This is it, the apocalypse Welcome to the new age
I'm breaking in, shaping up, then checking out on the prison bus

 
Linzo - Lorenzo & Lilith, New York
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Lorenzo Harbut
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
10
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Kedd Ápr. 03, 2018 1:58 pm
Következő oldal


Mély levegőt veszek. Remeg a kezem az idegességtől. Feszült vagyok.
Istenem, mibe keveredtem... mit meg nem adnék érte, hogy visszakapjam a régi, nyugodt életem, mikor az egyetlen bajom az volt, nehogy lebukjak apa előtt, hogy éjjel kilógok a házból... Bárcsak visszamehetnék inkább az időben, az állattá változás helyett, és újraírhatnám a múltat, hogy otthon legyek, amikor valakik eljöttek apáért... Ha ott lettem volna, biztosan segíthetek, biztosan megmenthettem volna... vagy legalább most én is ott lehetnék, ahol ő, és nem lenne egyedül...
- Én az emberekkel vagyok, mindig úgy voltam, mindig úgy leszek - vágom rá hevesen. Még ha nincs is bajom úgy az angyalokkal, amennyiben az emberekkel, és nem ellenük vannak, de Gabriellel aztán sosem... azok után, amiket tett a Föld ellen, az emberiség ellen... Hiába, hogy az emberek sem szentek, és soha nem is lesznek azok, de ezzel akkor sem kimagyarázhatóak Gabriel rémtettei... és még a feltételezés is, hogy vele lehetnék, sért.
- De mégis, mondja, a vér szerinti... szóval, annak az alaknak, vagy az örökségemnek, van bármi köze ahhoz, hogy most beszélgetünk? Mert ha azt mondja, hogy mellékes mindez, akkor... akkor hagyja... hagyjuk a témát, ha nincs köze ahhoz, amiért megkeresett, akkor ne beszéljünk róla, ha nem bánja, nem akarok róla hallani, semmit, soha, semmikor - kérem idegesen, ingerülten legyintve kezemmel. Nem akarom azt gondolni, hogy annak az alaknak a keze is benne lehet a dologban, de lévén, hogy semmit nem tudok, mindenki gyanús a szememben. Senkiben sem bízhatok, és nem is bízok meg. Ez a nő épp annyira lehet démon, és apám elrablója is, ahogy lehet tényleg egy mezei vadásztársaság tagja, aki véletlenül infóhoz jutott, és most méreget, hogy milyen árat szabjon a segítségéért, hiszen... a mai világban, mindennek ára van.
Mégis, ahogy nézem ijedt arcát, pillantását, elszégyellem magam, és bocsánatkérőn nézek vissza rá.
- Sajnálom... ne haragudjon, elnézést kérek, ha fájdalmat okoztam... - szegem le fejem, és a cipőmnek beszélek. Akárhogy is, még ha gyanakvó is vagyok, apám nem arra nevelt, hogy nőket, vagy bárki mást bántsak... Épp elég baj, hogy manapság már ember az emberben sem bízhat, és hogy már mindent a gyanúra és a bizalmatlanságra építünk... ez baj... hát még, ha ez erőszakba is torkollik... Pedig én sosem voltam ilyen... sose bántottam senkit, nem is akartam, nem is akarok... nem válhatok ilyenné.
Újabb mély lélegzetet veszek, ezúttal azért, hogy megpróbáljak lehiggadni, és összeszedni a gondolataimat, amik szétzuhantak egy hangyányit... csak fél füllel figyelek közben a nőre, de még így is felhorkanok szavaira.
- Nem nyugszom meg, nem tudok megnyugodni - felelem, bár tény, igen, magam is ezzel próbálkoztam volna, csak egyszerűen nem megy. Ha csak eszembe jut, milyen lények karmai közt lehet apa, minden percben... hogyan is nyugodhatnék meg... De persze, igen, próbálom rávenni magam.
Mégis, csak akkor rettenek meg, amikor tőrt ránt ellenem... ez volt az a pillanat, amikor igazán nem ismertem magamra. Mikor valaki olyannyira fenyegetve érzi magát tőlem, hogy fegyvert fogjon rám... pedig nem farkas, vagy vad kutya képében állok előtte, hanem emberi képemben... és ez az érzés egyszeriben elborzasztott... A félelem, az aggodalom néhányakból a legrosszabbat hozza elő, és láthatóan ez velem is így van... nem gondolkozok, nem cselekszem ésszerűen, kivetkőzöm önmagamból, és olyan leszek, mint... mint egy állat, de nem abban az értelemben, ahogy pártolom a dolgot, vagy épp, ahogy megszoktam. Nem, hanem úgy, mikor az állat nem ura a tetteinek, mert a düh, a félelem, a fájdalom irányítja a tetteit. Ilyenkor van, hogy a kutya még a gazdáját is képes megmarni, s bár utána megbánja tettét, mégis, akkor, ott, abban a percben nem volt ura a cselekedeteinek, mert egyedül a rajta eluralkodó érzelem szabta meg tetteit, nem a józan ész, vagy esetleg a szokásos érzelmek. Felfokozott érzelmi hatások alatt az ember, és az állat is... bármire képessé válhat, amire józanul nem volna...
Engem a tőr látványa józanított ki. Hátráltam pár lépést, és feltartottam megadón a kezeimet, hogy lássa, nem akarom bántani. Úgy vártam, míg újra megszólalt, közben valahol mélyen magamban a higgadtságomat keresve...
Mikor megtette, leengedtem kezeim, és újra megközelítettem őt óvatosan. Csak szépen lassan, nehogy azt higgye, támadólag akarok fellépni ellene. Nem, és már az eddigi viselkedésem miatt is elszégyelltem magam, nem még hogy ennél tovább menjek.
- Hogy lehet, hogy tudja mi vagyok, de nem tudja ki vagyok? - kérdezek vissza, mert ahogy már eszembe jutott korábban is, érdekes, hogy tudja, angyaltól származom, de a nevem azt nem. A fajom elárulták neki, de a nevem nem? Mégis... ki ilyen jól informált velem kapcsolatban, hogy épp azt tudja, amit jobban titkolok...? Ha ezt attól... ATTÓL az alaktól tudná, tudná a nevem is, nem? Bár, ha mégsem... akkor ez is egy válasz... az az alak csak a félvér angyalt látta bennem, de még a nevem sem érdekelte...
- Nekem nem kell kávé, hogy ébren legyek éjjel. Amúgy is keveset alszok, és amit alszok, azt is nappal - válaszolom, és közben mérlegelem a gondolatot... mi az, hogy hosszú éjszakánk lesz?? Mégis, mit akar tőlem ez a nő, amit éjjel kell csinálni? Vagy tudja hol van apa, és oda éjjel kell menni?! Izgatott-idegesen, de kíváncsian meredek rá.
A feltételezése ismét sérti a fülem, hogy nekem mennyire lehet fontos az apám, arról neki még csak sejtelme sem lehet, kezdem már sejteni... talán soha senki nem volt még neki olyan fontos, mint nekem az apám. Bekötött szemmel, és hátrakötözött kézzel is végig sétálnám a Poklot mezítlábasan, ha a végén apa várna... megtenném... Akkor miért is ne követném őt egy kávézóba?
Talán mert félek... - fordul meg fejemben a gondolat, ahogy utánamegyek. De nem, nem tőle... inkább az ismeretlenségétől... az egész helyzet ismeretlenségétől. Amely körülmények közé most keveredtem, az mind-mind túlmutat komolyságában mindenen, amivel eddig valaha is dolgom volt. Tolvajok, gonosztevők, kósza démonok... de tudtam mivel nézek majd szembe, amikor éjjel kimásztam az ablakon, mikor bevetettem magam a sikátorokba. Én láttam a világot, de a világ nem látott engem, és ez biztonságot nyújtott nekem. Most viszont kényelmetlen, idegen, félelmetes érzés, hogy saját valómban, a világ szeme előtt kell követnem, valakit, akit nem ismerek, és nem tudom mit várjak tőle... vagy ő mit vár tőlem...
- A nevem Lorenzo - mondom, ahogy elhaladok mellette, megszaporázva lépteimet, és már csak jólneveltségből is, de kinyitom előtte a kávézó ajtaját amikor odaérünk, hogy beléphessen rajta.


Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 02, 2018 10:58 pm
Következő oldal


Lorenzo & Lilith

A kis nefilim fontos számomra, olyat akarok tőle, amit senki mástól. Meg fogom rontani az ártatlan kis lelkét, de mindent szépen sorjában. Először is a bizalmába kell férkőznöm, éppen ezért adtam be neki egy hihető történetet arról, hogy az egyik vadásztársaság tagja vagyok. Még egy hangzatos álnevet is kitaláltam a bemutatkozáshoz, de nem fogadta el a felé nyújtott kezemet, mire fintorogva visszahúztam azt. A kérdésére nem válaszolok, inkább várok. Egy... kettő... és három... tákk, tákk, tákk... ééés le is esett a tantusz! Rá döbbent, hogy ő is érintett az információ szerzésben, hiszen a drágalátos apukája által a természetfelettiek csoportjába tartozik. Hm, mindig is imádtam az ártatlan, fénnyel teli lényeket... megrontani. Látom, ahogy idegesen körbe pillant, de nem is foglalkozom vele, majd hallom a védekező hangját, amin magamban nagyot nevetek. Persze, hogy nem tud róla semmit, de nem is kell, hogy tudjon. Engem sem érdekel és amúgy se tudok többet róla annál, hogy az apja. A drága kis szukkubuszom jó sok információval szolgált, így elég volt csak megemlítenem az apuciját.
- Egy kevés köze van hozzá, mivel tőle örökölt egy pár dolgot, de ez részletkérdés. Ahogy a fajtája is, abban az esetben, ha nem Gabriel pártján áll - vágok vissza, miközben mélyen a szemeibe nézek. Látom rajta, hogy felzaklatja a téma, hát ha még megtudja, hogy nem ő az egyedüli gyermek, mivel van egy ikerhúga. Ezt vajon felfedjem előtte vagy tartsam még titokban?
A karomat elereszti nagy nehezen, mélyet sóhajt, mire én nyugodtan hátrálok egy lépést. Még mindig ijedten meredek rá, hiszen az előbb szorongatott meg, ami őszintén szólva kicsit csikizett. Idegesen nyúl felém, mire még egy fél lépést hátrálok.
- Nem... nem áll módomban szórakozni, de itt nem kellene beszélnünk komolyan - válaszolok nagyobb levegővételek közepette. Higgye csak azt, hogy teljesen rám ijesztett és amiatt nem vagyok hajlandó vele itt beszélni. Sokkal jobb lenne, ha leülhetnék valahova kezdek unatkozni. Ó, olyan édesek a kiskutya szemei, majd' megzabálom szőröstül-bőröstül, olyan édes a kicsike.
- Mindent szépen sorjában. Először is nyugodjon meg - válaszolok neki és a kezeimmel is mutogatok, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. A szavaim hallatán értetlenül pislog, majd összevonja a szemöldökét és megrázza a fejét. Nem érti miért olyan fontos számomra, hogy bármit képes lenne-e megtenni az ügy érdekében. Ó, magasságos Lucifer! Hogy lehet valaki ennyire ártatlan és ostoba? Látszik, hogy egy ember nevelte, csak azok ilyen szánalmasan együgyűek. Bólintok, hogy értem őt. És idegességében el is kezdett fenyegetőzni, remek erre vártam. Gyűljön csak benne a harag és legyen kezelhetetlen, akkor könnyebb befolyásolni, még ennél is. Akár egy ijedt ember hátrálok még egy lépést és előkapok egy kisebb tőrt, amit angyalok ellen is lehet használni, bár erről neki nem kell tudni. Igen, igaza van, volt valaki az életemben, akit szerettem. De őt megölték, az apja félék tették, amit sosem bocsájtok meg nekik. A kénköves pokol bugyrába is lemenne érte, hmm ez nem is lenne rossz. De ezzel egyetlen apró probléma van, még hozzá az, hogy a pokol zárva van!
- Először is nem ártana, ha bemutatkozna - vágom oda, majd oldalra lépek - Másodszor jöjjön, igyunk meg egy kávét, mert hosszú éjszakánk lesz - teszem hozzá és el is indulok egy kávézó irányába, de megtorpanok és hátra nézek rá - Ha tudni akar bármit is az apjáról, akkor követ engem - meredek mélyen a szemeibe, majd visszafordulok - Ha mégsem olyan fontos magának, akkor örültem a találkozásnak! - intek neki és folytatom az utamat. A cipüm sarka kopog a kihalt járdán, ajkaim mosolyra húzódnak. Kezdődjön a játék...
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k

Lorenzo Harbut
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
10
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Szer. Márc. 28, 2018 4:54 pm
Következő oldal


Nem fogadom el a felém nyújtott kezét, ahhoz túlzottan is ideges vagyok, és túl fura ez a nő...
- Információkat? És hogy a pokolba jövök ebbe a képbe én?! - kérdezem, mintha nem lenne nyilvánvaló. Jó, nekem elsőre nem is esik le. Ő a természetfelettiekről gyűjt infókat, angyalokról, miegymásról... Jó neki, oké, de nekem közöm sincs az ap... szóval, ahhoz az alakhoz, akitől származom, tőlem nem tudhat meg semmi érdekeset őróla. Akkor miért? Miért én? És mit akarnak apától, miért vitték el, és kik? Ők? Ezek a vadászok? Vagy... vagy kik, mik és miért?
Nem viszonzom a bemutatkozását, úgy vagyok vele, hogy nem fogom csak úgy... különben is, ennyi idő után túl sokat tud rólam... nem lepődnék meg, ha még a nevem is tudná...
- Ezt én nem értem, nekem semmi közöm ahhoz az angy... - körbepillantok idegesen az utcán. Inkább nem mondom ki. - Nincs közöm ahhoz az alakhoz, nem tudhat meg tőlem semmit róla, ha igaz is, amit mondott... nem tudok semmit, se róla, se a fajáról - védekezek, még ha igaz is, amit mondok. Nagyrészt. Jó, a faj más tészta, ezt-azt tudok, de nem hinném, hogy bármi olyat is, amit mások nem. Arról, akitől származom, róla meg semmit, és nem is akartam soha, szóval hiába...
Nem akartam elereszteni, de végül csak engedtem neki. Mély, ideges sóhajjal, és reszketeg tagokkal bámultam rá, minden idegszálammal azért ordítva odabenn a fejemben, hogy adjon valami támpontot nekem, amin elindulhatok, bármit, akármit!
- Kérem, ne szórakozzon velem, ha tud valamit... vagy ha köze van ehhez az egészhez... ha tényleg... - idegesen nyúlok vállai felé, de aztán leengedem mégis kezeim, és nem érek hozzá. Csak könyörgőn bámulok szemeibe. - Kérem... ha csak egy csepp jóság is akad magában, mondja meg... - Igaz, nem tudom kiféle, miféle ez a nő, és nem tudhatom, igaz-e, amit magáról mondott, de nem is érdekel... nem érdekel semmi, csak az, hogy megtudjam, amit ő tud apáról... Muszáj tudnom, bármit, akármit, de valamit!
Körbenézek magunk körül újra. Igazából kicsit sem érdekel már... ha kell, tudja meg a világ, ki vagyok, mi vagyok, nem érdekel... És különben is, hová mehetnénk? Hozzánk biztos nem viszem haza...
De már folytatja is. Értetlenül pislogok. Oldalra billentem fejem, úgy nézem őt. Hogy pont ez az érdekes az ő számára? Miért? Összevonva szemöldököm, értetlenkedve rázom meg a fejem.
- Nem értem. Miért kérdezi? Hát nem egyértelmű? Ő az apám! Persze, hogy bármit megtennék érte! - felelek hevesen. Nem is értem, neki ez miért kérdés... hisz nekem nem az. Semmi olyanra nem tudok gondolni, amit meg ne tennék őérte... hogy visszakapjam! Ő az életem egyetlen olyan szereplője, aki azért szeret, aki vagyok. Vagy egyáltalán szeret... Nem akarom, és nem is tudom elképzelni, hogy elveszítsem. Nem érdekel mi történik a világban, és miért történik, csak az a fontos, hogy bármi is lesz... vissza kell őt kapnom! Bármire képes vagyok ezért...
- Nem tudom mi történik itt, nem tudom, és tudja mit... nem is érdekel ki maga... de esküszöm, ha tudja hol az apám, hol és kik tartják fogva, és nem mondja el... én... én... én nem állok jót magamért és a tetteimért! - fenyegetőzök, na nem mintha az a tettlegességben jártas fajta volnék, de az emberek többségének elég a fenyegetés... - Mondja el nekem amit tud! Nem tudom magának van-e családja, van-e akit szeret... de élete során biztos maga is szeretett már valakit, szülőt, testvért, gyereket, bárkit... és hiszem, hogy ha eltűntek vagy elrabolták volna őket, maga is bármit megtenne érte, hogy visszakapja akiket szeret. Hát én is! Az az ember az egyetlen... az egyetlen, akim van, és nem érdekel, ha a kénköves Pokol legmélyebb bugyraiba is kell lemennem érte, ha démonok és angyalok seregén kell is átverekednem magam, akkor is vissza kell őt kapnom! Nem érdekel mi az ára, csak mondja meg! Mit kér érte, hogy elmondja, amit tud?! - hinnem kellett, muszáj... hogy tud mást is. Különben nem keresett volna meg... hinnem kell... hogy nem csak azért van itt, mert szórakozni akart velem, elmesélni, hogy látta, amint elviszik az apám, de fogalma sincs, hová és kik... Nem... Nem, mást is tudnia kell! Tudnia kell kik ezek és hová vitték! Akár, ha ő is benne van, akár ha nem... Muszáj... Ez az egyetlen esélyem...


Utolsó Poszt Kedd Márc. 27, 2018 8:51 pm
Következő oldal


Lorenzo & Lilith

A beszélgetésünk semerre sem tartott, így kénytelen voltam elhinteni neki pár információt, amit az egyik succubusom tudott meg a kedvemért. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy ő egy nefilim, de fogalmam se volt róla ki azaz ostoba, aki a nemzője lehetett. Ehhez nem kellett sokat kutakodni, elég volt megkeresni a nevelőapja elrablóit, akik egy kis kínzás után készségesen csicseregtek. Imádom mikor az alsóbbrendű démonok visítanak a fájdalomtól. Hogy mi történt az emberrel? Arról fogalmam sincs, ha nyitva lenne a pokol most biztosan ott lenne az egyik kínzókamrámban, de annak híján valami elhagyatott helyen van leláncolva egyes források szerint. Elképedt tekintete láttán halovány mosoly keretezi az arcomat, várok, hogy leessen neki az a bizonyos és rádöbbenjen, hogy az angyalról beszélek. Érzem az érzéseit, mik össze-vissza csapongnak ezzel a totális káoszba sodorva őt. Éles szemrehányó hangot üt meg velem szemben, amiért másnak már réges-régen a fejét vettem volna, de most a cél érdekében nyugalmat erőltetek magamra.
- Ezt a kérdést én is feltehetném, nem de bár? - döntöm oldalra a fejem majd a kezemet nyújtom felé - A nevem Lily Devlin "- mosolygok továbbra is, mintha mi sem történt volna - Egy kisebb vadászcsoportnak vagyok a tagja, akik információkat gyűjtenek az egyes természetfeletti lényekről - hazudok neki zsigerből.  A következő kis mesém hallatán elakad a lélegzete is egyetlen pillanat erejéig. Igen, erre számítottam tőle, így nem is ért akkora meglepetés. És a kismadár bele is sétált a legnagyobb csapdámba. Ahogy ellépek mellette egyből utánam kap és kezeimet lefogja, látom rajta az erőfeszítést, amivel próbál visszatartani, de én csak egy kisebb csípésnek érzem mindezt. Viszont, ha tartani akarom magam a szerepemhez, akkor nem mozdulhatok.
- Kérek ne szorítsa a kezem, ezzel fájdalmat okoz - nézek rá nagy szomorú szemekkel, amint elengedi a csuklóimat folytatom is a mondandómat - Úgy gondolom ezekre a kérdésekre nem itt kellene válaszolnom, keressünk egy nyugodtabb és csendesebb helyet - hangomat lejjebb halkítom, ezzel is érzékeltetve, hogy a falnak is füle van. A könyörgésére felkapom a fejem, arcom szomorkás, de szemeimben egyetlen másodperc erejéig megcsillan a pokol tüze. ...bármit megteszek érte, oh igen drágám, nekem éppen erre van szükségem! Tegyél meg érte bármit, hiszen valami olyasmit akarok tőled, amit még azelőtt senkitől.
- Biztos képes lenne bármire érte? - teszem fel a legfontosabb kérdést - Mert azt tudnia kell, hogy nem lesz egyszerű bármit is kezd az információkkal - teszem hozzá mintha a kérdésem nem is lenne annyira fontos, inkább csak érdeklődésnek szánnám. Nem a lelkét akarom, legalábbis elsőre biztos, hogy nem. A képessége jobban érdekel mint azelőtt bárkié, tetszik, hogy áttud alakulni bármilyen lénnyé. Kíváncsi vagyok ezt hogyan tudnám kamatoztatni, amellett pedig a lelke. Hm, igen azaz angyali, ártatlan lelke, amit apránként fogok megrontani, elültetem benne a sötétség csíráját, majd apránként hagyom hadd növekedjen és mikor kivirágzik... akkor lesz az enyém teljesen. Mindenestül. Mert én mindig megkapom azt, amit akarok és nem érdekel mit kell tennem hozzá.  
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k

Lorenzo Harbut
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
10
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Hétf. Márc. 19, 2018 5:19 pm
Következő oldal


Meglepődök, mikor elállja az utamat. Nem értem a helyzetet. Sőt, eleve nem értem az egészet, hogy hogyan akadt rám most így hirtelen ez a teljesen és tökéletesen vadidegen nő, akit még életemben nem láttam, és ránézésre akár az anyám is lehetne... Nem is csak az zavar meg, hogy nem nagyon szoktam beszédbe elegyedni idegenekkel, és ők sem velem, hanem az egész... hisz eleve olyan kisugárzással vonulok végig az utcán, hogy ne is akarjon senki zargatni... nem úgy, mint aki bunkó, csak mint aki nem akar feltűnést kelteni, és a lehető leggyorsabban és gondtalanabbul el akarja érni a célját. Szeretek kint lenni, ez eddig rendben is van, csak az emberek, az idegenek azok akik zavarba ejtenek, nyomasztanak... lehet ezt gyávaságnak is hívni, ha valakinek ez ugrik be erről, de... jobban érzem magam, ha négy lábam van, és nem kell túl nagy elvárásoknak megfelelnem. Szóval, ha nem kell eljátszani az embert, aki nem vagyok, bár szívesen lennék...
Így tehát, ha teljesen ismeretlen okból egy idegen belém akad, és beszédbe elegyedik velem, az... fura.
És mindez egészen addig fura is maradt, míg nem folytatta a nő. Utána már sokkal több lett, mint fura... sokkal több.
- Micsoda?! Miről beszél maga? - teljesen elképedek, ahogy hirtelen megtalálom a hangom. Mi az, hogy az apámra, hisz én nem is hasonlítok, nem is hasonlíthatok... Aztán leesett a tantusz, hogy nem arról beszélünk, akiről hittem... De ez csak rontott a helyzeten, az érzéseim között mintha hirtelen vihar, sőt, hurrikán tört volna ki. - Mégis ki a csoda maga? Vagy... kérdezzem úgy, hogy mi maga? - hangom már-már éles, még a gondolata is felnyomja bennem a pumpát, hogy kiről is beszélünk. De ez lehetetlen, ez a nő nem ismerheti, és kizárt, nem lehet hogy tényleg annyira hasonlítsak rá... arra a lényre, akire sosem akartam és nem is akarok, inkább a halál!
De még nincs vége. Elakad a lélegzetem, ahogy folytatja.
- Nem, az lehetetlen... - motyogom hitetlenkedve, és nem térek magamhoz hirtelen. A nő előbb az angyalról beszél, aztán apát említi... hogy látta... hogy engem szólított... de... Mi?! Ez nem lehet, lehetetlen... de hát... De ha igaz... Ha mégis...
- Hol látta? Kivel volt? Mondja el, amit tud! - ahogy el akart lépni mellettem, megragadom két kezemmel a két karját, és erővel tartom vissza, el ne induljon. - Ha igaz, amit mondott, feleljen, kérem! Az apám öreg és beteg, mondja el, hol van most?! Hová vitték?! Ki vitte el és miért?! Tudnom kell! Mondja el amit tud, bármit megteszek érte! - hirtelenjében nem érdekel már ki a nő, hogy nem ismerem, a nevét sem tudom, azt sem, honnét szalajtották, vagy mely faj szülöttje, ha bármit tud apáról, akár a lelkem is az övé lehet, nem érdekel!


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 19, 2018 12:00 pm
Következő oldal


Lorenzo & Lilith

Mielőtt leszólítottam volna már jó előre kiderítettem róla egy pár információt, hogy mindenre felkészülhessek. A legtöbb féllény bizalmatlan, nem akarnak különösebben "barátkozni" a többi fajjal, főleg nem egy magamfajta démonnal. De egyenlőre úgysem kell tudnia arról, hogy ki és mi vagyok valójában. Ahogy felém igyekszik végig futtatom rajta a pillantásomat. Túlságosan fiatal ahhoz, hogy bármit is tudjon a démonokról, maximum hallomásból tud valamit, ahogy az angyalokról is, annak ellenére, hogy ő maga is félig az. Amint megszólítom csak zavarodottan néz, mire kiszélesedik a mosolyom. A pillanat meg is szakad és másfelé siklik a tekintete. Olyan gyorsan beszél, mint azok a halandók, akik zavarukban azt se tudják mit mondjanak. Számítottam rá, hogy nem lesz egyszerű eset, de ilyen könnyen nem adom fel. Sőt! A szó nem szerepel a szótáramban, szóval fel kell kötnie a nadrágját, ha el akar menni, márpedig azt tervezi. Próbál kikerülni, de nem hagyom neki, egy lépéssel el is állom az útját.
- Már tudom miért volt olyan ismerős!  - tapsolok egyet, mintha megvilágosodtam volna - Az apja szakasztott mása, kivéve a szemét - oldalra billentem a fejem úgy nézek rá. Végül veszek egy nagy levegőt és ki is fújom abban a pillanatban. Nem, nem ismerem az angyalt, akinek köszönhetően megszületett ő, de nem is ez a lényeg, hanem a másik szülője,
az aki nevelte. Nappal miatta jár ki, hátha a nyomára tud akadni, de semmi esélye sincs.
- Bár lehet, hogy összekevertem valakivel - megrázom a fejem, de itt nem állok meg - Napokkal ezelőtt láttam egy férfit, akinek a kezéből kiesett egy fotó, - kezdek bele a mesébe, direkt a lényeget hagyom a végére - amin ön szerepelt talán pár évvel fiatalabb lehetett és mellette volt a férfi is, mint egy boldog család. Talán a férfi valami olyasmit is kiabált, hogy: Fiam, segíts! - fejezem be az esti mesét egy vállrándítással, ami talán felkelti az érdeklődését.
- De ha fontos dolga van, akkor nem tartom fel - el is állok az útjából, egy lépést teszek az ellenkező irányba indulásra készen.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k

Lorenzo Harbut
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
10
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Hétf. Márc. 12, 2018 11:43 pm
Következő oldal


(Lorenzo & Lilith)


A szokásos rutinomat követem. Mintha nem változott volna semmi. Azt hiszem túlságosan is megszoktam huszonkét év alatt, hogy mindig ugyanaz a rend... és hiába vagyok most egyedül, nem akarok úgy tenni, mintha apa már nem lenne... mert azzal elfogadnám, hogy ez is lehetséges, és erre nem vagyok hajlandó. Tehát maradok a megszokott rendemnél. Általában nem járok ki nappal. Inkább éjjel. De minden éjjel. Nappal két okból járok kinn. Szimatolni apa után, vagy kajáért. A szívem és a gyomrom, e két létfontosságú szervem visz csak ki az ajtón. Mondjuk, éjjel se az eszem követem, szívemből eredően járok ki... meg egy csipetnyi kalandvágyból... de mindegy is.
Szóval. A rutinomnál jártam. Minden megszokottan ment, én is úgy mentem az utcán éppen, amikor egyszer csak megszólított valaki... NA, ez még sose fordult elő...
- Hogy...? - bambán bámulok, bő egy fél percig, míg leesik a tantusz, hogy hozzám beszél ez a valaki, de tényleg... egész pontosan egy nő. Egy csinos nő... igen, végülis, nem néz ki rosszul, de inkább elbámulok a válla felett, ahogy továbbra is hozzám beszél.
- Bocs, hölgyem, biztos nem ismer. Nem találkoztunk, megjegyeztem volna magát, jó a memóriám - kissé talán hadarva felelek, de hát... nem szoktam meg a csevegést, ritkán beszélek mással apámon kívül, még a nénémmel is jó ha ötven szót váltottunk összesen életem során...
- Bocsánat, mennem kell - ártatlan esetlenséggel biccentek egyet feléje, majd megpróbálom őt kikerülni, ha hagyja, hogy tovább menjek.


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 12, 2018 10:43 pm
Következő oldal


Lorenzo & Lilith

New York az a város, ami mindig is érdekelt, a hosszú életem alatt többször megfordultam a városban. Most pedig, hogy a pokol bezárult utánunk - hála Amarának -, kénytelen vagyok több időt a földön tölteni. Az első időszaban mindenki fel s alá rohangált, hogy mi is történt valójában. A legtöbben megijedtek, ahogy az én szolgáim is. De engem nem igazán érdekelt a dolog, elfoglaltam a lakosztályomat New Orleans-ban és tettem a dolgomat, ahogy eddig, csak a helyszín változott. Viszont hamar eluntam magam a démonok lakta városban, így el-ellátogattam más városokra emlékeztető romhalmazba. Pár nappal ezelőtt észre vettem egy lényt, aki felkeltette az érdeklődésemet. Egy nefilim fiú, aki sok titkot rejt magában. Mégis van benne valami ártatlanság, aminek nem tudok ellenállni. Túlságosan romlatlan. Ezen sürgősen változtatnunk kell! Az utcán sétálgatok, tudom, hogy erre fog jönni, hiszen már ismerem a megszokott útját. Egy... kettő... három... és itt is van!
- Szia! Bocsánat olyan ismerős vagy... Nem találkoztunk már valahol? - teszem fel a kérdést bájosan. Talán sosem voltam ennyire emberi mint most, külsőm hétköznapi, arcomról egy barátságos mosolyt tud leolvasni.
- Az arcvonásaid ismerősek valahonnan - oldalra döntöm a fejem, úgy kémlelem az arcát továbbra is.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."  
remélem kezdőnek jó lesz k76k


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 12, 2018 10:28 pm
Következő oldal


*****

Ajánlott tartalom
- CAELO VEL IN INFERNO -



Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Ido"szak nyertesei
Oldal nyertes karaktereiGratulálunk mindenkinek!

Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek





Friss Írások
Utolsó hozzászólásokAz oldal új posztjai, lesd meg őket!
Tori Mayer
Yesterday at 10:53 pm
☽ Versek, idézetek

Abaddon
Yesterday at 9:02 pm
☽ Frick Collection

Ophilia
Yesterday at 9:13 am
☽ Erdős terület

Tori Mayer
Szer. Ápr. 18, 2018 10:53 pm
☽ New Yorki kórház




Oldal Statisztika
Fajaink összesített listájaBelépett tagok, fajok létszáma

Belépett tagok az oldalon
Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/2
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
1
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
7
Nephilim
3