Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Linzo - Lorenzo & Lilith, New York
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 10:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Lezárt játék


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 8:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Megdöbbenek, amint felcsattan... Bár csupán egyetlen pillanat erejéig tart a dolog, mégis... egy pillanatra megijedtem tőle... Nem tudom, vajon tudatos-e ez a részéről, mégis... néha... ijesztőnek találom őt...
- De... nekem ez nem jelent semmi többet. Félangyal vagyok, és... jó, és...? Kár Istent emlegetned, ő pont ezért utál engem, nem? Ahogy az angyalok is. Meg a démonok. És az emberek. Mindenki... - tanácstalanul lesek fel rá, félénken, idegesen, hogy megint kiakad tőlem... Neki ez talán jelent valamit, vagy nem is tudom... lehet ő élvezi, hogy utálják ezek a lények... de... én ettől nem érzem magam többnek senkinél, sőt, még hogy többnek... ahh, ne vicceljünk, annál sokkal kevesebbnek érzem magam, mint amennyinek egy átlagos ember érezheti magát... annál meg pláne, amennyinek egy angyal érezheti magát, vagy egy démon, vagy Isten... Eme lények közül mind egy szálig arra szavazott volna, ha kikérik a véleményét, hogy meg se foganjak, nem még hogy azóta is éljek... Ettől nekem nem érzem, hogy jobb lenne... Apámon kívül senki nem örül, hogy élek, ha ő nincs, meg is halhatok...
Tudom, vagyis... sejtem, hogy Lily ennek nem örül... nem tudom pontosan miért akar engem ennyire meggyőzni, hogy... hogy... nem is tudom... hogy másként van, mint ahogy érzem magam, mint ahogy élek... hogy másként igaz a világ... mert szerintem nem. Nem igaz. Ez a világ ilyen. Nekem az a fura, ahogy ő látja... ennyire máshogy, nem értem... nem értem, honnét ez a temérdek vakhit benne... Honnan ered? Honnan meríti?
Zavaros... de... az, hogy megmutatta, mi ő... némi magyarázattal szolgált nekem... a viselkedése kapcsán... már értem, ezt a hirtelen néha fel-fellobbanó indulatot benne, ezt a... fura... vibrálást, nem is tudom... minek hívhatnám... de... így már érthetőbb. Benne más vér kering... s őt talán még nálam is jobban befolyásolja, kik a szülei... azaz hogy... az egyik kicsoda/micsoda.
Szemforgatására nem reagálok, csak egy zavart kis mosolyfélével. Nem is tudom, ez talán azt jelenti, hogy nem néz teljesen bolondnak? Hogy csak egy kicsit néz annak? Vagy a kicsinél kicsit jobban?
De aztán, a következő pillanatban már egész más...
- Olyan furán nézel... - mondom neki, csak halkan, mert nem akarom megtörni a pillanatot. Nem tudom minek köszönhetem ezt a... fura kifejezést a szemében. Olyan furcsán meleg... nem tudom, fura...
- És... neked mi is a célod pontosan? - kérdezek rá nyíltan, s aztán megrázom a fejem. - Azt a részem utálom a legjobban, amelyik hasonlít rá... - suttogom csak neki halkan, bizalmasan... mintha félnék, hogy valaki olyan meghallhatja, aki elmondhatja neki... annak a lénynek, akit a világon a legjobban... Az egyetlennek, akit szeretnék holtan látni...
Kissé borzongató a gondolat, hogy egyszeriben egy féllényekből álló egész csapat keveredett az életembe... de... közben valahogy otthonos érzés is... Ez nagyon különös... nekem.
- Talán igazad van. Talán elég tudnom, hogy jó érzés... - bólintom lassan, egyetértve, elfogadva szavait... vagyis próbálva... hogy talán nem kell... mindent tudnom. Talán csak kedvel. Végülis... a maga fura módján kedves nőnek tűnik... azt hiszem... én is kedvelem őt kicsit.
- Senkinek sem kell a lelkem, akkor minek van egyáltalán lelkem? - kérdezem tőle, értetlenül, tanácstalanul lesve őt... Istennek nem kell, az Ördögnek nem kell, a démonoknak nem kell... akkor miért van egyáltalán lelkünk? Nem értem...
- Ismered az illetőt?! - kapok a szón, s izgalmat érezhet a hangomban. Izgatott is vagyok. Ha a lelkem nem is adhatom oda apáért cserébe, talán ha Lily ismeri az illetőt, ha tud róla dolgokat, ha... ha... akkor lehet reményünk még...!
Továbbra is értetlenkedő pillantással lesem amit tesz... figyelem összevont szemöldökkel, mint fogja a kezem, fordítja meg... és teszi bele a sajátját.
- Most mit...? - kezdtem volna, mikor hirtelen lehunyta szemét, és megszólalt, egy számomra ismeretlen nyelven... s hirtelen megugrottam a meglepetéstől, mikor... mikor csinált velem valamit!
- M... mi?! V... vért?! - hebegem kitágult szemekkel, amik kis túlzással majd' kiestek a helyükről, annyira bámultam őt és a jelet a kezemben, felváltva! Felszisszenek, bár igazából főleg a látványra... és... hebegve-habogva bámulok vissza rá, így csak bólintani tudok, hogy értem...
És már el is lépett tőlem, elindult és... nem tudom, vágyat éreztem... igen... hogy meg kéne állítanom, hogy... kérjem, induljunk rögtön, mert minden perc számíthat... de... nem tudom... nem ment... Hagytam elmenni. Talán azért, mert a szívem mélyén borzongott tőle minden érzékem... és főleg attól, hogy valahol benn, mélyen... mégis megkedveltem, a maga fura... ijesztő lénye ellenére is... mert az első volt, hosszú ideje, aki... engem látott, meg mert... reméltem, és hittem benne, hogy valóban tud nekem segíteni apa ügyében...
Nem sokkal azután, hogy eltűnt a szemem elől, magam is felálltam, és elhagytam a helyiséget... Még nem voltam biztos benne merre indulok el, de... úgy éreztem... valami... hajt előre...

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Szer. Jún. 27, 2018 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith



Látom, amint előbb rám pillant tanácstalanul, majd a kezeit vizslatja, mintha lenne rajta valami kosz réteg vagy valami hasonló. Ó, egek! Ez a gyerek tényleg ennyire ostoba? A nevelője egy balfácánt csinált belőle, aki semmit se tud igazán. Még hogy ember akar lenni! A pokolba az egésszel! Ő nem lehet ember, hiszen félig angyal, az apja. Ó igen, Gadreel, akit talán jobban ismerek mint a saját tenyeremet.
- Lorenzo, elég legyen! - csattanok fel, majd rendezem a vonásaimat és ellágyítom őket - Nem csak az állatos dolog és a szárnyaid vannak. Az isten szerelmére nefilim vagy! - teszem hozzá kedvesen, majd egyik tenyerembe temetem a homlokomat. Hogyan magyarázzak el neki egy olyan dolgot, amihez én magam nem értek? Láttam már sok angyalt, bukottat, démont és félvért, de ami a nefilimeket illeti. Velük még nem volt dolgom igazán. Ki kell találnom valamit a lehető leggyorsabban. Á, meg is van! Ahogy feketén felvillannak a szemeim látom egyből eltátja a száját, mire halkan kuncogok, látom a mozdulatát, de meg is áll közben, mivel úgy hiszi, hogy féllény vagyok. Makogva kérdez, mutogat a levegőben, mire csak együtt érzőn bólintok egy aprót, hogy a kérdésére is válaszoljak.  Persze elfogadom a magyarázatát, de az édes kevés ahhoz mérten, amit én tudok a bibliáról és a saját történetemről is. Szemeimet forgatom csak a megjegyzése hallatán, ha tudná, hogy mennyire hasonlít ilyenkor az édesapjára. Az a pökhendi stílus, ami az angyalt is annyiszor körül lengte. Kissé elrévedek a múltba és elgyengült pillantással meredek a velem szemben ülőre, legalábbis ő ezt hiheti, de lelki-szemeim előtt az apja jelenik meg.
- Igen mások vagyunk, de a célunk lehetne egy! Tudod jobban hasonlítasz rá, mint azt gondolod - teszem hozzá halkan. Hiszen a szavai visszahoztak a jelenbe és újra őt látom magam előtt, a kisfiús sármját, hófehér, megrontani való lelkét. Újabb kérdésére csak bólintok egyet. Igen a csapatom tagjai is féllények, vagyis jobb ha ő így tudja. Még nem kell teljesen tisztán látnia mindent, annak nem jött el az ideje. A hátát simogatom, mire kérdések közepette felpillant rám.
- Nem kell mindenre okokat vagy válaszokat találni - mondom, de a kezem még mindig a hátán pihen, nem akarom elengedni. Tudattalanul alkalmazom az energiáimat, ujjaim közül láthatatlan fekete csápok nyaldossák a fiú hátát, hogy ezáltal feketítsem. Úgyis olyan tudatlan, így nem veszi észre, hogy a kis csápjaim a bőre alá hatolnak a húsát át egészen a szívéig, hogy ott gyökeret verhessenek. Megrázom a fejem, felemelem a kezemet, hogy elcsendesítsem őt.
- Te egy nefilim vagy, ha tetszik, ha nem. Így a lelked más, a démonoknak nem fog kelleni. Viszont sejtem, hogy melyik démon keze van a dologban - gondolkodom hangosan. Látom, hogy az izgatottságtól kipirult az arca, elmosolyodom rajta. Milyen izgatott és milyen ostoba is valójában.
- Rendben - mondom ki határozottan, egyik kezét megfogom, tenyérrel felfelé és bele simítom a sajátomat - Segítek neked! - lehunyom a szemeimet, halkan mormolok pár szót, amit egyáltalán nem érhet, hiszen démoniak, majd felnyitom a pilláimat, mik egyetlen másodperc erejéig feketén felvillannak - Ez egy jel, ha szükséged van rám csepegtess rá pár vércseppet és tudunk kommunikálni - magyarázom, ahogy elhúzom a kezemet megjelenik rajta egy pecsét, ami előbb serceg kicsit, ahogy a bőrbe ég, majd be is gyógyul.
- Most mennem kell, ha megtudok valamit jelentkezek - teszem hozzá, majd elindulok az ajtó felé. Ha akar még megtud állítani, ha nem teszi akkor kilépek a kávézóból és el is tűnök.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Csüt. Jún. 14, 2018 6:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lily nem felel nekem, de nem tudom pontosan mi ennek az oka... Vagy nem akar... vagy olyan válasza volna, ami nem tetszene... gondolom... vagy csak nincs kedve. De én tényleg nem értem, mi a gond ezzel. Mindenkinek joga van a vágyaihoz, nekem is, és én erre vágyom... Talán azért van ez, mert életem egy kis részében emberként nevelkedtem, s később is úgy próbáltak nevelni, még ha tudtam is az igazat magamról, de... nem tehetek róla, visszasírom az édes tudatlanságot, jobb lett volna, ha meg sem tudom ezt, és ha nem öröklök semmi különlegességet az angyalian szemét apámtól...
Oké, ööö... passz, nem értem mit akar ebből kihozni, elvesztettem a fonalat... és ez asszem az arcomra is ki van írva. Tanácstalanul pislogok a kezeimre... Mi van?!
- Az én kezemben nincs semmi. Van az állatos dolog, meg a szárnyak... ennyi... más nincsen... - rázom a fejem, és tökéletesen biztos vagyok már benne, hogy ő valami egészen mást keres bennem, mint amit megtalálhat...
És egészen addig hiszem, hogy ő nagyon eltévedt valahol, mígnem hirtelen feketére váltanak a szemei... amitől kicsit eltátom a számat, és már épp felpattannék a székemről, amikor megjegyzi, hogy ő csak félig ember...
- Te... szóval te... egy... félig... izé... démon... Szóval neked az egyik szülőd egy... olyan... démon... volt? - kérdezem makogva, össze-vissza mutogatva, próbálva kicsavarodni a zavaromból... bár asszem most már nem hogy elvesztettem azt a fonalat, de fel is gyújtották mögöttem, hogy esélyem se legyen megtalálni...
Az mondjuk biztos, hogy akkor neki még nálam is több indoka lehet utálni az egyik, ha nem rögtön mindkét szülőjét... hisz nem biztos, hogy... de... na... ki tudja, milyen okból feküdt össze az a démon és ember, akik a szülei... bár nem is tudom, tudnak-e a démonok szeretni... vagy... nem...
- Tudom, hogy... kihagytak, olvastam róla tanulmányokat is, hogy... miféle dolgokat engedtek beletenni meg miket nem, és hogy mit miért tettek bele vagy éppen hagytak ki... A régi iskolákban és könyvtárakban sok mindent találni... - felelem magyarázatképpen. Az elhagyatott helyekre könnyű bejutni állatként, és utána már azt csinál ott az ember, amit csak akar. Én például hosszú éjszakákat töltöttem ilyen helyeken, és egész könyvhegyeket másztam meg... töredelmesen bevallom, hogy néhányat haza is vittem magammal... khm... Bár a gazdáik már nagy valószínűséggel halottak, de azért... na... mégis...
A tériszonyomat illetően nem felelek, nem kell neki tudni, hogy én azzal már évek óta küzdök... és még nem sikerült... se ő nem nyert, se én, bár igaz, hogy nem is szívesen próbálkozom... nem szeretek rosszul lenni, jobb két lábbal... vagy néggyel a földön lenni.
- Pff... 22 év alatt nem kaptak el, szerintem ez jó arány... - ingatom a fejem ellenkezve, mert szerintem én... még életemben nem voltam úgy, hogy egy napig ne féljek valamitől... akármitől, bármitől... ha mást nem, hát a magasságtól, mikor éjjel kimásztam az ablakon... de na... mégse kaptak még el, szóval szerintem a rendszer működik... Nem tökéletes, nem az amit tán rendeltetésemnek szántak, de életképes.
- Ezzel az a baj, hogy én nem akarom... én más vagyok mint te... - mondom, és most nem konkrétan arra gondolok, hogy ő félig... sötét lény, mert az én apám se volt szerintem világosabb fazon... az én szememben legalábbis elmegy démonnak is, szóval nem is az, de Lily... egész más mint én, ő más dolgokat tart fontosnak, én csak... a régi békés életemet akarom apával...
- A csapatod tagjai is... - tétován mutatok rá, majd széttárom kezeimet. - Érted... ők is... félig mások? - kérdezem tétovázva, mert nem tudom, hogyan fogalmazzam ezt meg. Én féllény vagyok, ő féllény, logikus volna, hogy a csapatában mások is... ilyesmik legyenek... talán... lehet épp azért piszkál ennyire, mert ilyesféle féllényekkel veszi körbe magát... és... hát... öhm... nem is tudom miket csinál... ügyeket intéz...
Próbáltam nem bepánikolni a gondolattól, hogy apám lelkét patkányképű, pokollakó, sült polipok próbálhatják éppen kiszipolyozni a testéből... vagy... nem is tudom hol tároljuk a lelkünket... még sose kerestem a magamét... De ha apát démonok által megszállt üres városfélében tartják fogva, mégis... hogyan... szabadíthatnánk ki?! Máris kezdtem úgy érezni, kár is volt a kérdésemért, mert nem lehetnek mind emberek a társai, ha ilyen városok közelébe mernek merészkedni... Bolond, aki ilyen helyre megy...
Valahogy mégis úgy érzem, az volna a helyes, ha nem mások mennének, hanem én... hiszen nincs jogom mások életét veszélybe sodorni, mindegy, milyen lények, félig ez, vagy félig az, mind épp úgy kiutáltak vagyunk... Ha emberek, akkor pedig főként... nem helyes...
De mégis, ő... az apám... bármi is legyen az ára, nekem... meg kell fizetnem, hogy visszakaphassam... mert muszáj...
Csak remélhetem, hogy nem kerül mások életébe visszakapnom, mert azt nem akarom, hogy másnak baja legyen miattam. Még a gondolat is elborzasztott... mindkét gondolat... egyedül maradni vagy elveszteni önmagam hogy apát visszakapjam, vajon melyik a rosszabb érzés? Melyikkel bírnék együtt élni? Később...
- Miért vagy hozzám ilyen kedves...? Hisz nincs mivel viszonoznom... - kétségbeesetten pislogtam fel rá, ahogy megéreztem kezét a hátamon. Ha apa odavész, ha én elveszek, ha... ha ennek az egésznek a végén nem tudunk majd egymás szemébe nézni... ha...
- De... most komolyan... ha ez valóban így van, ha egy... olyan démon akarja őt... mégis... ki menthetné meg...? Mi...? - hangom remeg, ahogy rákérdezek. Mi mit tehetnénk, hisz mi csak... csak ennyi vagyunk, amit láthatnak belőlünk, csak... ennyik, semmi többek, hát mi erő kellhet ahhoz, hogy egy nagy hatalmú démontól visszaszerezzük apát... főként úgy, hogy azt sem tudjuk ki az, hol van... és miért épp apa kell neki... miért az ő lelke...?
- Miért épp apát vitték el? Miért az ő lelke kell nekik? Miért nem jó nekik helyette az enyém... - felvillan elmémben egy gondolat, s felegyenesedve megragadom izgatott-idegesen Lily kezét.
- Ajánljuk fel a démonnak az én lelkemet apáé helyett! Keressük meg őket, menjünk a csapattal, és... és... és adjuk oda nekik az enyémet az ő életéért cserébe! - hadarom hevesen, miközben arcom kipirul az izgatott gondolattól, hogy ezzel talán megmenthetném apát és másokat sem kéne veszélybe sodornom! Csak meg kell találni őket! - Kérlek, segíts nekem, megteszek bármit! Viheti az enyémet, ha megkímélik apát, és a csapatodat sem veszélyeztetem!

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 10:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith



Kérdését figyelmen kívül hagyom, nem vagyok hajlandó minden értetlenkedésére válaszolni, amellett pedig azzal csak magamat buktatnám le. Tudom, hogy ember akar lenni, de nem lehet, soha nem is volt az. Ez csak egy illúzió, amivel áltatta azaz ostoba emberi nevelője. Talán ha felmerül benne egy kérdés a kilétemmel kapcsolatban, akkor kell okosnak lennem, nem mondhatom el neki a teljes igazságot, hogy démon vagyok. Hallom, ahogy morog, kicsit megsértődött a mondandómon, mire kedves mosollyal az arcomon megrázom a fejem. Nem gondolnám, hogy nem tudja magát megvédeni.
- Tudom, hogy megtudod magad védeni. De! Használtad valaha a tényleges képességeidet, amit apádtól örököltél? Azokra az angyali dolgokra gondolok, amik a kezedben vannak, csak elsiklasz felettük, mert annyira ember akarsz lenni - érvelek teljes beleéléssel, ugyanakkor egyetlen percre sem megyek át követelőzőbe vagy támadó stílusba. Inkább egy aggódó anyuka képét festem le, aki a gyermekének érvel arról, hogy többet tud annál, mint amit megmutat magából. Egyszerűen megrázom a fejem és megmutatom neki a démoni valómat, ami annyiban merül ki, hogy egyetlen pillanat erejéig elfeketedik a szemem.
- Csak félig vagyok az - mosolygok rá ugyanolyan kedvesen - Éppen ezért a magam oldalán állok - teszem hozzá egyből, hogy kicsit világosabb legyen neki a dolog. Végül is a fél igazság is igazság, nem de bár? Nem hazudtam neki, hiszen démon vagyok és az, hogy azt mondtam, hogy félig. Lazán belefér tekintve, hogy a pályafutásomat emberként kezdtem. Halvány mosollyal díjazom a morgását, a könyvet illetően. Tudom miről beszél és értékelem is, hogy ismeri azt a remekműnek mondott vastag kötethalmot. Talán a maga idejében Tolkien hatalmas írónak számított és amit leírt azt a valóságból merítette, a második világháború kínjait helyezte át egy másik környezetbe. Érdeklődve hallgatom a beszámolóját a könyvekről, amiket olvasott. Kuncogok a tériszonyán, majd egy aprót sóhajtok.
- A bibliából egy csomó mindent kihagytak. A tériszony legyőzhető - válaszolok biztatóan - Ha félsz azzal csak magadra vonod a démonok figyelmét, ők a félelemből táplálkoznak félig meddig. De tudnál, csak akarnod kell! Én megtaníthatom neked - teszem hozzá. Ez a fiú telis-tele van kétségekkel, mivel senki sem mutatta meg neki, hogy mi a helyes és mi nem a mi világunkban. Folyton a sötétségben élt, de ez nem menet így tovább, ki kell lépnie a fényre, hogy aztán elbukhasson. Olyan akár egy ijedt állat, akit eddig láncon tartottak, de az elszakad, ő meg csak ott áll tehetetlenül és nem tudja mitévő legyen. Aprót bólintok csak a kérdése hallatán, mivel nincs időm válaszolni, hiszen egyből folytatja is. Hebeg habog össze-vissza, majd idegesen újra a hajába túr végül kétségbeesésében az asztalt bámulja.
- Igen, kintre. A csapatom tagjait, vannak felderítőink. Van egy-két város, ahol még démonok tanyáznak, valószínű azért vitték magukkal, mert szükségük van a lelkére - adom meg a kellő információt neki, ami megint csak egy féligazság. Fogalmam sincs mi van ma velem, de egészen kedves hangulatomban lehetek, ha nem úgy hazudozok mint a vízfolyás. Kezeivel támasztja a fejét úgy néz fel rám, így láthatja, hogy újra biccentek. Még nem akarom beavatni az ügybe, majd megtudja a megfelelő időben. Egyszer ki kell mondania, hogy a nevelője akár halott is lehet, ami amúgy lehetetlen, mivel hála Amarának a holtak köztünk járnak, szóval ha meg is halna, akkor is visszatér az életbe. Kár, hogy a pokol zárva van. Fejét az asztalra teszi, hangtalanul hátra tolom a székem, csak cipőm koppanását hallhatja, aztán csak a kezemet érezheti a hátán, ahogy gyengéden simogatom azt.
- Nincs semmi baj, nem vagy egyedül, én itt vagyok melletted. Nem kell egyedül végig csinálnod az egészet, bármi is legyen a vége, rám számíthatsz mindenben - körkörös mozdulatokat írok le a hátán, miközben halkan suttogok neki, akár egy szerető anya. Talán így képes lesz egy kicsit megnyugodni és jobban elkezd bízni bennem, hiszen arra van szükségem, hogy feltétel nélkül megbízzon bennem. Szükségünk van egymásra, legalábbis ő ezt hiszi. Számomra egy nagyon fontos figura azon a sakktáblán, melyen már elkezdtek felsorakozni a bábuk és velük együtt a csapatok is alakulnak. A háború a küszöbön toporog, ami a világunk sorsáról fog dönteni.
- Esély az mindig van és ahogy az előbb mondtam a lelkére van szükségük. Van egy olyan sejtésem, hogy még úton vannak és egy nagyobb démonnak akarják adni az apádat - magyarázom teljesen logikusan, közben egy pillanatra sem hagyom abba a simogatását.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 10:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Mi az? Ezzel mi baj van? - pislogok értetlenül, amikor ciccegni kezd. Nem értem... az baj? Jó, hát neki lehet hogy talán... de ő is ember, szóval... miért baj, hogy én is az szeretnék lenni? Ilyen taszító a gondolat, hogy egy magamfajta olyan szeretne lenni, mint a normális emberek? Pedig ha lehetne egy kívánságom... Na jó... vagyis... nem... régen... régen ezt kívántam volna, ha kívánhattam volna... emberi létet, emberi mivoltot, testet... életet... De már minden megváltozott. Most már csak apát szeretném. Bármi másról lemondanék őérte.
Ajj... bárcsak... bárcsak, bárcsak, bárcsak volna valaki aki hallja a fohászom... vagy érdekelne valakit... Mert őszintén elbizonytalanodtam... nem tudom mit tegyek, nem tudom kiben higgyek, bízzak... Lehet még egyáltalán bárkiben is? Annyira...
Veszek egy mély lélegzetet.
Nem könnyű az élet... Szeretném visszakapni az utolsó megmaradt szülőmet, még ha hazug is, még ha... nem is az ő vére vagyok... de szeretem, és csak ő van nekem, és... igaz, csúnyán hazudott nekem, ha igaz, de... de tuti... tudom... biztos, hogy szeretetből tette... Ő mindent megtett értem, én sem hagyhatom őt cserben... Egyszerűen nem tehetem... még ha ezért ingoványos talajra kell is lépnem, vagy sötét útra... vagy ki tudja hová visz még a sorsom... tétlenül nem ülhetek semmiképp se...
- Én meg tudom magam védeni - mormogom az orrom alatt, némileg sértetten. Láttam én már démont, találkoztam már olyannal, és élek...! Jó, nem én öltem meg, nem én küzdöttem meg vele, viszont én mentettem meg akire támadt! Ez is csak számít valamit, nem? Az illető is él, meg én is... szóval... igenis meg tudom magam védeni... és másokat is... én... képes vagyok rá...
Különben is, ha itt a vész, mutassatok nekem egy démont, aki nekiáll üldözni egy hangyát a millióból. Eddig is éltem, és túléltem. Még akkor is, amikor nem volt meg ez az erőm... akkor is éltem, túléltem az éjjeleket kinn az utcán, nem kaptak el a démonok, és az angyalok sem, és... nem bántott engem sose senki. Képes vagyok rá, hogy megvédjem magam, én és az éjszaka... jó szövetségesek vagyunk. Az éj elrejt, és aki használja az eszét, az túlél bármit és bárkit.
- De... ember vagy, nem? Nincs minden ember a démonok ellen, és a harcos... a gyilkos angyalok ellen? - kérdem kíváncsian, tűnődve. Az emberek általában átkozzák az ilyeneket, a démonokat, az angyalokat akik ölni jöttek... és ha választaniuk kell, az embereket választják, vagy az olyan angyalokat, akik óvni érkeztek... Az biztos, hogy soha nem a félvéreket... minket senki sem szeret, mindegy mik vagyunk félig... egyik oldal se szívlel bennünket, inkább ölnének halomra némelyek... azért is kell titkolni... jobb titkolni... igazából... ha az ember békességben akar élni... Én is így teszek. Nem tudnám elviselni, ha gyűlölettel néznének rám...
- Ja... aha... olvastam a Gyűrűk urát én is... - mormogom, lesütött szemekkel, kis mosollyal a szám szélén... Ősrégi könyv... rémesen régi... egy elhagyatott házban találtam egyszer... jó vastag könyv volt, elvoltam vele pár estét... Nem volt rossz sztori, bár szerintem nincs sok valóságalapja, hogy a törpikenép menti meg a világot... a gyengék, akiket mindenki lenéz... Ez a valóságban tuti nem így volna... a démonokat nem ilyenek fogják legyőzni, és a rossz angyalokat se ilyenek fogják elűzni... Talán majd a jó angyalok, vagy Isten... áhh, nem is tudom... talán senki se... és így lesz örökké, míg ki nem halunk.
Oké, ahogy rá nézek újra, érzem, hogy nem erre gondolt... mármint... nem a könyvre. Talán azt sem tudja, miről beszéltem...
- Tudod... sokat olvasok... a könyvek mindig ilyenek. A gyenge, a kicsi, a lenézett... az menti meg az embereket, a világot, akiből nem nézték ki, de... ez általában mese... a törikönyvekben nem ez van... még a Biblia is csak mese habbal... a valóságban... a nagyok, a bátrak, az erősek győznek... és akik sokan vannak... sok fegyverrel... Én csak egy félangyal vagyok, aki embernek vágyik lenni, aki... nem lát messzebb az orránál... aki... szárnyakkal él, de fél a magasban... hányingerem lesz még a székre állva is... - lemondón sóhajtok. - Ez a világ nem az enyém... Én nem szeretek a világosban járni, és nem szeretek beszélni másokkal... mert... félek... hogy kiderül mi vagyok... én... éjjel járok ki a városba, és... megvédem, akit tudok... a démonoktól... kutyaként... farkasként... gepárdként... vagy ilyesmi... elcsalom őket a vadászokhoz... de én... én nem harcolok, nem tudok, én nem olyan vagyok... - rázom a fejem, és még a gondolattól is borsódzik a hátam. Egyszerűen nem... nem... nem tudom mit vár ő tőlem, mire gondol... mit szeretne látni, de szerintem rossz lóra tett... nem hinném, hogy én vagyok az, akire gondol... És különben is, én csak apát akarom, csak... találjam meg, és megyek haza. Ilyen egyszerű.
- Csapatok? Ki... kintre? - majdnem a torkomon akad a kérdés, úgy meglepődöm. - Már... mármint hogy... hogy odakintre? - elmutatok kifelé, a városon kívülre utalva. - Kiket? Apa kint...? De... kint... kint nincs semmi... nem? Nincsenek... városok... vagyis... csak pár... és a démonok kint... - hebegve nyelek egy nagyot. Két kezemmel túrok a hajamba, nagyot sóhajtok, az asztallapot bámulom... eskü kezdtem úgy érezni, hogy migrénem lesz... Vagy csak belefájdult a fejem a sok új dologba? Bárhogy nézem is, ez az egész dolog, egyre... nagyon... uhh... soha életemben nem járt még ennyi minden egyszerre a fejemben...
- Egy ügyben? - sandítok rá újra. Nem engedem le a kezeim, és nem egyenesedek fel, jó a fejem a kezembe támasztani, csak annyira nézek fel, hogy lássam őt. - Szóval... én segítek egy dologban neked, és te cserébe visszahozod apát? És... ha olyat kérsz, amit nem tudok megtenni? Vagy... ha apa már... - Megrázom a fejem, ki sem akarom mondani, gondolni sem akarok rá...
- Félek, és nem tudom mit tegyek... egyedül vagyok, és nem... nem tudom, mi lesz velem, ha ő már... - lehajtom a fejem az asztalra, és homlokomat a lapjának támasztom, két kezem ujjait összekulcsolom a tarkómon. Nem akarok egyedül maradni, se árva lenni, se... elveszteni őt... - Van még vajon egyáltalán esély rá, hogy éljen? Nincs rá okuk, hogy életben tartsák... igazából nincs... Csak nyűg nekik... kolonc... még csak nem is értik egymást... csoda volna, ha még életben volna... - hirtelen újra szúrni kezdik szemeimet a könnyek, pedig annyira nem akarom...

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Szer. Május 23, 2018 11:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith



Látom, amint megrázza a fejét és halkan válaszol a szavaimra. Persze, hogy nem volt elrejtve, mégis úgy tett, mint aki elakar bújni a világ zajától. Komolyan mondom, nem értem én ezt a gyereket, mégis nem akar benne lenni egy olyan apokaliptikus világban, mint amiben manpság élünk? Következő vallomásán nőiesen ciccegek egyet majd megrázom a fejem, miközben ő a vállát vonogatja. Oké, most eldöntöttem! Azt a nyomoronc halandót biztos megfogom kínozni, sőt! Mivel a halottak az emberek között járnak, így lehet át is küldöm őt a túlvilágra. Látom, hogy csak bámul ki a fejéből, nem érti mi zajlik körülötte. Ó, te drága elveseztt báránykám. Ne aggódj, megfoglak menteni, megmutatom milyen erők rejlenek benned igazán. Szemöldöke a magasba szökik, majd megrázza a fejét, de nem érdekel, kitartok az álláspontom mellett. Nem fogok addig beszélni, míg vissza nem ül a helyére. Amint megadja magát egy mosollyal az arcomon biccentek felé, pillantásomból egy hálás köszönetet tud kiolvasni. Az ujjaira pillantok, amikkel rajzolgat az asztallapján, de oda sem figyel, csak próbálja csillapítani a rátörő remegést. Megértem. Nehéz lehet rádöbbenni arra, hogy az eddigi élete egy hatalmas hazugság. Én is éreztem már valami hasonlót, mikor a saját apám elárult és a katonái az életemre törek. Sosem fogok neki megbocsájtani ezért.
- Nem is kell háborúznod. VIszont az sosem baj, ha a képességeid segítségével megtudod magad védeni - válaszolok, kedvesen rá mosolyogva. Próbálom meggyőzni arról, hogy a képessége és angyali mivolta sokkal lényegesebb annál, mint azt valaha is hitte volna. A bizalmába kell férkőznöm és belülről szétszaggatni a lelkét, megfertőzni mérhetetlen sötétséggel, amivel nem fog tudni megbirkózni. Egyet bólintok csak, nem kommentálom a megjegzését. Igen, sokat tudok, volt hozzá elég évem, persze erről neki még nem kell tudnia. Látom, hogy oldalra biccenti a fejét és kissé gyanakvóan mered rám. Mégis hogyan mondhatnám el neki mindazt, ami bennem dúl? Fajomból eredendően azt kellene mondanom, hogy a démonokkal. Ha szívemre hallgatok, akkor azt válaszolom, hogy az angyalokkal. De az igazság ennél sokkalta bonyolultabb, mégis képes vagyok egyetlen szóval megfogalmazni a lényeget.
- Semelyikükkel. A magam oldalán állok - válaszolok teljesen őszintén. Tudom, hogy a démonom majdnem minden esetben hazudnak, de én képes vagyok arra, hogy igazat szóljak, talán az eredeti emberi mivoltom miatt lehetséges ez. - Sokkal nagyobb erők mozognak a háttérben, mint azt hinnéd. Ahogy a mondás tartja a leggyengébbekben rejlik a legnagyobb erő. Ők olyan tettekre képesek, melyek akár mindent megváltoztathatnak - sokatmondóan nézek a szemeibe, miközben ezek a szavak elhagyják ajkaimat.
Bólintok, aztán látva zavarodott pillantását újabb mosolyra húzódik a szám széle.
- Ahogy már az előbb említettem a magam oldalán állok, de egyedül nem sokra megyek - mondom, majd megrázom a fejem. A képességével sosem fogja megtalálni a nevelőapját, ahhoz túlságosan keveset járt a világban. Ehhez segítségül kellene hívnia a másik oldalát, amire képtelen. Tanácstalan, de ez sosem zavart igazán. Ő most még azt hiszi, hogy az apja megtalálásához kell a segítsége, milyen naív, ártatatlan, akár egy újszülött bárány.
- A segítséged nem apád megtalálásához kell. Kiküldök csapatokat, akik rendelkeznek megfelelő eszközökkel a megtaláláshoz - magyarázom széttárva karjaimat, majd hátra tűrök egy arcomba lógó tincset - Nevezzük ezt egyfajta alkunak vagy kompromisszumnak. Én segítek megtalálni az apádat, te pedig segítségemre leszel egy igen kényes ügyben - teszem hozzá félig őszintén. Nem, ez még nem egy alku. Még nem akarom a lelkét megkaparintani, előbb feketévé kell tenni a pici szívét.  
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Hétf. Május 14, 2018 4:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Nem voltam rejtve. Én nem akartam jobban benne lenni. Nem szeretem, ha az emberek tudnak rólam... - rázom meg a fejem, csak halkan ejtve ki a szavakat, őt figyelve, és a korábbi székem háttámlájára támaszkodva. - Ember akarok lenni, csak nem lehetek ennél jobban - vonom meg a vállam, ahogy újra az asztalra sandítok, Lily-vel szemben állok, és csak bámulok ki a fejemből. Nem fókuszálok rá, csak mikor hangja már olyan... nem is tudom... harcias, elszánt... hogy muszáj vagyok ismét őrá pillantani.
Szemöldököm összevonom, és újra csak a fejem rázom. Ő kitart. Végül megadom magam, leülök újra. Egyik ujjammal az asztal lapján rajzolgatok, de oda sem figyelek a mozdulatra, csak úgy... megy... hogy a kezem csináljon valamit, és ne remegjenek az ujjaim.
- Én nem háborúzok, nem vagyok harcos. Sosem voltam. Nem is leszek... nem vagyok olyan... - mormogom, és lepillantok a kezemre. Nem tudom mit akar ez jelenteni... háború... igen, tudom, hogy a démonok és a rossz angyalok folyton... hogy jönnek, és harcolni kell velük, aki tud, de... ugyan, ne áltassuk magunkat, nincs az az ember, aki összefogna egy magamfélével... És én tényleg nem vagyok olyan. Teszem, amit teszek, de ennél többet... nem tudom... nem tudok...
- Sokat tudsz... - mondom, mert még mindig így érzem. Sokat tud rólam... többet mint én magam, pedig még sosem láttam, és ez fura érzés... Soha senki nem tudott még rólam ennyit...
- Mások háborújához egyébként sincs közöm, a démonok és az angyalok, meg az emberek is egyöntetűen lenéznek minket, félvéreket... Egyik oldal se akarja hogy velük legyünk. Mindenkinek jobb, ha nem firtatjuk, ki micsoda... Te melyikükkel vagy? - bököm oda a végére a kérdést, ami most elkezdte furdalni az oldalamat. Gyanakvón pislogok fel a szemeibe, kérdőn billentem a fejem.
Gondolkodom.
Nem. Megrázom ismét a fejem. Nem, nem lehet. Mert hallottam. Apa és a néném beszélgettek róla. És én biztos vagyok benne, hogy jól értettem, amit beszéltek. Nem kellettem az angyalnak, és kész. Megcsinált, és szépen lemondott rólam, anya meghalt, és rámaradtam a mostohaapámra, aki még koloncként is elfogadott a maga fiának, és felnevelt, szeretett, védett, gondoskodott rólam. Mindig. Ezt soha, senki nem vitathatja el tőle, nem hagyom, nem és kész! Annak az angyalnak nincs köze az életemhez, nem volt, nincs, és soha nem is lesz. És nem is akarom, hogy legyen. Megvolt már az esélye, anno, és nem élt vele, szóval ennyi, nincs több lehetősége, eljátszotta. Bármi is ez az egész, bárhová is vezessen, ebben biztos vagyok, neki nem kellettem, de apának igen, és ezen már se Isten, se ember, se senki nem változtathat.
Értetlenkedve pislogok.
- A tiédre? - kérdezem, és össze vagyok zavarodva. Ismét. Nem ő vitte el apát... nem tudja hol van most... de ha neki segítek, úgy szabadíthatom ki...? Hogyan? Nem értem...
- De... a képességemmel már próbáltam őt megtalálni, és nem ment... - rázom a fejem, ellenkezve, mert nem értem, hogyan segítene ez apán. - A világon a legjobb szaglással rendelkező állatokkal próbáltam követni... a legerősebb, legjobb látású lényekkel nyomokat keresni... de semmi... sehol... se az otthonunkban, se körülötte, se az utcákon... Akkor... hogyan...? - várom, hogy tanácstalanságomon egy jól irányzott megoldással átlendítsen, amitől úgy érezném, mint a régi mesékben, mikor a mesefigura feje felett felvillant egy villanykörte, jelezve a nyerő ötletet, ami az aktuális gondot orvosolja... őszintén beléje helyeztem bizodalmam, hogy ő elém áll egy ilyennel... mert én nem látom a fától az erdőt, pedig annyira szeretném...

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Szomb. Május 12, 2018 5:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith

Egy óra kattog valahol a messzeségben, hallom a hangját távolról. Tikk-takk...tikk-takk.. Egyenletesen adja ki magából a hangot, mint egy metronóm, ami a zene ritmusát megalapozza. Zene, igen máshonnan hallatszik valami lágy melódia a rádióból, talán a konyha felől érkezik a hang, de egyikre sem figyelek igazán. Az egyetlen dolog, ami minden érzékszervemet leköti az a mellkasomon szuszogó kiskutya, akinek szívverése kezd egyenletessé válni. Beszív. Benntart. Kifúj. Ez egy perceken keresztül, míg én gyengéden simogatom. Egyikünk sem szólal meg, nincs is szükség szavakra. Azok most túlságosan deficitesek lennének. Szegénykém most tudta meg, hogy az egész eddigi élete egy nagy hazugság. Látni az összeomlását belül mosolyra késztet. A játék elkezdődött és apránként összetöröm belül, megszabadítom minden jóságtól, amiben egészen eddig hitt. Mindent elveszek tőle, hogy aztán a segítségemmel újjászülethessen.
Megtehetném, hogy most itt helyben ráteszek egy rontást, aminek köszönhetően nem tudna visszaváltozni, de az túlságosan egyszerű lenne. Azt akarom, hogy magától adja oda magát nekem. Nem a testére van szükségem, a lelke is csak mellékes plusz lesz. A képességére van szükségem, arra, hogy az enyém legyen az idők végezetéig, az én saját kis játékszerem, amit kedvem szerint használok. De ehhez előbb a bizalmába kell férkőznöm minél jobban. Hinnie kell nekem, minden bizalmát belém kell, hogy fektesse.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forognak a fejemben, mikor érzem, hogy mozgolódni kezd az ölemben. Hallom, ahogy egy mély sóhaj hagyja el puha kis nóziját, majd apránként kibontakozik az ölelésemből és a padlóra ugrik. Látom, amint visszaveszi emberi formáját, szipogva rázza meg a fejét, úgy pislog rám a könnyfátylán keresztül. Egy nagyot sóhajtok, majd még egyet kortyolok a kávémból, hogy húzzam az időt.
- Sajnálom, hogy ennyire felkavartalak  - kezdek bele egy bocsánatkérő pillantással karöltve - Egy olyan világ részese vagy, amiről túlságosan keveset tudsz és eddig rejtve voltál előle. De ennek vége kell, hogy legyen. Nem maradhatsz tovább az árnyékban, mintha semmi se történt volna  - folytatom, kissé erélyesebben teszem teszem le a csészémet, mire az hangosan ellenkezésbe kezd az alátéttel érintkezve - Háborúban állunk!  - mondom határozottan, szemeimben egyetlen pillanat erejéig megcsillan a pokol tüze, amit ő az akarat és a tettrekészségnek tudhat be. Intek neki a kezemmel, hogy foglaljon helyet újra, addig nem vagyok hajlandó beszélni, míg le nem ül. Amint megtette rá emelem a pillantásom, halovány mosoly bujkál a szám sarkában.
- Tudom, amit tudnom kell  - válaszolok rejtélyesen, nem fogom felfedni neki igaz valómat, még nem jött el annak az ideje. Megrázom a fejem szavai hallatán.
- Mégis honnan tudod, hogy lemondott rólad? Az meg sem fordult a fejedben, hogy ő abban a hitben él, hogy csak egy lánya van? Nézd, nem akarom védeni azt az alakot...  - kissé megakadok, hiszen fáj így neveznem őt. A múlton nem változtathatok, az emlékek újra megrohamoznak, most nem látom a szemeim előtt őket, de tudom, hogy velem vannak. A szívem egyfolytában sajog, mintha egy éles kést forgatnának benne egyfolytában.
- ... de ezt is számításba kellene venned  - fejezem be átgondoltan a mondatomat. A sokkot követően minden halandónak az első reakciója a tagadás, aminek segítségével magukat is próbálják meggyőzni arról, hogy ez mind képtelenség. Hogy az adott helyzet, amibe kerültek az nem is létezik, elakarják hitetni magukkal, hogy a valóságból kiszakadtak egy álomvilágba, ahol mindez történik, mert sokkal jobb tagadásban élniük, mint elfogadni a szörnyű igazságot. A velem szemben ülő nefilim is éppen ezt teszi. Ezt követően kissé dühödten, mégis elszántan teszi fel a kérdését.
- Mi sem egyszerűbb! - válaszolok mosolyogva, majd az utolsó korty fekete löttyömet küldöm le. A hatás kedvéért várok még egy kicsit, közelebb hajolok, mélyen a szemeibe nézek. - Légy a segítségemre.  
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Szer. Május 09, 2018 5:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak... valahol egy óra kattog, de nem nézem meg hol, csak hallgatom. Hallgatom, miközben Lily szívdobogását is érzékelem, ami furán összecseng vele a szívemben. A szemeim még mindig le vannak hunyva, a mancsom puha bőrt érint, ugyanazt a bőrt, melynek orromat nyomom, és fejemet döntöm. Egy váll, egy nyak... ennyi a menedékem, ennyi a védelmem egy gonosz, hazug világgal szemben, ahol még életemben soha nem volt szerencsém őszinte emberhez, kezdem ezt érezni... Vagy csak apa ilyen hazudós?
Felrémlik bennem kedves arca, mely szeretőn mosolyog rám, miközben azt jeleli nekem, hogy szeret, én pedig visszajelelem neki, hogy én is szeretem őt.
Mikor elkezdtük együtt tanulni a jelbeszédet, úgy éreztem, mintha egy külön kis közös nyelvet tanulnánk, amit az idegenek majd nem értenek kívülről, csak mi ketten, és bármit elmondhatunk majd egymásnak, anélkül, hogy mások megtudnák, mit is beszélünk... Persze, ez gyermeki hülyeség volt, lévén, ezt a nyelvet is sokan értik, és használják, bizonyára még ma is, eme viszontagságos, idegen időkben, melyekben már az én nemzedékem felnőtt.
Talán csak abban akartam hinni, hogy apa mindig őszinte hozzám. Még ha tudtam is, hogy hazudik, hisz nem ő nemzett engem... csak úgy tett. Bár... ez nekem még többet is jelentett, lévén, azzal, hogy nem az övé voltam, mégis úgy nevelt, több volt, mintha valóban az övé lettem volna, és akképp is nevelt volna... Talán azt is hinni szerettem volna, hogy ezáltal ő engem még jobban is szeret, mint más apák a tulajdon gyermekeiket... és annál biztosan jobban, mint az én tulajdon apám engem.
De miért hazudott nekem ennyit? Miért nem mondta el önként, hogy mi vagyok? Nem bízott bennem, hogy úgy is ugyanúgy szeretném őt? Azt hitte, hogy az angyalt választanám, akinek nem kellettem? És ez a testvér-ügy... Hogyan lehetne ez lehetséges? Mikor megszülettem, és anya meghalt... ha ketten lettünk volna, a testvérem is velem nőtt volna fel. Ha nem... ha ő... ha tényleg... De nem... hisz hogyan került volna az angyalhoz? Az angyal... ő lemondott rólam, nem kellettem neki, de a húgom igen... Ha ez igaz volna... lehetséges lenne, hogy elvitte a másik gyermeket, míg én nem kellettem neki? Tényleg? Csak úgy, választott egyet, talán a szimpatikusabbat, vagy mi?
Bárcsak itt volna apa, és elmondaná most az igazat, amit anno nem mondott el nekem...
Dehát... hogy lehetne ez igaz...? És Lily honnét tud erről? Egyáltalán, tudhatna róla? Hogyan lehet... apáról, az angyalról, rólam... és az állítólagos testvéremről? Mindenről? Minderről hogyan? Talán az angyal mondta neki? De miért... miért tette volna?
Végül döntök. Mélyet szusszanva veszem fel újra emberi alakomat, és nehéz szívvel, lassan bontakozom ki Lily öleléséből.
- Nem értem... - rázom meg a fejem, és szipogva pislogok a különös alakra, aki alig öt perce ismer, de már felforgatta az életem. - Nem értek semmit sem. Mi történik körülöttem? Miért történik? És honnét tudhatsz te mindenről? Az az angyal lemondott rólam. Hogyan létezhetne egy húgom, aki vele élne? Ez nem lehetséges. Egyszerűen képtelenség! - mondom, még mindig tagadva az elhangzottakat. Nem akarom elhinni, hogy az életem ennyire... nem az enyém, hogy minden amit hittem... amiben hinni akartam, hazugság. Miért hazudott volna erről apa? Miért lenne az a testvér az angyalnál? Hogyan kerülhetett volna hozzá? És Lily honnan tudja? És miért mondja most el nekem? Főleg, ha tényleg nem az angyal vitte/vitette el apát...?
- Mond... mond meg, hogyan kaphatom vissza apát? Hogyan találhatom meg? - kérdezem elszántan, talán kicsit dühösen is, mert tőle kell ezt hallanom... addig nem bírom elhinni, míg ő, apa nem mondja a szemembe, hogy tényleg van még egy... belőlem... hogy van egy húgom, egy igazi... testvérem...

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Kedd Május 08, 2018 9:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith

Látom, hogy majdnem elejt újra egy mosolyt felém, de végül csak egy szájrándulásra telik tőle. Nem számít, később úgyis lesz jobb is. A kettőnk kapcsolata még csak most látszik alakulni, a kezdet kezdetén vagyunk, ahol még minden annyira képlékeny. Hiszen egyetlen döntés vagy a pillanat varázsa mindent megváltoztathat. Érzem rajta, hogy felpezsdült, úgy érzi, végre van számára, azaz az apja számára remény. O, drágaságom! Ha tudnád, hogy apádnak már réges-régen befellegzett, a démonaim ügyelnek rá és ha végre megnyílik a pokol kapuja, akkor viszem magammal. Élvezni fogom minden egyes percet, amit majd a kínzásával tölthetek. Újabb kérdés, elkerekedett szemekkel pillant rám és értetlenségében vállat von, aminek láttán csak biccentek egyet. Nem, nem szándékozok válaszolni erre a fél kérdésre. Nincs értelme belebonyolódni. A képessége csakis engem érdekel, szükségem van rá. Zavartan néz, mintha nem tudná szavakba önteni azt, hogy milyen is igazából a képessége. Pedig sokkal érdekesebb, mint azt ő maga hinné. Különben miért érdekelne annyira egy magamfajta démont? Nagyokat bólogatok a mondandója hallatán, nyugtázom magamban minden apró részletét. A képességét még fejlesztenie kell, akkor tovább fogja tudni tartani azt a formát. Vagy elég hozzá egy kisebb átok, akarom mondani rásegítés, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Hallgatom a szavai, mikor elkalandozik halvány mosollyal szemlélem minden egyes rezdülését, hogy milyen nagy beleéléssel beszél. Félve veszem fel a bögrémet, hogy kortyoljak egyet a kávémból, de közben végig őt bámulom. Végül mikor rádöbben, hogy sokat beszélt egyből elhallgat és csak a vállát vonogatja. Szemeimet forgatom erre a reakcióra, de még mindig nem szólalok meg. Megrázza a fejét majd magyarázkodik és úgy tesz mint, aki egy analfabéta. Pedig az előbbiek alapján biztosan tudom, hogy nem ejtette a fejére a nevelőapja, mikor kicsi volt. De annyira látszik rajta, hogy egy emberi lény nevelte, hiányzik belőle minden olyasmi, amivel a természetfelettiek rendelkeznek.
- Több rejlik benned, mint azt valaha is gondoltad volna. Nem csak egy ember vagy, ott csörgedezik benned az igazi apád vére és ereje is. Az angyalok temérdek dologra képesek, ezek közül egy-kettőt te is örököltél - magyarázom neki, hátha leesik valami az egészből. A nevetést abbahagyva bocsánatkérően nézek rá, mikor a tekintetem találkozik egy értetlen, kissé ijedt szempárral. Ha tudná, hogy mennyi mindent tudok és az apja. Az én drága szerelmem, akit a saját tenyeremnél is jobban ismerek, na igen, róla órákon keresztül tudnék mesélni. A mondandómat követően a tea félre csúszik neki, fuldokolva köhécsel, éppen felkelnék, hogy segítsek rajta, mire krákogva pislog rám.
- Jól hallottad, az ikerhúgod - válaszolok, míg ő a szemét törölgeti. De nincs időm folytatni, mert hevesen ellenkezik és rázza a fejét. Hosszasan ismételgeti a mindenki által kristálytisztán ismert tagadószót, mintha beakadt volna a lemez és nem megy neki tovább, se előre, se hátra. Idegesen túr a hajába és úgy néz rám, mintha őrült lennék. Érzem, a levegőben terjeng a vér fémes íze, ami az ő fejéről serkent ki. Eltolja magától a bögrét, mire hátra dőlök a székben, míg ő homlokát az asztalnak támasztja, hallom ahogy mélyeket lélegzik. Hagyom, hadd eméssze meg az új információkat, tudom, hogy a szavait nem nekem címzi, hanem saját magának. Újra felemeli a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Enzo, kérlek... - ejtem ki a nevét, szemeimben gyengédség csillog. Próbálok olyan lenni akár egy anya, aki a fiát akarja megvigasztalni. Látom, hogy nyel egyet majd remegni kezd a test és zsugorodik apránként. Hallom, amint leugrik a székről, hátrébb tolom a székemet, hogy beláthassak az asztal alá. Elsőre kikerekednek a szemeim, aztán apró mosoly terül szét az arcomon. Látom, ahogy elnyúlt az asztal alatt, nagyokat szuszog és szemeit eltakarja, mintha ott se lenne.
- Ó, drágaságom! Gyere ide, ne félj!  - guggolok le, hogy feltudjam emelni a kiskutyát - Én itt vagyok melletted - suttogom, miközben a mellkasomra helyezem az apróságot, úgy hogy a feje a vállamon legyen. Óvatosan és gyengéden elkezdem simogatni a kis feketeség fejét, hátha attól megnyugszik.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Szer. Május 02, 2018 3:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ahogy újra csak rám mosolyog, az én szám is megrándul, de már túl felpezsdültnek érzem magam, ahhoz, hogy tényleg viszonozni tudjam a gesztust. Nem, nem megy. Apára gondolok, és ezer meg ezer rosszabbnál is rosszabb lehetőség cikázik át elmémen, mik történhetnek vele, míg én itt üldögélek... valami idegen nőszeméllyel, aki eddig akár csak hitegethetett is, mivel... mondja, mondja... de még nem tudom, tényleg tud-e majd segíteni... Pedig annyira szeretném... a legapróbb szalmaszálba is boldogan belekapaszkodom, csak nyújtsa ide nekem. Cserébe pedig... kérjen bármit, megteszem neki...
Érzek rajta valamit, amikor feleltem a tegeződést illetően... mintha nem ezt várta volna tőlem, vagy nem is tudom... de nem foglalkozom a gondolattal, odébb is hessentem, ahogy megszületett bennem. Nekem ez tényleg nem érdekes, nem számít... apán kívül nemigen beszélek mással, nem is akarok, ha tehetném, most is inkább vonítanék, vagy ugatnék... de úgy, azt hiszem, nehéz volna... megértetnünk egymással magunkat. Most így kell maradnom.
- A... a képességemről? - csodálkozva nézek rá, és értetlenkedve vonom meg a vállaimat, miközben a fejemet ingatom. - Abban semmi érdekes nincs. Csak... én csak... - zavarodottan pislogok, próbálok benne valami érdekesre bukkanni, valami fontosra. De közben frusztrál is... egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltem róla, és... nyilvános helyen ez a szám egy kerek nulla... és csinálni könnyebb, mint mondani... - Én csak... állat... állatalakokat veszek fel, mint egy... alakváltó. Minél nagyobb és erősebb az állat, annál... annál nehezebb... tovább megtartani az alakját. De amúgy sem tart a végtelenségig, csak... csak egy darabig. És fekete... fekete leszek, csak ebben a színben megy minden állat... vagyis amit már próbáltam, az mind az volt... Néhánynál ez nem feltűnő, kutya, macska... néhánynál igen... fekete oroszlán nincs... vagyis vannak róla legendák, hogy él olyan is, de a kriptozoológusok nem tudták bizonyítani, úgyhogy kb. olyan mint a chupacabra - magyarázom, elkalandozva az eredeti kérdéstől, miként önkéntelenül is előbújt belőlem az okostojás, mert muszáj volt megmagyaráznom a gondolatomat. Ám, ahogy ráeszméltem, hogy fecsegek, elhallgatok, és újra csak a vállamat vonogatom.
Valahogy furcsa, de... amikor azt mondja, tényleg tud segíteni, ez valamiféle megnyugvás nekem... vigasz, hogy... nem is tudom, mintha nem volnék egyedül... még ha idegen is, de a gondolat, hogy tud... ő tud nekem segíteni... valami egészen furcsa érzés, amit még sosem tapasztaltam... nem is tudnám megnevezni, micsoda lehet...
- Hogy-hogy... hogy érted, hogy legutóbb? Ezt nem értem... - rázom meg újra a fejem. Nem értem, és nem is tetszik ez nekem... de folytatja is. - De hát... én ezt nem értem... hogy lehet engem kihasználni?! Én nem vagyok senki, és a képességem se... az se... Ami nekem megy, az egy mezei kutyával is megcsinálható... - pislogok csak, mint tyúk az ABC-s könyvre, és egyszerűen nem bírom összekötni a két feladatot, hogy én, és a kihasználás... Miért viszik el apát, hogy engem kihasználhassanak, miért kell ez a cécó, mikor semmi nagy dolog nincs ebben az egészben, amit tudok... Bárki, aki ebben a világban él, nagyobb és hatalmasabb erőket birtokol, mint én valaha is fogok, akkor mire kellhetnék én bárkinek is?
Értetlenségemet csak fokozza, amikor ő felnevet. Nevet... de miért nevet? Vicceset mondtam? Vagy vicceset kérdeztem? Melyik rész volt ilyen mulatságos? Egyszerűen nem értem...
De mielőtt megkérdezhetném, megjön a pincér, és letesz elém egy teát. Mormogok neki valami köszönésfélét, de tuti biztos hogy egy mukkot sem érthetett meg belőle. Teszek bele cukrot, meg egy kis mézet, aztán jól összekavarom, és kicsit megfújva, belekortyolok. Édes és finom meleg... kicsit ez is megnyugtató... békés... otthonos...
Közben tovább figyelek. Bár a vér szerinti apám gondolata is elveszi a méz édes ízét...
De ez sehol nincs ahhoz képest, ami ezután elhangzott. Az épp a számba kerülő korty tea azonnal félre is csúszik, és öklendezve fuldokolni kezdek tőle egy bő pillanatig, ami után köhögve, leizzadva és kivörösödve, könnyező szemekkel, krákogva pislogok nagyokat asztaltársamra.
- H... hogy... a... kicsodámmal??? - veszek nagy levegőket, és a bögrét szinte visszaejtve az asztalra, kezdem el a szemem törölgetni, hogy újra tisztán lássak. - Ki...? A... nem... nem, nem, nem, nem, nem és nem... - hevesen rázom a fejem. - Nem... nem, nekem nincs... nem... nem... nem... nem én... Mi?! Nem! Miről beszélsz? Egészen biztos, hogy tévedsz! Testvér? Nem! Nem, nekem nincsen testvérem. Nem! Nem! - Úgy rázom a fejem, mintha elfelejtettem volna, hogy hogyan kell abbahagyni. Idegesen, zavartan túrok a hajamba, és úgy bámulok Lily-re, mintha egy komplett őrültet néznék. Idegességemben a saját fejbőrömbe karmolok, hogy felébresszem magam ebből az álomból, ám hiába érzem a fájdalmat, nem változik a kép, habár szinte szédítő a helyzet, és úgy érzem, rosszul vagyok, de mégsem ébredek fel... Még a gondolat is hányingerkeltő, hogy ébren vagyok...
Eltolom a bögrém az útból, a székem is hátrébb lököm, s homlokomat támasztom az asztal lapjának. Lehunyom a szemeimet, és próbálok mélyeket lélegezni.
- Hazudsz... biztos, hogy hazudsz... - mormogom, szinte csak magamnak. - Nekem nincs testvérem. Apa elmondta volna. Hazudsz nekem. Miért hazudsz nekem? Te hazudsz nekem. Ez nem igaz. Nincs semmiféle testvérem, főleg nem ikertestvérem. Nekem nincs... nincs... nincsen testvérem. - Újra felemelem a fejem, és Lily szemébe nézek. - Apa elmondta volna. - Hangom szemrehányó. - Ő elmondta volna nekem! Miért hazudsz?! - emelem meg a hangom, bár még nem kiabálok... de... közben... igazából csak menekülni próbálok, elnyomva a belső hangot a fejemben, ami emlékeztet... hogy apa azt sem akarta elmondani, mi vagyok... honnét származom... Ha nem hallgattam volna ki gyerekként, és ha nem jelentkezik nálam az örökölt képesség, a letagadhatatlan jel, hogy mi vagyok... sosem tudtam volna talán meg, hogy egy angyaltól származom... ő talán sosem mondta volna el...
- Nem megy... - nyelek nagyot, és önkéntelenül kezdek el formálódni, oda sem figyelek magamra, épp csak részben veszem észre, amikor már akkora vagyok, hogy leugorhatok a székemről, és el tudok nyúlni az asztal alatt, ezzel eltűnni szem elől, s ezt meg is teszem.
( http://www.kocyk-piesek-zabawa.pieski.org/pies/3224.jpeg )
Ahogy végbemegy a változás, nagyot szusszanok, lehunyom újra a szemeimet, és a mancsaim mögé bújok, hogy megpróbálhassam kizárni az egész hazug világot...

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Kedd Május 01, 2018 10:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith

Az a beszélgetés olyan akár egy háború, minden egyes szavam egy-egy taktikai lépés annak érdekében, hogy az akaratomat érvényesítsem. Tisztában voltam vele, hogy felkeltem az érdeklődését azzal, ha elpöttyintem, miszerint két okból kerestem meg. Kissé értetlen és gyanakvó, ahogy rám mered, nem válaszolok csak egyet bólintok. Magamban vigyorgok, ahogy látom a totális zavarodottságot rajta. Ez az drágaságom! Haladj csak közelebb a teljes, totális káoszhoz. Én ott foglak várni az út legvégén tárt karokkal. Még egy kisebb információt megosztok vele, hogy már találkoztam az apjával. Persze azt direkt nem tettem hozzá, hogy évszázadokkal ezelőtt történt, ahogy azt sem, hogy nem csak találkoztam vele, hanem együtt éltünk. Bele szerettem igazán, őszintén, de legfőképpen visszavonhatatlanul. Ajkaim elnyílnak, mintha valamit még hozzá akarnék tenni az angyallal kapcsolatban, de be is csukom a számat, ahogy ellenkezését meghallom. Látom, hogy rázza a fejét, mint egy elme roggyant husky, aki a saját farkát kergeti. Túl sok kérdést tesz fel, ahogy a következő is elhagyja az ajkait és kikerekedett szemekkel mered rám megforgatom a szemeimet. Úgy teszek mintha az értetlensége bosszantana, pedig csak leakarom magamról rázni a folyamatos kérdéseket. A kis mesém nem terjed ki olyan mélyre, hogy még bármit is mondjak arról az eszközről. Mondtam volna neki azt, hogy az egyik szukkubuszom talált rá? Biztosan még jobban elkerekedtek volna a szemei, ami vicces lenne az én szemszögemből. De ebben az esetben fennáll az a veszély, hogy valami apró állattá változik és elmenekül. Még nem kell tudnia, hogy démon vagyok. Mindennek megvan a maga ideje.
Kikerekednek a szemeim, mikor viszonozza a felé küldött mosolyomat. Ugyanakkor tökéletesen megbizonyosodok róla, hogy ő az apja. A mosolyuk tökéletesen egyforma. Érzékelem, hogy egy percre sem téveszt szem elől, folyamatosan követ egészen az asztalunkig. Velem ellentétben nem néz körbe, kerüli a szemkontaktust, ami nem is olyan nagy probléma, tekintve, hogy a kezdő démonok nem tudják mindig kontrollálni magukat. Velem szemben foglal helyet, két karját az asztal lapján támasztja meg, míg ujjai egymást babrálják, mintha olyan fontos lenne rájuk fókuszál. Ideges, látom rajta, ahogy érzem is a lelkében dúló viharokat. Ahogy meghallja a nevét fel néz rám, pillantásunk találkozik. Halvány mosolyra húzódik a szám széle, bizalmat sugárzok magamból, a kedvesség mintaképévé válok. Magamban ciccegek egyet a válaszán, hiszen ennek nem kellene így lennie. Egyáltalán nem mindegy, hogy valakivel magázódik vagy tegeződik, hiszen az utóbbi egy belsőségesebb viszonyról árulkodik. Úgy tűnik a mostohaapja nem tanította meg minden illemre. Hallom a kérdését, de egyenlőre nem válaszolok rá, megvárom, hogy a pincér felvegye a rendelésünket. Rám pillant a pincér, mire csak bólintok egyet, hogy írja fel az ő rendelését is, ezt követően tovább is állt.
- Mindent tudnom kell rólad és a képességedről - válaszolok, de alig, hogy megteszem már ezernyi kérdést kapok válaszul. Meglepődök egy kicsit, majd egy mély levegővételt követően gondolkodóba esek. Magamban sorra veszem a kérdéseket mielőtt válaszolnék.
- Igen, tényleg tudok segíteni - direkt hagytam ki az első kérdést, arr még később is visszatérhetünk. A legtöbb démon lecsapna erre a kérdésre, de én nem vagyok átlagos, alkukötő pokollakó, nekem annál nagyra törőbb terveim vannak.
- Vannak információi arról, hogy hol volt legutóbb. Azt még nem tudjuk pontosan, hogy miért vitték el. Valószínű, hogy téged és a képességedet akarják kihasználni - mondom, majd elnevetem magam, szívből jövően. Megrázom a fejemet, de nem folytatom a mondandómat, hiszen a pincér közelít felénk az italainkkal. Letesz mindkettőnk elé egy-egy gőzölgő bögrét, köszönésként biccentek, mire egyetlen szó nélkül távozik a démon. Egyet kortyolok az italomból, hagyom, hogy átjárjon a forróság. Ilyenkor olyan érzés fog el, mintha még mindig a pokolban lennénk, az otthon emlékét idézi fel.
- Nem gondolnám, hogy az apád keze van a dologban. Ő túlságosan el van foglalva az ikerhúgod kordában tartásával - újra kortyolok egyet azzal a különbséggel, hogy most egyetlen pillanatra sem veszem le róla a szemeimet. Látni akarom minden egyes rezdülését, mikor tudatosul benne, hogy van egy édes testvére. Hevesen kérdezget és látom rajta, ahogy egyre jobban eluralkodik rajta az idegesség. A többi kérdést hanyagolom, ez úgyis lefoglalja majd egy darabig.  
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 26, 2018 3:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Kettő? - értetlenül, gyanakvón kérdezek vissza. Miért kettő? Vajon... Hisz apa az egyik, nyilván, de... mi a második? A vér szerinti apám? És akkor ő hogy jön a képbe? Nem akarom, hogy a képbe jöjjön... És hogy később? Hogy érti ezt? Mikor? És miről is akkor?
Szemem idegesen kapkodom ide-oda. Zavart, és idegesített, hogy nem tudom mi folyik körülöttem, miközben úgy éreztem, ez a nő többet tud, mint amit elmond nekem... Egészen komolyan furcsán éreztem magam, és talán a tanácstalanságom okán, de úgy éreztem, szeretnék valami kicsi lénnyé változni, és elbújni egy kicsi, sötét, lehetőleg szűk helyre, ahol nem látnak, nem hallanak, és nem találnak meg... például hangyaként a föld alá, vagy a járda egy repedésébe...
- Mi?! - És már a torkomon is akadt a meglepetés. A szavai és a kérdésem visszahangzanak a fejemben, mintha egy hatalmas csarnok verné vissza újra és újra ezt a kísértő démoni mondatot, mely elborzaszt és érzem, hogy libabőrös leszek tőle.
- Ne... nem akarom tudni... - sietve rázom meg magam, és borzongva lököm el magamtól a puszta gondolatot is, még mielőtt bármi más történhetne. Nem. Nem és nem. Nem akarom! Nem! Nem akarom tudni, nem akarom hallani, ha igaz is, ha akár csak hiszi, ha csak hülyít, ha csak a mézesmadzag akar ez lenni, ha fel akar húzni, vagy megtaposni, vagy akármi... nem tudom mire megy ki a dolog, de nem akarom hallani, nem és nem... Nem akarom tudni, nem akarok hallani arról az alakról, semmit, és soha, nem!
Megpróbálom lecsillapítani magamat. Hogy könnyen menne? Nem igazán... Könnyebben menne, ha lenne valami, ami megnyugtat, de perpillanat csak idegességet érzek, félelmet, dühöt... főleg a félelmet, inkább... Félelmetes az egész helyzet. Minden. Még ettől a nőtől is tartok... Én, miközben ő hiszi, hogy félnie kell tőlem, pedig nem... én sokkal inkább félek tőle. Ez az egész... félek, hogy egyedül vagyok, hogy mi van apával, hol van, és miért van ott, félek, hogy a nemzőmnek köze van mindehhez, és a végén kénytelen leszek megismerni, pedig Isten látja lelkem, nem akarom! Félek, hogy elvesztem apám, és félek attól, hogy én meghalhatok, pedig még nem is éltem...
- Eszköz? - meresztem rá a szemeimet. Ilyet még sosem hallottam... Hogyan lehettek képesek...? De talán az az eszköz nem is eszköz...? Lehet, hogy valaki segít nekik, aki olyasmi mint én, csak épp az a képessége, hogy meglelheti a magafajtákat? Végülis, nem lehetetlenebb, mint az, hogy valaki állatalakot bírjon felvenni, ami ugye, nekem simán megy... Vagyis lehet, hogy nem is egy eszközzel talált meg, hanem valaki súgott neki...? Egy másik nephilim...?
Mikor utána eredek, szeretném azt hinni, jól döntöttem, de még nem mondhatom ezt, mert ki tudhatná? Lehet épp most döntök rosszul... de az is lehet, hogy ő a kulcs apához... és akkor nincs más választásom, bármit is akarjon tőlem, meg kell hogy kapja... Bármi is legyen az ár apáért, vagy az út, amit meg kell járnom érte, megadom/megteszem, csak kapjam őt vissza, és ha lehet, sértetlenül... Csak őt szeretném, nincs semmi más vágyam...
S csak remélhetem, hogy a helyes útra léptem ennek érdekében...
Mikor rám mosolyog az ajtóban, reflexből viszonzom... nem tudom miért, de valahogy ez az első megnyugtató jelenség a részéről, amit tapasztalok, ami jó érzéssel tölt el némileg... ez a mosoly... És nem is tudom... miért...?
Bent a kávézóban automatikusan követem őt. Nem nézek se jobbra, se balra, nem érdekel kik vannak jelen, vagy azok mit csinálnak. Próbálok láthatatlan lenni, ami bár, jelenleg talán nem igazán megy, de azért én már csak megszokásból is így teszek... Mintha itt sem volnék.
Mikor ő leül, úgy teszek én is. Vele szemben foglalok helyet, két karommal az asztal lapjára támaszkodom, s ujjaim idegesen babrálják egymást, miközben nézem őket eközben. Csak akkor nézek fel, amikor kimondja a nevem... de akkor rabul is ejtenek a szemei. Fura érzés hallani a nevem. Mástól... hisz kevesen tudják, még kevesebben szólítanak meg...
- Nekem mindegy... - vonom meg a vállam. Tegeződés... még sosem volt gondom, hogy vajon akarom-e hogy valaki tegezzen vagy magázzon. Nem is tudom, és nem is érzem úgy, hogy számítana, hogy ő melyiket választja.
- Mi kell, hogy segíteni tudj? - kérdezem, mert nekem ebből az egészből csak ez volt a fontos. Tudni akarom, mi az ár, mit kell fizetnem, hogy visszakaphassam apát, HA tényleg tud segíteni? Bármi is legyen az, megkapja, csak tényleg... tényleg az a fontos, hogy visszakapjam apát...
- A tea jó lesz - legyintem nem törődöm módon, mert tényleg nem számít, nem is nézek a pincérre, nem is érdekel mit tenne le elém, csak tudni akarom, azt, amiért jöttem. Csak a nőt nézem. Az egyetlen kulcsom ami van...
- Mond meg, mi az ára a segítségednek? Tényleg tudsz segíteni? Tudod hol az apám, vagy kiknél van? Hogy miért vitték el? Hogy mit akarnak tőle vagy tőlem? A vér szerinti apám keze van a dologban? Vagy kié? A démonoké? Kié? Mit kell tennem, hogy kiszabaduljon?! - hevesen kérdezgetem, mert újra kezdett felgyülemleni bennem az idegesség... Annyira nyugodt, annyira... könnyed, mintha tényleg csak a tea és a kávé miatt volnánk itt... Engem szétfeszít a vágy, hogy tegyek valamit, hogy küzdjek, hogy... keressem apát, hogy tehessek érte bármit... és rá nézve, azt látom, hogy ő ebből nem érez át semmit... Jó, nem az ő apja, köze sincs hozzánk, ez igaz, de akkor is... miért ilyen nyugodt?! Hogy tud ennyire higgadtan csevegni, miközben egy ember élete a tét?!

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Pént. Ápr. 20, 2018 11:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith

Nem is gondoltam másként, természetes, hogy az emberek mellett áll. Emberként nevelték fel, így annak hiszi magát, pedig nagyon távol áll tőle. Lehet, hogy az anyja ember volt, de az apja egy angyal, akinek a génjeit rendesen örökölte. Ami az erejét illeti, felkeltette az érdeklődésemet. Még sosem találkoztam nefilimmel, aki ilyen szerteágazó erőt birtokolt volna, amellett vonzz az ártatlansága. Olyan akár a tudás fájának almája, ami csábító, édes mégis legbelül éppen olyan romlott, amilyen a többi. Egyetlen teendő van vele szemben, a felszínre kell hozni azokat az apróságokat, amik kibillentik a megszokott kerékvágásból és felém terelik. Aprót bólintok heves válaszára, nincs kedvem különösebben bármit is hozzászólni. Ezek a kérdések és az, hogy képtelen megnevezni a nemző apját. Mellékes lenne? Fogalmam sincs egyenlőre, de ahogy elnézem az előttem lévő arcot egyre ismerősebbnek tűnik. Az arcának barázdái, markáns vonalai. Hasonlít egy személyre a múltamból, akit talán már el is feledtem, kinek csak az emlékei élnek a szívem mélyén. Ideges, ingerülten legyint a kezével, ahogy elnézem a gesztusait egyre jobban hasonlít őrá.
- Két fontos ügy is közrejátszik abban, hogy mi most itt beszélgetünk. A mostani beszélgetésünk kapcsán mellékes, arról később is ejthetünk pár szót - legyintek én is egyszerűen, nem akarom, hogy ilyen hamar felhúzza magát. Mindent szépen sorjában, apránként kell elérnem a célomat, aminek köze van a képességéhez is.
- Tudja, egyszer régen találkoztam a vér szerinti apjával - ejtek el egy apró információt, aminek említése után önkéntelen mosolyra húzódnak az ajkaim. Ha azaz illető az apja, akire gyanakszom, akkor még jobban érdekel az előttem álló fiú.
A színjátékom, miszerint megijedtem tőle elérte a hatását hiszen elszégyellte magát. Fejét leszegi, akár egy kiskutya, aki rossz fát tett a tűzre. Hát nem aranyos? Egyem meg! Zavartan meredek rá tovább játszva a szerepem, szám szólásra nyílik, de meggondolom magam és egyszerűen megrázom a fejem, hogy nem fájt annyira. Egy újabb mély lélegzet majd egy emberi reakció, amit azt hiszem ők horkantásnak neveznek. Mint mikor egy felizgatott ló jelzi ellenérzését. Mindig is érdekesnek találtam az embereket, hiszen egykor egy voltam közülük, ugyanakkor szánom is őket. Elveszettek, ostobák és nem látnak az orruknál tovább. Mindegyik olyan akár egy fékevesztett vadállat, akit újra egy sötét, szűk cellába zártak. Igen, éppen erről beszélek. A nyugalom egyik halandónak sem az erőssége, hát még a féllényeknek, de hogy egy nefilimnek sem? Az már kissé gyanús... Több van ebben a fiúban, mint azt bárki gondolná elsőre. A kivont tőrömmel sikerül egy kisebb hatást kiváltani belőle, hátrál pár lépést és kezeit megadóan felemeli. Hogy is szokták mondani? Á, igen! Legjobb védekezés a támadás. Ha nem lenne rá szükségem a későbbiek folyamán, abban az esetben egy lépéssel átszelhetném a kettőnk közötti távolságot, hogy egy kisebb bemetszést végezzek a torkán. Miközben az életéért krákog alkut köthessek vele. Milyen egyszerű is volna. De nem itt és nem most. Szükségem van rá, az erejére és persze az ártatlan, már-már angyali lelkére. Mondandóm közepette elteszem a fegyveremet, most, hogy változott a felállás és bármit megtenne a nevelőapjáért az én kezembe került a gyeplő.
- Egy eszköz segítségével képesek vagyunk bemérni az olyanokat mint maga is, mindamellett az információink nem mindig terjednek ki ilyen részletekre. Mindezek ellenére úgy gondolom az a legkevesebb, ha az ember bemutatkozik a másiknak, ez olyan formaság, ami lehet kiment a divatból, de én hagyománytisztelő vagyok - oktatom ki, ugyanakkor a hangom lágy és kellemes, akár egy anyáé, aki éppen jó éjszakát kíván a csemetéjének. Sóhajtok egyet végül és pár szó után ott is hagyom. Nincs időm ilyenekre, amellett pedig már kezdtem halálra unni magam. De a legfontosabb az egészben mégis az, hogy ha a számításaim nem csalnak, márpedig sosem szoktak, akkor utánam fog jönni. Még hallom, ahogy azt ecseteli miszerint neki nincs szüksége kávéra. Persze, nekem sincs. Viszont ez egy olyan emberi szokás, amit hamar megszerettem, talán az egyetlen is egyben, mindezek mellett fenn kell tartanom az álcámat. Jó tudni, hogy a fiú nappal alszik, így már azt is tudom, hogy ha szép szóval nem lehet meggyőzni, akkor mikor kell rátámadni. Mikor a legsebezhetőbb. Ahogy a cipőm sarka kopog az aszfalton magamban számolni kezdek. Egy... kettő... három... négy... hallom a lépteit a hátam mögött... öt... Végre sikerült kinyögnie, hogyan hívják. Lorenzo Ahhoz képest, hogy egy ember adta neki, jó választás volt. A nagy firenzei bankártestvérekre emlékeztet, azok voltak ám a szép idők. Mindenhol dőlt az édes vörösbor, az embereket érdekelték a művészetek és a bohém élet az első aranykorát élte. Normál emberi tempóban megyek, így könnyedén utolér, sőt le is hagy. Ahogy a kávézóhoz érünk kinyitja előttem az ajtót, mire önkéntelen rá mosolygok. Egyre kevesebb kétségem van az apja felől. Belépve a kávézóba kisebb csend fogad minket, hiszen ilyen kései órán már nem sok vendéget lehet találni, ennek ellenére biccentek a pult előtt álló pincérnek, majd meg sem állva egy eldugott sarok felé veszem az irányt. Napokkal ezelőtt már jártam itt, alkut kötöttem a főnökkel, míg a dolgozókból démonokat csináltam. Mire jók a megszállt démonok? Pontosan erre! Mindenki tökéletesen tudja a feladatát anélkül, hogy egyetlen szót is szólnék. Könnyedén helyet foglalok az asztal előtt, hátamat a széktámlának vetem, amint leül a nefilim minden figyelmem neki szentelem.
- Örvendek a találkozásnak Lorenzo - nézek mélyen a szemeibe közben újfent kellemes társalgást indítok - Ahhoz, hogy segíteni tudjak... Remélem nem baj, ha innentől kezdve tegeződünk? - teszem fel a kérdést, ezzel megszakítva a fontosabb részleteket. A válaszát követően éppen folytatnám a mondandómat, mikor megjelenik mellettünk a pincér.
- Egy dupla espresso-t cappucino méretben. Ha nem kávézol, esetleg kérsz egy teát? - mondom egyből a személyzetnek majd újfent a fiúra nézek és a kérdést felé intézem. Míg válaszát várom a továbbiakon gondolkodom. Mindenképp ki kell derítenem, hogy ő-e az apja.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Kedd Ápr. 03, 2018 1:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mély levegőt veszek. Remeg a kezem az idegességtől. Feszült vagyok.
Istenem, mibe keveredtem... mit meg nem adnék érte, hogy visszakapjam a régi, nyugodt életem, mikor az egyetlen bajom az volt, nehogy lebukjak apa előtt, hogy éjjel kilógok a házból... Bárcsak visszamehetnék inkább az időben, az állattá változás helyett, és újraírhatnám a múltat, hogy otthon legyek, amikor valakik eljöttek apáért... Ha ott lettem volna, biztosan segíthetek, biztosan megmenthettem volna... vagy legalább most én is ott lehetnék, ahol ő, és nem lenne egyedül...
- Én az emberekkel vagyok, mindig úgy voltam, mindig úgy leszek - vágom rá hevesen. Még ha nincs is bajom úgy az angyalokkal, amennyiben az emberekkel, és nem ellenük vannak, de Gabriellel aztán sosem... azok után, amiket tett a Föld ellen, az emberiség ellen... Hiába, hogy az emberek sem szentek, és soha nem is lesznek azok, de ezzel akkor sem kimagyarázhatóak Gabriel rémtettei... és még a feltételezés is, hogy vele lehetnék, sért.
- De mégis, mondja, a vér szerinti... szóval, annak az alaknak, vagy az örökségemnek, van bármi köze ahhoz, hogy most beszélgetünk? Mert ha azt mondja, hogy mellékes mindez, akkor... akkor hagyja... hagyjuk a témát, ha nincs köze ahhoz, amiért megkeresett, akkor ne beszéljünk róla, ha nem bánja, nem akarok róla hallani, semmit, soha, semmikor - kérem idegesen, ingerülten legyintve kezemmel. Nem akarom azt gondolni, hogy annak az alaknak a keze is benne lehet a dologban, de lévén, hogy semmit nem tudok, mindenki gyanús a szememben. Senkiben sem bízhatok, és nem is bízok meg. Ez a nő épp annyira lehet démon, és apám elrablója is, ahogy lehet tényleg egy mezei vadásztársaság tagja, aki véletlenül infóhoz jutott, és most méreget, hogy milyen árat szabjon a segítségéért, hiszen... a mai világban, mindennek ára van.
Mégis, ahogy nézem ijedt arcát, pillantását, elszégyellem magam, és bocsánatkérőn nézek vissza rá.
- Sajnálom... ne haragudjon, elnézést kérek, ha fájdalmat okoztam... - szegem le fejem, és a cipőmnek beszélek. Akárhogy is, még ha gyanakvó is vagyok, apám nem arra nevelt, hogy nőket, vagy bárki mást bántsak... Épp elég baj, hogy manapság már ember az emberben sem bízhat, és hogy már mindent a gyanúra és a bizalmatlanságra építünk... ez baj... hát még, ha ez erőszakba is torkollik... Pedig én sosem voltam ilyen... sose bántottam senkit, nem is akartam, nem is akarok... nem válhatok ilyenné.
Újabb mély lélegzetet veszek, ezúttal azért, hogy megpróbáljak lehiggadni, és összeszedni a gondolataimat, amik szétzuhantak egy hangyányit... csak fél füllel figyelek közben a nőre, de még így is felhorkanok szavaira.
- Nem nyugszom meg, nem tudok megnyugodni - felelem, bár tény, igen, magam is ezzel próbálkoztam volna, csak egyszerűen nem megy. Ha csak eszembe jut, milyen lények karmai közt lehet apa, minden percben... hogyan is nyugodhatnék meg... De persze, igen, próbálom rávenni magam.
Mégis, csak akkor rettenek meg, amikor tőrt ránt ellenem... ez volt az a pillanat, amikor igazán nem ismertem magamra. Mikor valaki olyannyira fenyegetve érzi magát tőlem, hogy fegyvert fogjon rám... pedig nem farkas, vagy vad kutya képében állok előtte, hanem emberi képemben... és ez az érzés egyszeriben elborzasztott... A félelem, az aggodalom néhányakból a legrosszabbat hozza elő, és láthatóan ez velem is így van... nem gondolkozok, nem cselekszem ésszerűen, kivetkőzöm önmagamból, és olyan leszek, mint... mint egy állat, de nem abban az értelemben, ahogy pártolom a dolgot, vagy épp, ahogy megszoktam. Nem, hanem úgy, mikor az állat nem ura a tetteinek, mert a düh, a félelem, a fájdalom irányítja a tetteit. Ilyenkor van, hogy a kutya még a gazdáját is képes megmarni, s bár utána megbánja tettét, mégis, akkor, ott, abban a percben nem volt ura a cselekedeteinek, mert egyedül a rajta eluralkodó érzelem szabta meg tetteit, nem a józan ész, vagy esetleg a szokásos érzelmek. Felfokozott érzelmi hatások alatt az ember, és az állat is... bármire képessé válhat, amire józanul nem volna...
Engem a tőr látványa józanított ki. Hátráltam pár lépést, és feltartottam megadón a kezeimet, hogy lássa, nem akarom bántani. Úgy vártam, míg újra megszólalt, közben valahol mélyen magamban a higgadtságomat keresve...
Mikor megtette, leengedtem kezeim, és újra megközelítettem őt óvatosan. Csak szépen lassan, nehogy azt higgye, támadólag akarok fellépni ellene. Nem, és már az eddigi viselkedésem miatt is elszégyelltem magam, nem még hogy ennél tovább menjek.
- Hogy lehet, hogy tudja mi vagyok, de nem tudja ki vagyok? - kérdezek vissza, mert ahogy már eszembe jutott korábban is, érdekes, hogy tudja, angyaltól származom, de a nevem azt nem. A fajom elárulták neki, de a nevem nem? Mégis... ki ilyen jól informált velem kapcsolatban, hogy épp azt tudja, amit jobban titkolok...? Ha ezt attól... ATTÓL az alaktól tudná, tudná a nevem is, nem? Bár, ha mégsem... akkor ez is egy válasz... az az alak csak a félvér angyalt látta bennem, de még a nevem sem érdekelte...
- Nekem nem kell kávé, hogy ébren legyek éjjel. Amúgy is keveset alszok, és amit alszok, azt is nappal - válaszolom, és közben mérlegelem a gondolatot... mi az, hogy hosszú éjszakánk lesz?? Mégis, mit akar tőlem ez a nő, amit éjjel kell csinálni? Vagy tudja hol van apa, és oda éjjel kell menni?! Izgatott-idegesen, de kíváncsian meredek rá.
A feltételezése ismét sérti a fülem, hogy nekem mennyire lehet fontos az apám, arról neki még csak sejtelme sem lehet, kezdem már sejteni... talán soha senki nem volt még neki olyan fontos, mint nekem az apám. Bekötött szemmel, és hátrakötözött kézzel is végig sétálnám a Poklot mezítlábasan, ha a végén apa várna... megtenném... Akkor miért is ne követném őt egy kávézóba?
Talán mert félek... - fordul meg fejemben a gondolat, ahogy utánamegyek. De nem, nem tőle... inkább az ismeretlenségétől... az egész helyzet ismeretlenségétől. Amely körülmények közé most keveredtem, az mind-mind túlmutat komolyságában mindenen, amivel eddig valaha is dolgom volt. Tolvajok, gonosztevők, kósza démonok... de tudtam mivel nézek majd szembe, amikor éjjel kimásztam az ablakon, mikor bevetettem magam a sikátorokba. Én láttam a világot, de a világ nem látott engem, és ez biztonságot nyújtott nekem. Most viszont kényelmetlen, idegen, félelmetes érzés, hogy saját valómban, a világ szeme előtt kell követnem, valakit, akit nem ismerek, és nem tudom mit várjak tőle... vagy ő mit vár tőlem...
- A nevem Lorenzo - mondom, ahogy elhaladok mellette, megszaporázva lépteimet, és már csak jólneveltségből is, de kinyitom előtte a kávézó ajtaját amikor odaérünk, hogy beléphessen rajta.

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 02, 2018 10:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith

A kis nefilim fontos számomra, olyat akarok tőle, amit senki mástól. Meg fogom rontani az ártatlan kis lelkét, de mindent szépen sorjában. Először is a bizalmába kell férkőznöm, éppen ezért adtam be neki egy hihető történetet arról, hogy az egyik vadásztársaság tagja vagyok. Még egy hangzatos álnevet is kitaláltam a bemutatkozáshoz, de nem fogadta el a felé nyújtott kezemet, mire fintorogva visszahúztam azt. A kérdésére nem válaszolok, inkább várok. Egy... kettő... és három... tákk, tákk, tákk... ééés le is esett a tantusz! Rá döbbent, hogy ő is érintett az információ szerzésben, hiszen a drágalátos apukája által a természetfelettiek csoportjába tartozik. Hm, mindig is imádtam az ártatlan, fénnyel teli lényeket... megrontani. Látom, ahogy idegesen körbe pillant, de nem is foglalkozom vele, majd hallom a védekező hangját, amin magamban nagyot nevetek. Persze, hogy nem tud róla semmit, de nem is kell, hogy tudjon. Engem sem érdekel és amúgy se tudok többet róla annál, hogy az apja. A drága kis szukkubuszom jó sok információval szolgált, így elég volt csak megemlítenem az apuciját.
- Egy kevés köze van hozzá, mivel tőle örökölt egy pár dolgot, de ez részletkérdés. Ahogy a fajtája is, abban az esetben, ha nem Gabriel pártján áll - vágok vissza, miközben mélyen a szemeibe nézek. Látom rajta, hogy felzaklatja a téma, hát ha még megtudja, hogy nem ő az egyedüli gyermek, mivel van egy ikerhúga. Ezt vajon felfedjem előtte vagy tartsam még titokban?
A karomat elereszti nagy nehezen, mélyet sóhajt, mire én nyugodtan hátrálok egy lépést. Még mindig ijedten meredek rá, hiszen az előbb szorongatott meg, ami őszintén szólva kicsit csikizett. Idegesen nyúl felém, mire még egy fél lépést hátrálok.
- Nem... nem áll módomban szórakozni, de itt nem kellene beszélnünk komolyan - válaszolok nagyobb levegővételek közepette. Higgye csak azt, hogy teljesen rám ijesztett és amiatt nem vagyok hajlandó vele itt beszélni. Sokkal jobb lenne, ha leülhetnék valahova kezdek unatkozni. Ó, olyan édesek a kiskutya szemei, majd' megzabálom szőröstül-bőröstül, olyan édes a kicsike.
- Mindent szépen sorjában. Először is nyugodjon meg - válaszolok neki és a kezeimmel is mutogatok, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. A szavaim hallatán értetlenül pislog, majd összevonja a szemöldökét és megrázza a fejét. Nem érti miért olyan fontos számomra, hogy bármit képes lenne-e megtenni az ügy érdekében. Ó, magasságos Lucifer! Hogy lehet valaki ennyire ártatlan és ostoba? Látszik, hogy egy ember nevelte, csak azok ilyen szánalmasan együgyűek. Bólintok, hogy értem őt. És idegességében el is kezdett fenyegetőzni, remek erre vártam. Gyűljön csak benne a harag és legyen kezelhetetlen, akkor könnyebb befolyásolni, még ennél is. Akár egy ijedt ember hátrálok még egy lépést és előkapok egy kisebb tőrt, amit angyalok ellen is lehet használni, bár erről neki nem kell tudni. Igen, igaza van, volt valaki az életemben, akit szerettem. De őt megölték, az apja félék tették, amit sosem bocsájtok meg nekik. A kénköves pokol bugyrába is lemenne érte, hmm ez nem is lenne rossz. De ezzel egyetlen apró probléma van, még hozzá az, hogy a pokol zárva van!
- Először is nem ártana, ha bemutatkozna - vágom oda, majd oldalra lépek - Másodszor jöjjön, igyunk meg egy kávét, mert hosszú éjszakánk lesz - teszem hozzá és el is indulok egy kávézó irányába, de megtorpanok és hátra nézek rá - Ha tudni akar bármit is az apjáról, akkor követ engem - meredek mélyen a szemeibe, majd visszafordulok - Ha mégsem olyan fontos magának, akkor örültem a találkozásnak! - intek neki és folytatom az utamat. A cipüm sarka kopog a kihalt járdán, ajkaim mosolyra húzódnak. Kezdődjön a játék...
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Szer. Márc. 28, 2018 4:54 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nem fogadom el a felém nyújtott kezét, ahhoz túlzottan is ideges vagyok, és túl fura ez a nő...
- Információkat? És hogy a pokolba jövök ebbe a képbe én?! - kérdezem, mintha nem lenne nyilvánvaló. Jó, nekem elsőre nem is esik le. Ő a természetfelettiekről gyűjt infókat, angyalokról, miegymásról... Jó neki, oké, de nekem közöm sincs az ap... szóval, ahhoz az alakhoz, akitől származom, tőlem nem tudhat meg semmi érdekeset őróla. Akkor miért? Miért én? És mit akarnak apától, miért vitték el, és kik? Ők? Ezek a vadászok? Vagy... vagy kik, mik és miért?
Nem viszonzom a bemutatkozását, úgy vagyok vele, hogy nem fogom csak úgy... különben is, ennyi idő után túl sokat tud rólam... nem lepődnék meg, ha még a nevem is tudná...
- Ezt én nem értem, nekem semmi közöm ahhoz az angy... - körbepillantok idegesen az utcán. Inkább nem mondom ki. - Nincs közöm ahhoz az alakhoz, nem tudhat meg tőlem semmit róla, ha igaz is, amit mondott... nem tudok semmit, se róla, se a fajáról - védekezek, még ha igaz is, amit mondok. Nagyrészt. Jó, a faj más tészta, ezt-azt tudok, de nem hinném, hogy bármi olyat is, amit mások nem. Arról, akitől származom, róla meg semmit, és nem is akartam soha, szóval hiába...
Nem akartam elereszteni, de végül csak engedtem neki. Mély, ideges sóhajjal, és reszketeg tagokkal bámultam rá, minden idegszálammal azért ordítva odabenn a fejemben, hogy adjon valami támpontot nekem, amin elindulhatok, bármit, akármit!
- Kérem, ne szórakozzon velem, ha tud valamit... vagy ha köze van ehhez az egészhez... ha tényleg... - idegesen nyúlok vállai felé, de aztán leengedem mégis kezeim, és nem érek hozzá. Csak könyörgőn bámulok szemeibe. - Kérem... ha csak egy csepp jóság is akad magában, mondja meg... - Igaz, nem tudom kiféle, miféle ez a nő, és nem tudhatom, igaz-e, amit magáról mondott, de nem is érdekel... nem érdekel semmi, csak az, hogy megtudjam, amit ő tud apáról... Muszáj tudnom, bármit, akármit, de valamit!
Körbenézek magunk körül újra. Igazából kicsit sem érdekel már... ha kell, tudja meg a világ, ki vagyok, mi vagyok, nem érdekel... És különben is, hová mehetnénk? Hozzánk biztos nem viszem haza...
De már folytatja is. Értetlenül pislogok. Oldalra billentem fejem, úgy nézem őt. Hogy pont ez az érdekes az ő számára? Miért? Összevonva szemöldököm, értetlenkedve rázom meg a fejem.
- Nem értem. Miért kérdezi? Hát nem egyértelmű? Ő az apám! Persze, hogy bármit megtennék érte! - felelek hevesen. Nem is értem, neki ez miért kérdés... hisz nekem nem az. Semmi olyanra nem tudok gondolni, amit meg ne tennék őérte... hogy visszakapjam! Ő az életem egyetlen olyan szereplője, aki azért szeret, aki vagyok. Vagy egyáltalán szeret... Nem akarom, és nem is tudom elképzelni, hogy elveszítsem. Nem érdekel mi történik a világban, és miért történik, csak az a fontos, hogy bármi is lesz... vissza kell őt kapnom! Bármire képes vagyok ezért...
- Nem tudom mi történik itt, nem tudom, és tudja mit... nem is érdekel ki maga... de esküszöm, ha tudja hol az apám, hol és kik tartják fogva, és nem mondja el... én... én... én nem állok jót magamért és a tetteimért! - fenyegetőzök, na nem mintha az a tettlegességben jártas fajta volnék, de az emberek többségének elég a fenyegetés... - Mondja el nekem amit tud! Nem tudom magának van-e családja, van-e akit szeret... de élete során biztos maga is szeretett már valakit, szülőt, testvért, gyereket, bárkit... és hiszem, hogy ha eltűntek vagy elrabolták volna őket, maga is bármit megtenne érte, hogy visszakapja akiket szeret. Hát én is! Az az ember az egyetlen... az egyetlen, akim van, és nem érdekel, ha a kénköves Pokol legmélyebb bugyraiba is kell lemennem érte, ha démonok és angyalok seregén kell is átverekednem magam, akkor is vissza kell őt kapnom! Nem érdekel mi az ára, csak mondja meg! Mit kér érte, hogy elmondja, amit tud?! - hinnem kellett, muszáj... hogy tud mást is. Különben nem keresett volna meg... hinnem kell... hogy nem csak azért van itt, mert szórakozni akart velem, elmesélni, hogy látta, amint elviszik az apám, de fogalma sincs, hová és kik... Nem... Nem, mást is tudnia kell! Tudnia kell kik ezek és hová vitték! Akár, ha ő is benne van, akár ha nem... Muszáj... Ez az egyetlen esélyem...

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
78
☩ Play by :
Eva Green

Utolsó Poszt Kedd Márc. 27, 2018 8:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith

A beszélgetésünk semerre sem tartott, így kénytelen voltam elhinteni neki pár információt, amit az egyik succubusom tudott meg a kedvemért. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy ő egy nefilim, de fogalmam se volt róla ki azaz ostoba, aki a nemzője lehetett. Ehhez nem kellett sokat kutakodni, elég volt megkeresni a nevelőapja elrablóit, akik egy kis kínzás után készségesen csicseregtek. Imádom mikor az alsóbbrendű démonok visítanak a fájdalomtól. Hogy mi történt az emberrel? Arról fogalmam sincs, ha nyitva lenne a pokol most biztosan ott lenne az egyik kínzókamrámban, de annak híján valami elhagyatott helyen van leláncolva egyes források szerint. Elképedt tekintete láttán halovány mosoly keretezi az arcomat, várok, hogy leessen neki az a bizonyos és rádöbbenjen, hogy az angyalról beszélek. Érzem az érzéseit, mik össze-vissza csapongnak ezzel a totális káoszba sodorva őt. Éles szemrehányó hangot üt meg velem szemben, amiért másnak már réges-régen a fejét vettem volna, de most a cél érdekében nyugalmat erőltetek magamra.
- Ezt a kérdést én is feltehetném, nem de bár? - döntöm oldalra a fejem majd a kezemet nyújtom felé - A nevem Lily Devlin "- mosolygok továbbra is, mintha mi sem történt volna - Egy kisebb vadászcsoportnak vagyok a tagja, akik információkat gyűjtenek az egyes természetfeletti lényekről - hazudok neki zsigerből.  A következő kis mesém hallatán elakad a lélegzete is egyetlen pillanat erejéig. Igen, erre számítottam tőle, így nem is ért akkora meglepetés. És a kismadár bele is sétált a legnagyobb csapdámba. Ahogy ellépek mellette egyből utánam kap és kezeimet lefogja, látom rajta az erőfeszítést, amivel próbál visszatartani, de én csak egy kisebb csípésnek érzem mindezt. Viszont, ha tartani akarom magam a szerepemhez, akkor nem mozdulhatok.
- Kérek ne szorítsa a kezem, ezzel fájdalmat okoz - nézek rá nagy szomorú szemekkel, amint elengedi a csuklóimat folytatom is a mondandómat - Úgy gondolom ezekre a kérdésekre nem itt kellene válaszolnom, keressünk egy nyugodtabb és csendesebb helyet - hangomat lejjebb halkítom, ezzel is érzékeltetve, hogy a falnak is füle van. A könyörgésére felkapom a fejem, arcom szomorkás, de szemeimben egyetlen másodperc erejéig megcsillan a pokol tüze. ...bármit megteszek érte, oh igen drágám, nekem éppen erre van szükségem! Tegyél meg érte bármit, hiszen valami olyasmit akarok tőled, amit még azelőtt senkitől.
- Biztos képes lenne bármire érte? - teszem fel a legfontosabb kérdést - Mert azt tudnia kell, hogy nem lesz egyszerű bármit is kezd az információkkal - teszem hozzá mintha a kérdésem nem is lenne annyira fontos, inkább csak érdeklődésnek szánnám. Nem a lelkét akarom, legalábbis elsőre biztos, hogy nem. A képessége jobban érdekel mint azelőtt bárkié, tetszik, hogy áttud alakulni bármilyen lénnyé. Kíváncsi vagyok ezt hogyan tudnám kamatoztatni, amellett pedig a lelke. Hm, igen azaz angyali, ártatlan lelke, amit apránként fogok megrontani, elültetem benne a sötétség csíráját, majd apránként hagyom hadd növekedjen és mikor kivirágzik... akkor lesz az enyém teljesen. Mindenestül. Mert én mindig megkapom azt, amit akarok és nem érdekel mit kell tennem hozzá.  
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 19, 2018 5:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Meglepődök, mikor elállja az utamat. Nem értem a helyzetet. Sőt, eleve nem értem az egészet, hogy hogyan akadt rám most így hirtelen ez a teljesen és tökéletesen vadidegen nő, akit még életemben nem láttam, és ránézésre akár az anyám is lehetne... Nem is csak az zavar meg, hogy nem nagyon szoktam beszédbe elegyedni idegenekkel, és ők sem velem, hanem az egész... hisz eleve olyan kisugárzással vonulok végig az utcán, hogy ne is akarjon senki zargatni... nem úgy, mint aki bunkó, csak mint aki nem akar feltűnést kelteni, és a lehető leggyorsabban és gondtalanabbul el akarja érni a célját. Szeretek kint lenni, ez eddig rendben is van, csak az emberek, az idegenek azok akik zavarba ejtenek, nyomasztanak... lehet ezt gyávaságnak is hívni, ha valakinek ez ugrik be erről, de... jobban érzem magam, ha négy lábam van, és nem kell túl nagy elvárásoknak megfelelnem. Szóval, ha nem kell eljátszani az embert, aki nem vagyok, bár szívesen lennék...
Így tehát, ha teljesen ismeretlen okból egy idegen belém akad, és beszédbe elegyedik velem, az... fura.
És mindez egészen addig fura is maradt, míg nem folytatta a nő. Utána már sokkal több lett, mint fura... sokkal több.
- Micsoda?! Miről beszél maga? - teljesen elképedek, ahogy hirtelen megtalálom a hangom. Mi az, hogy az apámra, hisz én nem is hasonlítok, nem is hasonlíthatok... Aztán leesett a tantusz, hogy nem arról beszélünk, akiről hittem... De ez csak rontott a helyzeten, az érzéseim között mintha hirtelen vihar, sőt, hurrikán tört volna ki. - Mégis ki a csoda maga? Vagy... kérdezzem úgy, hogy mi maga? - hangom már-már éles, még a gondolata is felnyomja bennem a pumpát, hogy kiről is beszélünk. De ez lehetetlen, ez a nő nem ismerheti, és kizárt, nem lehet hogy tényleg annyira hasonlítsak rá... arra a lényre, akire sosem akartam és nem is akarok, inkább a halál!
De még nincs vége. Elakad a lélegzetem, ahogy folytatja.
- Nem, az lehetetlen... - motyogom hitetlenkedve, és nem térek magamhoz hirtelen. A nő előbb az angyalról beszél, aztán apát említi... hogy látta... hogy engem szólított... de... Mi?! Ez nem lehet, lehetetlen... de hát... De ha igaz... Ha mégis...
- Hol látta? Kivel volt? Mondja el, amit tud! - ahogy el akart lépni mellettem, megragadom két kezemmel a két karját, és erővel tartom vissza, el ne induljon. - Ha igaz, amit mondott, feleljen, kérem! Az apám öreg és beteg, mondja el, hol van most?! Hová vitték?! Ki vitte el és miért?! Tudnom kell! Mondja el amit tud, bármit megteszek érte! - hirtelenjében nem érdekel már ki a nő, hogy nem ismerem, a nevét sem tudom, azt sem, honnét szalajtották, vagy mely faj szülöttje, ha bármit tud apáról, akár a lelkem is az övé lehet, nem érdekel!


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3