Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Ménész Ládája - Börtönvilág
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
515
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Vas. Júl. 15, 2018 9:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
lezárt játék


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Júl. 15, 2018 4:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 1264 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
Sok kérdést hozhat fel, és még több választ, azonban ő nem panaszkodik, jól érzi magát a bőrében, még ha néha le is tudná azt idebent nyúzni, centiről centire. Anyjuk okkal ügyködött azon, hogy ne füstpamacsokat teremthessen, azokra a pokolban is rátalált volna, ha eleget keresi, biztosan talált volna olyan aljadékokat, akik némi szép szóért, vagy épp fenyegetésért cserébe bármit megtett volna, azonban ennél mégiscsak több kellett. Persze, botor dolog összehasonlítani egy angyalt és egy tengeri-pokolbeli félvért bármely szempontból. Csak annyiban hasonlítanak, hogy arcukra tekintve megtéveszthetnek elsőre az álcájukkal, azonban, míg egyiküknek a finom vonások finom tetteket takarnak, addig a másiknak mosolya mögött mindig okosabb, ha keresed azt, miben mesterkedik. A két ellenpólus, ha lehet ezt mondani rájuk, és ilyen közel egymáshoz. A Földön, odakint talán sokkal erősebb visszhangot verne akár csak az, hogy egymáshoz szólnak, és nem sértésekkel vagdalják a másikat. Talán Athan még idebent is port kavar azzal, hogy ilyesmire vetemedett, hiszen az ő családja idebent van, figyelhetik és ítélkezhetnek arról, hogy mégis mifélét művel. Ha nem is az ellenséggel paktál le, olyasvalakihez fordult segítséget kérve, akitől nem illene, leviatán mércékkel nézve. És mégis, mégis meglépte most, előtte és ha úgy hozza a sors, később is. Sosem volt merev, sosem volt olyan, mint a többiek, és talán ez tűnt fel az angyalnak is, mert abban biztos, hogy valamit láthat benne amiért foglalkozik vele. És akkor ezzel semmiféle meredekebb témát nem érint, ő csak a sorok mögé lát, túllát a vérszomjas szörnyetegen, amely mögött ott van az igazi valója, ami mindent tudni akar, aki ki akar innen jutni, és aki... aki. Nem tudja, mi az, amit az ő szeme lát, és persze kíváncsi, de mégsem a legbölcsebb kérdés az, mégis miért foglalkozik vele, talán rosszul is értelmezné és az kerekedne belőle, hogy sértve lökne oda választ. Fogalma sincs, talán majd... egy szép napon. Mohósága úgyis másfele tereli, minden egyes pillanattal többet és többet akar, mintha az állna fenn, hogy kifutnak az időből, holott, sajnos azt kell tapasztalnia, hogy abból lesz a legtöbb számukra. Egy szép, messzi napon talán csak mindketten ülnek majd, és bámulnak a semmibe, míg el nem jön valami új. Vagy maga a démon, aki messzebb költözött és a magányt választotta. Milyen szép is lenne... egy kupacban mindenki, aztán már csak nevetni kell az egészen. Vagy talán lehet pont ők döntik le a börtön falait?
- Nem is várná el, hogy megértsétek. Úgy vettem ki, ő olyan, aki ezzel nem foglalkozik. Megteremtette úgy, ahogy, és kész. Nem érdeklik a kételyek, csak úgy van, és kész – csóválja meg lágyan a fejét, hiszen nem tudja elképzelni, ahogy leülne szeretett gyermekei közé, és azt kezdené el magyarázni, mégis mit és miért tett. Nem ismeri, így csak spekulál, találgat, vagy egyenesen ferdíti úgy a történetet, ahogy neki tetszik. Az ő világában a Menny egy messzi világ volt, annak teremtényeivel, és bár nem élt a Pokolban sem, az mégis egy közelebbi és számára könnyebben érthető síkja a világnak. Aztán ki tudja, idebent volt ideje mindent átismételni, amiről valaha csak tudott, de nem gátolja azt semmi, hogy a láda egy-két emléket vagy tudást elvehetett tőle.
- Áhh! Így már érthető, miért történt mindez úgy, ahogy. Az élet már csak ilyen, egyik pillanatban azt érzed, nyeregben vagy, aztán leesel a ló túloldalán. Át tudom érezni, habár a mi lovunk igen magas volt, és a zuhanás fájdalmas. Itt ugyan nem süt a nap, de sosem lehet tudni, mi változást hoztok ti ketten – életet várna vagy csodát? Nem bolond, próbál reális lenni, de már a rezdülések elegek ahhoz, hogy a változás kész legyen. A hiba ott lehetett, hogy nem volt részletezve, mi az ára a csapdának, és hogy mit lelnek annak mélyén. Kételkedik abban, hogy az olvashatatlan feljegyzésben szerepeltek volna, csupán azt tudja elképzelni, hogy egy leírás hever ott, mi vár rájuk. És ennyi. A veszélyre nem szokásuk figyelmeztetni előre senkit sem.
- Egy angyal... milyen ironikus – gúnyos vigyor terül szét arcán, és sóhajt. Hát persze, angyalok, kire bízhatta volna ezt, ha nem rájuk. Ők pedig aztán biztos nem akarnák őket kiengedni, így a kör ezen része zárva van. De abban már bízhat, hogy őt keresik, és akkor talán, ha ügyesek, kislisszanhatnak vele együtt, a démon meg majd azt csinál idebent, amit akar. Mily szép ábránd...
- A halandók azt se veszik észre, ami az orruk előtt van – fáradt szusszanással emlékezik vissza arra, milyen volt az első értetlen pillantás vagy épp tett, mikor elkezdtek erőt adni a kezükbe. Ostobák voltak, még annál is jobban. Rég volt, talán igaz sem volt.
- Is-is. A basáskodásból lett elég, és végül az ereje is a miénk lett, kész haszon volt számunkra. Talán ekkor kezdett el Isten figyelni, amikor még erősebbek lettünk, pedig mi koránt sem kezdtünk pusztításba, mondhatni, békés létformák voltunk – azért ez elég nagy túlzás, de tekintve arra, mit műveltek az angyalok, van benne igazság, amit akár meglát akár nem. Kevesebb fejfájás lett volna talán, ha kint lettek volna a vész pillanatában. Lehet, hogy nem így állna a Föld helyzete. - Elég nehéz lehet, ha az angyaloknak az angyalokkal is meg kell közben küzdeni, ha védeni akarják őket. A családdal sosem jó szembeszegülni – nem voltak köztük harcok, apróbbak talán szájtépéssel, de ilyet. Példamutatóak is lehetnének, de sosem lesznek. Főleg nem úgy, hogy itt terpeszkednek.
Nincs ideje, és jelenleg kapacitása sem arra, hogy tovább gyűrje azt, amiről az imént beszélt. El van telve a világgal, és persze azokkal a képekkel, amikből véletlen jutott ki számára. Az ő lelki szemei, amint rávetültek a végtelen tisztaságra, akaratlanul és nem épp áldozat nélkül. Ugyan, rendbe hozza külsejét, de a fejében nem tud rendet tenni és talán nem is akar. Ez olyan dolog, amelyet talán nem is lehet. Elérte egy olyan erő, amelyről fogalma sincs, és amelyet nem tud feldolgozni. Kavarog, nem akar elmúlni, és a külső tisztulás mellett odabent is nyomasztja ez. Sosem volt ennyire... ennyire sok „jó” benne. Kissé értetlenül bámulja, ahogy távolodik, de tekintve, ő hogy ártott számára, nem lepi meg. És tényleg nem tett semmit, csak puszta lénye apró érintése elég volt hozzá, hátha még át akart volna adni neki valamit, akkor mi lett volna? Őrjöngene? Tombolna? Egyenesen vérengzeni kívánna? Fogalma sincs, mit akar látni ebből, talán semmit. Inkább térne vissza a nemrég közeli pillanathoz, a baráti villanáshoz. Jó lenne, jó lenne ha megnyugtatná? Vagy jobb lenne ha sajátjai közé vonulna vissza?
- De talán mégis akad... annak, hogy itt vagyunk... és... -nyel egy aprót. Mi értelem kell ide? Fogalma sincs, mit kellene most ebben keresnie, neki haszon, de vajon az angyalnak mi van emögött. Megint ez a kérdés, de most nincs itt a pillanat, hogy újabbakat tehessen fel.
- Szeretni. És mégi... - akadnak el szavai, amint köddé válik. Szeresse amit látott, tűnődjön... Hát eddig is ezt tette, de akkor nem volt benne ennyi minden. Nem mozgatta át ilyen mélyen. Mellkasa vadul hullámzik, mintha most belőle törne ki a düh menten, de lehet, hogy egyszerűen csak pánik, hogy örökre elűzte. Nem tudna rá válaszolni, és nem érti, hogy egyáltalán hogyan ragaszkodhat hozzá egyetlen apró része is. Nem, ez így... nem, nem lehet.
Párszor szólítja őt, de nem érzi jelenlétét már. Elment, egyelőre. Utolsónak már csak suttogja a nevét, és lepillantva látja a tollat, mint mementoját annak, hogy ez tényleg megtörtént. Leguggolva veszi fel azt, simítja végig ujjaival és a földre ülve őrzi azt kezében. Minden olyan fura, minden olyan más, mióta megérintette őt. A toll selymes, ujjaival időnként játszadozik vele, tekintete pedig a távolba mered. Szeresse. Lelki szemei előtt a világ képe táncol, és valódi lélektükreit lehunyva, apró mosoly húzódik ajkaira a látottakat pörgetve. Mégis, egyszerre viaskodik benne a jó és a rossz, keresve a tökéletes egyensúlyt.


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Júl. 01, 2018 2:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 847 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Korábban még egyszer sem vetődött fel bennem a gondolat, Atyánk vajon miért teremtett minket ilyenné? Emberivé, a halandókhoz hasonulóvá, hovatovább, szaporodásra képessé? Tán mi lettünk volna a Föld eredendő lakói, ha nem felejtődött volna belőlünk ki a lélek? Nehéz lenne elképzelni, okán annak, az arkangyalokat követőn minket is létrehozott, akkorra már jól tudván, mi „hiányzott” legelső teremtményeiből. S ha nem mi rendeltettünk eredendően a bolygó belakására, úgy mi célt szolgált humanoid testünk? Lehetnénk mi is megszállók, akár a démonok, csupán addig persze, amíg az ügyünket bevégezzük, reális, tiszteletteljes feltételek mellett. Helyette teret adott nekünk ilyenformán a könnyedebb elbukásra, és tulajdonképpen erre a vérengzésre is. Nem hibáztatom az Urat, feltevés szintjén sem merészelnék ilyesmit művelni, pusztán csak… Nem értem az indítékait a megjelenésünkkel kapcsolatban.
Arról nem is ejtve szót, mióta elhagyta a Mennyeket, s még amaz is bezárult, drasztikusan meggyengültünk. Szégyenszemre képesek vagyunk látszólag belehalni egy közönséges penge precíz szúrásába, mérgekbe, a „visszatérésig” kiszolgáltatottan bárminemű ártalomnak. Nem vagyunk többek már, mint halovány árnyékai egykori, dicső önmagunknak. Nyilvánvalóan test nélkül sem lennénk hatalmasabbak, ellenben kevésbé kiszolgáltatottak.
- Azzá tett minket. Ettől függetlenül nem értem a döntését - felelem végül, nem részletezve remélhetőleg ideiglenes gyengeségeinket. Arra sem reagálok különbül, hogy a természet rendje szerint Mammonnak is megvan a maga keresztje, noha látszólag sérthetetlen. Talán így van, talán nem, jelenleg mindenképpen előnyére válik a füstösség, s bele sem kívánok gondolni abba, miféle gátakat tudhat legyőzni a fizikai test korlátai nélkül.
Újfent felölelhetne a bosszússág, ám a láda rejtelmei kellőképpen kizökkentenek a Pestis iránt érzett mélységes megvetésemből.
- Nos, valaki mégis csak hagyott. A mennyek irattárosa segített hozzá néhány ősi, óénoki tekercshez, melyeket még ő is alig tudott elolvasni. A fontos információkat azért sikerült kihámoznia belőle, habár láthatóan pontatlanul - jegyzem meg haragvás, vagy bármiféle megvetés nélkül. Ophilia megtett minden tőle telhetőt, az információinak nagy része helyesnek is bizonyult, kivéve… Hogy nem kizárólag lélekszerű dolgok kerülhetnek a ládába, hanem minden, ami élő és gondolkodó. - Pusztán egy angyal nyithatja fel a szelencét, amennyiben más teszi, hát nem funkcionál többként, mint egy közönséges láda. Ilyenformán a halandók közé rejtve évszázadokig biztonságban, háborítatlanul volt - teszem hozzá némi bűnbánattal, mivel úgy lett volna helyes, ha ez így is marad. Mindenesetre a múlton keseregni egészen céltalan, ezt alaposan megtanultam rövides itt létem alatt Athan fivéreitől és nővéreitől.
S most már azt is, hogy miért nem ecsetelték különben az anyjuk sorsát, hollétét. Leheletnyire összehúzódnak szemhéjaim, figyelve a leviatán arcára költöző, gonoszkás mosolyt. Nyilvánvalóan élvezte az elégtételt, melyet az elmondottak alapján igazán kiérdemelt a démon, és őszintén? Nem igazán tud megrendíteni a történet, révén, még emberek közt sem volt, s még most sem olyan ritka, hogy efféle eszközökhöz folyamodjanak az őseik tisztelete és egyúttal el… takarítása érdekében. A leviatánok szülőanyja magának kereste a bajt, hataloméhsége lám, hová vezette.
- A basáskodásának kellett véget vetni, vagy inkább az erejét kellett magatokévá tenni? - billentem oldalra a fejemet gyöngéden, kíváncsian kutatva az ifjú ábrázatát, melyen az egykori szörnyeteg vérszomja ugyan fátyolosan, de visszatükröződik.
Alattomos kérdésemet ahhoz hasonulóval viszonozza, miként az embereket érintő elköteleződésem kerül terítékre. Fülem ezúttal az ellentétes vállamhoz közelít, rezzenéstelen arcizmokkal állva Athan érdeklődését.
- Az emberek számának semmi köze mindehhez. Megpróbáló olyan tekintetben, hogy az Úr már nem osztogat parancsokat, ám a halandókat védeni és terelni sohasem lehet elég nehéz - osztom meg vele legőszintébb véleményemet, elvégre ez a dolgunk. Nem arra lettünk teremtve, hogy a felhőkön ücsörögve sóhajtozzunk tehetetlenségünk végett, úgy hiszem, egy angyalnak mindig van mit tennie. Főként azoknak, akik egykor a Mennyei sereget gyarapították.
Cselekedni való még itt, ebben a világ által rég elfeledett börtönben is akad, csupán azzal nem számoltam, a kitűzött cél és a jó szándék itt sem biztosíthatja a sértetlenséget. A kontrollvesztés furcsa tettekre ösztönöz, elébb a szárnyaimat tárom ki menekvés gyanánt, kiszolgáltatva azokat a leviatán érdeklődésének, aztán olyanféle bűntudattól ösztökélve, melynek léteznie sem szabadna, hozom helyre az „aprócska” hibámat. Tollaimat persze tüstént elhúzom, amint Athan kíváncsi, mégis tartózkodó ujjai megközelítik, más sem hiányozna ugyanis, minthogy amazokat is „beszennyezze” a láda energiája. Így is elvesztette makulátlanságát, hiszen…
- Helyrehoztalak. Nem szándékosan ártottam korábban - válaszolom meg félig kiejtett, megilletődött kérdését, majd a felegyenesedésével szinkronban lépek tőle odébb, megtartva immáron a kellő, kezdeti távolságot. Nincsen szükség újabb félresikerült momentumokra. Köszönetét azért egy biccentéssel elfogadom, aztán érdeklődőn hallgatom elgondolásait az Úr döntéséről. Aligha tudnám elképzelni, hogy éppen ő ne lett volna képes elbánni velük, az erőbéli korlátoknál bizonyosan akad logikusabb, érthetőbb magyarázat is. Pusztán nem a leviatán tudatában, mint kiderül. Nem pedzegetem ettől független tovább, a kavics heves elrepülését látván úgy hiszem, jelenleg az a jobb, ha egyikünk haragja sincsen tovább táplálva.
- Igazad van - sóhajtok fel megadóan, nehezen kényszerítve magamat a félig mímelt egyetértésre. - Manapság már semminek sincsen értelme - pillantok rá kifejezéstelen, s noha másként határoztam az imént, mégis csak közelebb lépek hozzá, tenyeremet a vállára simítva. - Tűnődj inkább mindazon, amit korábban mutattam neked. Vésd az eszedbe s tanuld meg szeretni - tanácsolom, mindennemű mellékes magyarázat nélkül. Éppen így válok köddé is, egyelőre meghagyva magunkat a csendes magánynak, túl sok dolog történt túlzottan hirtelen, ugyanis. Mindösszesen egy fekete toll, amely az ifjú lábai előtt a sziklán hátramarad.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 18, 2018 8:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 1136 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
Talán épp ez a játék, ez az „optikai” csalás emeli ki a többiek közül, hogy képes úgy tűnni, mintha nem valami halandók fölött álló faj lenne. Akár. Vagy csak szimplán akaraton kívül kódolódott bele és húzza elő most, hogy nem kell félrevonulnia, miközben valaki mellette ücsörög. Felszabadult kissé a sok-sok éves némaságból, vagy épp érdektelenségből. Mint amikor a friss környezet jótékony hatása éled fel és sokkal kellemesebb arcát veszi elő immáron. Nincs tudatos ingere arra, hogy szórakozzon az angyallal – egyelőre -, annál sokkal éhesebb a tudásszomj és a kíváncsiság, még azt is megtagadja, amit szabad évei alatt ki nem hagyott volna. Mennyit tud változni még akár egy ilyen lény is, ha megfosztják mindentől, ami jó volt és kedves volt számára, valamelyest átértékelődik kissé önmaga is, akármennyire ellenállt neki világában. Nem, nem az van, hogy elpuhult, csupán annyi, hogy nem olyan önző és valamelyest nyitottabb. Mondhatni. Ha egy ember került volna be ide, talán ugyanígy viselkedne, de nem tudja nem tagadni, hogy sokkal jobb, hogy nem halandóval kell most társalognia. Azok mindig is sokkal korlátoltabbak voltak.
- Ha elég erős vagy, a hús sem hátrány. Atyátok nem tett eléggé ellenállóvá? - pillant rá, mintha ezzel fel tudná mérni, mennyit bír el a húsbörtön, mi az, ami miatt nem tekinti hasznosnak, hogy nem csak holmi jelenés. - Azért ő sem teljes mértékben sebezhetetlen, még így sem. Bizonyára van gyenge pontja még neki is, lehet épp az, amely egyelőre előny. Bár itt nem sok hasznát fogja venni, ellebeghet ide vagy oda – nevet egy aprót, ahogy elképzeli, hogyan járja be a börtönt és veszi tudomásul, hogy nincs tovább, itt van a vég sajátos formája. Ha csak ki nem szedik, úgymond újabb börtönre lelt, amely nem egy test és amit nem tud irányítani, még ha belegebed is. Ha az ark elpusztította a testét, ez a hely a lelkét is megőrli majd. Sajátos Pokol azoknak, akiket nem kívánnak a felszínre. Egy természetfeletti szemetesláda. Mindenki hozzá tesz egy kicsit és akkor talán nem lesz annyira sivár és unalmas. Vár kételkedik abban, hogy rajtuk kívül bárki tudna a létezéséről vagy épp csak arról, hogyan kell használni.
- Honnan tudtál erről a helyről? És hogy hogy működik. Kétlem, hogy a Teremtő akár egy nyomot is hagyott volna – érdeklődik, hisz kétséges az is, ő miként talált erre a megoldásra, amelynek vermébe bele is esett szépen. Noha, neki ez hasznos, a másiknak végképp egy hatalmas hiba, fordított esetben ő sem épp azért dicsekedne, milyen ügyesen rájött erre és oldotta meg a feladatot, hanem csak az kattogna benne, hogy mekkorát hibázott. De még mekkorát.
- Anyánk? Ó, hát ő.. - ocsúdik fel a kis merengésből, halovány mégis kissé gonosz mosollyal. Mennyit tud vajon? Talán az még neki sem új, hogy hogyan mozgatta őket egykoron, de akkor az már végképp ki lett törölve, mi sorsra jutott. És hogy letagadni készül-e vagy szépíteni a dolgot? Nem, koránt sem. - A drága anyánk basáskodásának véget kellett vetni. Amikor már meguntuk a parancsait.. nos, hogy fejezzem ki magam.. Feldolgoztuk, felemésztettük őt. Felfaltuk, ha így jobban érhető. Nem volt már rá szükség, és ő nem mondott volna le a játékairól, csak úgy, mert arra kérjük – miért is tette volna, bolondságnak tudhatta volna be, de esély sem volt arra, hogy megpróbálja. Nem úgy lettek ők kitalálva, hogy kedvesek legyenek, ezt akarta a démon, és ez lett a veszte. Mai napig percre pontosan fel tudna idézni mindent, de valami hang azt súgja a fejében, nem lenne ildomos kitálalni ennyire részletesen.
- Olyasmi? - emelkedik meg finoman szemöldöke, ahogy kutatóan fürkészi az arcot, mit is takar ez pontosan. Van még itt valami azon kívül, ami az egyszerű emberek fülé emeli még pluszban. A démon biztosan már üvöltené a választ. - Áhháá, így már értem. Az valóban egy elismerő teljesítmény, ismerve, mennyire szeretnek a démonok irányítani. Milyen szép, még így a világ végén is ragaszkodsz az eredeti dolgokhoz. Nem nehéz? Elvégre.. nem sok ember maradt – dől előre, hogy jobban lássa, hogy változik a szín miközben válaszol. Az apró jelekből sok mindent ki lehet olvasni, és ő mindig is szerette ezt a játékot űzni.
Talán még akkor is, amikor úgymond a fejébe betörve okoznak kis üzemzavart. Ugyan még érzi, de figyelme immáron ismét a másikra tapad. Szemei nagyra nyílnak, ahogy egyik pillanatról a másikra szárnyait mutatja, talán akaratlanul, talán direkt. Ő mindig is szerette, ha új dolog kerül a látóterébe, de ez egy olyan, amely úgymond lenyűgözi, a maga módján. Nem vágyik repülésre a szó szoros értelmében, és könnyen közlekedett odakint, mégis, ez olyan valami, amelytől a hideg rázza kissé, vagy a látvány, vagy az energia, amely benne lappang. Nyel egy aprót, ujjait pedig kinyújtva közelíti a tollak felé, megbabonázva, mintha nem is önmaga irányítana. Közben beszél, hallja is, de nem tudja megállni, ujjbegyei lágyan, aprón érinti meg, és már rántja is el, mintha félne attól, hogy ha tovább tartja ott, megharapja.
- Igen, így.. - húzódik vissza, mint aki nem is csinált semmit, ártatlan pillantással figyeli és aprókat bólint. - Én folyamatosan érzem és táplálom. A többiek.. talán rosszabbak – húzza fel a lábait, és pihenteti meg rajta kezeit. Ha menni akar, nem ugrik utána, így meglepi, ahogy mégis visszalépked hozzá. A harag ahogy jött, úgy ment is el, látszólagosan, mert fogalma sincs, belül mit érez. Ő kavarog, ami elérte, ott ül benne és nem akar moccanni. Kikaparni sem tudja, elűzni sem, halovány de érezhető és zavarja. Melyik pokolközeli lényt nem zavarná az, ha benne ül a fény? Elbambulásából az rázza fel, ahogy felé nyúl. Arcán meglepettség ül, kissé talán még megilletődve pillog az ujjakra, bebandzsít, ahogy követi, ahogy hozzáér. Ujjai hidegek, beleborzong az egészbe, és el is rántaná magát, ahogy megérzi, mire is készül, de mire bármit tehetne, már véget is ér. Értetlenkedve pillant le magára, ismét magára pislog, és vizsgálja a változást.
- Mit.. Ez most..? - fészkelődik kissé, mintha azt mérné fel, mégis mi történt vele pontosan. Megújult, mintha megtisztult volna, kívül-belül, könnyebb és könnyedebb. És persze, amit észre sem vesz, az a zavaró kis motoszkálás, amely megült benne. De inkább csak köhint egyet, és feláll, hogy kényelmesebben pillanthasson rá. Ha épp nem ettől fog majd ismét menekülni.
- Öhm.. először is köszönöm, ismét – pillant megint magára, mintha csak arra várna, a másik is megjegyezze, miként fest. - És ezt már átrágtam párszor, de talán csak az maradt ésszerű, hogy nem volt más választása. Talán tudta, hogy nem bír elbánni velünk, mert a drága szüleink a sírba vitték a titkukat. Meredek, tudom, de.. mást nem várhatok ettől. Azt gondolta itt majd megtérünk? - horkant fel gúnyosan és egy kavicsba rúg, amely messze száll. Ereje egyre jobban átjárja, már nincs fájdalom sem, vagy épp a felébredő dühe nyomja el.
- Miért büntette az Úr özönvízzel az embereket, ha nem tanultak belőle? Ohh, vagy épp valaki más – nevet fel, majd el is hallgat. - Van manapság bárminek is értelme..?


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Jún. 15, 2018 12:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 736 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]A leviatán csalódott, kiábrándult s kérlelhetetlen ábrázata könnyedén megvezethetne egy halandót, sajnálatot és szánakozást gerjeszthetne bennük, és egy momentumra még talán engem is elragad a helyzetébe való beleképzelés képessége - de csak mert én is pontosan benne vagyok. Azonban hamarost az elmémbe tódul a menetrendszerű siránkozások során felhánytorgatott „dicső” múltjuk, és megnyugtatólag konstatálom; hogy Atyám nem döntött rosszul. Az egyébként is képtelenség volna.
- Minden előny mellett ott sorakozik a hátrány. Hús-vér testünk esendőbb, ellenben a halandók között könnyebben elvegyül, mint a démon sebezhetetlen volta - bólintok egyetértésem kifejezéseképpen, habár nem érzem túlzottan helyesnek egy effajta veszedelmes lénnyel megvitatni az emberekhez történő könnyedebb hozzáférést „álruháink” által. Bár révén, rendelkezik vele, már egészen mindegy.
Csendben figyelem, miként méregeti önnön poros, megviselt ujjait, mintha azok valóban nem volnának többek puszta illúziónál, mit az anyjuk kívánsága, és nem a természet generált. Képes lehetett erre egy démon? - Hol van most a szülőanyátok? - vetődik fel bennem a kérdés, hiszen megállás nélkül emlegetik a ládában rekedt gyermekei, ellenben a hollétéről vagy a sorsáról még egyikük sem szólt. Nem akkor, mikor hallhattam volna. Meglehet, nem vesznek rólunk tudomást, ám még számukra is akadhatnak titkok, amiket nem szívesen osztanának meg velünk - véletlenül sem. Nehéz elképzelni erről a felfuvalkodott társaságról, mégis, csodák valóban léteznek.
Wallenbergről nem gondolnám, hogy az volna, arról már a fogantatása előtt tudomásunk lett volna odafent, de valamiképpen az új világrend kivetette magából, mint az emberiség történelmének fontos személyét. Nem egy halandók által választott, gyönge lelkű uralkodót, vagy az örökösödés útján trónra lépett szemfényvesztőt, hanem egy valódi, igaz embert.
- Valami olyasmi - biccentek, várván, miféle arckifejezést fog kiváltani az információk szándékos visszatartása, feltéve, amennyiben ténylegesen érdeklik a válaszok. Ennyi szórakozás még nekem is kijár. Nos, reakció vagy anélkül, önkéntesen folytatom a magyarázatot. - Képes volt elzárni magában Mammont, fajtájának egyik legerősebbjét. Effélére még sosem volt példa, pedig éonok óta figyelem az emberiséget. Az effajta különleges embereket kötelességünk védeni és a sorsuk felé egyengetni, már amíg rendelkeztünk efféle instrukciókkal. Én azért igyekszem kitartani a feladataink mellett - tekintek le magam elé, mert bár sikeredett a Pestist kiűznöm Drake testéből, azonban nem tudhatom, hogy végérvényesen, illetve, hogy milyen traumák árán. Ott kellene lennem, hogy segítsem a továbbiakban, ehelyett itt ücsörgök, beszélgetvén egy elfeledett, vérszomjas faj példányával. Hol van ebben az igyekezet?
Tán nem ott kell keressem, ahol Drake története kezdődik, vagy, amerre halad, hanem egy egészen újfajta küldetés, feladat nyomán. Tisztaságot csepegtetni a leviatánba, elköteleződést és szeretet a kinti világ iránt, mintegy biztosítékként; ha valaha is kikerülnének, ne ártsanak úgy, ahogyan eddig tervezgették. Mellékes elgondolás volt ez a külvilág bemutatása mellett, mégis olybá tűnik, megérintette valamilyen módon. Akár engem az ő világa.
Nehezen jutnak el hozzám a szavai, az ereimben mintha forró láva csorogna. A fülemben visszhangzik szívem minden értéktelen, hasztalan dobbanása, nehéz kihallanom mellette Athan megkönnyebbült, elbűvölt hangját, vagy kontrollálnom a saját ajkaimat, gondolataimat, de miként a szikla peremére húzódva a szárnyaimat bontom, mintha a testemen végigszökő angyali energia feloszlatná a tudatomra telepedett ködöt. Az sem kizárt persze, hogy a leviatán különös mód szelíd hálája vág fejbe a kifejezés elvont értelmében, ugyanis… Erre egy momentumig sem számítottam.
Feketéllő tollaimat a bosszúságom leküzdése érdekében borzolva, szárnyaimat finoman ide-oda moccintva próbálom visszanyerni magam felett az irányítást, mely végül egy újabb arcdörgölés után következik be. Hellyel-közzel.
- Amióta itt vagyok, éreztem ezt a… féktelen dühöt, haragot, de eddig megküzdöttem vele. Ám most… Így éreztek? - nyögöm ki erőtlen hangon a kérdést, visszavezetve az idő közben letelepedő leviatánra a tekintetemet. Külleme cseppet sem bizalomgerjesztő, fekete vére az arcára tapadt kosszal vegyül, szakadt ruháiban szinte már-már elesettnek hat. Hiába az Úr által jogosan száműzött lény, nem vélem helyesnek azt, hogy ártottam neki. Ahogyan. Ártottam neki.
Mély sóhajjal sétálok vissza hozzá, felhagyva ösztönös vágyammal a menekülés iránt, majd homlokára tapasztva mutató-és középső ujjamat, újfent a terveimnek ellenkezve használom a mágiámat arra, hogy külsőleg rendbe tegyem. Talán a fáradalmaira is gyógyír lehet a ténykedésem, nem tudhatom.
Nem szólalok meg, amennyiben ő sem, ellenben odébb lépdelve néhányat, a földre tapasztom a pillantásomat, egyik szemöldökömet pedig megemelem, nem leplezve kínlódásomat a kialakult helyzettel kapcsolatban. Hosszú momentumokig ácsorgok így, mielőtt összeszedvén gondolataimat, ismét szóra nyitnám az ajkaimat.
- Az utóbbi percekben megélt tapasztalatok alapján nem mondhatom, hogy ez a világ nem egy büntetés, de… Miért büntetne titeket az Úr, kockáztatván a szabadulásotokat, ahelyett, hogy elpusztított volna benneteket? - teszem fel a vélhetően költőinek bélyegzett kérdést, amely egy jóval korábbi kijelentésére reflektálás. Megkésett talán, mégis egyszerűbb róla értekezni, mint az iménti kontrollvesztésemről.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Csüt. Jún. 07, 2018 8:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 1077 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
- De nyilván ez volt a cél. Mármint, amikor ezt a vacakot alkották. Ha lenne benne valami változás, olyan, amely kicsit hasonlítana a kinti világhoz, akkor még élvezni is lehetne. Nem lenne.. büntetés – ezt olyan arccal mondja, mint amikor a gyerek arról panaszkodik, hogy az anyja szobafogságra ítélte, hogy tanuljon az esetből, azonban ő ezt nem így érzi. Ha arca és egész lényege nem lenne a börtön által viseletes, akkor el is lehetne hinni, hogy csak ennyi lenne a gondja. De tekintetében ott van, hogy több van ennél, ez egy olyan sérelem, amit még olyan érvekkel sem lehetne ellágyítani, amik valóban igazak, megtámadhatatlanok. Nem, ezt sosem felejti el, akkor sem, ha kikerül. Sosem. Ezzel persze kéz a kézben jár a hely gyűlölete is, amelyet akár a felszabadult energiákkal, még megtépázva is, de akár kényelmessé is varázsolhattak volna. Gondolt már rá ókor-ókor, hogy ha talán több erőt szenteltek volna annak, mint a haragnak és a szabadulásnak, lehet nem lenne ilyen kopár, lehetne akár egy kényelmes oázis, zárt ugyan, de a fűben kellemesebb fetrengeni, mint a kavicsokon. Elhessegeti a gondolatait, hiszen mit sem ér egyedül, és nem is akar semmit sem tenni, akármennyire képes arra, hogy átgondolva a legreálisabb döntést hozza, vagy épp a legkedvezőbbet, a gőg vagy épp haragtartása ilyesmit nem enged. Ő sem tökéletes, még ha anyjának az is volt a célja, hogy mindegyik teremtményét annak alkossa.
- Még ha az néha hasznosabbnak bizonyul – vonja meg kissé a vállát, elvégre, abban az alakban könnyedebben száll meg egy embert, és irányítja, mint mágiát vagy épp fondorlatokat használna. Érdekes gondolat, ámbár érzi, hogy az angyal, vagy bármely tiszta lény nemigen lenne jó társ arra, hogy megvitassák az emberi megszállás előnyeit és hátrányait. Sőt. Ebben azonban legalább egyet tudnak érteni.
- Anyánk is ezért nyúlt ehhez a külsőhöz inkább. Könnyedebb mint szörnyetegnek vagy akármi másnak lenni. Egy jó álruha vagy hogy kell hívni – emeli meg kezét, és megforgatva vizsgálja ujjait, mintha sosem látta volna azokat és inkább azt várná, hogy karmos ujjakban végződne inkább, mint a mostani állapota, vagy akármi saját magán. Fogalma sincs, mit keres, csak talán egy kósza kit bolondság volt, így le is engedi, és saját maga helyett inkább a másikra figyel. Jól gondolta, amit gondolt, még így, teljesen ismeretlenül is eltalálta és jól következtette ki a másik észjárását. Vagy valami olyasmi. Ő is ilyesmit tett volna, bár nehezen képzeli el, hogy létezne olyan halandó az életében, akit ilyen esetben inkább megkímélne, mintsem elpusztítana, azonban lehet, hogy az angyaloknak vannak ilyesfajta megmozdulásai, vagy épp favoritjai, akikre úgy tekintenek, hogy mindennél előbbre van. Épp lehet, hogy ez titkos dolog, úgy képzeli, hogy nekik épp pártatlannak kellene lenniük, és ilyesmi kilengés nem épp.. etikus. Hah, de neki nem számít.
- Ó! Miért, ki ő? Valami uralkodó talán, vagy olyasmi, aki ebben a.. megváltozott világban valami nagy dolgot képes megtenni? - érdeklődik ismét, mert kíváncsi, mi az, amely miatt tényleg ennyivel előrébb van, mint mondjuk egy olyan halandó, akire teljesen véletlenszerűen mutat rá. Mi lehet az, ami ott kiemel valakit? Nem hiszi, hogy a vagyon, vagy épp annak olyan fajtája, ami annak idején aranyban, seregben, vagy épp hatalmas kastélyokban mutatkozott ki, vagy bármiben, amely nem volt szükséges a túléléshez, csak épp a kényelemhez. Kicsit maradi tippjei akadnak, de ezen talán változtat azután, ha megkapja a kis csomagot, amely a másik emlékeit képzik.
Vagy valami olyasmi..
Az, hogy ő megpróbálta lezárni elméjének azt a részét, amelyben a saját kis mocskos tettei pihentek, egy dolog. Ebből ha képek nem is, de úgy néz ki, szivárgott valami. Nem tudja azt sem, láthatott-e valamit, hiszen ő csak arra koncentrált, amelyet vetített és amely az elején olyan adrenalinlöket volt, hogy szinte úgy érzi, fekete szíve kiszakad a mellkasából örömében. Lehet, hogy most fogalma sincs, mit is látott, vagy épp ha látott is, az tényleg nem-e a sajátja. Talán később, amikor ismét némán mered majd maga elé, akkor ugranak be valamik, villanások, amely lehet nem lesz kellemes számára. Elvégre, azt mondta, nem maradt nyoma semminek sem, így kicsit talán sokkoló lehet, milyenek is voltak ők valójában, nem azok, akik mostanra lettek. Nagy sóhajt vesz végül, és próbálja elcsendesíteni elméjét, amely még mindig nem nyugszik teljesen. Nem csodálja, őt tiszta erő, mennyei energia maximum akkor érhette, ha egy angyal – undorral vagy anélkül -, vagy maga az Isten gondolt rá. És akkor még ez merész gondolat.
- Olyat, amit eddig sosem.. Tisztaságot.. fényt.. - nem mintha ezzel hatalmas probléma lenne, idebent a semmi mellé elférne igazándiból, csak ne fájt volna, még ha csak egy pillanatra is. Olyan volt az, amelyet egyhamar nem felejt el. Tekintete immáron tisztán vetődik arcára, látja a haragot, látja azt, hogy ami még nemrég oly barátságos volt tekintetében, most inkább undor és gyűlölet. Nem látszik rajta szomorúság, épphogy inkább értetlenség tükröződik a kissé megkínzott arcon. Nem érti ezt a dühöt, ő most – talán életében nem olyan sokadszorra -, nem tett semmi rosszat, csak falta az emlékeit. Talán ez a hevessége az, amely kihozta..? Némán bólint elsőre, és nem moccan, még ha a másik el is húzódik. Még nem.
- Amiket mutattál. Azok.. a magas épületek, az emberek, az, hogy repültek..! Azt mondom, ennyit megért. Ezek olyanok amiket elképzelni sem tudtam, soha, soha nem jutottam volna el ide – a fájdalom eltűnt, arca ismét vidám és érdeklődő, az előbbiek után és az angyali ábrázattal szemben már-már kissé váratlan. Még mindig zubog a fejében minden, de most egyre messzebbről szól felé. Vagy netán.. hatott rá valamennyit?
- Értem.. értem.. - bólint, majd fejét felkapva pillant rá. Nem mintha most meg is akarná ismételni a dolgot persze, most azonnal nem, de később simán benne lenne.
- Hé! Én.. Jó, értem. Lehet, hogy elértél egy olyan pontot.. bennem – ezt kissé furcsán ejti ki – amely rád nem volt épp kellemes hatással. Nem mutatsz, értem én, de.. nem fertőzök meg semmi. Nekem fájt az, ahogy a te mennyei energiád elért, miért gondolod azt, hogy neked nem lehet gondod attól, ami bennem van? Akaratlanul történt, ha emiatt vádolsz, ám legyen. De ha kicsit most magadba nézel, rájöhetsz, hogy nem én voltam, és inkább nekem kellene egy fa tetejéről fújnom rád. Menj vagy maradj, én azonban... - kicsit vacillál, talán maga sem érti, miért mond ilyeneket és talán ezt ő is látja, hogy most mennyivel.. szelídebb – hálás vagyok amiért ennyit is megmutattál – nem kéri semmire, nem könyörög, még ha valahol bent, a benne megrekedt dolog erre is akarja őt kérni. Csak némán figyeli, és visszaül a sziklára. Tagadhatatlanul fáradtabb, mint az egész elején.


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 9:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 683 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]A leviatán lemondó sóhajba bújtatott szánakozása a jelen változásának minőségével kapcsolatban pusztán haloványan készteti emelkedésre a szemöldökeimet. S inkább nem is kommentálom, révén, ha fel lehet fedezni a láda egyik ideiglenesen pozitív oldalát, az éppen ez. Nincs szembesülés a változással, az állandó vérontással, a halállal, a halandók szenvedésével, nem hoz minden nap új akadályt, egy problémát, amelynek oltárán számtalan dolgot, _embert_ kell feláldoznunk, és mégis… Egy-két napig nyugalommal kecsegtet, hosszabbtávon inkább bosszant a tehetetlenség.
Gondolataim közül Athan furcsa tapogatózása és szavai rántanak fel, amelyek már mélyebb árkokat képesek vésni a homlokom bőrébe. Vajh miféle választ remél? Képtelen vagyok halandó szemmel ítélkezni, s ennek fényében úgy hiszem, lényegtelen is, amit gondolok.
- Nyilván elfogadhatóbbak, mint egy agresszív és modortalan füstgomolyag - jelentem ki végül, aprót bólintva a felismerés mellé. Tulajdonképpen nem mond bolondságot, nehéz volna az emberekkel együttdolgozni, ha még a fajtájuk illúziója sem volna meg, illetve az abból fakadó óhatatlan bizalmuk. Elég visszagondolnom Drake-re, rögvest másképpen viseltetett az irányomba a szárnyaim előbukkanásával. És lássuk be, még nekem is rokonszenvesebbé lett az ifjú leviatán, miként időről-időre leképezve önnön, a halandóktól csent mimikámat, magának is életteljesebb, barátságosabb arcot kölcsönöz.
Leszűrvén tehát a velem szemben ülő szavaiban rejtező igazságot és hasznot, eltökélem magamat, hogy csupán a legszükségesebb alkalmakkor fogom angyali voltom eme csekély emlékeztetőjét az emberek előtt használni a jövőben. És ha már a halandók javára történő áldozatokról van szó…
- Fontos, igen - biccentek Wallenberggel kapcsolatban, gondolkodás és kérdések nélkül. Pedig nem minden testvérem értett volna velem egyet, ám ők nem is látják át azt, amit én. A megkérdőjelezhető döntések alatt szunnyadó, színtiszta lelket, vagy éppen a vezért, akire szüksége van a városának - az emberiségnek. Az egyént, akinek a kitartása és eltökéltsége kikövetelte magának az elköteleződésemet, óhatatlanul, szavak nélkül. Kétségtelenül fontos lélek, és… barát. - A kinti világ nem engedheti meg magának, hogy ilyen embereket elveszejtsen - teszem hozzá magyarázat gyanánt, majd egy mélyebb szusszanással ellazítom a tudatomat, hogy mindinkább az emlékeim megosztására koncentrálhassak, s ne tépődjön az elmém a visszavágyódástól.
Futólagos mosollyal pecsételem meg Athan utolsó kérdését, összetéveszthetetlenül sugallva felé a választ, majd érintéseim nyomán libabőrössé vált arcára tapasztva tenyereimet, megmutatom számára a külvilág mindennemű újdonságát és vívmányát.
Legalábbis ez volt az eredeti célunk, csakhogy a levetítendő képek egyre inkább kezdenek kicsúszni a kezeim közül, Ophilia hangja mellé pedig a tengeri szörny gyermekének üvöltése szűrődik. Tisztában vagyok vele, hogy akaratomon kívül bántom, okozok neki kárt és fájdalmat, mégis, hiába látom az orrjárataiból s a füleiből előserkenő, feketéllő vért, hiába éreztem a karjaimon szoruló ujjakat, képtelen vagyok belátni, holmi kevés köze volt az elméink megosztásának kisiklásához. Feszengés és düh jár át, talán még csalódottság is, ami pusztán akkor enyhül, miként belém kapaszkodva Athan is a lábaira áll. Abban a momentumban szembesülök igazán a nyúzott, maszatos és a korábbi fájdalmak leheletnyi emlékeit még magán hordozó ábrázattal.
- Érezted? Mégis mit? - kapok a tudatomhoz néhány másodperc képszakadása végett, igyekezve legyűrni magamban az irracionális haragvást. A kellemetlen forróságot, ami miatt akaratlanul is levegő után kapok, s amely ismételten zsibongó legyek módjára kísérli meg magáévá tenni az elmémet. Uram, adj erőt…
- Élvezetes…? - lehelem kétkedően, kiábrándultan és egyben értetlenül, mert egyik kézről engem is megpróbált tudataink olybá tűnik összeegyeztethetetlen kapcsolódása, ám őbenne is éppúgy okozott károkat. Látszólag.
Egyik tenyeremmel végigdörgölve az arcomat kísérlem meg tisztulásra bírni a koponyámat, hátha akkor könnyebben megérthetem, mi zajlott le az imént, s miért olyan felszabadult a leviatán, de az utóbbi kérdéséig szinte lehetetlennek hat a vállalkozás. Ellenben Ophilia… A hangja…
~Húgom, bár tudhatnék segíteni. A láda magával ragadott. Phanuelben megbízhatsz.~ Nehézkesen tudom összekaparni az erőmet arra, hogy érthető gondolatokkal s egyáltalában válaszolhassak testvérem segélykérésére. Csupán remélni merhetem, hogy nem esett nagy baja.
- Hallottad te is? - ostoba kérdés. - Az egyik testvérem. A Mennyek irattárosa volt, míg alá nem szállt a Földre - magyarázom kéretlenül, hiszen amíg róla beszélek, addig sem koncentrálok a fejemben zajongó dühödt hangokra.
- Többet nem mutathatok neked. S nem is akarok - szögezem le végezetül, újabb lépéseket hátrálva tőle, mielőtt kibontanám a szárnyaimat. Meglehet, nem kívántam effélére pazarolni az erőmet, ám most úgy érzem, a lehető leghamarabb kell távol kerülnöm tőle s a fajtájától.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 3:04 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 1280 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
Most is kattognak odabent a fogaskerekek. Ide figyel, rá fókuszál, de mellette megannyi kis dolog fut, szaladgál vagy épp pihen elméjében. Mintha sose akarna pihenni. Egy halandó ebbe már talán beleőrült volna, vagy olyan heves fejgörcsben lenne része, hogy nem bírna létezni sem. Szerencsére ahogy lénye egésze, úgy kobakja is, főleg a benne található dolgok is fejlődtek és váltak a természet fölötti szintjére, nem ragadt le, mindig igyekezett felvenni a ritmust és az észjárás azon fajtáját, amely akkor a könnyed lavírozást eredményezte. És persze idebent is tenné, ha lenne min és mit, azonban megrekedve csak átrágni tudja a múltat, ha épp nem azon fantáziál, ami a jövőt jelentheti talán. Merthogy szokott. Ha épp valamelyik testvére felbosszantja, leül, és azt képzeli, tágas mezőn, derékig érő fűben és kellemes szellőben ücsörög. Máskor, a kiszáradt mederbe, amely inkább csak mélyedés, tengert lát, vagy egyszerűen egy olyan eseménybe költözik vissza fejben, amely számára tetszetős, és fontos. Az, hogy ez mennyire egészséges, fogalma sincs, abban azonban biztos, hogy jobb mint a kesergés és most itt ülhet, épp kobakkal és feltöltheti.
- Körülöttünk mostanság nem fog, minden egyes „nap” azt várom, hátha valahol, valami.. De eddig csak ti vagytok a változók. Szörnyű – sóhajt, mintha arra vágyna, sajnálják meg, babusgassák, amiért ezt kellett kibírnia idáig, az új vendégekig, a tényleges változóig. Persze nem kér ilyet, már rég nem is bosszankodott ezen igazán, inkább csak kicsit játszik a szavakkal és a mimikával. Néha, ha a másik figyel erre, homlokát próbálja úgy ráncolni, vagy épp ajkai kanyarodnak hasonló irányba. Nem tudatos, teste épp most veti le a merev és szoborszerű vonásokat, tölti fel ha nem is emberi, de emberinek tűnő tükréből. Ahogy azt is eltanulta, hogyan vicsorogjon, mint az őrültek, vagy épp melyik az a pillantás, amivel némán tudatja, ő most már nem akar egy szót sem hallani többé. Vagy csak addig, míg újra nem lesz hozzá kedve. Ha néha valaki épp rájön, hogy tegyenek valamit a semmi ellen és csináljanak úgy, mint akiknek van idebent feladatuk, a szenvedés tökéletes álcájával bújik ki alóla, hisz tudja, felesleges.
- Hmmm – mintha csak most fedezné fel, miben is él, úgy fogja magát, de végül leereszti kezeit és szórakozottan vonja meg a vállát. - Nem feltétlen, viszont.. határozottan jobban mutat, mint a semmi. Elvégre, emberi szemnek kívánatosak. Vagy tévedek? - ki tudja már manapság, mi az, amit annak tekintenek. Az biztos, hogy mikor körbe volt velük véve, igencsak kihasználta, hogy nem csak egy füstcsomó, hanem épp olyan, akit meg lehet érinteni. És fordítva is igaz. Néha igenis kellenek a kezek minden mágia mentesen, hiszen mindent az sem pótol. Sőt..
- Ezt jó hallani – húzza ki magát, örvendezve, hogy elismerte ilyen rövid idő alatt egy jellemvonását. Nem az egészet, de több, mint a semmi. Mondjuk, ha csukott szemmel élt volna, az ő érkezésüket akkor is megérezte volna, ez azonban most mégis más tészta.
- Óóóó hát ez tényleg ostoba tett volt – mintha tényleg érdekelné, hogyan cseszte el az életét a démon, és mulatva azon, hogy lám, lehet ekkora hatalma és hosszú élete, mégis néha azt sem tudja, mit dönt.
- Fontos halandó lehetett, ha nem ölted meg a démonnal együtt. Nemde? - veszi ki a lényeget a dologból, hisz valljuk be, egy lélek a sok kínra váró ellen alacsony ár lenne, de ő megkímélte, így olyasvalaki lehet, akiért igenis kár, még ezer démon fekete masszája is. Mégis, picit hálás. Mert ok okozati viszony, ha az a botor nem kaszaboltatja fel magát, nem költözik a halandóba, és nem kell kirángatnia belőle, ő pedig most ülhetne itt, hallgathatna semmit vagy épp újabb kesergéseket, és szép lassan lehet, de csak lehet, hogy tényleg beleőrülne. Majd ad neki egy pacsit cserébe egyszer.
- Áhh, nem hiszem, hogy olyan veszélyes mutatvány lenne. Ha találkoztál a gonosszal, ez csak egy lesz majd a többi mögött – hát, mégis azért más a felállás, de minek kárognak feleslegesen, még a végén elriasztaná, elvenné a kedvet, amely ide vezette, és akkor rághatná magát, hogy miért kellett kinyitnia a száját. Nem, jó lesz, vagyis.. „jó” és kivárja, mi lesz a kis játék vége.
- Áldott leszek a végére? - nevet a dolgon, majd elcsendesülve figyel, ahogy az eddiginél jóval személyesebb közelségbe kerülnek. Nem hozza zavarba, annyira arra figyel, hogy tudásszomját oltsák, és már nem is szűz, hogy ilyesmi zavarba hozza, még úgy is, hogy az illető épp egy mennyei teremtmény. Az érintés azonban már más. Bőre, amint az ujjai hozzáérnek, apró libabőrrel borítódnak be, ő pedig kelletlenül egykor szebb időket látott rongyába kap bele. Egy nagy sóhaj és a szemeit lehunyva adja át magát az utazásnak..
Fel tudna kiáltani, örömében. Az első képek láttán teste összerezzen, mintha attól tartani, hogy amit lát, el is éri őt, átgázol rakta, azonban még annyira sincs ideje, hogy lelki szemei előtti képeket úgymond „megérintse”. Sima ügy, fut át a gondolatain, miközben az idő, a hiányzó és eddig nem ismert kockák a helyükre kerülnek. Nem érez semmit, nem éri el semmi. Talán ennyi is az egész. Arca vidám mosolyban pihen, lehunyt szemhéjai alatt sebesen mozgatja azokat, mintha álmodna és épp most érne az izgalmas részhez. És valóban..
Ahogy a képek elsötétednek, és a filmszalag, mely eddig békés dokumentumot vetített, átvált az éjjeli borzongás műsorába. Arcáról eltűnik a mosoly, noha nem azért, mert a látvány bántaná, inkább az elméjében feltörő zsongás és csengés az, amely zavarni kezdi kissé. Sosem érintkezett angyallal de még annak ivadékával sem. Ez a tisztaság, ez az erő.. Ahogy Cassael küzd a jóért, ő is egyre feszültebben tartja magát. Az eddig kapaszkodó kéz szorít, ajkai megnyílnak, mintha kitörni készülne belőle egy-egy szó, kérdés, és mikor kalauza erejét megerősítve terelgeti a rémképeket valami  más felé, valami szebb felé.. Sehol egy holt, sehol egy rég elmúlt esemény visszhangja, a sötétségből felfelé ível..
És lám, amint a mennyei fény betöltő őket, vagy épp annak puszta emléke, egyszeriben kiált fel, fájdalmasan, elfeledve a tudásvágyat, mindent, amit csak akart. Mintha még a Mennyek emléke se engedné azt, hogy ő tudhasson róla, mintha..
- Elég.. - suttog csupán, meglepően, hogy előbb mekkora hangja volt, és a kapcsolat megszakad. Hogy kérésre vagy épp nélküle..
Nem figyel rá, kezeit a fülei tapasztja, amelyből és természetesen orrnyílásaiból szivárogni kezd fekete vére. Fejét meg megrázza, mint aki egy idegesítő rovart készülne elűzni, aki undok muzsikáját a fülébe dünnyögi. Az angyal még pöröl vele, ő pedig felkapva fejét, szemhéjait szinte erővel felfeszítve bámul rá, és ha, mintha még ott csillant volna tekintete mélyén az a mennyei fény, amelyet előrántott.
- Elég! Hagyd abba! Hagyd... - saját hajába markol, immáron szavait ősi nyelven mormolja, míg új emlékei között el nem hallgatnak kínzó harsonái. Zihálva ereszti le a kezét, és míg Cassael dühös, addig láthatóan ő volt az, akinek kellemetlenebbül sikerült a találkozása.
- Én nem.. én – arca, és az előbb tartott nyakán még ott pihen a mocskos vér, de kezeivel a másik után kap, belekapaszkodik és úgy húzza fel magát, mintha még ez is megerőltető lenne számára. Egyszerre a túlvilági fennköltség eltűnt, és azt mutatja, még ha röpke ideig is, hogy megsínylett mindent idebent.
- Nem volt fondorlat – nyögi ki, immáron saját lábain állva, elengedve, levegőhöz jutva. - Nincs vád, nincs semmi. Ez.. ez itt  – bök a fejére, mintha a bőrén keresztül belelátna. - Fogalmam sincs, mit csináltam.. Cassael, nem tudom mi volt ez! Hallottam.. éreztem.. még most is.. - immáron ismét saját mellkasát tapintja, láthatóan, ami az angyalban haragot okozott, benne a fáradtság jeleit és az értetlenkedést. Hogy életében talán először nem tudja, nem talál rá szavakat. Hogy tudatlan.
- De be kell vallanom.. sok mindent megéltem már.. de ez.. ez eddig.. Legélvezetesebb? - palástolja azt a pillanatnyi ijedtséget, amely betöltötte. Vagy el sem érte. Fogalma sincs, hagyja hisztizni, míg ő kifújja magát. - Ki volt az a hang..?


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Jún. 01, 2018 7:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 1042 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Athan szavait hallgatván tulajdonképpen nem is vehető csodaszámba a tény, mindük közül az ő elméje maradt a legépebb idebent, évszázados kihívásokon és kínokon éleződvén. Gondolkodása előrelátó, bizakodó, s nem utolsó sorban rugalmas, olyasféle jellemvonásokkal bír, mellyel mi, angyalok ritkán, hacsak egyáltalán nem. Tán ennek köszönhetően nem keseredett bele a bezártságba, ezért látja változatlanul a „lelki” szemei előtt lebegni a kijutásuk napját, mert nem hisz a véglegességben. És bármily kellemetlen is legyen beismerni, eme jellemvonásáért pusztán csodálni tudhatom.
- Meglehet, így lesz egykoron. Addig is egyszerűbb ehhez ragaszkodni, mikor minden más rohamos léptékben változik körülöttünk, bennünk - vallom meg őszintén, ugyanis valóban, túl sok minden borult meg ahhoz a létezésünk rendjében, semmint, hogy újabb ostromlásoknak engedjünk. Persze megeshet, hónapok, évek, évtizedek változatlansága végett a börtönvilágban éppen úgy fogok szomjazni minden aprónyi változást, amiként azt az előttem ücsörgő leviatán teszi. De, ahogyan a halandók mondják, ez még a jövő muzsikája.
Leheletnyire emelkedő szemöldökökkel figyelem, miként tapogatja le mellkasát az ifjú, szemléltetvén mindazon ismérveit és előnyeit, amelyekkel Mammon jelenleg nem bír. Kissé szaggatottan mozogva lepillantok magamra, majd ujjbegyeimmel óvatosan megböködöm evilági testem ruhával fedett valóját a szívem magasságában.
- Mitől volna ez előnyösebb? Sebezhetővé és korlátozottá tesz minket a hús és a bőr - értetlenségtől teljes tekintetemet visszaemelem Athanra, nem különösebben foglalkozva mondanivalójának második felével. Ha egyszer bármi bűnbe visz, annak bizonyosan köze lesz az emberiséghez, és a megmentésükre tett kísérleteimhez, ám ezt nem kívánom senki orrára kötni. Főként, még önmagamnak is nehéz beismerni.
Újonnan megfogalmazott kérdése mindeközben kétkedő, habár szelíd mosolyra kanyarintja ajkaimat, elfeledtetvén velem a kényes érzeteket.
- Kötve hinném, hogy bármi elkerülhetné a figyelmedet, Athan - jegyzem meg leheletnyi játékosságot csempészve a hangomba, hiszen mióta volt „szerencsém” „megismerni” a családját, nyilvánvaló a számomra, hogy az elvonultsága és a látszólagos magába fordulása közel sem egyenlő a közönyével és az érdektelenségével. Nem, inkább hasonlít egy mozdulatlan papíroshoz, ami felett bizonyos időközönként tintát csepegtetnek. Amennyiben ide-oda mozgolódna, nem tudhatná magába szívni a lecsepegtetett tinta egészét; amennyiben az ifjú leviatán egyébbe is energiát fektetne, mint a megfigyelés, úgy lemaradna a börtönükként funkcionáló világ legapróbb rezdüléseiről. - Odakint egy halandó testét használta. Az ő felszabadítása és megmentése érdekében kívántam ide száműzni a démont, akiből a porhüvelye nélkül egyszerű füst maradt hátra. Hát így - felelem könnyedén, elvégre nincsen mit titkolnom. - A valódi testétől két arkangyal fosztotta meg, mihelyst kihívta őket maga ellen az ostoba - íriszeimet oldalvást vetve igyekszem elnyomni ábrázatomon egy csúfondáros mosolyt, mert mások balszerencséjén derülni cseppet sem helyénvaló cselekedet.
Igyekszem minél hamarabb elkergetni tudatomból a már-már bűnösnek bélyegezhető gondolatokat, ami bizony igénybe veszi a koncentrációm jelentős részét, így, mi a démonokat és a csótányként történő fennmaradásukat illeti, pusztán kelletlenül bólintok. Remélhetőleg az emberiség az Úr közbeavatkozása nélkül is lábra áll majdan…
- Nemsoká meglátod, mi mindenre vitte még a halandókat a leleményük - feltéve, ha beleegyezik a nem éppen hétköznapi bemutatóba, habár magabiztosságát látván nincs bennem túl sok kétely a döntését tekintve. Sőt mi több, önkéntelen ijesztgetéseim tompán koppannak le róla, cserébe a sajátjait veti rám. Be kell látnom, azzal magam sem számoltam, hogy tán angyali tudatom hatással lehet az övére, de hasonló módon az ő, félig démoni, félig a tengeri szörnyből kovácsolódott elméje ugyanúgy befolyásolhatja az enyémet. Nos, kétségtelenül izgalmas momentumoknak nézünk elébe.
- Nem te lennél az első a világban, kinek mocskos tetteit utolérte a figyelmem. Habár csakugyan az első leviatán… Elválik, miképpen viseljük egymást - bólintok egyet, miként beleegyezését adta a procedúrába. Mielőtt azonban még bármit tennék, közelebb helyezkedek hozzá. Centiről-centire araszolok előre az ülőhelyünkül szolgáló szikla egyenetlen, göröngyös felszínén, egészen addig, amíg térdeink egymásnak nem simulnak végül. Ekkor megemelem a kezeimet, tenyereimet pedig Athan állkapcsának vonalán pihentetem meg úgy, hogy ujjaim egyaránt érintsék a nyakát, a fülét és az orcáit. Mihelyst megteremtettem magunk között a fizikai kapcsolatot, úgy nincs más hátra, minthogy elméink is összeolvadjanak arra a néhány pillanatra, netán percre, míg leperegnek előtte az új világot érintő emlékeim. Íriszeim az övéire tapadnak, majd kékesen felfénylenek, közvetlenül azelőtt, hogy szemhéjaim lecsukódnának. Amint ez megtörténik, a leviatán tudatában változatos képek, jelenetek kezdenek felvillanni. Egészen a középkor hanyatlásától peregnek az emléknyomok; a legelső fegyverről, a változatos ruhákról, az első autóról, majd repülőről, a különböző ételeken át a még sokrétűbb intézményeken keresztül a történelem fontos személyeiig sok minden sorra kerül. Az angyalok pusztítása sem marad leplezett, amiképpen számos testvérem vagy démon leölése is befészkelődik a sorok közé. Romos épületek között esik áldozatul néhány halandó az egyik harcos keze által, s mégis, percek múltán feltámadnak, miként lelkeik csapdába estek a világban.
A felsejlő momentumok egyre véresebb jelenetekig gyűrűznek, felnégyelt angyalok csüngnek New York városának falain, vagy éppen megszállt halandók lehelik ki lelküket az angyalpengémre nyársalódva. Egyre sötétebbé és iszonytatóbbá válik a tudatom, mintha azt vajmi láthatatlan erő kívánná a kárhozatba rántani, így hát szemeimet összeszorítva immáron minden erőmmel a tisztaságba és a harmóniába igyekszem kapaszkodni, semmint az emlékek megosztásába. S abban a pillanatban a Mennyország minden világosságával és méltóságával beragyogja az elméinket, harsogja az üdvösséget s dicsőíti az édenkert mindennemű csodáját. A Tudás fája kivirágzik, a Gihon vize ezüstösen csillan, a benne nyugvó lelkek pedig örömódájukat zengik az örök jólétnek s a Mindenható kegyességének adózva.
~Cassael… Cass… kérlek, segíts. Szükségem van rád.~ Ophilia hangja...
Ekkor pattannak fel a szemhéjaim, és rándulnak el a kezeim az előttem ücsörgő arcától.
Feszengően kapkodva orromon keresztül a levegőt, a homlokomat ráncolva méregetem a leviatánt, ugyanis meggyőződésem, hogy ő igyekezte mindenáron befolyásolni a tudatomat, s nem holmi véletlenségből süllyedtem egyre mélyebbre és mélyebbre a saját mocskaimban. Éppúgy nem hiába adtam számára betekintőt a szent Birodalomba, hová a kárhozott lények a lábukat sem érinthetik, nemhogy saját szemeikkel lássák amannak csodáit. És Ophilia... Valóban ő szólt hozzám, vagy ez is vajmi aljas trükk volna?
- Miféle fondorlat volt ez? Az emlékeimet ajánlottam, nem a rontásodat kívántam - förmedek rá visszafogott hangon, miközben visszaidézem magunk közé a tisztes távolságot. Újabb szavai még inkább bizonyítják ártó szándékát, így hát magamból kikelve állok fel a sziklán, készen arra, hogy elhagyjam mérgező társaságát.
- S most ezek a vádak… Cseppet sem erre utaltam. Ezért vagy itt, s keresed a társaságomat, nem igaz? Hogy éppen olyan korrupttá tegyél, mint ezt a sivár, szánni való világot, amit minden centijében körülleng a mágiátok - pillantok le rá dühödten, érezvén, hogy felháborodásom nem kiváltképpen tiszta, és mégúgy sem teljesen jogos, valamiként mégis csak érvényesíti magát bennem a feszültség.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 6:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 927 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
Miután egy kicsit elcsendesedtek a vendégek miatt, akik a legtökéletesebbek, hiszen hamar tovább is álltak, arcán apró mosoly jelenik meg, és még bólogat is hozzá. Ó, ebbe ugyan nem köt bele, mert nem lehet. Rövid ismeretségük alatt ha nem is ismerte ki minden egyes apró rezzenését, és dolgát, ez az, ami elsőre igencsak szembetűnő volt és meg is maradt.
- Nos, veszem észre. Pedig jó dolog a humor – noha már nagyon rég művelte, és akkoriban más is volt az, ami ennek számít, sokszor vette elő. Viccelődtek egymás között, emberekkel, akár azokkal is, akik akkor a természetfölötti kategóriába estek. A viccek persze hol komolyak, hol véresen kegyetlenek voltak és rajtuk kívül senki nem nevezte volna annak. De mindig ott ült közöttük, és mestere ugyan nem lehetett, megelégedett azzal, amit kapott. Ezért is próbálta kicsit ugratni az angyalt, hátha előbb kerül arcára pozitív görbület, de az biztos, hogy nehezen fog mosolyt kapni tőle, amely nem tűnik egy apró mimikának vagy akármi másnak. Talán lehet előidézi, de nem fergeteges és régies vicceivel.
- Igazából sosem céltalan. Talán egyszer a hal megérti, és ameddig kicsi agya bírja, érezni fogja majd a rímeket, és talán sokadszorra te is érteni fogod, sőt, bátorkodok olyat is mondani, hogy egyszer még te magad fogsz megnevettetni. Ha te ragaszkodsz ezekhez az elavult dolgokhoz, akkor persze, hogy nem változik – legyintget aprókat, mint valami jó tanár, aki csak tágítani akarja a nebuló elméjét. Tényleg nem lehet tudni, hogy az idebent uralkodó közeg és a rabság mit fog művelni majd vele, kíváncsi erre ő is, nem tagadja, és ha ezzel kap egy kicsi humort is, akkor maga lesz a csoda, és ha netán, egyszer majd ki is szabadul, megláthatja a többi, hogy mi lett belőle. Hogy rossz vagy jó nekik, fogalma sincs. Kommunikálni könnyedebb lesz majd, a többi angyal meg nem is fogja talán sosem érdekelni, elvégre nem lesz mi összekösse őket velük. Reméli.
- Hát jó, amúgy se kényszer irigyelni, én sem teszem. Elvégre.. - emeli meg a kezeit és látványosan a saját testére, persze csak mellkasára tapogat. - ...nekem van szilárd bőröm, zsigereim, nem csak.. lebegek. Már előnyösebb, és még neked is. De nem tagadom, kíváncsi vagyok arra, mi lenne képes téged bűnbe vinni – ereszti le kezeit, és valóban érdeklődve vizsgálja, hátha ennyivel is ki tudná belőle szedni az igazságot, azonban nem naiv ő, nem reménykedik, hogy ez olyan téma, amit – még – olyan könnyedén beszélne ki vele. Persze, talán egyszer.
- Ő miért is nincs húsbörtönben amúgy? Nem rémlik, hogy erről esett volna szó, vagy csak nem figyeltem? - hunyorog kissé, miközben megpróbálja felidézni a szavakat, amik azonban nem jönnek, beragadtak. Bevallja, bár így hangosan még nem, hogy mióta bekerültek ide, kicsit szét van zilálva, annyira cikáznak a gondolatai és csapong, hogy mire figyeljen. Felvillanyozta az újdonság, annyi szent, nem arról van szó, hogy nem is akar ezekre figyelni. De úgy néz ki, addig is akad már, amin csámcsogjanak, és következő szavaira ő csak nevet. Ez így igencsak vicces volt, mintha sértett gyerek lenne, aki most azt szidja aki, vagy akik jobban jártak.
- Akkor majd széttépik egymást, vagy pár angyalt. Meg fognak maradni, és szerintem nagyon nem kell attól tartani, hogy elfogynak a lelkek. Azt veszem észre, hogy amikor kipusztult egy igen hatalmas tömeg, mindig jön a felvirágzás és az új generáció születése – persze, amikor ő ezt tapasztalta és vizsgálta, fertőzések és háborúk gyilkoltak, nem pedig a mennyek seregei és a világvége. Persze, még lehet neki is igaza, erről nem tud semmit sem, hiszen idebent nem változik semmi, nem hal és nem születik senki és semmi sem. Mindig történik valami a világgal, ez a csodálatos benne. A csendes pillanatokban ő nyakát mozgatja át, ugyan már nem fáj semmi sem neki egy ideje, miden pang és zsibbadt, hiába mozog, nem tudja átmozgatni magát. Fene ebbe. Mintha még ezt sem engedné a láda, hogy úgymond fitt de mégis kipihent legyen.
- Ó. Pedig ha tudták volna, hogy nem veszett ki, csak csapdába esett – fájdalmasan sóhajt, mintha olyan mélyre mentek volna a szavak. Persze, nem is tetszik neki ez. - Mégis.. lelemény. Ki gondolta volna! Olyan kis primitívek voltak a vasfegyverekkel, a kis koszos bőrükben, és mire vitték – játékosan csóválja meg fejét, elismerve, hogy ez meglepő és olyan húzás volt, amelyet nem lehet nem dícsérni.
- Nem hiszem, hogy pusztulna, igencsak szilárd – fog a fejére, mintha ezzel is óvhatná. - Tisztelem az őszinteséget, még ha ez meg is lepő. Sosem szerettem azt igazán, ha nem tudtam, mi áll előttem, így viszont.. A könnyedségben biztos vagyok, azonban az a kérdés, hogy mennyire bántana téged az, amit ott találsz. Nem minden emlék és hang békés vagy épp szelíd. Tettem jobb dolgokat de tettem mocskosakat is – utal névtelen arra, amit anyjukkal tettek, a vérengzésere és a sötét átkokra. Vajon abba nem az angyal elméje pusztulna bele? Mindkettejüknek egy olyan kaland áll előttük, ami felcsigázza őket. Már ha valóban ezt kívánja.
- De legyen, próbáld meg – ad utat annak, amire készül. Nem fél, sosem félt, ellenben az izgalom átjárja. Helyezkedik, kicsit közelebb, kényelmesebben, várva, hogy hogyan lesz jó az, ami most vár rá, nem tudja, hogyan is működhet egy ilyen. Fájni fog, vagy csiklandozni, esetleg semmit se fog érezni, csak hosszú álmot lát? Hát neki ne lenne ez érdekes? Testvérei még hevesebben tiltakoznának ellen.
- Áhááá! Értem már, értem – bólogat. Nos, nem tagadja, jól látja a többiek viselkedését, nem vak ő. Szörnyű ez, de igaz.
- Ó, el akarod intézni őket? Azt a kettőt? Nahát! És te lennék az új főnök, amíg a magasságos vissza sem térne. De rafinált vagy te!


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 8:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 762 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Olykor elsimuló, hol pedig fellobbanó diskurálásunk jó néhány momentumra megszakad, miként a közelből a dermedt csendhez képest jól körülírható neszezés hallik fel. Egyikünk tekintete sem siklik oldalra, kapkodón kutatva a hívatlan vendégünk kilétét, habár Athan arca finoman elmoccan oldalvást. A sajátom rezzenéstelen mered előre, egyéb érzékeim informálódnak, egészen, míg hirtelen nyoma nem vész az esetleges kíváncsiskodónak. Nem aggódom különösképpen, a Pestis bűzét már rég megéreztem volna, ha ő tisztelt volna meg a jelenlétével minket, tehát magyarázatnak hátramaradtak az ifjú leviatán fivérei s nővérei. Ő miattuk még úgy sem fáj a fejem, egyelőre.
Eddig észrevétlen bent tartogatott levegőmet néma lustasággal fújom ki az orromon keresztül, mihelyst egészében visszaszegezem figyelmemet a fiúra. Ezúttal az én állam billen oldalra, emésztgetvén szavait. Igen, a humor…
- A viccet is nehezen értjük - felelem, leheletnyi ráncokkal gazdagítva homlokom bőrét. - Hogy kellően érzékletes legyek, olyan egy angyalnak viccet mesélni, mint egy aranyhalnak verset elemezni. Teljes mértékben céltalan - világosítom fel arról, hogy bizony ezen ismérvükre hivatkozni az esetemben nem éppen eredményre vezető. Még, hogy nem olyan bonyolultak… - Mindenesetre nehéz téged megcáfolnom. Maradjunk annyiban, habár nem lehetetlen, hogy bűnbe essek, Mammont azért még változatlan nincs miért irigyelnem - gyér mosoly kucorodik az ábrázatomra, noha amint leesik, mire és kikre is kívánt utalni a másik a falatozással, egyhamar lehullik a kezdetleges jó kedv az arcizmaimról.
- Lakomázhatnak majd, ha nem lesz halandó, kinek a lelkét kárhozásra csábíthatnák - dünnyögöm az orrom alatt némi ellenszenvvel fűszerezve hangomat, mely nyilvánvalóan s kivételesen nem a leviatánnak, hanem Lucifer teremtményeinek címeződik.
Kényelmetlenül kezdek fészkelődni az egyébként sem hosszú távú ülés barát sziklán, megtépázott kabátomat odébb helyezem a combomról, majd visszateszem a lábamra. Hirtelenjében otthontalanná válik a bőröm érzete, mintha a felsejlő dühvel mélyebben belém tudhatná magát karcolni a láda kárhozata. Egyedül az emberi világ egykori vívmányai, emlékképei, illetve Athan gyermeki érdeklődése képesek nyugodalomra inteni, s amiként visszaöltöm magamra a békesség harmóniáját, egyszeriben megszűnik minden kínzó, bosszantó érzés az irhám alatt. Akár csak egy különös illúzió.
Torkomat megköszörülve egyenesítem ki a hátamat, s egy hetyke vállvonással tudatom az ifjúval; a bizonyítékok értelmében kétségtelenül nem voltak megelégedve a földi közlekedés korlátaival.
- Nem, közel ezer esztendeje kiveszett a világukból a mágia és az abba vetett hit. A saját leleményükkel küzdötték le az akadályaikat - magyarázom az iménti megnyilvánulásomnál jóvalta higgadtabb hangnemben, töprengve, vajh milyen módon tudhatnám neki körülírni azt a mérnöki zsenialitást, amelyet magukévá tettek az utóbbi évszázadokban? Más lehetőséget nem találok, minthogy a tudatára kapcsolódva adjam át neki közvetlenül az emlékeimet.
- Nem célom az elmédet kutatni, mindazonáltal könnyebben viselnéd, mint egy halandó. Számukra olykor végzetes is lehet - tudatom vele, noha belegondolva talán nem ez a legjobb stratégia a meggyőzéséhez. - Óhatatlanul biztosan látni fogok emlékeket, tapasztalni érzéseket, hallani hangokat, s cserébe tulajdonképpen minden emlékemet átadhatnám. Ám attól tartok, az megint csak nem lenne biztosíték a józan eszed pusztulása ellenében - mosolyodok el amolyan mindent tudó ábrázattal, de ennél tovább nem próbálgatom a leviatán türelmét. Valamilyen oknál fogva magam is szeretném megmutatni neki a kinti világot, átadni neki a tudásom egy egészen falatnyi részét, mely talán átültetné belé az angyali tisztaság zsönge magvait. Nem ez volt az elsődleges célom az ajánlatommal, viszont miért ne tehetnék próbát?
- Annyit mutatok, ami éppen eszembe jut, vagy ami érdekel téged. Még számomra is akadnak szegmentumai, amelyek ismeretlenek előttem - felelek végül, remélve, teljes mértékben kielégítettem a kíváncsiságát. Innentől kezdve rajta, a kérésein és a beleegyezésén múlik, hogy összekapcsolódunk-e avagy sem arra a néhány kósza momentumra, míg bemutatom neki az emberi világ újdonsült formáját.
Ami a kijutást illeti, nem kívánom tovább nyúzni a témát, habár mindenképpen informatív a legifjabbnak bélyegzett realitásérzete. Tán belé ha nem is feltétlenül, ám megéri némi bizalmat fektetni a jövőre nézve, amennyiben ténylegesen sikerülne kijutniuk a láda fogságából. Persze nehéz fenntartani a bizakodást, mikor nagyratörő terveikről értekezik, ugyanis változatlanul fenntartom a véleményemet arról, a hozzá nem értők befolyása még elhozhat egy újabb világ végét, feltéve, ha ezt a mostanit túléljük.
- Úgy értem, hogy te felismered a múltatok hibáit, tanulsz is belőlük. Te nem siránkozol, hanem fejlődsz, ezt akkor sem tagadhatom meg, ha egyébként nem értek egyet a céljaiddal - tudatom vele legőszintébb véleményemet, a testvéreiről kialakult nézeteimből ennek ellenére nem engedve. Ők megragadtak, és a lehetőség legapróbb csírája sincs meg bennük arra, talán valami jót is hozzanak az univerzumra.
- Meglehet… Meglehet én sem lennék, leszek különb tőlük, azonban nem is kívánnám magamra bízni a világot. Csupán azt remélhetem, hogyha idáig jutok, s talán kikerülnék, hamar pontot tesznek fivéreim és nővéreim az ügyem végére - jelentem ki rezzenéstelenül, noha szemöldökeim alig érzékelhetően összevonódnak, mondatom végén pedig a kelleténél jobban összeszorulnak ajkaim.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 4:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 1103 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
A távolban hallani, ahogy mintha valaki egyre közelebb és közelebb próbálna osonni, de mégsem olyan távolságba, amit szemmel könnyed lenne érzékelni. Nem lepi meg a dolog, még hét testvére járja a környéket, vagy csak épp másik helyet keres magának arra, hogy leülve kuporogjon végeláthatatlan napokon keresztül, vagy még annál is tovább. Ha lenne élő növényzet, talán még be is tudná nőni azokat, akik ezt választják. Csak fejét fordítja egy kis részben a hangok felé, érdeklődve várva, hogy vajon csatlakozni kíván valamelyikük, vagy csak elhalad, vagy egyenesen ez holmi illúzió, és senki nem mozdult semerre. Meglehet, a nemrég történt események felcsigáztak végül egyet közülük, aki eddig nemigen mutatta. Végül azonban minden elhal, elcsendesedik és már csak kettejük szavai törik meg a hely némaságát. A földi világ apró rovarjainak, madarainak és úgy teljes mértékben élő világa itt még neki is igencsak hiányzik, pedig rég nem találkozott vele. Hát még a másik.. ha nem is figyelt ott minden apróságra, most majd minden eszébe fog jutni, amely valaha körbevette és a környezetét képezte. Itt a kapzsi lelkek is megtanulnák az élet minden apróságát értékelni.
- Jó, ebben van logika, ez igaz. Az emberek sem olyan bonyolultak, hogy ne lehessen őket megérteni. Ha azt nézed, még viccesek is, bár.. vannak épp mások is, de ebbe most nem megyek bele. A bűn bűn, a legelején köztük volt, és már nem változtat ezen senki és semmi. Hisz az angyalokat is elérte, vagy épp fogja. Ha a démonok is a Földre száműzettek, akkor valójában neki ez egy bőszen terített asztal. Egy életre kifalatozzák magukat – szórakoztatja magát ezzel, a terített asztalról alkotott kis metaforával és minden egyébbel. Láthatóan nem akar vitatkozni és teljes erőből támadni a másikra, ténylegesen élvezi azt, hogy van akivel beszélhet, van aki meghallgatja és válaszol neki. És még nem kis kell kikönyörögnie a választ sem! Talán az elmúlt, képletes szülinapjai végre beértek és ez lenne a a kis meglepetése. Lehet az is? Lehet a véletlen elkezdett az ő vizükre evezni és csepegtetni a jutalmukat, amiért ennyit itt voltak és aránylag jól is viselkedtek. Hogy ez a barátságos, gyermeki viselkedés mennyire lepi meg az angyalt, már más kérdés, ha ezek után egyszer úgy látná, amikor valóban dühös, gonosz, vagy épp kegyetlen, lehetségesen nem hinne a szemeinek. De ez benne a legszebb.
- Repülni az égen? Hát nem volt nekik elég a földön maradni? - ezek kicsit meglepik, mert ő nem tud társítani gépeket vagy épp eszközöket ehhez, kivéve azokat, amikor akkoriban a művészlelkek kitaláltak és papírra vetettek. Repdeső emberek, furábbnál furább jelenetek, így inkább megrázza a fejét. - Ez egészen vadul hangzik. Mégis hogy tették? Mágia? - mert csak erre tud gondolni, bár már az ő idejében is voltak fejlemények, újdonságok, de olyan kezdetleges módon, amelyből ezeket a végleteket nem tudja kihozni. De az ajánlat kecsegtető.
- Ez túl csábító.. és te mit látnál odabent belőlem? Mármint el tudom rejteni, amit akarok, azonban sosem volt ilyen kapocs egy angyallal sem. Mennyit mutatnál pontosan? - tényleg nagyon kíváncsi erre, hogy ha nem is az egész mindenséget, az apró, vagy épp főbb dolgokat mégiscsak el tudná végre helyezni fejben, képeket társítani a szavakhoz. Mocorog, láthatóan ez tényleg felcsigázta. A visszakérdésre elsőre bólint, mert hova tudná fokozni. Belülről. Nem fog csalódni, ha nem, de.. de nem. Egy apró reményszikra kijárt neki is. Ennyi kellett, de végül mégiscsak kiszakad belőle egy sóhaj.
- Kár.. igen kár, még neked is. Talán mi nyitva tudnánk tartani erővel, de akkor így.. egyelőre nincs esély a szabadulásra. Amire mind várunk. Igazából a többiek jobban csalódtak ebben, mint én. Sejtettem, hogy nem egészen az lesz a kulcs, hogy ti ide beröppentetek. De majd megoldjuk valahogy – vonja meg a vállait, bár korántsem olyan mindegy az, mennyit kell még várnia arra, hogy kijuthasson, most mégis azt az illúziót kelti, hogy tesz rá már, magasról. Bárcsak tényleg így tudná érezni..
- Ugyan, dehogy! Maradnának emberek is, legalábbis én biztosan hagynék. Azért kell a démonoknak is, meg minden.. vagyis érted. Nem sikerült kellőképp kidolgozni, de a lényeg az, hogy az egyensúly valamelyest létezzen is, meg ne is. Ami lesz, majd lesz, ha eljön. Sose akartam isten lenni, lényegében. Az túl nagy dolog, túl.. kemény. Merevséget, és minden mást kívánna. Nem való az nekem – legyint egyet. Nem tudná, mi lenne pontosan, ha valóban megtörténne a dolog, nem tudná, mit hozhatna. Olyan hamar vették el tőlük a lehetőséget, hogy nem volt ideje a végén gondolkodni. Mindig is olyan volt, aki szeretett az árral sodródni. Majd lesz ez még így sem.
- Belátás? Mire érted? - érdeklődik, és persze dagad a kis melle, hogy így hízelegnek számára. Kinek ne jönne be, de persze ott van az is, hogy a többieket méltatja. Ez már nem annyira jó. - Átmeneti állapot, hiányzik nekik a szabad levegő. Hidd el, ha te kerültél volna ilyen helyzetbe, ennyi időre, akkor nem néznél másképp te sem. Persze.. lehet maradandóbb lesz, de nem állandó. Még mindig hasznosabb, mint egy olyan, aki itt sincs – vág vissza, és azt azért nem mondhatja, hogy olyan helyett, aki nem is létezik. Azt már átrágták.
- Remélem fogod, és meglátod, nem olyan szörnyű.


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Május 13, 2018 7:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 773 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Finoman oldalra billentve az államat, vizslatom a leviatán vonásait; a fiatal bőrön húzódó aprónyi árkokat, a kéklő tekintetet, amelyben a kétkedés és a lemondás halovány csírája fogan, illetve a pimasz ajkakat, amelyek semmilyen kontextusban nem félnek hangoztatni gazdájuk legigazabb véleményét, vagy éppen legnagyobb hazugságát. Ámbátor úgy hiszem, ezúttal nincs oka ferdíteni meglátásain, visszafogott vehemenciája és szenvedélyes okfejtése arról tanúskodik, igazán a magáénak tudhatja szavait.
Az emberek között már tapasztaltam, milyen könnyelműen rázzák le magukról az univerzum igazságait, mondván, ezeket mindenki tudja, s igazán felesleges az ismételgetésük, pedig voltaképpen közel sincsenek ahhoz, hogy megértsék a jelentőségüket és a működésüket. Athanról ezt nem mondhatnám el, habár mint már említettem, észjárása számos ponton egyezik a halandókéval.
- Valóban nem ilyen egyszerű - bólintok egyet, mielőtt folytatnám. - Sőt, amennyiben őszinte kívánok lenni veled, még annál is komplikáltabb, mint amit lefestettél elém. Emiatt ugyancsak igazad van, nekünk, angyaloknak nehéz megértenünk az emberek működését, de nem is feltétlen egy-egy életútról beszélek. Inkább arról, hogyha egy csoportban fel-felüti a fejét a bűn, s nincsen fékezve, előbb-utóbb el fog szabadulni, mert mindig lesznek olyanok, akikre nagyobb hatással bír, hiába vannak mellettük szent életűek. Az általad apró bűnöknek nevezett tettek, ha nem is az egyénben, ám magasabb szinten táplálják a hatalmasabbat - fejtem ki a véleményemet bővebben, persze ezúttal sem várom, hogy azonosságra jussunk, az ilyesmi már csak a fajtánknál fogva is nehézkes elképzelés. Mi sem tanúsíthatja ezt jobban, mint az emberek reakciójáról való véleményünk Gabriel támadása kapcsán. Nyilvánvalóan megérdemlik az angyalai, hogy a halandók felvegyék ellenük a harcot, ám amiképpen minket vádolnak szűklátókörűséggel, úgy velünk kapcsolatban az emberek zöméről ezt csakugyan el lehet mondani. Számos városban és településen vallják a nézetet, miszerint minden angyalnak halnia kell, függetlenül attól, hogy értük vannak-e vagy ellenük.
- Van, ahol igen, máshol ennél jóvalta furfangosabbak a halandók. A földművelő életmódjuk óta sok mindenben fejlődtek, szekerek helyett önmaguktól guruló járműveket használnak, levelek helyett egyéb kommunikációs eszközöket alkalmaznak, s huszonhét éve még az égen is tudtak repülni. A Föld jelentős részéről kihaltak az emberek, ám akik megmaradtak, igyekszenek visszaállítani a társadalmukat - magyarázom, noha idő közben rá kell döbbenjek, így leírva aligha képzelhető el mindez, s erről a leviatán arckifejezése is biztosít. Nos, nem kötelez arra senki, hogy a kedvében járjak, hát még az energiámat pazaroljam egy ilyen cudar vidéken, azonban nehéz elűzni magamból a segítő szándékot, mikor egyszer már belekezdtem.
- Kívánnád látni a saját szemeiddel is? Megoszthatom veled az emlékeimet. Amennyiben engeded, hiszen ehhez a tudatodba kell férkőznöm - ajánlom fel, az már az ő dolga, mit kezd a lehetőséggel. Él vele avagy sem, ez nem az én gondom.
Ahogyan az sem, mennyire hisz Istenben és a módszereiben. Csupán remélni merem, hogy figyelmeztetései ellenére sohasem fogok megtörni idebent, s olyan hitetlenné válni, mint ők maguk.
- Meglehet, csakugyan elsápadna. Vagy egyetértene, jelenleg van nálatok komolyabb problémája is a világnak. A Mindenhatót nem vezetik érzelmek, a cél pedig olykor valóban szentesíti az eszközt - vonom meg a vállaimat, elvégre én sem tudhatom. - Belülről? - kérdezek vissza önkéntelen, ugyanis a láda egyirányúságánál fogva még nem gondoltam bele abba, hogy alapvetően nem Isten szolgáinak készült az eszköz. Vagy, hogy kívülről is egy angyal ereje szükségeltetik a megnyitásához. De nem, ezt nem is szabadna megfontolnom, ha az Úr azt akarja, hogy a leviatánok szabadok legyenek, akkor tudatnia kell velem, máskülönben a helyükön szükséges maradniuk.
- Kötve hinném. Meglehet, hogy egy angyal ereje kell a láda felnyitásához, de az egy irányba lett tervezve. Ha még sikerülne is, képtelen lennék nyitva tartani, nem áll hatalmamban - tudatom vele őszintén, hiszen ezzel egyáltalán nem hazudtam. Egykori önmagamnak gyér árnyéka vagyok manapság, az Úr és a Mennyek támogatása nélkül csekély, mire a megmaradt erőimet összpontosíthatom. Hacsak nem leledzik kibúvó, akár a Purgatóriumban, habár annak a világnak a felépítése messze bonyodalmasabb, mint ezé. Ez egy kietlen, sivár börtön, amelynek elfeledve kellene az idők végtelenségéig nyugodnia Egyiptomban.
- S ezzel elpusztítanátok mégis mindazt, amit Isten teremtett. Az ember nem lenne többé ember, az új világ népének pedig ti lennétek az istenei, nem ő. Akképpen a démonok és az angyalok napjai is meg lennének számlálva, az egész rendszer megborulna, s ki tudja, tán újabb világvégét hozna. Nem igazán látom ebben a megoldást - csóválom meg a fejemet, ugyanis egyértelmű, hogy a leviatánok pusztán hatalmat akarnak maguknak, illetve játékszereket, akik hajlonganak a neveik előtt. - Talán benned még van belátás, Athan, bölcsebb is vagy, de a többiek? Siránkozó, bomlott elméjű lényekre kellene bíznunk a világot? Vad elképzelés - vonom meg az egyik szemöldökömet, elvégre a rendszer megborulása csak egy dolog, ám az, hogy beszámíthatatlan ostobák hatalmaskodjanak az Úr világa felett? Hallatlan.
- Meglehet, igazad van. Csupán azt remélem, azt a jövőt már nem kell látnom.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Május 06, 2018 9:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 1103 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
Van valami, amit biztosan elhallgat, sejti, érzi, azonban a gondolataiba nem tud belemászni, itt nem és most nem, de most hasznos lenne számára. Kicsit mérges is, azonban kifele ugyanazt az arcot mutatja, amelyet eddig, nem engedi, hogy a harag bármely fajtája legyűrje ismét, elégszer tette meg idebent eddig, nem akar teljes mértékben állatias személyt a régi önmaga helyett, akad olyan közülük, akiből már kibújt, pont most nem kéne elveszteni a normál eszét, amikor egy ekkora dolog hever, illetve pontosabban ül előtte. Sovány vigasz a szabadság helyett, de valami. Bármi csak ne ez a szürkeség.
- Az egyik legősibb bölcsesség, igen – bólint a dologra, hogy ezek a szavak igencsak közhelyesek, odakint mindenki erre oktatta a gyerekeket, meg minden. Semmi újat nem adott és semmi nem fog kikerekedni belőle. Vagy csak direkt játszik vele, és mindeközben még élvezi is? Lehet, hogy olyan terepre akarja elvezetni, amely neki kedvez és amellyel sajátos kis csapdát állít neki, hogy a végén már sehogy sem tud kimászni belőle? Nem paranoiás, ámbár egy ilyen trükköt talán ő maga is bevetne, ha olyan helyzetbe kerülne. Azért inkább figyel, mintsem annyira elragadja a hév, hogy csak sodródjon a régi-új élmények vizén és aztán csattanjon valahol, amelynek pedig már végképp nem lenne értelme. Kissé elszokva a társaságtól, még neki is egy egész új terep az, amely várja az angyallal szemben. Személye számára nem megszokott, így az, hogy így és ilyen dolgokról így beszél, még újak, azonban meg kell mondania, igencsak száraz. Többet várt vajon tőle, tőlük? Meglehet.
- Azért ez nem ilyen egyszerű – rázza meg a fejét. - Nem különíthető el? Nos, szerintem meg igen. Nem lesz feltétlen gyilkos abból, aki gyümölcsöt lop vagy épp egy marhát, hogy eltarthassa a családját. Ti úgy látom mindet egynek tekintitek, de én jártam eleget közöttük. Vannak akikben ott van minden, a hajlam, a gondolat, minden, és nem tesz semmit, mert gyáva, vagy épp attól az Istentől retteg, aki sehol sincs. Vagy megteszi de utána sosem. Akkoriban és előtte is így volt, talán most is így van, csak több az, aki nagyobbat vét. De ti úgy látjátok, hogy minden fekete és fehér, ez pedig igencsak balga felfogás tőletek. Így nem látjátok a lényeget – szerinte, mert vélhetően akkor sokan így vélik. Nem egyforma egy apró tolvaj és egy olyan, aki minden nap többeket öl meg. Nagyon nem. Ha azt hiszik, akkor annyira sem ismeri az embereket mint azokat, akikkel össze lett zárva. Ha akkora teremtményei az úrnak, pont ezt felejtette ki? Nos, eléggé.. lehangoló? Nem, inkább olyanok, mint a fadarabok. Akkor mondhatni, még ő van előnyben.
- Ó, váltottak! Bár gondolom, abból, amit mondták, volt rá okuk. Mármint a világvége, ebben az esetben én is vasvillát ragadnék és a felelősöket üldözném a régiek helyett. Azért egy biztos dolog az, hogy némely dolog nem változott. De mégis, hogy élnek? Mint annak idején, minden nélkül a földet művelve? Mégis.. milyen így? - mivel neki az akkori városok képe lebeg a szeme előtt, nemigen tud másra gondolni, mint azokra a képekre. És most? Most karóba húzott angyalok társultak be mellé, csupa szörnyűség, ami mindenki másnak csak egy kellemetlen, vagy épp erős fikció lenne, számára azonban jelenleg az illusztráció. Bárcsak egy kicsit tudna az ő szemével is látni, hogy könnyebb legyen, így azonban csak azt remélheti, hogy akad benne annyi, hogy ebben is segít. Aztán pedig.. vagy másképp lesz, vagy nem. Mindenesetre, most valóban kíváncsi.
- Jó hát persze, te őt szolgálod, miért mondanál mást. Én nem így mást látok. Érhető ez, amikor anyánk volt a parancsoló, egy ideig mi is úgy láttuk, teljesen tökéletes. De ha majd eltelik itt egy kicsi idő, gondold át ezeket újra, csak úgy. Hátha látni kezdesz úgy mint én – vagy valahogy hasonlóan, ha ezt a dolgot nézi. Másra egyelőre nem tér ki, nem akar sok sem lenni és ő sem tud másba nyúlni, elvégre, egy elég mély időszakadék összekuszál benne mindent. Túl sok kérdés és talán jobb lenne, ha csak beszélne és beszélne.
- Ha már egy feltételes módban adsz igazat nekem, már repes a szívem – még oda is teszi a kezét, mintha ezen szavaktól hevesebben dobogna. Ez is valami, minden apróságot értékelni kell ilyen helyzetben, mint ami most öleli körbe. És az is lehet, hogy ha barátságosabban viselkedik, könnyebb lesz minden.
- Arra célzol, hogy mi lennénk a megváltás? Ha ez hallaná az Urad, szerintem lesápadna. Szerinte mi nem vagyunk mások, csak veszély és pusztítás. De igen hízelgő lenne, ha másképp néznének ránk. Mmm. Lehet. De akkor ki kell innen jutnunk. Nem tudod belülről kinyitni? - eme kérdés már az elején is fellobbant benne, hiszen ő isten katonája és lehet olyanokat is tud, akit semmi és senki más. Hátha. Másképp is jobb a maguk oldalán tudni, meg hát, úgyis oda kerülne, így meg. Bár nem lovalja bele magát, megtanulta hosszú élete alatt, hogy csak legtöbbször a csalódás marad és kíséri végig.
Mint kicsit most is.
- Ez nem jó. Nem mese akarok lenni, ez így nem jó. Ajh.. túl alapos unkát végzett – morgolódik kissé, előre dőlve, de mégse dühöngve. Felpattanhatna ordítva, félredobálva mindent, ami elé kerül, azonban ez nem oldana meg semmit sem, nem nyílna fel odakint sok száz szem, hogy hoppá, ez eddig titok volt és valamit elfelejtettek. Majd.. majd ha kiszabadulnak, talán felnyithatnak szemeket.
- A lélek roppant erős dolog, ezt tudjuk. Nem is kell nekünk a saját testünkbe, de nekik lehetővé teszik, hogy még erősebbek legyen mint amik. Ha adunk nekik valamit, amely csupa haszon, erő, bármi, nem hiszem, hogy képtelenség lenne. Nem volt az, nem támadtak ránk. Imádták az ajándékot, használták. És jobb lenne. Nem kellene annyira rettegniük attól, hogy mi csap le rájuk megint, a világ újra virágozna. Mi sem könnyebb. Azonban ha valaki mégis a halálunkat kívánja? Ahogy adtuk, úgy elvesszük. Könnyen meghalnak – vonja meg a vállát, hogy nem tart attól, hogy mi lakik bennük és mi lesz ha. Ez még csak ábránd és a régi emlékek keveréke. Semmi több. Hogy mi lesz belőle? Még maga sem tudja, de itt hagyták abba, itt is folytatnák. Jobb lenne.
- Nem kell említened.. - morran egy aprót, mert ő aztán eléggé tapasztalta, mi is lett velük. Egynéhánnyal. Rossz belegondolni, mert tudja, kik voltak, elszomorítja, hogy ez a csapda így elbánt velük. De egyszer vissza fogja fizetni, mindent..
- Nem hiszem, talán túl naivak vagy épp vakmerőek voltunk. Ez benne a jó. Nem parancsokat teljesítünk, nem várunk, tesszük ami jó. Egy nagy család lenni a szűkös nyolc helyett. Bármi lehetett volna, és talán lesz is. Ez a láda sem végleges, előbb utóbb.. valami történni fog, és ennek ti vagytok a jelei. Hát nem csodás? Itt ülünk és várunk.. Talán neked sem olyan keserű a jövőd.


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Kedd Május 01, 2018 12:13 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 850 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem szívesen beszélek fivéreim és nővéreim, vagy éppen jómagam ellen, mégsem kívánom ferdíteni az igazságot. A hazugság felettébb fáradalmas, komoly koncentrációt igénylő, összetett folyamat, amelybe máskülönben is állandó jelleggel belebukok, tehát, ha nem muszáj, s nem kényszerítenek a körülmények, úgy az igazat szólom.
- Minden végkifejlethez egy folyamat vezet, Athan - tudatom vele némi értetlenkedéssel az ábrázatomon, hiszen számomra ez egészen egyértelmű alapvetés. A világban, ha olykor úgy is tetszik, váratlanul mennek végbe az események, mindig akad ezernyi és ezernyi előzmény, amelyre nem feltétlen van rálátásunk, ellenben Isten úgy teremtette az univerzumot, hogy annak meglegyenek a maga, szigorú törvényei. A világmindenség fogaskerekeinek legapróbb rezzenése is hatással van a halandók által egyszerűen Hatalmas egésznek nevezett csodára, éppen ezért sem szabad figyelmen kívül hagyni a lehetőségét annak, a kicsi bűnök is előbb-utóbb egy nagyobbhoz fognak vezetni. - S ekképpen nem különíthető el apró, illetve főben járó bűn. Sok semmisnek tekinthető szabályszegés előbb-utóbb elvezet a nagyobbhoz, manapság pedig, konkrét iránymutatás nélkül kaotikus, mi az angyalokkal történik. Nem leledzünk hát a képesség hiányában, noha mindig adott a lehetőség a megtérésre - a végét már egészen halkan osztom meg vele, miként eltűnődve magam elé vetem a tekintetemet. Igazán így volna ez? Akadna még bűnbocsánat Gábrielnek, vagy temérdek követőjének, kik Atyánk szeretett világát a pusztulás szélére sodorták? S nekünk, kik azt hisszük, a megfelelő utat tapossuk rendületlenül? Van számomra megváltás azok után, hogy Wallenberg ügyét a többé ember sorsának fölébe emeltem? Vagy valóban kiválasztott lenne, kit megalapozottan kell támogatnunk? Mennyivel egyszerűbb volt, mikor még Isten a szemhéjunk belsejébe véste a prófétáit, tudatunkba karcolta az áldottak nevét…
Merengésemből hirtelen ránt vissza az emberi találékonyság s a kukorica esete, amelyre továbbra sem lelek elfogadható választ, ám úgy látom jobbnak, ha egyelőre nem is keresek.
- Úgy érted, manapság nem kínoznak, nem ölnek, és nem büntetnek válogatott módszerekkel? Dehogyis nem, csupán nem maguk közt, hanem többnyire velünk művelik, természetfelettinek bélyegzett lényekkel. A halandók sosem változnak oly’ nagyot, ellenben remekül adaptálódnak az új helyzetekhez - csóválom meg a fejemet, habár ezen jellemvonásukért igazán nem lehet ítélkeznünk felettük, elvégre éppen ez segítette át őket újra és újra a világukban bekövetkező nehézségeken, s ezért vannak még mindig talpon. Az egészen más kérdés, hogy az elvakultságuk sokszor követel irracionális áldozatokat, mint Manakel fivérem, aki a jóhiszeműségéért cserébe most New York város falain díszeleg felnégyelve. El is hessegetem a gondolatot, a múlt sérelmeim a halandóknak szokása rágódni. Illetve a leviatánoknak, ezt már több ízben hallhattam, tapasztalhattam a fogságba esésünk óta.
- Nem az idő a tényező, ellenben nincs jogom megkérdőjelezni az Úr módszereit, s azon tanakodni, mennyire normális vagy nem, amit csinál. Legfeljebb megérteni próbálhatom, s megfejteni, hogyan cselekedjen egy katona a parancsai nélkül - pontosítok, mialatt visszavezetem az ifjúra a pillantásomat. Annak ellenére, miféle felmenőkkel bírnak, egészen emberien gondolkoznak a testvéreivel. Vajon eltűnődnek néha, hogy mennyire hasonulnak hozzájuk, vagy fel sem tűnik nekik a megannyi kapcsolódási pont az észjárásukban? - Mint mondtam, huszonhét év nem tényező, több mint kétezer év visszavonultsága után meglehet, hogy finomított a stratégiáján. Noha ebből a szempontból akár még neked is igazad lehet - vonom meg a vállaimat, ugyanis abban egyetértünk, hogy ez nem itt fog megválaszolásra kerülni, kettőnk által, s előfordulhat, hogy egészen más indokai vannak, mint amiket angyali elmével el tudhatnék képzelni. Viszont abban nem kételkedek, hogy a Sötétséget előbb vagy utóbb, de le fogjuk győzni.
- Ha nem Istenben, úgy ebben legyen hited. Atyánk vagy nélküle, azonban találni fogunk módot a leküzdésére. Talán éppen ti vagytok azok, s nem véletlenségből kényszerültem fogságba veletek - halovány mosoly dereng fel az ajkaimon, hiszen belátom, ez még tőlem is meredek elképzelés, noha semmi sem lehetetlen. Amiképpen egyik felvetésünk sem, ezért is tartom tiszteletben a véleményét arról, hogy nincs értelme tovább boncolgatnunk a témát, s tudom le egy szimpla bólintással végszó gyanánt Amara indítékait.
Egyébként is eltereli a figyelmemet az érintése, no meg az akarat, hogy többet megtudjak róluk. Koncentrált érdeklődéssel hallgatom a szavait, annak ellenére, hogy billegése kissé megzavar. Nos, ahhoz kétségem sem férhet a válasza tekintetében, hogy Isten nem hiába zárta el őket a lehető legnagyobb biztonsággal. Efféle dologra még mi, angyalok sem voltunk képesek, az erőnk teljében sem.
- Nincs. Legfeljebb halandó mendemondákban, mítoszok formájában, de hogy valaha léteztetek volna, s bármi, mit ti alkottatok… - enyhén megrázom a fejemet, jelezve, hogy se emberi, se angyali történelemben nem szerepel a nevük. Atyánk módszeresen eltűntette a nyomaikat, ha nincs Ophilia, s az óénoki tekercs, vélhetően még most sem lenne fogalma egyetlen angyalnak vagy démonnak sem a létezésükről.
- Hogy minden jobb legyen? És mivel lenne jobb bármi azzal, ha saját képetekre alakítanátok az embereket? Ami voltaképpen képtelenség, révén, ők olyasmivel rendelkeznek, amivel ti soha. Lélekkel - világítok rá egy apró bökkenőre, ezúttal sem a gúnyolódás céljából, szimplán kíváncsi vagyok, tisztában voltak-e a megannyi tényezővel annak idején, amivel bárminemű teremtés kapcsán számolni kell? Kötve hiszem.
- Azért némely testvérednek az ép elme megőrzése mégis csak kihívásnak minősül idebent - jegyzem meg félvállról, újabb, aprónyi mosollyal gazdagítva szavaimat, mielőtt követve tekintetét, ismét körbenéznék a kies vidéken. - Belegondoltatok abba, hogy mi történne, amennyiben túlnőnének rajtatok a teremtményeitek? - süllyesztem vissza rá íriszeimet, igaz, a fejemet egyelőre nem fordítom vissza hozzá.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 28, 2018 9:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 1089 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem is figyel szinte arra, mennyire változik ő, ahogy halad előre a beszélgetés. Míg csak ők nyolcan voltak, nem volt szüksége arra, hogy bárhogy is kifejezze magát, az utóbbi időkben pedig főleg. Se mosoly, se nevetés, semmi. És most, mintha valami gombot nyomtak volna meg, megváltozott vele saját maga is, csak épp még nem jutott el a saját kis tudatáig, annyira kitöltik az új ingerek. És mennyivel kellemesebb is az, hogy nem épp valami kesergést kell hallgatnia, vagy csak a düh maró hangfoszlányait. Ő nem akart mást, csak csöppnyi nyugalmat, és amikor végül elért hozzá, vendégeket is kaptak mellé. Ilyenkor természetes, hogy ilyen apróságra nemigen figyel, és akaratlanul próbálja magára a régi idők szokásait húzni, és úgy néz ki, nem is olyan szörnyen, mert nem látja annak visszhangját, miszerint valamit rettentően rosszul csinál, vagy épp olyan torz, mint valami összeaszott holttest. Vagy valami olyasmi.
Érdeklődve figyeli, mit váltanak ki belőle a szavai, de belőle nehezebb olvasni, mint testvéreiből, vagy akár annak idején az emberekből. Tény, ez kicsit megkopott már benne azóta, és nem biztos, hogy ha egy embert tennének elé, meg tudná azonnal mondani, hazudik-e, vagy épp a legőszintébb szavait veti felé. Ezen apróságon most nem akad fenn, inkább igyekszik csendben, és a szavakat használja pillanatnyi hiányosságainak pótlására.
- Idealisztikus? Talán tévedek? Igazán meglepne, ha ezzel arra céloztál, hogy rosszul értelmezem, és mégis.. ó, akkor az felettébb másként festene le titeket. Vagy csak téged. Persze, persze, képesek vagytok elbukni meg minden de ilyen apróságok, amiktől még nem tépik ki a szárnyaitokat.. - mintha valami édesség lenne, amelybe belekóstol, elnyammog rajta és utána jó minden. Mennyire örülne annak, hogy a vele szemben ülő igenis irigy, elcsábul, vagy bármi mást tesz? Őszintén talán semmire, de ilyen hosszú raboskodás után még egy, úgymond: angyal nyomora is képes napot festeni a szürke égboltra. - Ó, szívesen – mintha tényleg az lenne, kedves, törődő, érző lény. Vagyis ez nem helyes, tud érezni csak épp olyan szélsőséges, vagy épp kifacsart, kifordított, amit nehéz megérteni. Nyers ösztönök, máshogy értelmezett szavak, ezek már jobban illenek rá, és a belső viselkedésére. Csak a halandókat könnyed megérteni, felismerni, mi rejlik a maszk alatt, őket, akik túlmutatnak a halandóságon pedig, már kész rejtély. De túl unalmas is lenne az élet mindezek nélkül.
Fejét oldalra billenti figyeli azt, ahogy küzd, legalábbis a szavakkal. Nem érti, miért ilyen nehéz a dolog, vagy csak azok a szavak, amiket mondott. A válasz azonban nem jön, vagy nem akarja, vagy tényleg nem is tudja, mindenesetre mókás, ahogy csak próbálkozik, végül már úgy néz ki, mint a partra vetett hal, amely csak tátog és tátog, azonban hangja nemigen akad. Meg is mosolyogja a dolgot, de nem erőlteti.
- Kár. Akkor legalább tényleg megtanulták, hogy hazudni bűn. Semmi ilyesmit nem művelnek? - gondol olyanokra, amelyeket a sötétebb időkben műveltek egymással, ha valaki vétett vagy csak olyat akartak tudni, amelyet azonnal nem árult el. Válogatott módszerek, de lényegében nyers brutalitás, nem sokaknak bírja a gyomra. Azonban nem azon van, hogy pont most kezdjen el ezen nosztalgiázni, révedezni a múltban, miközben a jelen sokkal de sokkal érdekesebb, főleg így, vele. Sosem gondolta volna, hogy egy angyal ennyire leköti. És akkor vajon fordítva milyen lehet? Szinte érzi, de mégsem képzeli bele magát.
- Miért is? Végtelen idő áll előttünk, idő van a vélekedésedre – merthát továbbra sem sietnek sehova, legfőképp nem kifele, elvégre akkor nem ült volna ilyen lesújtott arccal ezidáig, hanem nyugodtan várna a pillanatra. Ő is ezt tenné, ha tehetné. - Az tuti, hogy nem elégedett, ebben egyet is értünk – legyintget, hogy ezt a részét nem is kell tovább rágni, bár az, hogy erre hogy tekintenek a maguk szemszögéből, most lényegtelen. - De az, hogy ez valami fura válogatás.. Nem tudom, az már ennyi idő alatt bőven megmutatkozott, mint ahogy említetted, hogy nem most volt a világnak vége. Ez elég ingatag így, eléggé nem tűnik olyan módszernek, amit ismertek. Ahhoz túl elnyújtott – csóválja meg a fejét, mert minek várt volna ennyit ahhoz, hogy meglépje a nagy leleplezést, és az irtást. Ez túl logikátlan számára egyelőre, azonban nem tudhatja, mennyire bennfektess ahhoz a másik Istennél, hogy ilyeneket tudjon, lehet ő egy olyan beavatott, aki többet tud, mint az átlag. Nem kötekedik azonban, egész jólnevelt példány ő a többiek között is, így talán mondhatni, hogy vele megütötte a főnyereményt. Érdekes fordulat, a testvérei biztosan köpködnek, hogy ilyesmire vetemedett. Ő bajuk, egye őket a semmisség unalmas malma.
- Ha megfékezésre, ha időben. Bár ne érts félre, engem tök érdekel a felvirágzás, csak jussak ki innen. Megint belecsapni a dolgok sűrűjébe – utal arra, amit azelőtt tettek, hogy eltették őket télire a polcra. Tényleg szívesen kimenne, és neki ugyan nem ellenfele a Sötét, de ha azzal világot nyernek, új, felfedezni való világot, benne van, csak épp nem mozgatja a kisujját se érte. Nem hős típus.
- Nem vagy rajongója a ti Uratoknak, de amíg arra a röpke pillanatra megéreztem az erejét. Nézd, ha nekem feláll tőle a karomon a szőr, akkor bizony az már erő. Vagy becsapja őt, vagy olyan mesterien rejti el a nyomait, hogy totál tehetetlen. De innen... rettentően nehéz bármit is találgatni. Azon hogy itt vitázunk erről, nincs értelme. Valamiért nem akar elmenni a Földről, rombolja a Teremtő játékterét, eltiporja az építményeit, hogy hátha arra majd figyel. Az emberi gyerekek szoktak ilyet – vonja meg a vállát, és ő nem veszi fel azt, hogy mennyire zavarta meg az érintése a másikat, halad tovább a gondolataival. Csapkodnak, forognak és cikáznak. Rég nem érezte, fürdik benne.
- Ó! Hát az.. - bólintva billeg kicsit ültében. - Átadtuk a mágiánkat, erről sincs már semmi nálatok? Megteremtettük a saját magunk „gyermekeit”, ha úgy nézed hadsereg, ha másképp, akkor az örökségünk. Ügyesek voltak, erősek és veszélyesek – gondol vissza azokra, akikkel dolgozott, vagy épp a másikak. Imádta őket, imádta a pörgést és azt, ahogy okította őket. Mindent. Olyan kevés időt kaptak, olyan rövid életet. Már szinte igazi a csalódása és a fájdalma.
- Nem akarok olyan lenni mint ő, elvégre, ahogy hallom elég pocsék a munkája. Mégis kényelmesebb lenne, nem adnánk mindenkinek ajándékot, tény, de.. lennének elegen. Csak, hogy minden jobb legyen – aztán körbepillant ő is, arcán pedig a színtiszta undor. - Erre célzol? Mert ez egy vicc. Abban nincs semmi öröm, ha valami halott vidéken ücsörgünk és egymásnak kiáltozunk. Ez csak átmenet, ez semmi, az igazi élet odakint van. Itt se hatalom, se kihívás – sóhajt, és hátradől, amennyire csak tud. Kezével a talajba markolva emel meg egy adagot belőle és átengedi az ujjai között. - Én nem erre vágyom.. A szabadságomat és egy nagy szeletet a világból. Nem kérek sokat.


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 21, 2018 10:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 849 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Noha nem kívántam örömöt kicsikarni a leviatánból, amaz mégis kellemesen mosolyog, s minél többet gyakorolja, bizony annál emberibbé válik ábrázatán az izmok gazdag játéka. Nemrég meggyőződésem volt, hogy lelketlenségünk hasonszőrűvé tesz bennünket, olyasféle entitásokká, akik az érzelmek híján leképezni sem tudhatják azokat, ám nyilvánvaló, hogy Athan nem szenved a képesség hiányában, pusztán csak… Hogy emberi kifejezéssel éljek, berozsdásodott idebent, a láda fogságában. Mégsem bánom, amiért percről percre jobban hasonul viselkedése a halandókéhoz, legalább elmerülhetek az utóbbi időben megszokott földi „normalitásban”. Hiányoznak az emberek és a komplexitásuk, a lelkük, amelyek ragyogó fénygömbökként emlékeztettek odakint minden áldott napon arra, hogy dolgunk van még a világban, nekünk, semleges angyaloknak.
Ami a démont illeti, kelletlenül be kell látnom, az ifjonc kinézetűnek ebben is igaza van. Túlzott elvakultsággal vetem meg Mammont, noha megvan a fajtájuk előnye, annak ellenére, irigykedni azért továbbra sem fogok. Példának okáért mi soha nem fogjuk olyan remekül megérteni az embereket és az érzelmeiket, mint ők, habár az okokat megnézve már cseppet sincs semmi elismerni való eme jellemvonásukban. Szükségük van erre a képességre, máskülönben nem tudnák őket olyan könnyedén bűnre csábítani.
- Meglepően idealisztikus elképzelés - jegyzem meg elcsöndesedve, s némileg csakugyan álmélkodva, hiszen a világ jelenlegi állapota jól tükrözi, mennyire nem vagyunk immunisak a bűnökre. Sajnálatos módon képesek vagyunk romlottá lenni, elbukni, tovább csorbítani mindazt, amit tulajdonképpen védenünk kellene. - Mégis… jóleső - vetem oldalra a pillantásomat, ugyanis bizonyos vagyok benne, közel sem volt szándéka a nem létező lelkemet pátyolgatni a leviatánnak, ez az ártatlan gondolatfoszlány azonban újabb adagnyi hittel és tiszta meggyőződéssel látott el.
A pillanatnyi kitisztulás hamar halálát leli bennem, értetlenségem tovább mélyül annak ellenére, Athan láthatóan próbálja megértetni velem ezt az egész dolgot a kukoricával. Mi értelme van kukoricára tenni a gyerekeket, azért, hogy ne legyenek útban? Számmal időről-időre próbálok szavakat formázni, megfogalmazni a gondolataimat, esetleges kérdésemet, ám néma hápogásnál többre nem vagyok képes.
- Nem… Legalábbis… én nem tudok róla - felelek elhalkulva. Attól tartok, meglehetősen keveset tudok az emberekről, és a módszereikről, bár ókori törvényeik és brutális büntetéseik még számomra sem olyan ködösek, de a kukoricát képtelen vagyok feldolgozni. Talán célszerűbb azzal foglalatoskodni, amihez értek is a fajtámnál fogva. Ezúttal is végighallgatom meglátásait atyánkkal és az eltűnésével kapcsolatban, és hiába nem vagyunk egyazon véleményen, bővebb okfejtéseit hallván meg kell hagyni, érthetőek, elfogadhatóak az elgondolásai. Határozottan több ész szorult belé, mint a démonba, vagy legalábbis nem igyekszik minden pillanatban meggyőzni arról, hogy az ostobaságon kívül más nem képes manifesztálódni az elméjében.
- Az, hogy én miképpen vélekedek, az egészen lényegtelen - szögezem le, hiszen mit számít az én elgondolásom Istenéhez képest? Kezdjük ott, nincsen jogom egyáltalában megkérdőjelezni az Úr akaratát és a módszereit, arra teremtett, hogy kövessem az óhaját, nem pedig, hogy állandó jelleggel megvétózzam azt. - Talán nem elégedett a teremtésével, sem az angyalaival, és így kíván megszabadulni a romlott láncszemektől. Megfigyelni, ki az, akit érdemes megtartania, s ki az, aki nem fér fel Noé bárkájára. Mint mondtam, Athan, a módszereit ismerjük, a részletek változnak csupán - magyarázom, kíváncsian várva, erről miféle véleménnyel van. Egészen megdöbbent, hogy voltaképpen érdekelnek a meglátásai, ezúttal mindenesetre nem fogom vissza magamat holmi dacból. Sőt, megértőnek remélt, szelíd mosollyal hajolok hozzá leheletnyire közelebb, s pusztán a tudat, hogy egy leviatánnal ülök szemben, akadályoz meg abban, hogy a vállára simítsam a tenyeremet.
- Valóban az… De eddig még nem volt arra példa, hogy a pusztulást ne követte volna felvirágzás. Ha a Sötétség megfékezésre kerül, úgy hiszem, nincsen miért aggódnunk - biccentek felé, majd visszaidézve közénk a korábbi, baráti, de nem túlzottan bensőséges távolságot, hallgatom tovább a felvetéseit. Sajnos megvan a lehetősége annak, hogy az elképzelése képezi az igazságot, azonban ha így is volna… Előbb-utóbb a saját testvérét csak felkeresné Isten, elvégre, ha ez a világ már nem is érdekli, a további teremtéseire veszélyt jelenthet az ellenpólusa.
- Meglehet, hogy így van, bár az egymással hasonulók mindig összeköttetésben vannak. Még az emberek is, annak ellenére, a képesség, hogy egymást érzékeljék, alaposan megcsappant bennük az idők során. Két, ilyen mágikus lény… képtelenség, hogy ne tudjanak egymásról, vagy ne éreznék valamilyen szinten a másikat. Ha nem lenne a világunk közelében az Úr, úgy vélem, a Sötétség nem itt tétlenkedne, és fenyegetné kisebb-nagyobb pusztításokkal a Földet. Persze, ezek csak feltevések, ám, amíg egy ilyen fenyegetéssel nézünk szembe, a létezésünk bizonyító erejű - vonom le a végső konklúziót a meglátásaimból, mielőtt egy kicsit őket és az ide kerülésüket vennénk górcső alá.
Kissé megrökönyödök a hirtelen hangulatváltásán, no meg a barátias érintésén. Némi homlokráncoláson kívül nem moccanok, lemerevedve figyelem az ábrázatát.
- Nem… Mármint, amit teremtettetek, mint apró kezdet, az mi volt? - zökkenek vissza nehézkesen a kérdéskörbe, ugyanis nem tudom eldönteni, melyik része okoz nagyobb kellemetlenséget a kijelentéseinek, az, hogy ilyen gőgösnek hatok, vagy az, hogy ilyen hamar, ilyen „közel” kerültünk?
- Ó… Ez valóban problematikus, hiszen lényegében a teremtését kívántátok elpusztítani abban a formájában, amiben jelenleg is léteznek - bólogatok, jelezve, hogy megértem a helyzetet. - Erre vágytok? Hogy uralkodhassatok a világon, akár az Úr? Végtére… Megajándékozott titeket egyel, ami felett korlátlan hatalmat gyakorolhattok - tűnődök el „ártatlanul” Atyánk iróniáján. Ha nem tanulmányoztam volna az utóbbi időben az embereket, észre sem venném ezeket az apróságokat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szer. Ápr. 18, 2018 6:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 958 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
Hát ha hízelegni akart, ezzel bizony elérte, akármennyire nem gondolta teljesen komolyan. Nem hiszi, hogy gúny lenne, ahhoz nincsenek meg a jelek, de talán végre olyan valamit is mutat az angyal, ami meglepheti őt. Egy ügyesen leplezett hazugság mindig jó húzás, ha pedig azzal a másikat méltatják pozitívan, túlontúl jó, olyankor még lelket is ápol – azonban itt a célszemélynek nincs nagyon lelke. Nem akadály, így is kellemes mosollyal fogadja a „bókot”, dől előre, és bólogat, mintha valóban egyetértene bármivel. Igazából ez a része nemigen érdekli, hogy ki volt és ki lesz, neki nem számít, idebent meg kevésbé.
- Ez olyan szép gondolat, hogy én is megjegyzem magamnak, és még gyakorolom is – hiszen ezzel tényleg élnek, mivel hosszas szünetük alatt nem felejtettek semmit sem, nem adtak alább és nem akarnak mások lenni, mint akik voltak. Az angyal ebből a tekintetből hasonló hozzájuk, tudja kicsoda és nem szégyelli, sőt, pajzsként használja, és bár van benne gőg és az a mennyei beképzeltség vele jár, mind ez ártalmatlan. Aztán ott van még, hogy kitartó és úgymond céltudatos. Talán épp ezért is vágott bele ebbe a kis „játékba”, vagy akármibe, amit űz vele. Felhasználja és egyben meg is figyeli, erre persze a démon is elég lenne, de az mégis.. úgymond a saját oldala, itt pedig, a napfény, a bárányfelhők és minden mi jó, vagyis annak mondják. Sok minden apró dolog van, amely érdekli, és amire kíváncsi, csak nem mondja ki és nem is mutatja. Nagyszerűen elhitetni azt, hogy épp nem csinál semmit és ha mégis, az teljesen ártalmatlan.
- Ó vagy csak nem vagy képes az irigységre, elvégre, az is bűn. Akadnak dolgok, amikért néha mégis lehetne, de hát nem adom a szádba a szavakat – legyintget aprókat, mintha csak kellemetlen témába nyúlt volna, és szabadkozik, hogy nem is akart ő ilyet, ne haragudjon rá. Nem lát rajta azonban olyan dühöt, amiért rosszra számíthatna, nyugodtan tagadjon meg mindent, ami a démonhoz köthető, ez lényegében a valódi válasz arra, mennyire állnak kapcsolatban. Nem tudja, miért pont ők ketten estek be a ládába, mert ha még két angyal lenne, megértené azt, miért voltak egy helyen. Ha épp a láda közelében csatároztak, jó balgák lehettek, sosem történik jó, ha ennek a ládának a közelébe bárki kerül, és ezt ők nagyon megtanulták, pedig nem is akartak a közelben lenni.
- Hát rossz volt, a rossz gyerekeket oda tették hogy ne legyenek útban. Vagy manapság már nincsenek ilyenek? Nem tépik ki a hazugok nyelvét? - érdeklődő, hiszen fogalma sincs, manapság mikben merülnek ki a büntetések, tortúrák, akár vannak akár nincsenek. Akármennyire halott a világ, mindig lesz olyan, aki tesz a rendszer, a világ ellen, és mindig lesznek olyanok, akik elkapják majd, aztán pedig jól móresre is tanítják. Utolsó emlékei szerint elég mocskos műveletekre voltak képesek az emberek egymással szemben.
- Tisztában a módszereivel? Úgy véled, hogy tök normális hátrahagyni mindent, hogy oldjátok meg, ahogy akarjátok? - homlokán apró ráncok jelennek meg, ahogy értetlenkedésének jelet ad. - Nincs alapom, logikám valóban de ez nem az. Ez csak egy... vélemény? Vagy talán logika? - játszadozik kicsit a szavakkal, majd visszatér hozzá. - Teljesen mindegy. Elmondtad a vázlatokat, én pedig úgy vélem, hogy ez az. Végleg, igen. Ha én teremtek egy világot, és nem is felügyelem mindig, hogy nektek is legyen munkátok, tanuljatok, vagy bármi, amikor ekkora a baj, amikor a saját emberem kezdi el a világomat nyirbálni, azt nem hagynám, nagyon nem – rázza meg lágyan a fejét, mintha épp ő lenne a valódi Teremtő, és ez most egy szép fenyegetés lenne a jövőre nézve. - Próbatétel, mhmm. Elég rossz fajta. Oké, kiszűrődik a szemét, de tönkremegy a világ? Ez ahhoz túl drága – nem tagad semmit, nem láthatja rajta az angyal azt, hogy épp most aztán úgy, de úgy meg akarja győzni, ez csak az ő szemszöge, egy olyané, aki sok száz évig raboskodott, és ezekből az apró információkból igyekszik összetenni a választ. Ha ez megsérti... akkor már nincs mit mondania. Neki azonban még így is túlontúl izgalmas és csábító hely és legszívesebben addig kaparná a láda oldalát, amíg ki nem látna, ki nem jutna innen, hogy megnézze magának. Tudta ő, amikor eltökélte, hogy valamelyiktől információt szeret, mennyire nehéz lesz elviselni azt, a tudatot, hogy akármit mondanak ő nem mehet és foghatja meg, tapasztalhatja meg. Dühös-e? Meglehet, de most kivételesen nem az angyalra, nem másokra, a tehetetlenség dühe ez.
- És ha csak reménykedik? Mármint, ha én kijutnék és volt számomra kedves vagy fontos valaki, keresném, de ha nem találnám elsőre, vagy épp sokadjára, várnék vagy épp remélném, hogy felbukkan. Persze lehet más oka is, természetesen, nem ismerem őt és a terveit – vonja meg kissé a vállait. - Lehet mégis oly tanácstalan, mint ti, angyalok – ezen kissé szórakozik, merthát az lenne az egészben a legnagyobb poén, ha még ő se lenne képes meglelni őt, elérni. Csak tékozol tétován, de lehet aztán olyan csattanó készül, amit még majd ők is megéreznek idebent.
- Kezdet? Mármint az érdeklődésed? Ó csak szójáték, azt hittem elsőre, annyira fennhordod az orrod, hogy arra se leszel méltó, hogy rám nézz. És nézd, már szinte barátias a hangulat – olyannyira, hogy szenvtelenül nyúl előre, és megveregeti a térdét, mint a jó barátok között szokás, persze semmi többlettel. Kezét visszahúzva támassza a saját térdeire, és állát tenyerébe ejti, úgy pillant a másik felé. - Erre céloztam, el akartuk venni a kis majmait. Csupa lélek, a mi tudásunkkal, a mi irányításunkkal. Gyilkos ellenerő lett volna, és ugye az alvilág se a mennyek pártján állt így jelentős túlerőnek számított volna – nosztalgiázik kicsit, hogy milyen lett volna a felállás. - A testvéreimmel ne is törődj, évszázadok óta hallgatom, ők nem figyelnek rád, még ha meztelen ugrálsz előttük – ismerteti, hogy úgy számítson, sok társasága nem lesz, ha épp rátör a beszélhetnék. Nem szép kilátások, mi?


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 9:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Cassael
In the meantime…
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]• Szószám: 600 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]- Igazad van - biccentek ellenkezés nélkül, túlontúl simulékonyan a leviatán meglátásaira az emlékekkel kapcsolatban. - Amíg emlékszem, azt is tudom, hogy kinek kell megmaradnom, ebbe kapaszkodhatok - konstatálom a lehetőséget, noha bizonyos vagyok abban, a fiú cseppet sem erre próbált utalni a kijelentésével. Persze nem tudhatom, meddig fog kitartani a hitem, mikor fognak elkezdeni kopni az emlékeim, s melyik pillanatban fogja teljesen áthatni bensőmet a láda mágiájának sötétellő, szurkos volta, ám addig is hűséggel kell ragaszkodnom önmagam iránt, nem hódolva be a környezetem ostromlásának. Noha ez sem éppen könnyed dolog, mikor időről-időre megzavarja elmémet a zümmögés, bosszantó sistergés, vagy Athan furcsa feltételezései. Szemöldökeimet leheletnyire vonva egymáshoz hagyok fel morcos arckifejezésemmel.
- Már miért irigykednék Mammonra, amiért ő nem tud hova romlani? Semmi irigyelni való nincsen egy démonban - csóválom meg a fejemet szelíden, habár a beharangozott rontás ígérete cseppet sem válik a kedvemre, jelen esetben mégsem a tehetetlen beletörődés kerekedik felül bennem, hanem a dacos ellenállás. Épp elég testvérem kárhozik el odakint Gabriel szavára vagy a Sötétség óhajára, ha egyszer kikerülnék innét, nem kellene a világnak egy újabb, korrupt angyallal szembesülni. Ki kell tartanom, ez nem kérdéses, jelen esetben pedig Isten említése segít hozzá a kitartáshoz.
Kíváncsian, szemtől szemben helyezkedve Athannal hallgatom a véleményét és meglévő tudását a Mindenhatóról, ami körülbelül annyiban merül ki, mint bármely halandóé vagy egyéb lényé, amiért természetest nem lehet őket hibáztatni. Röptében ejtett következtetéseikért már annál inkább, a gőg nem erény, ellenben bűn. Ettől függetlenül nem vágok a szavába, hagyom, leülepedjen benne hozzátoldásom az iménti kérdéshez, és a magyarázatom a hitem alátámasztásához. Felvetése egyébként jogosan csendül, a tény mellett, miszerint számos fajtársam tért el a helyes útról, én sem mehetek el.
- Már miért kellene kukoricára… - kérdésem bennem akad, enyhén zavart tekintetem azonban tovább vendégeskedik az ábrázatomon. - Nem jelenthetem ki, hogy mindenki jól végezte a dolgát, ellenben aki így tett, tisztában van a módszereivel. Teremtett világa és annak lakói legfeljebb pontatlan írásaikból ismerhetnek bármit is az Úrból, milyen alapon tudhatod kijelenteni, hogy végleg elment? A saját logikádéra? Az nem egyező Istenével - osztom meg vele kendőzetlen véleményemet, amellyel kivételesen nem célom sértegetni, pusztán kíváncsi vagyok, van-e annyira ostoba, mint a démon, vagy befogadóbb másféle tudásra? - Az angyalok éppen, hogy egyre többen léptek tévútra, ezért gondolom, hogy e mostani tette a mi próbatételünk egyben, aminek még koránt sincsen vége - teszem hozzá őszinte meggyőződésemet, mielőtt még tovább mesélhetnék neki a Sötétség felbukkanásáról.
Hiába egyengetem figyelmeztetően a hangomat s mellé az arckifejezésemet, gyermeki öröm ragyog fel a leviatán ábrázatán. Mire számítottam? Józan belátásra egy olyan faj példányától, kik évszázadok óta egy szürke, sivár láda világában raboskodnak? Vélhetően a Föld pusztulása is derűs hírként csendülne a fülükben, igaz, másodszori átgondolásra mintha konstatálná a helyzet súlyosságát.
- Ebben egyetértünk, máskülönben visszaállt volna a viszonylagos rend. Ahogyan abban is, hogy várakozik, márpedig ő Atyánk testvére, nyilván nem hiába teszi. Úgy gondolom, tudja, hogy még itt van az Úr, azért állapodott meg a világunkat romba dönteni, noha nem annyira, hogy végleg el is pusztuljon. Még - javítom ki magamat, eltekintve egy pillanatra a szürkéllő ég irányába, habár kéklő íriszeim egyhamar visszatapadnak az előttem ücsörgő, ifjonc külleműre. Ösztönös, kellemetlen érzet kucorodik a mellkasomba, amiért a jövőben kihasználandó az információt, hagyom őszinte érdeklődésem illúziójába esni, noha bizton veszem, ő sem baráti indíttatásokkal faggatózik máskülönben.
- Mi volt ez az apró kezdet? Állandón siránkozó fivéreid s nővéreid erről eddig még nem értekeztek - billentem oldalra az államat, kíváncsian hallgatva Athant. - Magát? Talán inkább a teremtését, ha már az ő rovásukra kívántatok… sokasodni - ejtem ki a szót némi bizonytalansággal, révén, egyelőre nehéz elképzelnem, mi rejtezik pontosan a kifejezés mögött.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Online
avatar



☩ Reagok :
140
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 1:31 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Megtörni a jeget

Cassael & Athan
szószám: 988 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]

 
[You must be registered and logged in to see this image.]
Úgy sóhajt fel, mintha valós terhet vettek le volna a válláról, és nem csak holmi szójátékot. Elemében van, jobban, mint bármikor máskor, és ha már így elengedte magát az évszázados semmi után, simán meg az is, hogy produkálja kicsit, milyen is ez. Mint akit nem rágott meg holmi csapda.
- Így máris jobb, kegyes tőled – húzza még kicsit, hátha nem lesz annyira karót nyelt, mint eddig. Ki kell azt köpni, itt senki nem nézi, ha kicsit másképp viselkedik, ha kicsit elengedi magát. Persze, lehetne ezzel is meglepetést okozni mind nekik, mind a démonnak ha épp érdekli, legfőképp pedig saját magának. Előbb utóbb rá fog jönni, hogy ez a könnyedebb út, mert saját magát sorvasztja csak el vele, végtére is, azt nem tudhatja, mennyire vágyik ilyesmire, no de, itt mindenki megváltozik, ha akar, ha nem. És egy úgymond tiszta lény meg főleg. Külön öröm, ha ennek már akadnak apró jelei, amit ha figyel és keres, talán meg is lel. Rátekint, nem egy szavas válaszokban merül ki, vagy csak épp az, ahogy viszonyul hozzá. Semmi kedve nincs könyörögni, és sosem tette volna, inkább kivár és lecsap stílus jellemzi őt, azonban ha valami az ölébe pottyan... Ó, hát azt nagyon de nagyon szereti.
- Ne búsulj, az emlékek veled maradnak mindig, ott meg ugye számít ki voltál – ezt mindenképp megtanulta a testvéreitől, és azt is, hogyan lehet egyik pillanatról a másikra visszaugrani az időben fejben, és imádni azt a felet, aki ott visszanéz rá. Talán még a többiek is beveszik majd egy idő után a nosztalgiázásba, ha megérik rá, vagy épp ők nem emelik olyan magasra az állukat, hogy ha képes lenne itt egy jó eső zubogni, bizony az orrukba hullanának a cseppek. Élvezné, a szabad levegő után egy zápor, egy igazi hűs zápor érzete hiányzik számára a legjobban, hogy hagyná magát az utolsó porcikájáig elázni, és még tovább. Apró dolgok, kissé emberiek, de ártatlanok még az ő személyébe is belefér teljesen, hogy kicsit vágyjon azokra a csodákra, amit a természet alkotott, vagy épp az ellenséges börtönőr, de ez kivételesen nem számítana. Megérti, hogy vívódik, vagy épp a földbe tiporva érzi magát, ő sem volt különb. Elfogadni, hogy minden jó után egyik pillanatól a másikra rab legyen, majdhogynem láncokkal, és semmit se tenni ellenne.. igencsak nehéz. A nagyságból a semmibe, és olyan feltételeket kell elfogadni, ami szembemegy minden eddigivel. Szóval igen, kicsit át tudja érezni, milyen most az angyalnak, de hogy ez bármit is kivált belőle? Az már nem is kérdés.
- Ó hát nem mondtam azt, hogy patkány, hát nem sértegetni jöttem ide – csóválja meg a fejét, bár tény, hogy lényegében mégis megtette. Mily gonosz. - Ez inkább.. nem is feladat, igazad van. Ez egy szerep. Van és kész, le kell mennie, mert meg kell történnie. Nem mondom, hogy választás kérdése.. de lehet irigykedni fogsz a démonra, szerintem rajta ez már nem ront semmit sem – legyint egy aprót, mert se teste, de olyan része nincs, ami megrontásra vagy csak ferdítésre vágyna. És ez sem volt oly szándékos, mármint a légkör, mint aminek el akarja adni. Ez csak úgy jött és kész, mintha sok év alatt szivárgott volna a földből elő, vagy épp saját valójukból, és megült a roppant kellemes díszlet között. Talán ez is csak játék, és fogalma sincs arról, mi is megy majd végbe benne? A szépség ebben, hogy a választ jól elrejti, nem csak az égi képes elzárni magában dolgokat, még neki is megy. Még mindig.
- Amit mindenki? Ő teremtett mindent, bla, bla, bla.. Ő a ti parancsolótok, a Fény meg minden ami csak lehet.. - vonja meg a vállait, sosem ásta bele magát olyan mélyen, elvégre nekik ő nem volt érdek, és nem is volt szem előtt. Erre bezzeg már mozdul! Figyeli, ahogy szembekerülnek egymással, ahogy máris minden jobb, ahogy erről beszélhet. Hát ha ez kell.. ő is hasonló pózt vesz fel, farkasszemet nézve vele, csendben hallgatva a nagy hűség szavait. Neki erről fogalma sincs, azt, akinek hűséggel tartoztak, maguk emésztették meg, így tökéletes ellentéte annak, amit a másik képvisel.
- Valóban? Oké, mondjuk azt, nem vagy vak. Akkor azt mond meg nekem, ha ilyen jó katonái vagytok ti.. jó most ne nézzük Gabrielt, ő megy kukoricára térdepelni. No, de ha ti ilyen jól végzitek a munkát, miért tűnt el? Hmm? - még a fejét és megdönti kissé, úgy fogadja be az újabb morzsákat, ráncolódik kissé a homloka, majd kisimul, és gyermeteg öröm jelenik meg rajta. Noha neki semmit sem adott a nő, mégis, egy újabb köpés a levesbe.
- A Sötétség. Hű, még a hideg is kirázott – borzong meg kissé, és még előrébb dől, - Hah, ez biztosan a mániája, hogy elzár mindent, amivel nem bír. Jó, mondjuk a semmi mégsem olyan szuper dolog, elvégre mi se lennénk.. - elmélkedik hangosan, hisz a semmiben semmi sincs. Mondjuk itt se több.. - Biztos nem azért, mert a drága atyád visszatért és le is verte. Lehet ide akarja meg bedobni? Vagy csak maga a Sötétség is vár, hogy visszaérjen. Ha nincs kin bosszút állni elsőre, jó taktika a várakozás – aztán neki innen bentről fogalma sincs, talán már rég nincs semmi sem, csak a láda világa, esetleg rosszabb pokol odakint. Nem is igazán érdemes azzal törődni, ki ólálkodik odakint, nem ők azok, és ez épp elég bosszantó. Fújtat is egy aprót, és még meg is lepi a hirtelen kérdés, ami felé száguld. Ó, hát ezt is megérte!
- Nahát, hirtelen érdeklődés. Jó kezdet – szedi is össze magát. - Nemigen indokolta meg különösebben, mi csak szerettünk volna sokan és még többen lenni, talán uralkodni.. Nem is pusztítottunk mindent el, lehet irigy lett, hogy teremtettünk valamit, aprót de elég erős kezdetet. És talán veszélyben érezte magát hosszú hosszú életében először, egy kicsit – mert elvégre, ha tényleg sikerült volna az, amit elterveztek, ugyan ki állította volna őket meg? Elterjedtek volna, mint holmi fertő, és talán ők lettek volna azok, akikhez új imák szólnak. Ha valóban valami ilyesmi állni mögötte.. még meg is lepődne.



Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
6/7
Leviatánok
8/8
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
3
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
2