg. Talán ha nyugalmat árasztok magamból, ez őrá is ráragad.
A padló néhányszor megremeg alattunk, mégis sikerül átvészelnünk, és átjutni a túloldra.
- Igazán belejöttél, ahhoz képest, hogy nem tanultál táncolni - kedveskedem halkan nevetve. Hiszen ez számomra is felért egy remek kis kalanddal. Lelketlen vagyok - és még szívtelen is - de ezek olyan dolgok, melyeket nem tudok nem élvezni. Ahogy a falnak dől, fejemt enyhén félrehajtom, s tekintettemmel máris a kiútat keresem.
Amire nem is kell sokat várnunk. Halk, súrlódó hang, s…
- Ifjú Payne! - kiáltok utána, s kezemmel elkapnám őt, de már késő. Ha sikerül is, ujjai kicsúsznak kezeim közül, ő pedig lezuhan a mélybe. Lélegzetem visszafojtva hallgatom a hangokat, ahogy csúszik és csúszik. Próbálom kivenni, hogy mi lehet vele...
Végül hangját is meghallom. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, szemeimet lehunyva. Nem sok időbe telik, hogy magam is utána vessem magam. Noha vele ellentétbe én végig nevetve szánkázok végig a csapdán. Vállaim nekiütődnek a szűk járat falainak, de ez a zuhanás… Ehhez ritkán van fogható. Talán a szárnyalás. Pár pillanat és én is leérek mellé, vele ellentétbe kissé szerencsétlenül érve földet. A lábam az utolsó pillanatban akad be, félig megfordulva konkrétan kibukfencezek a járatból és háttal érkezem meg. A levegő beszorul az amúgy teljesen logikátlanul létező tüdőmbe.
Szemeim mégis boldogan csillognak, nevetésem sem hagy alább. Lassan ülök fel, de nem állok fel. Aztán eszembe jut, hogy mit éltem át, amikor lezuhant az ismeretlenségbe.
- Nem tanultál még abból, hogy ne menj előre? - sóhajtom el magamat, lemondóan. Nem oktatóan… Tekintetem róla az emelvényre siklik.
~Ramiél, megtaláltuk… Hol vagytok?~ Szólítom meg az arkot, remélve, hogy hangom elér hozzá.
Mégsem időzik rajta sokáig, visszakúszik az ifjúra. Megróvó arcom végül mégis kisimul látva, hogy jól van, fejemet mégis enyhén megrázom, miközben felállunk.
- Várjuk meg Ramiéléket. Tartok attól, hogy Abaddon is tartogat nekünk valami szépséget még idelenn.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 12:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Everyone & Alexander
Zene: The Fugitive Kind • szószám: 748 • Credit:

Ha eddig nem néztem rá furcsállóan, most már összetéveszthetetlenül leolvashatja az ábrázatomról a tartózkodással keveredett elbizonytalanodást, míg halkan motyogva töri a fejét a szavaimon. Aztán a villámcsapások hirtelenségével vetekedve beugrik, hogy a mindent szó szerint értő verseny kiemelt nyerteseként, vagyis angyalként bizonyára más kép gördült le benne, mint aminek tulajdonképpen a zsörtölődésemet szántam. A gyomrom aljában enyhe rándulást érzek, mintha egy nevetés akarna előtörni belőlem, ám, mielőtt az, vagy a magyarázatom kibukhatna a számon, ő maga is rádöbben a turpisságra. Végül bólintással jelzem, hogy helyénvaló a következtetése.
Továbbhaladunk, és amíg a rúnákat vizslatjuk, illetve a csapdák számát tekintve próbálok valami hozzávetőlegesen helyes tippet kibökni magamban, addig a csapdák létrehozójáról hallgatom a bő lére eresztett elbeszélését. Kissé elszégyellem magamat, hiszen tényleg mesélt korábban, noha ebben az egész labirintusban olyan a fejem, mintha az agyam nem lenne több némi szeletelt citromnál, amit lelkesen lötyögtetnek egy nagy kancsó vízben ide-oda. A zötykölődéstől még néha kipotyog az üvegből egy-egy darab…
- Igen, emlékszem már. Szóval egy mindent tudó, a sajátjaival is kitolni akaró zsenivel van dolgunk, hehh, nem hangzik olyan vészesnek - rántom meg a vállaimat, persze a mímelt mosolyomról lerí az egyértelmű „oltári módon megszívtuk” életérzés. - De te elég sokat tudsz róla. Meg minden másról, talán nem hagyjuk itt a fogunkat - nyögöm ki, legfőképpen a magam biztatására, mert kezd egyre inkább kétségessé válni a számomra a túlélési rátánk eddigi fényesnek vizionált állapota. Nincs gond, én választottam ezt, éppen azért, hogy minél több információt megtudhassak erről a tárgyról, amivel jó eséllyel egyből olajra fog lépni a díszes delegáció. Legalább nem mondhatja senki, hogy tudatlanul raboltak ki minket, és hiábavaló volt az áldozatom.
- Ebben a világban tudás nélkül meghalsz, ilyen egyszerű - felelem zavaromban a meglátására a tehetséggel bíró lelkekkel kapcsolatban, habár nem kizárólag szemérmeskedés gyanánt. Az, hogy régen mi volt a prioritás az embereknek, nem vonható párhuzamba a mai helyzettel. Muszáj okulnunk, képezni magunkat, máskülönben az első adandó alkalommal ott hagyjuk a fogunkat.
Ennyiben hagyom a témát mindenesetre, s a következő, igen csak hamar lepergő momentumoknak hála amúgy sem adódna lehetőségünk a mélylélektan kivesézésére, ugyanis, mire bármelyikünk kettőt pisloghatna, az aknamező kellős közepén rostokolunk, a fejünk fölött füstölgő nyílzáporral. Fergeteges!
- Oké, ezt aláírom - dünnyögöm a karjaim közül, már ami a tánctudását illeti, igazi halandó módjára várva közben, hogy ezt a slamasztikát a szárnyas oldja meg helyettem. Főleg, ha már belerángatott mindkettőnket a sűrűjébe. Szerencsére a megoldás nem érkezik túl soká, mármint, mielőtt belezsibbadnának a szorosan magam alá gyűrt lábaim, és elgémberedne a magasra nyúlt emberek leggyengébb pontja, avagy a derekam… Felkel mellőlem, érzem, ahogy a finom lendület meglegyinti a hajszálaimat, szóval bátorkodok ismét kikukucskálni a karjaim óvásából. Orrom előtt a keze pihen, aminek az elfogadását ezúttal nem gondolom túl. Tűnjünk mihamarabb ebből a nyílzáporból.
- Rendben, azt hiszem megvan a ritmus - bólintok sután, mintha nem is egy élet-halál pillanatot, hanem valami rendkívül kínos báltermi élményt kellene átvészelnem, de aztán hagyom, hogy a koncentráció és Ophilia kezdeti vezetése elragadja a gondolataimat. A derekát és az egyik puha, hűvös kezét tartva veszem fel a nyilak ritmusát, s minél inkább beleszokok, annál bátrabban is mozgok közöttük, egészen addig jutva, hogy az utolsó métereket már az én irányításommal tehetjük meg. Nem mondom, van valami izgalmas a vesszők forró szellőjében toporogni, mert hát hiába tűnik rendkívül elegánsnak bármelyikünk vezetése, „tánca”, egymás lábainak a letiprása szerintem többször következett be, mint ahány átkozott nyíl elszáguldott mellettünk idő közben ebben a barátságos kis csapdarendszerben.
Ide bénázás, oda billegés, végül kiérünk a mező szélére, én pedig eleresztve Ophiliát, hatalmas légvétellel esek neki a szemközti falnak. Én. Egy falnak. Nem tanultam már meg, hogy ez a kombináció semmi jót nem jelent? Úgy látszik, hogy nem.
Az oldalasan nekicsapódó vállam alatt mintha a tégla egy kis részen recsegve, meszesen súrolódva besüppedne, és mire felocsúdhatnék, megnyílik a lábaim alatt a padló. Nyikkanni sincs időm, mintha a gravitáció mellett egy láthatatlan erő is húzna lefelé a rozsdás, kellemetlenül szűk lejáraton, amit egy csúszdaparkban biztosan jobban élveznék, tudván, hogy a végén víz, és nem az ismeretlen vár. A vállaim a fogaimmal szinkronban, fájóan koccannak ide-oda, hangos puffanásokat visszhangoztatva magam mögött, aztán hopp! Földet is érek.
Vadászösztöneim irányítása alatt rögvest felpattanok a száraz földtől porzó talajon, kiköpve egy adagot a számból egyúttal, majd védekező állásba verődve mérem fel a terepet magam körül. A helyiség oválisan kanyarodik az ember körül, és a „csúszdától” távolabb eső pontjában egy emelvény foglal helyet, rajta egy ládával. Berosálok.
- Ophilia! Azt hiszem megvan! - kiabálok fel neki, aztán a portól beszürkült, koszos hajamba túrva lépdelek közelebb a kincshez. Komolyan ilyen „egyszerű” lett volna?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szer. Aug. 01, 2018 11:09 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
The Silence of the Lambs - To Alexander


Elég értetlen fejet vághatok a fiatalemberre. Ajkaimat enyhén elnyílva fejemet kissé félrehajtva tekintek rá. Szemöldökeim enyhén ráncolódnak, csinos lófarokba lógó hajam a vállamon pihen.
- Én… Nem hinném, hogy… - kezdek bele, s próbálom magam elé képzelni, ahogy Atyánk letépi egy szeretett teremtményének a karját. Majd, ahogy ezt teszi Amara is. Akaratlanul is visszaemlékszem arra a találkozásra, Kanadába. Ami mellett csak elhaladt… Vélhetőleg a teremtményekkel való érintkezéssel is hasonló sivárságot hordoz maga után. - Oh! - esik csak most le, hogy miként is értette.
- Ez is csak egy szólásmondás? - kérdezem, mintsem kijelentem. Egy helyeslést várok csak, semmi többet.
Rémlik hogy hasonlókkal fejezték ki magukat az emberek egykor.
De végül csak tovább lépünk ezen. Az apró helyet halk nevetésem tölti be. Úgy tűnik, hogy semmi csapdát nem indít be hangom, noha nem csodálkoznék ezen sem. Apró kis félreértések ezek, miért legyek bármiért bosszús? Mi, angyalok nem ilyenek vagyunk. Én legalább is meg szeretném őrizni egykor volt énünket. Fivérem szavai jutnak eszembe. Bármi is történjen meg akarom mutatni az embereknek, hogy nem minden angyal rossz. Legyen egy kis hitük a világba.
Kedves arccal tekintek a fiúra, gondolkozom, miként magyarázzam el neki.
- Egy Bukott angyalé. Amikor bejöttünk, róla meséltem neked. Egykor az emberek segítségére teremtette Atyánk, viszont rájött, hogy nagyobb hatalom van a kezébe mint azt bárki is sejtheti. Istent akart játszani az emberek között, Atyám nem tűrhette ezt. Megfosztotta szárnyait, bízott abban, hogy ez elég büntetés számára, hogy magába szálljon és visszatérjen a helyes útra - tekintek újra előre, majd le a kezemre. Ajkamra mégis halvány mosoly kúszik. Ha tudásról van szó, talán az övé vetekedhet az enyémmel. - Mégsem így tett. Nem rémítette meg a bukott lét, hiszen örök élete megmaradt. Megalapított egy szervezetet, egyfajta egyház ez. Rengeteg épület ott hordozza a jelképüket. A legtöbb Atyánktól eredeztethető tárgyat összegyűjtötte és csapdák közé állítva rejtette el. Nem csak az embere, vagy démonok elől, de még előlünk is - Yefefiah, elég sok csapdát és rúnát ismer.
Nem lesz könnyű itt átjutnunk, de nem érzek semmilyen akadályt, hogy ne tegyem meg. Talán ő is okos, de én okosabb. Ha valaki átlát rajta, az pont én leszek.
Tudatlanságára halkan nevetve rázom meg a fejemet. Korán sincs így.
- Ami azt illeti korodhoz képest sokkal többet tudsz, mint bárki más. Sok ember életét végigkövettem egykor. Felismerem a tehetséggel bíró lelkeket. Te szomjazod a tudást, s ki szomjazza, az sose lesz tudatlan - felelem neki, elengedve a témát.
Inkább vágjunk neki ennek a folyosónak. Álpadló. A megfelelő köveken végighaladva nem eshetünk le. Ha mégis, akkor szárnyaimat nem tudom kiereszteni. Az ifjút nem fogom tudni megmenteni. Jobban kell vigyáznom, mint bármikor életembe. Oh, Atyám, adj erőt. Nem vagyok őrangyal.
Szavai bár eljutnak hozzám, a lendületemet már nem tudom visszatartani. Hirtelen sötétség, kiáltó hangom tölti be a teret, s magam is leguggolok. Így figyelem a sötétségbe előtörő tüzes nyilak táncát. Ujjaimmal finoman dobolok a padlón, egy ritmust keresve.
Gyorsan kattognak a fogaskerekek a fejembe, miként oldjam meg a problémát.
- A mennybe sem épp táncot tanul az angyal - jegyzem én is meg. Aztán megpróbálkozom valamivel. Szemeim behunyva koncentrálok. A terembe idézek egy régi tánci éjt a bécsi udvarból. Nehéz anyagból készült ruhákba bújt nők, térdig érő csizmát viselő férfiak, katonai egyenruhába. A tüzes nyilakkal egyetemebe táncolnak és… A megfelelő ritmusba nem éri őket baj.
Lassan felállva nyújtom kezem a fiú felé.
- Csak követnünk kell őket - tekintek a régi emlék felé. Ha elfogadja a kezemet, akkor megpróbálom vezetni, de ha ő kívánja akkor sem fogok szólni. Vélhetőleg folyton egymás lábára lépkedünk, de ez nem baj. Amíg elkapjuk a ritmust és a tüzelő nyilak között épségben átjutunk… Úgy, hogy ne szakadjon alánk semmi.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
92
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Vas. Júl. 22, 2018 6:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




T


New York New York

Egy pillanatra a megkönnyebbülés járja át testemet, mikor Ramiél szemei felnyílnak. De tényleg csak egy rövidke pillanatra, mert utána ismét hevesen kezd el kalapálni a szívem, ahogy felpattanok és futásnak eredek. Számomra tök logikus, hogy a lépcsőn indulok meg felfelé, hisz onnan jöttünk le. De tény arra nem számítottam, hogy nagy eséllyel zárva lesz az a bizonyos ajtó. Túl könnyű lenne akkor a kijutás. Természetesen próbálom megrángatni, keresni valami nehezebb tárgyat és azzal kijutni… Sőt még a berúgást is megpróbálom, de az aztán tényleg egy gyenge próbálkozás volt a részemről. Nem éppen az erősségemről vagyok híres, de nah… Mindent ki kell próbálni.
Ha tudnám hogyan segítenék Ramiélnek is, de egy ekkora szoborral én sem tudok elbánni.
-Szerintem maradjunk! Olyan kis családias a légkör!-Mondom halálosan komolyan. Másik kijáratot, tényleg? Ha nem mondja eszembe sem jut. Ahogy mutogatja az ajtókat szemügyre veszem őket. Kincses terem? Mi van, ha onnan nincs kijut? De elvileg valamit keresünk… Mi is az?... Nem igen értettem a beszélgetésüket… Valami könny? Áh, már ki emlékszik rá… De mi van, ha ott rejtik, amit keresnek? Nah meg ki tudja, hogy a másik ajtó mögött mi rejtőzik. Lehet az is zsákutca lenne.
-Öhm… Oki! Sietek!-Bólintok egyet, majd he elindult én is futásnak eredek. Amennyiben nem állja utamat a kincses terem felé veszem az irányt. Lehet, hogy életem egyik legostobább döntése lesz, de talán tényleg véget vethetünk ennek a pokolnak. Az ajtóhoz érve próbálom azt kinyitni. Ha sikerül oda is kiáltok Ramiélnek.
-Sikerült! Gyere!-Amennyiben kell segítség neki, kitámasztom valami kő darabbal az ajtót, majd igyekszem elterelni én is a szobor figyelmét, hogy az arkunk eljuthasson legalább az ajtóig. Amennyiben nem sikerül kinyitnom a átrohanok a másik oldalra és az ottani ajtót próbálom meg kinyitni.


Öltözet ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Vas. Júl. 22, 2018 1:28 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Everyone & Alexander
Zene: The Fugitive Kind • szószám: 565 • Credit:

Próbálok szakértő képet vágni a magyarázathoz a misztikus ládát illetően, de mihelyst elfordítja rólam a tekintetét az angyalnő, értetlen fintorba torzul az ábrázatom. Apró fejrázással nyugtázom a szárnyasok rébuszait, úgy fest, ez élteti őket, illetve a meg nem értettség. Mert hogy halovány foglalatom sincs arról, mit akar mindezzel a tudtomra adni. A következő kis magyarázatnál azonban már kezd körvonalazódni a fejemben, hogy nem kimondottan a pusztító démonunkra célzott, és a tény, még egy istenség is belecsúszott a felsorolásba, komoly aggodalmakat szül a mellkasomba. Hát ez egyszerűen csak fantasztikus, mit akarnak még a nyakunkba varrni?
- Istenséggel… A kisujjadat nyújtod nekik, és az egész karodat letépik - zsörtölődök az orrom alatt, annyit összetéve a tudatomban, bármilyen tárgy is legyen itt, annak a története nem fog véget érni New Yorkban a megtalálásával. Mondtam már, hogy imádom az angyalokat?
Mégis, hiába vagyok bosszús, Ophilia nevetése, és az élcelődésemből született félreértése megingatja a szigorú, érzéketlen vadász látszatát, már amit magamra próbálok erőszakolni. Nem ért az emberekhez, mifelénk ezt naivitásnak neveznénk, és lám, fapofa meg morgás helyett jó ízűen kacarászik a slamasztika kellős közepén. Ilyenek lettek volna régen az angyalok? Kedvesek, kötelességtudóak és valami láthatatlan dicsfényben fürdőzőek?
Oké, csukd be a szád, Payne, nem gyengülhetsz el egyetlen pozitív példa láttán. Még ha ilyenek is voltak, mára a legtöbbjük elfajzott szörnyeteggé vált, akikkel semmi tárgyalnivalónk nincsen.
- Hogy tessék? - kérdezek vissza eltévelyedett gondolataim közül ébredve. - Ha nem a démon műve, akkor kié? - fordítom rá a tekintetemet kimérten, lemerevedve, mert már eddig is elég ismeretlen volt ebben az egyenletben, pontosan egy újabb hiányzott. Mint amikor ki próbál bogozni egy csomót az ember, ám ahelyett, hogy sikerülne megbontani az első szálat, még inkább egymásra szorítja az átláthatatlan fonalakat.
Íriszeim idő közben a falak mentén ""látható"" repedésekre siklanak, vagyis a feltételezett helyükre, irányukra, merthogy ebben a sötétben legfeljebb az első két csapda vonalában nyugvókat tudom kiszúrni, nem többet.
- Tudom, hogy tudatlan embereknek hisztek minket, de azért egy csapdát még én is felismerek. Vagyis egy tucatnyit - magyarázom, vélhetően feleslegesen, mert az angyalnő lelkesen folytatja a mesélést erről a trükkös pasasról. Vagy nőről, fogalmam sincs, hogyan és mi alapján adnak nevet az angyaloknak. Bvah, most nincs időnk a mesedélutánra, ha neki akar vágni, akkor vágjunk neki.
Félelmet ugyan ismerve, de a logikámban bízva magabiztosan lépek az „aknamezőre”, melynek első csapdája középen várja az áldozatát.  Valószínűleg nem pusztán a mozgást érzékelik ezek a rejtett fegyverek, hanem az adott mezőre nehezedő súlyt is. Vagy szerencsém volt, és emberekre tényleg nem hatnak egyáltalán.
- Ühüm, akkor hagyd, hogy ismét én próbáljam meg - ajánlkozok fel, imádkozva Ophilia igazáért, csakhogy ezúttal őt nem lehet visszatartani. Mielőtt még kinyöghetném, hogy állj, már a háromszögön toporog, a teremben pedig az eddigieknél is sötétebb lesz. Ennyit a lelki békémről. - Komolyan, erre mi szüks- - kezdenék háborogni, szerencsére azonban a nő hangja túlüvölti az enyémet, így leguggolva nem válok céltáblájává a kiapadhatatlannak tetsző nyílzápornak. A fejemet a karjaimmal védve, összeszorított szemekkel várom, hogy csillapodjon a ritmusos suhogás, mindhiába. Ellenben minél tovább koncentrálok a zajra, annál inkább kezd egy… Én ezt nem hiszem el.
- Tényleg nem vicceltél a keringővel. Már csak az a bökkenő, hogy az íjászat alapjai és a közelharci technikák között nem a bálozásra szoktak minket felkészíteni, hanem a vadászatra - mormogom, próbálva kikukucskálni a karjaim között, de céltalanul, mivel nem látok többet a sötétben, mint elmosódott fénycsóvákat ide-oda süvíteni. - Mi legyen a következő lépés?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 5:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
The Silence of the Lambs - To Alexander


Kérdésére csak fejemet rázom meg.
- Amit maga a láda rejt, de nem nyitnám ki, amíg nem lenne szükséges. Oly hatalom ez, melyet nem hogy halandó elme, de még mi magunk se nagyon tudunk felfogni - mosolygok rá szelíden.
Igen, a mag hatalmas erőt adhat nekünk, de ugyanúgy elveheti is azt. Persze az alma, melyet a fa adhat. De erre nincs időnk. Úgy kell felhasználni a magot, amilyen állapotban itt van. Remélni tudom csak, hogy Abaddon nem használta fel idő előtt.
Beszélnie nem volt róla szabad. Nem felhazsnálni.
Hátamat a falnak vetem, de az újra kocsonyássá válik. Mégsem tudok most átmenni rajta. Hallom társaink hangját mögöttünk de csak ennyit. S mintha Amber is kiabálna? Szemöldököm húzom csak össze. Mégsem aggódom az arkért. Ha valaki, hát ő tud magára vigyázni.
- Ha rajtam múlik, akkor senkivel. Sem démonnal, sem angyallal, sem… egy istenséggel. New York erős város, erős, mert ti emberek azok maradtatok, függetlenül attól, hogy hisztek-e Atyánkba vagy sem - somolygom, miközben kezét fogom meg. Többet is mondanék neki, de ekkor érdekes megállapítást tesz. - Hogyan? Esetem? - pislogok rá nagyokat, fogalmam sincs, hogy mire céloz ezzel.
Értetlenség ül ki arcomra, miután nem sikerül magunkat a túloldalra teleportálni. Viszont újabb kérdésénél mintha kissé megvilágosodnék.
- Oh, hogy azt hitted, hogy elesek veled! - nevetem el magamat. - Nem, csak tudod, képesek vagyunk a teret meghajlítani, s ezt akartam felhasználni arra, hogy átjussunk a túloldalra, de… Valamiért nem tudjuk az erőnket idebent használni. S ez már nem Abaddon műve - tekintek le kezeimre.
Nem, ő nem tudja, hogy miként tudja elszívni őket. Ez… Ez valami teljesen más lesz.
- Nem, nem gondolom, de nézd. Majd mindegyik rúna, vagy pecsét csapdát rejt. Nem fogunk rajta átjutni, és akkor most nézd a falakat. Repedéseket a mentén, apró lyukakat. Ezek mind arra vannak, hogy megsebesítsenek minket. De kellő ritmusba… Yefefiah élt-halt a boldog békeidők-béli kultúráért. Napjait a királyi udvarokba töltötte, minden bálon, minden rendezvényen, amit valaha is szerveztek ott volt. Még magát Erzsébet királynőt is sikerült elcsábítania, hogy… - ajkamba harapva rázom meg a fejemet, ez most nem lényeges. - Nem csoda, hogy a keringő lehet a megoldás - pillantok újra a fiúra. A magam részéről csak a lépéseket ismerem, soha nem táncoltam.
Miért tettem volna? Ez számunkra egyáltalán nem volt érdekes. De ha valaki tudna vezetni, talán…
- Aktiváljuk a csapdákat. De… - de nem tudom befejezni mert előrelép. Nyúlok utána, megfogva a könyökét, de… Nem történik semmi. Rendben, akkor ez rá nincs hatással. Igen, ő ember. Az angyalcsapdák csak rám veszélyesek, démon nincs közöttünk, az egyikünknek sem ártalmas.
- Illumináti. Az egy szem. Ez Atyánkat jelöli. A megvilágosodottak, ez legfeljebb démonokra, vagy félvérekre lehet ártalmas, de nem feltétlenül. Alatta mintha lenne más is - szárnyaimat kitárom, bár a szárnyamat de szomorúan érzékelem, hogy nem tudom azt kitárni. - Ha itt leszakad a padló, hogy nem tudom magunk fenntartani.
Ellépve mellette én teszem most lábamat a háromszög alakú jelre. Hirtelen válik sötétté - még sötétebbé a terem. Majd egy kattanó hang a fülem mellett. - Guggolj! - kiáltom el magam, s magam is így teszek.
Ha sikerül mindkettőnknek, akkor tüzes nyilak sorozatai röpködnek fejünk fölött oda és vissza. Egy ritmust követve.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Vas. Júl. 01, 2018 10:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Everyone & Alexander
Zene: The Fugitive Kind • szószám: 595 • Credit:

Arcvonásaim újfent furcsállásba torzulnak az angyalnő próbálkozását tekintve a védelmi rúnák természetének megfejtésére. Attól még, hogy védelminek nevezzük, célzóan ártó szándékúak, nemde? Leszámítva persze azokat, amiket jelzésre, egyebekre használunk, azonban feleslegesnek, sőt mi több, árulásnak érezném ennél is jobban beavatni Ophiliát a rúnákat illető tudásomba. Végül könnyelmű legyintéssel és egy hitetlen mosollyal hagyom rá a meglátásait. Ellenben a következő információmorzsával, amiket megoszt velem.
- Láda? Egy ládát keresünk, az a tárgy? - érdeklődöm meg, elraktározva közben az elmémben a démon nevét is. Abaddon, a pusztító. Démonlexikon, fene sem tudja hányadik oldal, melyik bekezdése. Micsoda is ő? Egy lovas? Vagy lovag? Ezt már nem tudnám megmondani, mindenesetre a veszélyességéről tesz tanúbizonyságot ez a kedves kis labirintusa a vadászbázis alatt. Nem viccelt a tollas, komoly slamasztikába ártottuk magunkat Amberrel. Feltéve, ha ő követett végül minket az arkkal, vajon hol időznek már?
A számat rágcsálva tekintek hátra a falrészletre, mely az imént még engedékenyen nyílt meg előttünk. Legnagyobb megdöbbenéssel tapasztalom, hogy érintkezés nélkül továbbra sem különb, mint bármelyik tégla. Kivéve, amíg Ophilia neki nem dől, akkor újfból felveszi kocsonyás, színes állagát, de hiába próbálok a nő mögé kukucskálni - ami a magasságomból adódóan nem volna probléma -, nem látom a hátramaradtakat. Remélem nem falta fel őket egy éhes, nílusi krokodil. Vagy egy múmia! Oké, szedd össze magadat, Payne, ez nem az a film, amit a régi kazettán láttál.
- Kivel lehetne itt harcolni? Abaddonnal? - kapom íriszeimet a szárnyasra, aki már az előbbi mondatát is félbehagyta, szóval sejtem, hogy szimplán hangosan gondolkozik, de aki hangosan gondolkozik mások füle hallatára, az számítson csak a kérdésekre. Nem úgy, mint én a hirtelen kézfogására.
- Ne vedd magadra, viszont nem vagy az esetem. Kezdjük azzal, hogy angyal vagy - pillantok rá, igyekezve viccelődéssel elkergetni a bensőmből és az ábrázatomról a szinte tapintható bizonytalanságomat. Remélem, nem készül a csapdába vetni, habár annak túl sok értelme nem lenne. Csöndben figyelem a továbbiakban a próbálkozását, miután pedig elengedett, ismét csak furcsállóan tekintek utána. - Ennek a kiderítéséhez minek kellett kéz a kézben járnunk? - vonom meg az egyik szemöldökömet, igen, leragadva az egyik „legfontosabb” dolognál. Noha lássuk be, az nem ér döbbenetként, hogy az ereje nem működik, a démon helyében én sem védeném másképpen a kincseimet. Inkább az a kérdés, a csapdák megkülönböztetik az angyalt az embertől? Van egy olyan sanda balsejtelmem, hogy nem.
- Keringőzni? - kérdezek vissza reflexből, már-már támadóan. Uram atyám, ennyire még én sem vagyok… Na hagyjuk. - Ó… - esik le hirtelen a tantusz, hol Ophiliát, hol a rúnákkal pettyezett „sakktáblát” figyelve. - Csak nem gondolod, hogy átszambázok rajta? Több rúna is fel van festve, túlzottan egyszerű lenne, ha azokat kikerülgetve jutnánk el A-ból B-be - ellenkezek, igyekezve hatni a logikájára, az eszére. Itt valami komoly turpisság van. És ha éppen a közepén döbbenünk rá, hogy az adott szimbólumot nem ismerjük, akkor próba cseresznye?
- De, komolyan gondolod… - pislogok rá hitetlenül, majd ismét az aknamezőre vetem a pillantásomat. - Úgy sejtem nincs más választásunk - sóhajtok fel gondterhelten, a tarkómat vakarva, de nem tökölök tovább, bizonytalanul megindulok a csapdák felé. Ahhoz, hogy az angyalűző pecsétre vér kerüljön, annak a közelében kell megsérülnünk, szóval… - Esetleg a szélén kellene kezdenünk - tanácsolom, és habár így a logikus, már-már a hányingerrel és az ájulással küszködve lépek rá az első négyzetre, várva, honnét döfi keresztül a szívemet valami átkozott fegyver. Ám nem jön semmi.
- Azt hiszem ez bejött. Már csak az a kérdés, mi a bánatot jelent a következő szimbólum? Felismered? Angyalinak tűnik - magyarázom, próbálva a magabiztosság és profizmus látszatát eladni, több-kevesebb sikerrel. Egy kis fény jót tenne az idegeimnek.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Johnny Depp

Utolsó Poszt Kedd Jún. 26, 2018 6:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
Tőlem távol állt az az elképzelés, hogy majd mindent összeszedünk és megyünk előre, rábízva magunkat a sorsa, most még is bajba kerülünk. Hallom Amber hangját, erre pattannak fel a szemeim, közben mellettem megremeg a föld. A fejem vérzik, és amikor próbálok felállni, szédülök is. Nem áll el és nem múlik el. Mi jöhet még? Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy Ophiliának a tudtára adjam hol vagyunk, mert ahogy oldalra tekintek egy hatalmas láb készül lecsapni ránk.
- Futás!
Üvöltöm el magam, Ambert útjára engedve, én pedig oldalra gurulok, mivel még nem sikerült felállnom. Újabb földrengés mögöttem. Először guggoló helyzetből szerencsétlenkedem magam álló helyzetbe, aztán megfordulok. Egy majdnem három méter magas bronz szobor mered rám. Leginkább egy spártai harcosra emlékeztet mind az öltözék, mind a felszerelés, melyeket rá formáztak. Ugyanakkor a lélegzetem is eláll, sikerül rám ijesztenie, mert most pontosan felém irányuló kézzel próbál becélozni a lándzsájával. Egy ideig hátrálva figyelem. A pajzsán ókori mérlegre emlékeztető dísz virít. A talaj meglepően jól bírja ennek a monstrumnak az erejét, meg sem kottyant az alapzatnak hogy ez a szobor az előbb majdnem eltaposott.
- Ki tudunk menni?!
Kiáltom Ambernek, aki biztos visszafutott a lépcsőn felfelé, amerről én leestem. Ez a szobor pedig pont ott állt az oldalánál, jelenleg most háttal helyezkedik az ember nőnek, úgy tűnik engem szeretne a lándzsa hegyére kitűzni. Rossz érzésem van azzal kapcsolatban, hogy mitől kelt életre és ettől a gondolattól vezérelve odakapok a fejemhez. A vérem. Még mindig nem gyógyult be. Már jó ideje hallom én is a víz csobogását, mostanra már a földön is megjelenik, utat törve magának. Közben ismét bent reked a levegő, a szobor épp dobni készül, én megbotlok a nagy igyekezetben és hátrafelé esés közben még érzékelem a bronz lándzsa teret átszelő erejét, ahogy centikkel felettem robog bele a hátam mögötti falba, kisebb hátszelet gerjesztve menet közben. Megint a földön vagyok. Ijedten csuklok össze vissza ahogy az útjából kotródom el a szörnynek, egy ideig négykézláb manőverezve, aztán sikerül megint felállnom. Csupán a lépcső feljáróját célzom be rosszul a támolygás közben, helyette neki megyek a falnak. Bár nem nagy tempóban érkezem, így nem történik semmi, kis ideig a fal mentén haladok, míg beérem Ambert. A szobor közben a lándzsáját próbálja kiszabadítani a szemközti oldalon, látom, amikor lopva hátra tekintek. Idegesen szelem felfelé a lépcsőfokokat, már látom Ambert, de az ajtó zárva. Lehet hogy csak kívülről nyílik, vagy akár az is, hogy a csapda zárta le.
- Másik kijáratot kell találnunk.
Csupa sár vagyok, ami a víz és a földön fellelhető kosz elegye. Még pár ilyen zakó és a szobor azt fogja hinni, vele vagyok. Visszafelé kóválygok erősen a falra hagyatkozva. A szobor még az előbbi helyén, úgyhogy van időm körbenézni. Balra van egy kisebb mélyedés a falban, szerintem arra egy kijárat lehet, ami mögött megint egy folyosót lelünk. Jobbra pedig egy nagyobb termet sejtek, erre utal a falon díszelgő mérleg, ugyanez van a szobor pajzsán.
- Balra egy kijárat, jobbra egy kincses terem.
Mutogatok gyors elánnal Ambernek, tőlem választhat. Csak valamerre mozogjunk ebből a teremből, mielőtt a méretes barátunk fali díszt készít belőlünk. Vagy mielőtt elönti az egész termet a víz.
- Amíg te kinyitod valamelyik ajtót, addig én lefoglalom őt!
Számomra egyértelmű hogy a szobor a termet védi, ahogy az is, hogy a vérem életre keltette, valószínűleg egy rúna segítségével. Rossz helyen vagyunk.

avatar



☩ Reagok :
92
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Vas. Jún. 24, 2018 9:41 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




T


New York New York

Ki beszél itt erőről? Egyszerű halandóként próbálok gondolkozni, hisz én ebben vagyok jó. Nem ismerem a rúnákat, nincs különleges képességem. Így marad a tippelés. De a jelek szerint félre értette a szavaimat. Nem szívesen zuhannék le vicces padló miatt, viszont ötletemet nem osztja, így elvetem azt. Majd haladok utána, így én biztosan nem fogok lezuhanni.
-Le akarod ide rángatni?-Nézek rá kérdőn. Mondjuk igaz pontosan nem tudom ki az az Amara, hogy néz ki, hogyan kell őt elképzelni. Mesélhetnének kicsit róla, bár van egy olyan érzésem nem most fog kis előadást tartani róla Ramiél.
Közben Ophila hangját is meghallom, de nem tudom eldönteni, hogy merről is. Végül a zöld falon lendül a tekintetem. Ezek komolyan átmentek rajta? Valahogy nekem sincs túl sok kedvem egy ilyen falon átlépni. Nem is értem, hogy tehették, hisz ki tudja mi van mögötte. De a jelek szerint még élnek, különben nem hallottam volna őt… Vagy lehet, hogy én is képzelgek? Mondjuk gondolom ez a varázslatok vagy mik leginkább a természetfeletti lények ellen védekezik, hisz egy egyszerű halandó túl sok mindent nem tudna kezdene a különféle csapdákkal.
Gondolatomból Ramiél hangja zökkent ki. Ahogy felé pillantok a tekintetem csak azt látom, hogy hátra zuhan.
-RAMIÉL!-Kiáltom el magam ahogy utána sietek. A lépcső tetején megállva nézek le utána. A francba már! Azt hittem az angyalok ennél okosabbak! Bár hezitálok egy kicsit, de végül lesietek hozzá. Leérve egy pillanatra nézek csak körbe, majd leguggolok hozzá és megfordítom őt. Remek… elájult. Felpillantok a szoborra… Mondjuk még szerencse, hogy nem tört be a feje.
-Ramiél! Ébredj! Nincs most időnk szundizni. Utána annyit pihenhetsz, amennyit akarsz. Ha kell én kergetek el minden zak…-Hirtelen a szobor megmozdul és valami fura hangra leszek figyelmes. Mintha.. Basszus! Ijedten kezdem el erősebben rázni az arkot, de ha még ez sem sikerül, akkor egy pofont is lekeverek neki. Fogalmam sincs, hogy ez segít e, de hátha ettől felébred.
-Ramiél! Baj van! Nem foglak tudni felráncigálni a lépcsőn. Egyáltalán a angyalok tudnak úszni?-Bár ha ez a zárt helyiség megtelik vízzel megfulladunk. Amennyiben még nem ébredt fel megfogom a karjainál fogva és elkezdem ráncigálni a lépcső felé, megpróbálva feljebb vinni ezzel is időt nyerni.


Öltözet ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szer. Jún. 20, 2018 10:16 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


New York, New York
The Silence of the Lambs - To Alexander


A fiú szavaira enyhén félrehajtom a fejemet. Ajkaim nyitom, hogy mentegetőzzek számára, most mégsem jön semmi sem számra. Végül csak lehajtott fejemmel mosolyogva rázom meg azt. Szőke tincseim nem furakodnak előre az elegánsan megkötött fizurámból.
- Úgy értem a célzóan ártó szándékúakat, nem a… Védelemre szolgálóakat. Pontosan nem tudom, de sejtem, hogy a védelmiek épp azért védelmiek, mert valakinek ártanak. Ez csak így logikus - felelem neki mosolyogva, amíg a hátramaradt csipet-csapatot várjuk.
Frusztráló is lehetne, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok. Valójában az is, mégis gyermeteg kíváncsisággal hallgatnám, hogy mily rúnák is léteznek valójában. Mégsincs erre most időnk és nem hiszem, hogy az ifjú hajlandó is lenne nekem segíteni a jövőben. Hibáztatnánk érte? Testvéreim kiirtották faját. A helyébe én is bizonytalan lennék. A szavak semmit sem érnek. Tettekkel kell bizonyítanunk, hogy mi Ramiéllel mások vagyunk. Mi segíteni akarunk.
Az Ark hangját mégis csak tompán hallom csak.
Válaszára kószán bólintok.
- Abaddon. Tett róla, hogy senki se jusson közel a ládához. Légy elővigyázatos - nem misztifikálom túl a démont, viszont másokkal ellentétben pontosan tudom, hogy mit is jelent számára. Saját léte forog kockán és erre mindenki - főleg ő - úgy vigyáz, mint a legféltettebb kincsekre.
Ezért sem lehetünk eléggé óvatosak. Érzem, hogy az erőm nem olyan erős idebent, vajon Ramiéllel is érzi? Vagy csak velem van, mert csak egy rangnélküli vagyok?
Nem működik? Mi nem?
A hangját egyszerre hallom a fiú kérdésével együtt, ezzel összezavarva engem. Szemöldököm vonom csak finoman össze. Végül csak megadóan sóhajtok. Szavaim továbbra is élnek, hogy jobb ha vigyázunk.
- Ennek a falnak szilárdnak kellene maradnia - suttogom szinte szavaimat, értetlenül. Nem, valami nem stimmel. Mi válthatta ki, ez… Ez nincs benne a képletbe, hogy mi is ez a hely...
Kérésemnek azonban úgy tesz keresztbe, ahogy nem is szégyelli. Hiába marasztalnám, hiába rántanám vissza.
Megyek utána, kissé erélyesebbre sikeredhet odabent a visszatartásom, mert megáll. Hátam hiába vetem a falnak, visszasüppednék. Ez egy kósza gondolatot indít el bennem. Nekidőlök, de nem történik semmi. A különös massza körbeöleli alakomat, de több nem történik. Megakadok valahol félúton.
Fejemet félig hátrafordítva a percek múlásával megérzem az ark jelenlétét. Fogalmam sincs, hogy miként lehet, de egyszerűen érzem, hogy ott van a fal túloldalán. Vele vélhetőleg az ifjú leány is.
- A fejedbe? - kapom az ifjúra a tekintetem. - Nem… velünk ez… - fejemet nemlegesen rázom meg. Velünk hasonló nem tud megtörténni. Semmi sem tud… a Sötétséggen kívül bemászni a fejembe. De ez a hely épp ellene - is - épült. A túloldalról pedig Ramiél…
- Vagyis itt lehetne ellene harcolni? Ahhoz a komplett várost ki kellene üríteni - ha behoznánk ide Amarat… Ha nem működik az elmélet, akkor… Veszélyes, de… Talán újra lehetne építeni. Talán! Yefefiahnak van még hasonló építkezései valahol a világon, ahol…
~Mögöttem vagytok… Érzem a jelenléteteket... ~ még ha ez nálunk nem is lehetséges. Tekintetem visszavezetem a padlóra és az ottani rúnákra. Mintha egy mintát alkotnának…
Összegzésére most nem sóhajtok. Szó nélkül fogom meg a kezét, gyengéden. Ujjaimmal megszorítom. Erősen koncentrálok a folyosó túlsó végébe, mégis csak egy kósza légáramlatot vagyok képes generálni. Nem működik tárgymanipuláló erőm. Fejem megrázva engedem el az ifjú kezét. Nem vagyok kétségbeesve. Megpróbálok néhány falból lepergett kavics mozgatását is kivitelezni. Bárhogy is koncentrálok, legfeljebb megremeg egy-egy kavics, több nem történik. Legvégső esetben, ahogy helyünk engedi szárnyam próbálom kibontani… Sikertelenül…
- Az erőm nagy részét blokkolja valami - közlöm egyszerűen, továbbra is a padlót fésülve. Kintről tompa hangokra leszek figyelmes. Fejem újra félig hátrahajtom. - Jól vagytok? - szólok ki? A fejembe hallottam Ramiél hangját, a falon túlról is. Ez legalább működik.
Aztán hirtelen világosodom meg. Vér ellenébe aktiválódnak. Falba csapdák vannak. Vannak üres négyzetek, de ezek látszólag értelmetlenek.
- Mondd, tudsz keringőzni? - fordulok félig oldalra a vadász felé. Tekintetem érdeklődő, bizakodó. Sejtheti, hogy miért kérdezem.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3