We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Mission Dolores Park
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Pént. Júl. 13, 2018 10:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Rejtély a Ködben
Levik & Ördög és még a bátyám is
──────────── ────────────

Még egy leviatán ismerőssel gazdagszom, ahogy a múzeumban megismert kölyök bemutat a fivérének. Rá mosolygok Rubenre, majd a behemót házi kedvencére.
- Nagyon ennivaló! Én is örülnék egy hasonló kisállatnak!
Felelem őszinte lelkesedéssel, bár a méreteivel vannak problémák, a mágia megoldaná azt is. Éppen Athant hallgatom nagy filozofikus-átszellemült arccal, mikor fegyver dörren. A fiatal fiú arcát viselő szörnyeteg össze rezzen, mint egy állatka - nem csoda, bizonyára először hallott lőfegyvert. Ha tudná, ettől a halandók még meg is tudnak süketülni! Ahogy a szitok elhagyja száját, ugyan az a baljós árny suhan végig az én arcomon is, nem lesz ez így jó! Még válaszolni sincs időm neki, vége a bájcsevejnek! Az események szörnyű sebességgel zúdulnak a nyakunkba, nincs még lélegzetvételnyi idő sem. A szemem sarkából meglátom Rubent, amint megindul Chloe felé. Hiába szörnyszülött, az arcáról ugyan úgy lerí a sokk, a gyász, majd a vérbosszú. Megragadom a fél karját, hogy megállítsam, a lehető legkisebb erőszakkal. A nyomozó biztos nem az egyetlen ártalmatlan óriást akarta meglőni, az nevetséges lett volna, ő pedig túl eszes ahhoz, hogy hülyét csináljon magából.
- Csak megijedt, halandó!
Próbálom menteni a menthetőt, vagyis Chloém ügyét a szimpatikus, újdonsült levi-barátommal szemben. Ekkor viszont kettő lesz Koszosból és Ruben boldog lesz. Szóval, remélem már el is felejtette az iménti kis incidenst! A Koszos Ikrek azonban nem tétováznak, nekem s az éppen távozó nőknek esnek, így a Battle Royale megkezdődik.
- Ez itt mindennel végez. Mindennel.
Felem Athannek, aki megpróbál megkapaszkodni egy oszlopban mellettem. Én a térdemet rogyasztom, nem sok erőfeszítésembe kerül megállni, így fél karral Athant is megtartom. A Pokol időjárása sokkal rosszabb ennél, szóval már harcedzett vagyok a természeti katasztrófák és szeszélyes klíma terén. A penge pedig, amit előveszek, mikor eltávolodva a levikéktől az a tulok rám mer rontani, az angyalpengém. Isten alkotta meg, olyanra, hogy legyőzhetetlen legyen. Szemernyi kétség nélkül vágok hát a lény húsába, ami el is porlad rögtön, pedig csak a karját értem. De nem tart soká a bizakodás: A fenevadból egyből kettő lesz!
- Én és Pokol!
Rebegem homlokráncolva. Na ne...az, aki a lényeket irányítja még Atyámnál is hatalmasabb? De...én azt hittem nincs erősebb entitás. Hacsak...Amara! Villan be néném létének ténye az agyamba. Nem szoktam azon filozofálni, hogy melyikük az erősebb, de amit látok, elég aggasztóvá teszi a helyzetet! Ekkor pillantom meg a suhanc leviatán baljában a pengét. Már fordulnék is el, támadóimhoz, de vissza kapom tekintetem.
- Azt meg kitől szerezted?
Bökök az Athan kezében lógó angyalpengére. Nem rosszallóan, nem fenyegetően, valójában jelenleg csupán a kíváncsiság és megdöbbenés érződik hangomon. A válaszra azonban nem várhatok soká, mert befut bátyám és kettőnknek esnek a túlméretezett csatlósok. Ez így ördögi körré válik, szóval le is engedem a fegyvert a karomban, majd elrejtem a zakóm belső zsebében. Mire a mozdulattal végzek, már be is kerítettek, mint Roland vitézt, aki a Setét Toronyhoz ért, Robert Browning remekművében. Felsejlik elmémben az utolsó strófa:

"S ott álltak most körül, egész tömeg,
Lesték, mint végzem, eleven füzért
Fontak körém és lángolót, s ezért
Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg
Számhoz emeltem, s fújtam kürtömet:
'Roland Vitéz a Setét Toronyhoz ért…' "

Bevégeztetett. Nincs kürtöm, mit fújhatnék, de az imént még feszült arcvonásaim lemállanak arcomról s átveszi helyét az a mosoly, melyet a halandók "ördöginek" kereszteltek. Ezzel egy időben ábrázatom is változik, lehull a lepel és a Sátán arcát nem fedem el többé Lucifer angyaléval. Michael még nem is látta, de nem is érdekel, hogy megpillanthatja ennyi eltelt évmillió után azt a szörnyeteget, amivé lettem. Ha nem tetszik, hát ne nézze! S én, ahogy a négy méteres, esetlen férgek felém rontanak, nem állok tétlen. Az egyik a hátam mögé slisszol és végig kaparja a vállam, meg se rezzenek. Ördögi testem tele van mélyebbnél mélyebb s ocsmányabb sebhelyekkel. A bőröm, mintha le lenne nyúzva vagy erősen meg lenne égve. Hirtelen fordulok hátra és már a mozdulat közben rá fogok a lény karmos mancsára és tőből tépem ki. Játszi könnyedséggel.
- Játszani akartok, fiúkák? Hát játszunk!
Mondom az értetleneknek, vagyis inkább csak úgy magamnak. Míg a rémség a fél karjának elvesztésével van elfoglalva, addig megszabadítom a másiktól is: Nem, nem ölöm meg őket, úgy se lenne értelme. De a csonkítás attól még határozottan kedvemre való és még hasznos is lehet! Ó, mily szerencse, hogy Uriel és Chloe már nincsenek itt, így nem kell visszafognom magam! Ahogy a hústorony vállízülete reccsen és szakad, vére fröccsen. Én pedig ennek látványától ínyenc módjára nyalom meg a szám szélét szurokfekete nyelvemmel. Mindez oly gyorsan történik! És már meg is ragadom a legújabb sebhelyemet okozó állat pofáját és egy rántással letépem az alsó állkapcsát! Úgy hajítom el, mint a papírpoharat. Így már ártalmatlan is a kicsike! A bűzös pofájába kuncogok elégedetten s mire a többi rám emelhetné buzogányát vagy mancsát, nem kímélem őket: A kartalant félre lököm és a hozzám legközelebb állót hasba rúgom, hogy menjen már egy kicsit odébb. A harmadik éppen kéznél van, a fogainál fogva ragadom meg és szétfeszítem a száját. Az alsó állkapcsa a balomban marad, ahogy a jobban egy maréknyi foga. Ő is kap egy jól irányzott hasba rúgást, miközben a kezemben levő állkapcsot és fogakat eldobom, csuklóit megragadom s így karjai maradnak markomban. A földre hányom. Lazának tűnik a mozdulat, a rúgás, de a lény repül. Mivel benne vagyok a dolgok sűrűjében, Rubenék ténykedése felett átsiklom. Akit elsőnek rúgtam el, most ér oda hozzám és ugyan úgy végzi, mint a másik kettő. Viszont még így is túl sokan vannak. Mi tévő lehet hát az Ördög maga? Széttárom karjaim, de nem túl szélesre, éppen, hogy csak és kántálni kezdek. Senki sem hallhatja, mert az ajkaim alig mozognak. Egy olyan nyelven szólok, amit én magam alkottam meg. Arra, hogy a démonaimmal kommunikáljak. Csak ők és én ismerem tehát. Mágia? Meglehet. De ez elemi szinten működik köztem és köztük. Ujjaim finoman mozognak, mint zenészé a hangszeren. Mosolygok, miközben a manővert hajtom éppen végre és körülöttünk ezernyi harcos démon-kutya jelenik meg, egyik a másik után. Apránként, de szaporán.Hiszen nénémnek hála, az összes teremtményem a Földön van, én pedig nem fukarkodtam az évmilliárdok alatt, hogy benépesítsem velük a Poklot! Ahogy megjelennek, rögvest négykézláb ereszkednek, hogy még gyorsabbak legyenek. Rendkívül ocsmányak, ahogy az én pofám is, de most éppen olyan hangulatban vagyok, hogy szeretem ezt a taszító külsőt. Ahogy pedig tovább kántálok nekik, kiosztom az utasításokat, ők pedig engedelmeskednek. Neki esnek a szörnyeknek, de nem ölnek, csak marcangolnak, végtagokat és hasonló. Ártalmatlanítás. Illetve távol tarják tőlem őket, hogy én lassan és sértetlen sétálhassak oda a mágiával majomkodni próbáló hátvédhez. Most tűnik fel, hogy szeme immáron fakó. De nem csak erről van szó. Megfigyelem, hogy hiába éled fel kettő, egy-egy gyilok révén, az erejük osztódik. Ez pedig gyengíti őket. Lecsapom hát ennek a varázslónak a pecsétet formázó karját, így a mágia törvényeinek értelmében azonnal meg kell szűnnie a varázsnak. Nincs kivétel. A szemeit is kiszúrom, mert idegesít az üveges, méregzöld bámulása. Utána jöhetnek a fogai, kikapom őket semmi perc alatt, a vére pedig dőlhet a rusnya pofájából, már ha van neki. Ha ezzel végeztem, ugyan olyan komótosan, könyékig a szörnyek vérében szambázok vissza, Athanéket megcélozva. Bátyámra ügyet sem vetek. Démonaim közben tartják a frontot: ha az egyik bestia lecsapna rájuk, rögtön a földdel lesznek egyenlők, majd felbukkannak másutt, ahogy azt utasításba adtam nekik. Ahogy arra figyelmeztettem őket. Mert ezek a monstrumok hatalmasak és ez azt vonja biza maga után, hogy lomha a mozgásuk. Főleg az én kecses kis dögevőimhez képest! Mellesleg bármit megesznek, ezeket is, az erejük pedig ezzel exponenciálisan nő! Nem hiába alkottam meg így őket, tudtam én, hogy egyszer majd hasznát veszik ennek a képességnek! Mondjuk nem az összes démonom ilyen, csak ezek ni, a harcos vagy dögevők, néha így-néha úgy hívom őket. A legalantasabb kaszt, az összes többi lenézi őket, pedig ha tudnák! Ó, ha tudnák! De persze alá becsülnek. Legalább is ameddig megtehetik. Még csak szlalomoznom sem igen kell, ahogy a két leviatán felé haladok s meg is állok előttük, immáron ördög arcom néz velük szembe.
- Nos, merre is keressük azt a bizonyos illetőt, aki ezeket alkotta és meg akarjuk találni?
Úgy kérdem mintha csak egy őrült tea partyra készülnénk s a részleteket szeretném megvitatni: milyen teát vegyünk és milyen zsírtartalmú tejjel kérik?
Ekkor viszont feltűnik valami...a leviatánok mintha furcsán viselkednének. És egy kisebb emberi füzér közeledik felénk, ami igazán nem mondható a humánok természetes magatartásának ilyen szituációban. Főként az az átszellemült arc itt a katasztrófa közepén. Összeráncolt vörös homlokkal nézek Athanre, majd Rubenre, hátha szeretnének valamit mondani. Közben az egyik démonkutya egy pillanatra megáll nem messze tőlünk és szemek nélküli pofáját szaglászva billenti ide-oda. Csupán a szemem sarkából látom, de úgy tűnik kis házi kedvencemnek is feltűnt valami.



Hymn:
 

Online
Ruben
avatar



☩ Reagok :
31

Utolsó Poszt Pént. Júl. 13, 2018 9:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Oh look! Puppies!

Kalandorok
zenei aláfestés • szószám: 1339 • Credit:

Forró, forró, forró! Az újságot lehajítva magam mellé szinte felugrom a földről és úgy hátrálok el a repedésnek indult betontól, mintha üldöznének onnan. Koszos testvére nem viccelt ott hátul. Bocsánat, a két kis Koszos testvére. Apropó, hol vannak a fiacskáim? Már nyitnám a számat, hogy haszontalanul ugyan, mégis aggódó apa módjára szólongassam őket, de még mielőtt tölcsért csinálhatnék a kezemből, szemöldökeim a magasba szöknek és hitetlenkedve nézek az egyre alacsonyabb szörnyekből álló tömegre, akik között aztán kereshetem a két Koszost, mind tűt a szénakazalban. Állapítsam meg szagról? Na jó és azt hogy? Felkapom mindegyiket és azt a kettőt a hónom alá csapom, amelyek a leginkább szaglanak? Ezt én sem gondolhattam komolyan. Elkeseredetten sóhajtva nézem a két hős próbálkozását, hogy megmentsék az embereket, de túlontúl kevesen vannak egy egész városrész megmentésére, az emberek pedig úgy özönlenek feléjük, akárcsak az árvíz, a támadó szörnyekről nem is beszélve. Remegő léptekkel közeledek Athan felé, hogy legalább ha alatta beszakad a beton, el tudjam kapni, de ő most valahol egészen máshol jár. Tekintetét le nem emeli a mágiát használó szörnyetegről, mintha koncentrálna valamire, ami akármi is legyen, ennek hála a föld remegése ezd alább hagyni, a beton egyre kevésbé égeti a talpamat, mégis a résekbe eső emberek sikolyai és üvöltései úgy szakadnak meg, mintha elvágnák őket. Óvatosan a legközelebbi repedés szélére lépek és egész arcom rögvest fintorba torzul, egyrészt a lent szorgosan bugyborgó láva hőségétől, másrészt pedig, mert éppen valakinek most tűnik el teste utolsó részeként az alkarja, az égett, megpörkölt hús szaga pedig a hőséggel együtt száll fölfelé. Ezt a szagot már akkor sem bírtam, amikor Phalarisz nyilvános kivégzéseket rendezett oly módon, hogy egy bronzból elkészített bika gyomrába betuszkolták a tolvajokat, csalókat, gyilkosokat, illetve Phalarisz ellenlábasait, az állatot lezárták és alulról elkezdték a gyomrát melegíteni, egészen addig, amíg az illető halálra nem égett odabenn, de akár a máglyán elégetést is említhetném.
'Ha már ekkora mágus lettél, nem tudod becsukni ezeket a réseket? Kezdek rosszul lenni a szagtól.' - nekem mindig ilyen büdös, szagos dolgokkal kell hogy körbe legyek véve? Először Koszos, aztán a két kisebb, most pedig ez. Remélem azért Athan nem... ám még mielőtt odahajolhatnék fivéremhez, hogy röpke szagmintát vegyek róla, Seth hangja ismét felcsendül a fejünkben, én pedig nyakamat kissé behúzva hallgatom szavait, miközben Athan reakcióját figyelem. Szavai úgy visszhangzanak a fejemben, mintha egy barlangból kiabálna nekünk, a földrengés viszont nem kezdődik el újra, nem erősödik. Tekintetem elszakítom testvéremről és a mágikus tudással felruházott szőrgombóc felé nézek, akinek pofája emberszerűen mozog, mintha szavakat formálna. Hogyha Seth ebben a testben mászott ki a ládából én addig fogok rajta kacagni, amíg a szemeim ki nem ugranak a helyükről és már nem jön majd ki hang a torkomon a sok vihogástól. Valahogy... nem tudom elképzelni, de mégis reménykedem benne, hogy valahol félúton megátkozták és így lépett ki a piramisból. Athan karját megütögetve mutatok a lény felé, elmémben pedig újra és újra felharsannak Seth szavai olyan kristálytisztán, mintha folyamatosan ismételné önmagát, bekapcsolt volna valami programot, ami addig ismétli el nekünk ezeket a mondatokat, amíg mi is ilyen agy mosott módon fogunk hozzá rohanni, mint Koszosék.
'Szerinted a város kincse az emberek lehetnek?' - kérdezem Athantól, miközben elindulok a szörnyeteg felé, kikerülve a folyamatosan áramló többi lényt. Seth nem nagyon fog neki örülni, hogy a másik kettő összezsugorította a hadseregét és egy mondhatni kiskutyákból álló hadtest áll majd oda elé, hogy megjöttek és készek őt szolgálni, hacsak nem tudja a módját, hogy hogyan legyenek megint nagyok és erősek. Végül is az ő lényei. Megállva a mágus előtt, kezemet magasra nyújtva, szinte lábujjhegyen állva érem csak el a pofáját és lóbálom meg előtte a kezemet, de vagy nem nyújtóztam elég magasra, vagy idő közben összébb mentem, vagy csak szimplán nem érdeklem, mert arra nem méltat, hogy akár lepillantson rám, vagy esetleg odébb rúgjon, amit nem tolerálnék kimondottan, de legalább tudnám, hogy érzékeli a jelenlétem. Nagyképű Koszos.
'Oké, ez nem fog segíteni, mert fontosabb dolga van annál. De! Seth, vagy ez a nagy szőrmók azt mondta, hogy az emberek lelke mágiát rejt nem? Hatalmasabbak lehetünk, mint eddig bármikor. Ez azt jelenti, hogy...' - fordulok öcsém felé, de mondatomat nem fejezem be, hanem végignézek a visongó, jajveszékelő tömegen, akik Lucifer és társa oldalán keresnek menedéket a támadók elől, kevés sikerrel. Ez azt jelenti, hogy el kell kapdosnunk az embereket és ki kell szívni a lelküket, amitől meghalni ugyan nem fognak, hanem érzéketlen élőhalottak módjára fognak mászkálni a városban és egy cseppnyi rossz érzés nélkül fogják felgyújtani egymás házát, vagy rárontani a másikra, mert nem passzol a választott cipő a ruhához, de még az is elég lesz, hogyha rondán néznek egymásra.
'...hogy el kell kapnunk őket egytől egyig és ki kell szívnunk a lelküket.' - fejezem be a gondolatot immáron hangosan is, mégis félig elhaló hanggal. Nem vagyok egy nagy ember párti, félreértés ne essék, de nem is vagyok ellenük, egyszerűen csak nem foglalkoztat a jelenlétük, ez alól természetesen Leáék képezik a legnagyobb kivételt. Lea! Hogyha ez a hullám hozzájuk is elér és bajuk esik... mi van, hogyha egy másik leviatán találja meg őket, aki szemrebbenés nélkül emészti fel őket, vagy ha megkarmolja egy szörny valamelyikőjüket? Jeruzsálembe kell mennem, meg kell védenem őket, de Athant mégsem hagyhatom egyedül, aki viszont biztos nem jönne velem, mert ő nem kíváncsi holmi emberi lényekre és a bajaikra, arról nem beszélve, hogy nem is értené meg igazán, hogy miért aggódom értük.
'Mert ha megesszük őket, akkor újra erősek leszünk.' - suttogom magam elé, mint aki megbabonáztak és a rég polcra rakott, ereje teljére vágyó Ruben leugrik onnan, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait és jól megnézze magának az embereket, kiben lehet elsőre az a szufla mennyiség, amit egy ismét fejlődésben lévő leviatán szervezete igényelhet. Nem felejtkeztem meg Leáékól, szó se róla, mindössze megerősítem magam, hogy utána egy csettintésre ott lehessek náluk és megnézzem nem esett - e bántódásuk. Felejtsük el a régi bűvésztrükköket, amikkel már a cirkuszban sem lennénk ünnepeltek, szerezzük vissza a régi hatalmunkat. Lábaimat nem kell indulásra biztatni, szélsebesen indulnak neki a vadászatnak és nem is kell sokáig várni, hogy az első emberi lény az utamba akadjon. Nagydarab, kövér, sok zsírral a testén, ruháját átáztatta a verejték, melyet a menekülés fáradalmai okoztak neki. Mondhatni tökéletes első falat, csak ne legyenek rögvest koleszterin problémáim. Vastag karját megragadva fordítom magam felé, zsíros tokája alá nyúlva emelem fel a torkánál fogva, de hiába a természetfeletti erő, ha az ember egy hegyet akar fölemelni, azzal már nehezebb lesz a dolga.
'Jó nehéz vagy te.' - ujjaim szorosabban fonódnak az izzadtságtól sikamlós torkára, hogy magabiztosan tartsam, miközben közelebb emelem magamhoz, épp annyira, hogy az arcunkat pár centiméter válassza el és nagyot sóhajtva csóválom meg a fejemet. - 'Csak Lea meg ne tudja.' - számat szélesre tárva kezdem el kicsalogatni a kövér fickóból a lelkét és nem is kell soká várnom, hogy a kékes fehéres izzású anyag előbukkanjon belőle. Mint egy álom, olyan szép, de nem csodálhatom soká, mert az energiaforrás pillanatok töredéke alatt átvándorol egyik testből a másikba, a hirtelen jött erő pedig úgy áramlik szét testemben, mintha az emberek által oly kedvelt koffein forrást, a kávét ittam volna, de abból is vagy nyolc csészével és a legerősebből. Egy hegyet is fel tudnék emelni, ha akarnék és egyetlen ujjal megtartanám. Mit hegyet? Egy... egy... egy... várjunk, a hegynél, mi az ami nagyobb még? Bolygót nem tudok fölemelni, mert az túl messze van. Mindegy, maradjunk a hegynél, de akkor már legyen kettő. Úgy dobom el a lelkétől megfosztott férfit, mintha egy darab szemét lenne, semmi más és Athanra nézve röhögöm el magam, majd ujjaimat kiropogtatva emelem föl az egyik kezem és képzelek el egy emberekből álló méretes, táncoló vonatot, akik vígan, mondhatni önszántukból, egymás vállába kapaszkodva indulnak meg felénk, az eredményre pedig nem is kell sokat várni; kígyózó sorban, kikerülve a hatalmas szakadékokat, réseket, repedéseket, ugyanazon ritmusra táncolva, egymásba kapaszkodva indulnak meg felénk. Nem mondanám, hogy túl nagy lenne a hossza, hisz olyan erős egy embertől nem lettem, viszont tízen, tizenöten biztos, hogy felénk tartanak vígan és dalolva.
'Házhoz hozom a vacsorát.' - vigyorgok öcsémre és kezemet addig le nem engedem, amíg a vonatocska ide nem ér hozzánk. Jó étvágyat!


DragonLady
avatar



☩ Reagok :
64

Utolsó Poszt Pént. Júl. 13, 2018 7:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Kuprit csapat Reign of the Dark  • Credit:
A lények továbbra sem foglalkoznak a beszélgetőkkel. Mintha nem előttük tartanának teadélutánt. Talán meg sem értik azt, amit beszélnek. Meglehet a felek számára a percek csak vándorolnak, de a valóságban sokkal gyorsabban történnek. Hiába a pecsét, nem óv meg senkit, főként nem ezektől a szörnyektől.
Haladnak egyre csak előrébb, nem csak az emberek felé, de egy bizonyos irányba is. És mivel egyelőre senki sem tesz ellenük semmit, ők elhaladnak mellettük. Közöttük. Lucifer öleli szeretteit, Uriel szárnyat bont. Egy szörny elhalad az ördög mellett, s amikor a lövés elhangzik?
Azok kik eddig az emberek útjába kerültek és nem állította meg őket senki szörnyű véggel végzik be. Ordítások szakítják meg az éjfekete éjszaka csendjét. A bohókás angyal a magasba szökken, elvisz magával egy halandót, számosat magára hagyva. De tán a remény nem még meg számukra. Talán az ördög megvédi őket.
Talán.
Vagy mégsem.
Vagy mégis?
A helyzet pillanatról pillanatra változik. Nem csak a lények kelnek ki magukból, hanem maga az ördög is. Angyalpengét ragadva vágja le az egyik karját, s tapasztalhatja. A szörny porrá válik, már csak ennyi sebzéstől is. Szemmel láthatóan nem kell számukra sok. A betonra hull a kupacuk, de alig telik bele pár másodperc. Máris kettő áll a helyén, Luciferrel szembe.
A föld pedig megremeg. Az emberek sikoltozva rohannának már vissza a színházba, mégis csetlenek-botlanak. Egy asszony elesik, alatta a talaj felizzik. Hirtelen válik ketté és zuhanna a mélybe. Ha fentről nem kapná el valaki. Méretes angyalszárnyakkal csap le és menti ki onnan.
Michael-nek is belátja, hogy egyesével nem tudja menteni védenceit.
Harcba száll és pengéjét az egyik lénybe süllyeszti. Hasztalan, ugyanaz történik vele, mint az előzővel is.
S mintha Lucifer sem tanult volna abból, amit látott. Hiába a penge, mit használ. Úgy fúródik át a lények testén, mint kés a vajon. Lassan pedig azzal találják magukat szembe, hogy a túlerő kezdi kinőni őket. Az egyik szörny előlről támadja az ördögöt a másik hátulról. Még egy oldalról. Vállába karmok marnak. Hiába a nő távolléte, a húst érő fájdalom az ark elevenébe hat. Hátát félig végigkaristolja, mire sikerül valamit is reagálnia rá.
A háttérbe pedig Athan próbálja elszívni a méregzöld tekintetű lény energiáját. Meglepetésére sikerül is számára, az ereje egyre nő. A föld remegése alábbhagy. A lény szeme már csak opálosan világít. A forróság a beton alól nem árasztja el az utcát, mégis. Ki bekerült oda, szénné ég. De emberek, masszívak, újra feltámadnak.
Mégis, ki egy szörny elé kerül, annak nincs menekvése. Ketten vannak angyalok. Sokan védeni való emberek. A szörnyek pedig csak gyarapodnak, hála nekik. Athan érezheti, hogy kicsattanó ereje azt az érzést kelti számára, hogy olyan, amilyen egykoron volt.
De, Ó vigyázz. Amint alább hagy a mágiájának elszívásával, úgy csökken az ő ereje is.
Újabb hang hangzik fel a fiúk fejébe. Bátyjuk hangja.
~A város kincset takar. Az emberek lelkei mágiákat rejtenek. Erőnk hatalmasabb lehet bármi másnál, mint egykoron. Nem lesz szükségünk többé sem Amarára, sem senkire. A világ urai lehetünk.~
Az opálos szemű szörny tátog. Ő mondaná? Vagy a bátyjuk?
A helyzet az utcán mégis mérséklődik. A szörnyseregen kívül más nem háborgatja a csendet.



Online
Ruben
avatar



☩ Reagok :
31

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 12:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Oh look! Puppies!

Kalandorok
zenei aláfestés • szószám: 1182 • Credit:

 
Nahát! Athan szokott beszélgetni másokkal is rajtam kívül, ráadásul pont az Ördöggel magával? Micsoda meglepetéseket tartogat még vajon ez a kis úrfi? A Koszos okozta bűztől arcom továbbra is csak arra képes, hogy fintorba torzuljon, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy Lucifer vendégszeretetét és lelkesedését viszonozzam, így ismételten befogom az orromat és szabad kezemet az Ördög felé nyújtva rázom meg azt, hiszen ez a szokás, így mutatkoznak be a földiek egymásnak. Bár mondjuk ő nem földi, de ebbe ne menjünk bele.
'Örvendek én is, ő itt az örökbefogadott kisfiam, Koszos. Ma találkoztunk először, van még rajta mit csiszolni, de igazi úriembert varázsolok belőle, ahogy időm engedi. Mondjuk nem ma este fogom elkezdeni, az is biztos.' - szólalok meg ismételten orrhangon, ahogy elengedem a férfi kezét és mutatok újdonsült kedvencemre, aki éppen a bundájában mászkáló csótánysereget kergeti oly módon, hogy csapkodja magát, akár egy gorilla, aki felsőbbrendűségét fejezi ki éppen. Apa kicsi szeme fénye. Gondolataimat a hegyomlásnyi bűzlő lénytől ismét Lucifer szakítja el, akinek lassan többet jár a szája, mint nekem, sőt, és több lelkesedést mutat a lények, valamint az este eddigi történései iránt, mint mi ketten Athannal összesen. Furcsa, azt hittem az Ördög egy csöndes lény, aki rejtélyes, sejtelmes, gonoszan kacag csak, néha vakkant egy - egy parancsot a démonainak és ezzel ki is merült a kommunikációja. Vagy csak túl sokat olvastam a szomszéd kisfiú képregényeiből, amíg rá és Leára kellett figyelnem? Orromat ismét elengedem és kissé megmasszírozgatva nézem a háttérben meghúzódó hölgyeket, akik riadt tekintettel nézik Koszos rohangáló testvéreit, de még maga Koszos sem győzte meg őket arról, hogy amúgy mondhatni teljesen ártalmatlanok, csak ne kerülj az útjukba, szemöldökeim viszont összeugranak a nagypapa szó hallatán. Miért hívnánk őt nagypapának? Lehet, hogy nem tudja mik vagyunk? Persze, hiszen honnan is tudná? Nem az övé és nem is Isten teremtményei vagyunk, így nekünk nem tollas a hátas, se nem feketék a szemeink, hogyha le akarjuk magunkat leplezni, mi csak újabb több ezer éves relikviák vagyunk, akik most kerültek elő a nagymama kacatos ládájából három váza és egy halom öreg - szagú holmi közül.
'Fúj, azt ne edd meg!' - legyintem meg az immáron guggoló állatot, aki ugyan mellettem marad, de a betonon heverő, szanaszét szórt szemeteket sokkal érdekesebbnek találja, mint a mi beszélgetésünket, ami főként testvérem és az Ördög, a két kebelbarát között zajlik, így nem is zavarok bele a társalgásba, helyette jó modorra tanítom kedvencem, aki egy jócskán megtépázott újságpapírt akar most hatalmas szájába gyömöszölni, de morogva ki is köpi, amikor rájön, hogy ennek koránt sincsen olyan jó íze, mint a maradék csirkehúsnak. Nevelési célzattan lekevert nyaklevesemre szinte oda sem figyel, csak megrázza magát kissé, a különféle bogarak és apró darab szemetek pedig úgy repülnek ki belőle, mintha egy szemeteszsákot ráznék meg. Lehet Seth tudna vele valamit kezdeni, hogy ne legyen ilyen butácska és ez akkor még elég enyhe kifejezés volt. Vagy lehet azt látná megoldásnak, hogy elpusztítja? Na azt már nem! De úgy látszik az élet nem kívánságok sorozata, Seth helyett előbb gondolt erre valaki, mert az éjszakai üvöltések és sikolyok zaját három fülsüketítő robbanásszerű hang zavarja meg, Koszos pedig egyetlen nyüszítés után úgy dől el, mint egy négy méteres krumplis zsák. Az egybegyűlteken végigtekintve állapodnak meg szemeim a füstölgő végű fegyveren, amit a szőke nő szorongat magánál. Bár nem volt velem az állat egy vagy maximum kettő óránál többet, mégis a szívemhez nőtt és majdhogynem könnyekkel a szemeimben gondolok vissza arra a végtelen butaságot tükröző pofájára, amikor egy félig héjastól megevett rohadt banánnal a szájában visszanézett rám. Elismerést várt a szentem, hogy megdicsérjem azért, hogy ilyen okos, amiért egyedül képes ellátni magát. Vagy amikor nagy testét befúrta az ablakon, akár egy dagadt bogár, felborított mindent és szaladt utánam, hogy nehogy lemaradjon bármiről is. Vagy amikor... istenem... túl sok az emlék... no de az ember nem hagyja megbosszulatlanul a kisállata halálát így sajnálatos módon Lucifer kedvence ő is ide vagy oda, kedvencet a kedvencért. Sajnálkozóan sóhajtva, fejemet rosszallóan ingatva indulok meg a nő felé, de úgy tűnik Koszos testvérei személyesen kívánnak revansot venni a hölgyeményen. Hatalmas talpuk alatt szinte megrázkódik a talaj, ám mégis csak az egyiknek sikerül olyan közel érnie és olyan magasba ugrania, hogy az angyali segítséggel elmenekülő tettes bőrét fertőző karmával felsértse. Sok sikert kisasszony, hogy ez meggyógyuljon! Arcomon elégedett mosollyal fordulok vissza döglött pajtásomhoz, akiből láss csodát, kettő lett!
'Kettős apuka lettem!' - csapom össze a tenyereimet elálló lélegzettel, szinte repülni tudnék a boldogságtól és sietve odalépek a két hasonlóan büdös lényhez, mint amilyen elődjük volt, pofájukra az értelemnek hasonlóan nem vetül árnyéka, úgyhogy mondhatni minden maradt a régiben. Széles mosoly kíséretében lépek vissza testvérem mellé és büszkén nézem, ahogy az apróságok testvéreikkel egyetemben dühösen támadnak immáron mindenkire aki él és mozog. Ejnye ejnye, Chloe, jobban át kellett volna gondolni, hogy kit lősz le és mikor.
'Mmm lehet igazad van. Mi itt úgysem tehetünk semmit, meg most amúgy is mérgesek. Hadd tombolják ki magukat, mi pedig szépen haladjunk egyenesen előre, mert az eddigiek alapján nem nagyon kell kanyargós utakat és utcákat követni, később meg jönnek utánunk. Lehet addigra bőven odaérünk hozzá, mire ezek a lények megint kezesbárányok lesznek. Tényleg! Adott nekik vajon nevet? Mármint, hogy ne úgy kelljen őket hívni, hogy szörnyek meg lények meg egyebek, hanem mondjuk... nem tudom... óriás farkas vagy hasonló. Tudom, nem túlságosan fantáziadús, de most ez jutott eszembe, még mielőtt valami sértőt a fejemhez vágnál.' - hajolok el felém repülő halandó elől, de abban a pillanatban hanyatt is esem, ahogy a föld elkezd alattunk földrengés szerűen remegni, fejemben pedig egy mély, majdnem dörmögés szerű hang szólal meg, szavai mégis tisztán kivehetőek. Minden erőmet bevetve tápászkodom fel és kapaszkodom Athanba, majd nézek körbe a káoszban, s a hátsó sorban megbújva, társai védelmét élvezve áll az a szörny, akinek úgy tűnik Seth a legtöbb észt adta, ugyanis képes varázsolni. De ha benne ez megvan, akkor a többiekben?
'Én a helyedben hagynám, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Nem lehet őket legyőzni, nézd meg! Egyet megölnek, kettő lesz helyettük és egyre dühösebbek, a pláne pedig a dologban, hogy nem hallgatnak ránk, arról nem beszélve, hogy talán mi is meghalunk, ha itt megállunk hősködni.' - mintha a falnak beszélnék! Athan arcára kiül a tanácstalanság, látszik rajta, hogy nincs a helyzet magaslatán, képtelen eldönteni, hogy mit tegyen, én ennél viszont határozottabb vagyok. Öcsémet elengedve, reszkető léptekkel, akár a kocsonya indulnék odébb, de ebben a remegésben lehetetlen egy lépésnél többet megtenni úgy, hogy ne esnék hasra. Na jó. Ha nem, akkor nem. Teljes lelki nyugalommal ülök le a beton még be nem repedt részére és egy intéssel magamhoz reptetem a legközelebbi kukából a kupac tetején lévő reggeli friss újságot, majd mintha nem éppen a világvége lenne a küszöbön, úgy nyitom ki az első oldalon és kezdem el olvasni, de fél szememet az eseményeken tartom. Nocsak, nocsak, újabb szereplő? Néhány másodperc erejéig hajlandó vagyok kibújni az újságok enyhén bűzölgő lapjai mögül és figyelem, ahogy a két férfi vállt vállnak vetve harcolnak az életükért. Még majdnem hasonlítanak is, annyi különbséggel, hogy az újabb érkezőnek olyan az arca, mintha egy egész citromot kéne szopogatnia, testvérére megvetéssel, már majdnem undorral néz. Még mielőtt tovább állunk még lesz egy kisebb családi perpatvar is? Nagyszerű!


Athan
avatar



☩ Reagok :
103

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 07, 2018 11:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ i like chaos

Egy angyal, az ördög, a halandó és a szörnyetegek
szószám: 1117 • Credit:

 
Fura találkák napja ez. A fura történéseké. Ugyan őt nem tölti el idegességgel a szemben lévő ark látványa, igazándiból, valahol örül is neki, hogy nem egyből testvére kárörvendő arca fogadja őket. Aztán, természetesen ebből is akadhat probléma, de nem úgy tűnik, mintha nagyon nagy gondot kerítene belőle, hogy ebben a szituációban találkoztak ismét. Nem lát rajta semmi olyat, amely miatt félnie vagy óvatosnak kellene lennie. Sőt... inkább megkönnyebbült, hogy az út eszen szakasza ilyen meglepetést hozott számára. Fogalma sincs arról, Ruben miképp vélekedik, csak rá-rápillant, de az ő arcáról csak a fintort tudja leolvasni, amit Koszos ereget magából, mintha máris bomlani készülne a fenevad, pedig alig bújt elő onnan, ahol eddig volt. Talán ennek tényleg ez a sorsa, vagy csak inkább nem egészséges a kukabúvárkodás, mondjuk ő eleve nem kívánt volna a közelébe menni, de... mindig vannak ilyen speciális esetek, amit inkább jobb csendben végignézni, mert csak a felesleges probléma akad vele, ha jobban beleássa magát. Őt érdekli is a szörny, meg nem is, még mindig kicsit sértett, hogy nem tudja elérni őket sehogy sem, de el is engedte ezzel. Tegyék amit jónak látnak, itt nem kell harcolni, elvégre Lucifer igencsak barátias, már-már szórakozott módon fogadja őket, és míg ők nem piszkálják a szeretett hölgyeket, addig nem is lesz probléma. Ha csak ennyi az ára, ő boldogan belemegy ebbe, és nem pattog. Van esze és használja is.
- Azt hiszem, ezeket a megnevezéseket el tudjuk tekinteni, ahogy minden mást is. Ígérem, mi nem bántjuk a hölgyeket, a véletlen sodort minket erre, meg persze maga a falka, akiket követtünk igáig. Lehet, kicsit megzavarta őket a pecsét és ez a sok-sok ember. Te jó ég... már nem láttam ennyit egy helyen hosszú, hosszú évek óta! Kár hogy...  - és ezzel egy olyan pont felé tekint, ahol épp valamelyik bestia masírozik előre, maga alá gyűrve egy menekülőt. Akármennyire is fel van fordulva a világ, és lehetetlen egyelőre az igazi, végleges halál, nem egy kellemes dolog így elmúlni, vagy csak épp átélni a fájdalmakat. Inkább nem próbálja ki, amondó marad, csak figyel és nézi azt az irányt, ahova tartanak. Még mindig nincs cél, még mindig nem lelték meg azt, akit keresnek. Ez valami rossz előjel lenne? Nem tudná megmondani, és nem is az a fajta, aki épp Seth miatt aggódik, de a túl sok kérdés ebben a pillanatban épp kellemetlen. Megcsóválja a fejét kissé, és ismét a pecsétre függeszti a tekintetét.
- Mi, vagy ki. Ez itt a kérdés, de úgy vélem, egyelőre nem fogunk ennek a végére jutni, túl sok minden az, amely most zavarhatná vagy épp amely miatt nem tudunk foglalkozni vele – vagy csak nem akarnak. Mégis csak kényelmesebb ha tovább akarnak menni, mintsem még egy pecséttel is meg kelljen küzdeni és átjutni rajta. Mindenben csak a hasznot kell nézni, ilyen világ lett ez, illendő használni is. Végül biccent csak, ha velük akar tartani, akkor ki fogná vissza, azonban az más, hogy ez mennyire okos dolog, elvégre, ez az egész az ő testvérük munkája, mennyire mutatna jól az, ha kiderülne? Talán lehet épp nem jól? Nagyon nem jól, de fel lehet mindenre készülni.
- Hogy kit? Azt, aki ezeket a lényeket teremtette – rövidíti le egyelőre ennyire a dolgot, nem keveri bele a családot és minden mást, még azt sem, hogy nyíltan fittyet hánynak arra, hogy ők itt vannak és netán parancsolnának, akármit. És ez meg is mutatkozik, amikor eldördül a fegyver. Nyakát behúzva rezzen össze a hangra, mely felerősödött érzékeinek igencsak sok, és talán nem épp kellemes módja annak, hogy megismerkedjen a modern fegyverekkel. Minden a pillanat tört része alatt történik. Koszos porrá lesz, és amennyire eddig a többi menetelt, úgy állnak meg. Mintha csak ez lett volna a parancs.
- Ó, a francba
– nyögi ki halkan, amikor a többi veszett véreb módjára kezd el viselkedni, és egyszeriben válik az egész utca mészárszékké. Egy pillanatra retten meg, de a lények őket még most is kikerülik, milyen szerencse a vérrokonság, legalább ennyi haszna adódik! Azonban mégis hátrébb lép, az angyal a nőt menti, és emelkedik el a földről, Ruben-t pedig egy határozott rántással húzza el az egyik lény elől, aki épp Luciferék irányába tart, és nem azért, mert pitizni kíván. Káosz mindenhol.
- Szerintem, most kellene továbbállni, amíg még lehet. Ezeken az embereken úgy sem tudunk segíteni, a dögök ellesznek velük, de mi megtalálhatjuk őt.. előbb, mint mások – halkan fűzi fivérének a szavait, tekintetét egy percre sem levéve az eseményekről. Nem támad, nem megy a lények ellen, ha útban van, odébb táncol, míg az Ördög a saját csatáját vívja. Őszintén, érdekelné a dolog, talán segítene is, még a másik érkezőre is figyelne, ha tekintetét nem kötné le Koszos földi hamvainak változása. Száját, talán életében először – és egy óvatlan pillanatban elsajátított – káromkodás hagyja el, idegennek hatva eddigi szavai mellett, de máshogy képtelen reagálni. Fejét ide-oda kapkodja, ujjai görcsbe szorulnak, a levegő egy pillanatra kiszorul a tüdejéből... Seth, Seth, hogy mennyire számító tud lenni!
- Ha leölik őket, csak többen lesznek. Még többen, kész sereg áll majd előtte. Ha jót akartok.. de az se megoldás, ha széttépetik magukat. Ez az egész egyre rossza...  - hallgat el, már épp rimánkodna, mitévők legyenek, amikor megérzi. Egy apró momentumra úgy érezte, megérkezett a házigazda, azonban amikor az irányba tekint, csak egy lényt lát, és annak vakító tekintetét. És a pecsét. Teljes testében borzong meg, ahogy kirajzolódik, ahogy a hang eléri őt. Megbabonázta kicsit? Meglehet, de amint a föld megnyílik és majdnem a szakadékba zuhan, már magához is tér. Hátrálva keresi azt a pontot, ahol nem veszélyezteti a zuhanás, és sikolyoktól kísérve indul meg a lény felé. Nem, ez nem lehet... és mégis...
- Emberek helyett nekik adott mágiát. Emberek helyett felfegyverkezett. Roppant mulatságos  – dörmögi, és megállva – vagyis inkább megkapaszkodva egy oszlopban, tekint Lucifer felé.
- Azzal a kezedben csak kettő lesz belőle! – azzal fordul is vissza. Az, hogy hullanak alá a halandók, nem számít. Talán a Poklot nyitották meg, és végleg odavesznek, talán a halandók lelkét is megkaparintják. De nem itt és nem most. Tekintete immáron elveszíti emberi mivoltát, a kígyóíriszek tekintenek a lényre, és valóban azért cselekszik, hogy védje a város, vagy csak azért, mert egója sérült, és ebben a földindulásban bizony ő is félti a bőrét? Ez most jó kérdés, de míg baljában az egykor elorozott angyalpenge pihen, erejével megpróbálja a lényét megragadni, és elfojtani. Elég a szórakozásból. Nem kíván egy hasadékban elveszi, és mégis, ott van benne a kapzsiság, hogy ebből az ősi mágiából valamelyest megkaparintson. Magyarán, egyik kézzel lop, pusztít, a másikkal segít, és miközben egy másik lény megközelítené őket, elegánsan távolabb repteti maguktól, próbálva tovább azt, hogy átvegye az irányítást. Valamelyest. Maga sem tudja, pontosan mit csinál, mintha egyszerre akar jót és rosszat cselekedi, mintha... nem tudná eldönteni, mi a helyes.


Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Szer. Júl. 04, 2018 6:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Rejtély a Ködben
Levik & Ördög és még a bátyám is
──────────── ────────────

"No mercy, no mercy
I spit blood in a hurricane
Put the ghost in the graveyard
Gonna make that fire rain"

A két törékenynek tűnő-de csak tűnő!-nő mellett térdelek. Megkönnyebbülés tölt el, hogy nincs komoly bajuk. Bár ez nem jelent garanciát ebben az őskáoszban, tudom. Érzem. A nyomozó a vállamhoz hajtja a fejét, mitől kissé megilletődök. Halovány félmosoly játszik ajkamon és az őt ölelő karom most a füstös-szőke hajára vándorol. Észre sem veszem magam, hogy a mozzanat talán túlságosan is meghitten festhet, ami biztosan nem kerüli majd el húgom figyelmét. De már vége is, szinte káprázat volt csupán. Chloe jogosan néz fel rám és bombáz kérdésekkel, pedig valójában az ördög sem okosabb ebben a lehetetlen helyzetben, de ezt egy halandó természetesen nem sejtheti. Még mielőtt bármit válaszolhatnék, ismerős idegenek és szörnyetegek lepik el a várost. Felegyenesedek és az érkezőkhöz sétálok, kiszélesedő, amolyan igazi sátáni vigyorral.
Megállok Athantől karnyújtásnyira, nem leplezve kellemes meglepetésemet. Végül oda is lépek hozzá és amolyan férfiasan átnyalábolom s hátba veregetem. Mindig is közvetlen fickó voltam, ő pedig már a múzeumban rothadt szívem csücskévé avanzsálta magát. Ahogy kibontakozok az ölelésből, a másik fiatalemberre nézek, akit a kölyök éppen bemutat. Nyújtom is jobbomat és ha Ruben keze is emelkedik, akkor hevesen rázom meg.
- Á, értem! Örvendek a találkozásnak!
Mondom már-már eszelős mosollyal a testvérkének. Majd közelebb hajolok a kettőhöz, amolyan diszkréten suttogva nekik.
- De ha lehet azért a "Nagypapit" és hasonló családi kötelékeket boncolgató megszólításokat hanyagoljuk fiúk, rendben?
Ördögien rájuk kacsintok, majd ismét eltávolodom kissé.
- Semmi személyes, egyszerűen csak nem tekintek "gyermekeimként" a démonaimra, ennyi.
Fűzöm még hozzá, nem szeretném, hogy esetleg magukra vegyék. De én nem vagyok az Apám, aki minden teremtett lényét az ivadékaként azonosít. Tartózkodom többnyire az ilyesmitől. Mikor Athi a két szépség felől érdeklődik mögöttem, fel is vonom kacéran az egyik szemöldököm, tisztelegve ízlésének.
- Ők itt szívem hölgyei: Angyali fürtökkel és gyermekien bájos arccal Uriel, a kishúgom. Mellette pedig azokkal a hatalmas, tengerkék szemekkel s porcelánbaba-pofival a nyomozó, Chloe.
Mutatok jobb karommal a lányok felé és egy kis ideig rájuk is nézek, az én büszkeségeim! Nem leplezem, hogy fontosak nekem, hiszen ki lenne olyan őrült, hogy borsot törjön a Sátán orra alá? E mellett a rágalmak ellenére, én nem hazudok. A kérdésemre a magyarázatot figyelmesen hallgatom egy enyhe bólintással fűszerezve.
- Azt én is látom, hogy gyengíti valami. A kérdés az, hogy mi és hogy hogyan lehetséges ez? Még sosem történt velem korábban ilyen, okkult képességeim mindig is kiemelkedőek voltak a fivéreim között.
Magyarázom kérdésem mélységeit a fiúknak, nem fellengzésből, pusztán tényközlésként, hogy nem vagyok ám hozzá szokva, hogy az én mágiámat bárki  vagy bármi is lekorlátozza. És mivel ez így van, ezért nagyobb a baj, mint azt vélhetően bármelyikünk korábban gondolta volna. Csak, hogy ők is képben legyenek. Hiszen egy csapatban evezünk, én legalább is barátként tekintek most már Rubenre is. Tovább hallgatom Athant, még nekik is új, ez valamiért meglep, pedig nem kéne, hiszen én is tétlenül állok az egész jelenség előtt. Bólogatok, amíg beszél.
- Értem. Szívesen veletek tartok, ha gondoljátok...csak, hogy köztünk maradjon, kissé bántja az önérzetemet ez a "dolog", ha értitek, mire gondolok..szóval, kit is keresünk?
Ismét leheletnyit közelebb hajoltam a srácokhoz, hogy ezt megosszam velük és lelkesen vártam volna a válaszukat.
De a detektív nem maradt tétlen, zsigerből nyúl a fegyvere után, ami engem egy pillanatra kísértetiesen emlékeztet arra a jelenetre, amit a Toronyházban, a hadnaggyal megéltünk. Ő elém vetette magát és tüzelt, a golyóálló mellény mentette meg a golyózáportól, - amivel jutalmazták heves cselekedetét - na meg persze jómagam és a mágia szövedéke. Fekete szívem a pillanat hevében szúrni kezd, de csak hamar kiderül, hogy ez nem az a nap! Az egyik termetes dög találatot kap, visszatüzelni nyilván nem tud. Árgus szemekkel figyelem a következményeket, kétlem, hogy egy falka ezt annyiban hagyná. De addig éljenek eme nem e világi teremtmények, míg rá mernek támadni az egyetlen emberi lényre, aki fontos nekem. Ó, Atyám óvjon mindenkit az én haragomtól! Tekintetem ismét találkozik Urielével, nem kell mondanom semmit, tudja, mit kell tennie, mi az, amire kértem. A dolgok rohamosan kezdenek elfajulni, itt nem lehet maradásuk! És ő megérti, mit üzen neki szurokfekete pillantásom. Hirtelen bomlanak ki hatalmas szárnyai, káprázatos látványt nyújtva minden szemlélőnek. S ő nem habozik, átkarolja Chloét és egyenletesen kezd emelkedni vele. Milyen kifinomult! Ezzel egy időben könnyebbülök meg, ami ki is ül arcomra és a távolodó hölgyek még láthatják. Ahogy elég magasra szálnak, jobbommal integetni kezdek nekik, hiszen a detektív biztos frászt kap ettől a váratlan fejleménytől.
- Viszlát, nyomozó, majd beszélünk!
Üzenem neki integetés közben, feldúlt arcára mosolyogva. Nézném ahogy tova szállnak, de az túl idilli lenne. A lények, melyek a lövéstől kis időre lefagytak, most annál jobban kezdenek dühöngeni. Az egyik Chloe után kap és végig karmolja. Több se kell nekem! A Sátán Dühe az, mi kezd elszabadulni s mi semmi jót nem ígér, pusztán még egy katasztrófa a mai éjszakára a korábbiak mellé.


"You wanna dig in the earth
You wanna play in the flames
My hell, it's gonna hurt
Are you ready for the devil, man?
Are you ready for the devil, man?
Are you ready for the devil?
Are you ready for the devil, man?
Are you ready for the devil?"

Egy ideges mozdulattal rántom ki zakókabátom belső zsebéből azt a bizonyos fegyvert. A Fegyvert. A pengét, mely nem ismer kegyelmet, ahogy forgatója sem. A pengét, mit az Úr úgy alkotott meg, hogy bármely létezővel végezzen. Jobb ujjam bele szalad a karikába, mibe pont illik, hiszen ez személyre szabottan az én tőröm. A markolat kényelmesen s jól ismerten simul a tenyerembe, hogy aztán veszedelmes éle, mi akár egy meggörbült angyaltoll, meredezzen markomból. Íme, az angyal pengém!Mióta az a koszos nefilim, a hajdani Pierce hadnagy eltulajdonította eme becses fegyverem - mi túlságosan veszélyes ahhoz, hogy mihasznák rá tegyék a mancsukat -, s amivel megpróbált öcsém, Gabriel parancsára felnyársalni, azóta nem jól elzárva, hanem magamnál őrzöm. Én, aki mindig is az elmémet tartottam legfőbb fegyveremnek s így okkult képességeimmel harcoltam, ha arra került sor, most még is kénytelen vagyok pengémet forgatni eme célból. Természetesen a klasszikus harci képességekért sem kell a szomszédba mennem, ark révén. Egyenesen a dúvad karját veszem kezelésbe. Egy vágás és szerelmem támadójának karja már a földön kell, hogy heverjen, elporladva.  A kis jelenetet még tán látják az égből, talán már nem. De én nem érem be ennyivel! Hevesen csapok le a torzszülöttre, nyesve, ahogy érem, míg a pengém mentén nem veszik bizonyosan! Mire hátra fordulok, már Koszos földi maradványi éppen ketté osztódtak és valamiféle balsors révén, hát nem nekem rontanak?!
- Ne már! Hiába vagytok cukik, így nem leszünk jóban!
Felelem az őrjöngő szörnyetegeknek, akik teljes gőzzel rontanak rám. Szemem se rebben, ahogy kellő távolságba ér az első, torkon szúrom, egyenesen az állati tekintetébe fúrva szurokfekete szemeim. Majd szúrom szíven, gyomron és ha nem vágódik magától hanyatt - esetleg nem porlad el egyből - akkor egy jól irányzott rúgással küldi élénkpiros cipőtalpam neki a többinek. Éppen a másikat készülöm kibelezni - már ha vannak belsőségeik -, de megzavarnak. Bátyám landol mellettem és kaszabolja halomra a rémeket, köztük azt is, amelyikkel éppen most akartam végezni.
- Még csak ez hiányzott...
Szakad fel torkomból az őszinte sóhaj és szemeimet forgatni kezdem. Elkapom fivérem, Az Elsőszülött lesújtó pillantását. Mi sem változott, gyűlöl, a semmiért, ahogy Uriel húgunkon kívül az összes testvérünk. És még csodálkoznak pökhendi módon, hogy viszonzom eme gesztust! A föld megremegett lábunk alatt és meg is nyílt - így szerették a letűnt korban olykor ábrázolni a Pokol Földre törését, ironikus - , az emberek, mint a bábok potyognak bele sikoltozva. De a sikolyaik leperegnek rólam, az Alvilágban naphosszat hallgathattam, réges régen megszoktam. Michael persze szemezget közülük, amire csak fájdalmasan kapok a fejemhez. Nevetséges! Egyenként menteni a népeket egy ilyen katasztrófa epicentrumában!
- Ne bohóckodj itt, bátyám! S ne reám nézz ily szemrehányóan! Hiszen ez a TE városod, még is én voltam az, aki jóval előtted ide értem, hogy a dédelgetett halandóidat megvédjem! Még is mi a fenét csináltál ez idő alatt?! Hát nem te vagy a város önjelölt védelmezője?! Miattad Uriel is veszélybe került és a nyomozó!
Förmedek rá, mert ez a majomkodásos belépő fél perc alatt felhúzott. Én vagyok a rossz, én vagyok a gonosz s lenézendő, ehhez képest ő sodorja veszélybe a lakosokat és a húgunkat. Na meg persze a nyomozó, akivel együtt dolgozunk, hogy a koszos kis városában ne virágozzon annyira a bűnözés, amint azzal Misi is tisztában van. De nincs most idő a marakodásra, Mihály bele veti magát a vérengző tömegbe és szó szerint utat tör éppen magának a hátsó sorban pont valamiféle pecsétet idéző hátvédhez. Sóhajtok.
- Nem bánjátok, ha azt ott kiiktatjuk?
Kérdezem a leviatánok felé fordulva unottan, hiszen még is csak össze bratyiztam velük. Amíg nem felelnek, nem vetem magam lelkesem Misike után, had dolgozzon meg a Város Védelmezője címért, ha már egyszer magára aggatta. Érdemelje is ki. S aztán meg látom, mit lépek legközelebb. Ha közben megint rám támadnak, rutinosan iktatom ki a lényeket.


"No mercy, no mercy
No mercy, no mercy
Are you ready for the devil?"



Are you ready for the Devil?:
 

Michael
avatar



☩ Reagok :
74

Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 3:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Kuprit csapat Reign of the Dark  • Credit:
Ablakból kitekintve, a várost elöntötték valamiféle lények. Szemem kikerekedik. - Faye! - Mondom, majd sietős léptekkel haladok a testéhez. Eltűnt, a pecsétet feltörték, neki nyoma veszett. Fejemhez kapok, és egyre idegesebb leszek. Sikoly mindenhol. Nem szabad ezzel foglalkoznom jelenleg, amikor a város bajban van. Hosszú hosszú, ideje nem vettem elő angyal pengém már a harchoz, itt az ideje.

Szárnyaim kibontom a teraszon, s vetem le magam a mélységbe, s sietek a hang irányába. A park, ahol találkoztam a különös harcossal, most vérengző csata mező lett.
Az út lassan kezd el repedezni az emberek lába alatt, sikoly egyre hangosabb, s hangosan. Az elmémbe mar a fájdalmuk.

Hirtelen merülők alá, s kapok el pár embert, s igyekszem biztonságba tudni őket, ha sikerül. Majd megjelenek lucifer mellett, ki iránt most nem érzek más csak megvetést. Szemem tüzel, ahogyan rá pillantok a hamisan ígért ördögre. Hiába a szó, nem ért semmit. Azt ígérte, segít megfékezni Amarát, de ő helyette, ahogyan a kémeim jelentette más dolga van, emberi dolga, mire most ebben a káoszban nem érünk rá! Még két alakra leszek figyelmes, s mérem fel őket. De ja vu érzés kerít hatalmába. Még is kik ők, s miért érzek így. De mi ez? Pillantok a lényre, kinek tekintette átváltozik, s rúnák villannak fel. De nincs időm gondolkodni, hiszen támadást indítok, s pengémmel a fenevadak húsába döfök.




✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



@ I believe that we're meant to be I'm bad at love But you can't blame me for tryin'You know I'd be lyin' sayin'

DragonLady
avatar



☩ Reagok :
64

Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 2:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Kuprit csapat Reign of the Dark  • Credit:
A lények ügyet sem vetnek sem Ruben, sem Athan szavaira továbbra sem. Koszos nem hallgat újdonsült gazdájára - aki mellesleg nem vele egymagas. Bár kissé szeleburdibb és ostobább, mint a társai, de még így is legalább három, négy méter magasságú lehet. Ahogy társai is.
Haladnak előre, egy irányra. Szimatot fogtak és semmi és senki sem állhatja útjukat. Amíg meg nem akasztják ebben őket, addig senkinek sem ártanak.
Nem célzottan. Az eléjük kerülő embereken áttaposnak. A pecsét mit sem használ nekik, s az Ördög maga is meglepődik ezen.
Koszos bűze egyre elviselhetetlenebb, a környező emberek is érezhetik. Még a Fényhozó orrát is megcsapja és maga sem képes elviselni. Olyan szörnyek ezek, melyeket még sose látott, sose tapasztalt, és amelyek különös érzékkel vannak rá is. Mintha nem lenne más itt… csak egy egyszerű halandó.
A szörnyeket nem zavarja, hogy a felek leállnak beszélgetni, tán ettől rémülhetett meg Chloe? Három golyót ereszt Koszosba, a fegyver hangja megcsapja a sejtelmes éjszaka sikolyokkal teli egyvelegét. A lény megrázkódik, de mielőtt még a földre hullanak, hirtelen válik hamuvá. Finom porszemként végzi San Francisco koszos utcáján.
A többi lény hirtelen megtorpan. Halott társuk felé fordulnak. Vicsorogva fordulnak a nő irányába, ki megölte őt. Szemük immár vérben forog az éjsöstét éjszaka sejtelmes fényében pontosan lehet látni ezt. Az egyikük felemeli ősrégi buzogányát és rohanva közelít a nő felé. Csakhogy mire odaérne a magasba röppen. Még így is sikerül lábszárát enyhén megkarmolni.
Mindeközben Koszos helyén a hamukupac elkezd növekedni. Víz és por keverékének tűnik a massza, mely kirajzolódik az éjszakába. Emelkedik, egészen egy méter magasig, ahol megáll. Nem lehet kivenni semmit sem belőle, hogy mi lehet, vagy ki lehet az. A massza hirtelen megremeg és kettéválik. Innentől kezdve pedig alig pár másodperc és már két bűzölgő, ostoba lény áll szemben Luciferrel és az emberekkel. A lények vérre szomjaznak. S mivel nincsen más…
Luciferre és az emberekre támadnak.
A hátsó sorba az egyik lény szeme hirtelen válik méregzöldé. A vicsorgást abbahagyta, mancsát előre kinyújtja. Tenyere felett méregzölden ragyogó pecsét sejlik fel. Az utca betonja lassan kezd el repedezni az emberek lába alatt. S alatt… Mintha lávatenger helyezkedne el. Az emberek sikoltva próbálnak elmenekülni, de folyton folyvást visszazuhannak a töredező betonon. A föld enyhe remegésétől képtelenek előre haladni. Ezt mind a három delikvens is megérezheti. Nekik is nem kis energiabefektetésükbe kerül, hogy talpon tudjanak maradni. Athan és Ruben elméjében ismerős nyelven szólal meg valaki. Ugyanakkor, amikor a zöldes fény is felsejlik. A szörny hangját hallanák a fejükbe? Ismerősek az igék, amiket skandál, egykor ők tanították az embereknek. Ma már képtelenek rá, de ez a szörny mágiát használna?
A mai világba?
Lehetséges lenne mindez?



Uriel
avatar




☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
41

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 9:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Mielőtt bármit is felelhettem volna, Lucifer jelent meg a színen, s ölelését érezhettem magamon... azaz hogy magunkon... ami rögvest igencsak meg is lepett még a sokk közepette is... de még fele annyira sem, mint a következő pillanatban elmémben felcsendülő hangja bátyámnak... amint megkért, hogy... menjünk el... hogy vigyem el a hölgyet, aki az imént megmentett engem egy fájdalmas balesettől.
Igaz, szívem szerint nem hagynám őt itt, szemeim könyörgőn lestek rá egy pillanatig, még ha tudtam is a "lelkem" mélyén, úgysem jönne a kedvemért, ha egyszer maradni szeretne... Bár talán ha ez a hölgy kérné... de nem tudom... azt sem tudom, milyen a kapcsolatuk, hisz... valami nyilván van köztük, ha más nem, barátság, különben bátyám nem kért volna, hogy vigyem el őt... bár ez alapján pokoli erős barátság lehet...
Mélyet lélegeztem, és ahogy elsandítottam a messze fel-felbukkanó borzalmak sorára... bólintottam egy aprót Lucifer felé, jelezve neki, hogy megértettem kérését, s szó nélkül engedtem szabadjára szárnyaimat, melyek a következő pillanatban szétterültek a hátam mögött. Azután közelebb léptem még egy kicsivel a nyomozónőhöz, és egyik kezemet a dereka köré csúsztatva, magamhoz öleltem, majd kecsesen elemelkedtem vele a talajtól. Hogy ne hozzam rá teljesen a frászt, lassan, egyenletesen emelkedtem fel a levegőbe, hogy aztán elrepüljek vele a messzeségbe, de mindenképp erősen fogtam magamhoz, hogy ha kapálózni, ellenkezni is kezdene esetleg, akkor se ejthessem le...

Athan
avatar



☩ Reagok :
103

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 30, 2018 11:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ i like chaos

Egy angyal, az ördög, a halandó és a szörnyetegek
szószám: 1123 • Credit:

 
- Csak szeretnélek emlékeztetni, hogy te indultál meg ezután a szörnyeteg után – bök Koszos felé hanyag mozdulattal. Rubent lenyűgözte teljesen, őt magát annyira csupán, hogy mélységesen irigy, hogy nem az ő kreálmányai, hiszen épp az imént látta, mennyire hatásosak azok a fogak, de hogy ennyire rajongana.. Nem, ahhoz több kell, hogy őt ennyire elragadtassák, ha lehet azt mondani, finomabb kissé az ízlése, már amennyit volt ideje magába innia a szabadulás óta. Folyamatosan tanul, és felfedez, figyelme kapkod, és minden egyes pillanatban keresi a jobbat. Ezek a lények azonban páratlanok, balga módon azt hitte, egy kicsit, legalább ez a maroknyi egy kicsit az övéi lehetnek. Mordulva rázza meg a fejét, hogy elhessegesse az egészet, elvégre tudja milyen Seth, tudja milyen irigy és felfuvalkodott. Majd pont ezt engedi át nekik? Hah.. Fel kell ébrednie. Végtére is, megold ő mindent egymaga, ha ezek körülötte lerombolnak minden mást, könnyebb dolga akad. Ennyivel is.
- Talán félsz tőle? A fivérünk, nem Isten. Hadd menjenek oda a kutyái és nyalják körbe. Nem értem én ezt most. Igen, össze voltunk zárva, igen, nem kedveljük mert egy pöcs – emeli ki az újfajta sértést, amit eltanult a mai kor emberétől. - ..de ha ő ott lesz, meg ezek a dögök, történni fog valami és én nem akarok kimaradni. Hidd el, te sem. Szusszanj egyet, nyugodj meg és ne pörögj ezen. Felesleges körök.. Miről beszélsz? Nem olyan család vagyunk mi.. - legyinti le és valóban, ő nem áll meg, nem gondolkodik el azon, hogy visszamenjen-e abba a koszfészekbe, és leüljön, várja a csodát és kihagyjon egy ilyen „kalandot”. Ahh, nem, az nem ő lenne, de nem haragszik meg, ha Ruben mégis másképp dönt, elvégre azt nem mondhatja meg neki, mit csináljon és mikor, sosem volt ő a parancsnok, akármennyire is harcolt érte korábban, vagy csak felvetette. Ez nem neki jutott, úgy tűnik, és ez hozta is a kreativitást, megoldott mindent úgy, ahogy csak nem szégyellte. Ha most egyedül kell követnie a szörnyeket, nem ijed meg, több kell ahhoz, hogy feltartsák úgy istenigazán. Végül testvére sem mond le az élvezetről, vagy épp arról, hogy legalább amíg oda nem érnek, Koszos az övé lehet és játszhat vele. Nem siet, de így is előrébb kerül, ahogy Ruben ide-oda ugrál a dög után, követi, próbálja visszaterelni a többi mögé, a „sorba”, azonban a lény makacs és úgy néz ki, nincs is ki mind a négy kereke. Zsák a foltját? Azt mondják, nincsenek véletlenek, és talán ez is egy ékes példája lehetne, ha figyelne rá valaki rajta kívül öt másodpercnél tovább. Nem mintha zavarná, tekintete messze jár, jóval előrébb, mint ahol lábai. Kíváncsi, türelmetlen és izgatott, mondhatni rég érzett igazán ilyet, de az igencsak megközelítette, amikor tudatosult benne, hogy kiszabadul, ez viszont mégiscsak más helyzet, itt az élet sötétebbik oldala kap szerepet. Úgy ahogy. Ő maga sosem volt a legvérmesebb, mégsem utasította vissza azt, amikor arra került a sor, vagy épp kedve azon vizekre sodorta. És lám, akármennyire volt a napokban jámbor, mindig megtalálja a sorsa. Eközben hallja Ruben hangját, ahogy próbálkozik a szörnyeteg idomításával, ám annak fontosabb a hasa, mint akármely feladat. Úgy néz ki, minden családa kell a lázadó, vagy épp más, mivel fajtársai ügyes sem vetnek egy szemetesre, vagy bármi másra, mintha meglennének babonázva, úgy rohannak előre és szinte már-már habzó szájjal keresik teremtőjüket. Egy hosszas sóhajjal csóválja meg a fejét, és az ég felé tekint, de ez már csak a megszokás hatalma, a köd még mindig ott ül körülöttük, nem moccan és még szél se lebben, nehogy egy apró ponton elfújja azt. Talán ha tenne róla.. De nem, nem fecséreli erejét ilyesmikre, tájékozódik, amennyire csak érzékei kisegítik.
- Hát nem, de legalább megpróbáltuk. Addig ne fájjon a fejed, ameddig nem téged akar darabokra cibálni, a többit meg majd elintézzük a magunk módján – biztatja a másikat, hogy ne legyen borúlátó, akkora nagy gond nem adódik abból, ha nem ők fütyülnek majd a dögöknek. Már így is elég nagy galibát okoznak, ha jól hallja, meg őszintén.. ha parancsolna nekik, nem mennének ilyen vehemensen a valami felé, egy helyben állnának, és ki kellene találnia, mégis mit akar kezdeni egy seregnyi vérebbel. Egyelőre, mégis ez a hely kedvezőbb.
Ahogy haladnak előre, úgy pillantja meg ő is az égen pihenő jelet, amely se nem a Hold, se nem valami csillag fényes ragyogása. Nem csak Koszos áll le megbámulni azt, az ő tekintetét is az égre függeszti, kutatva figyeli a vörösen izzó pecsétet, és ajkára apró vigyor ül ki. Hát, tényleg nem egy unalmas este elébe néznek..
- Az nem egy rajz, hanem egy pecsét. Méghozzá.. - okoskodna máris, hogy mégis mivel állnak szemben, amikor is nevét hallja, de nem Ruben ajkairól származik. Megtorpanva, érdeklődő tekintettet fordul a hang irányába, és olyan arcot pillant meg, akire nemigen számított, kevésbé, mint Seth érkezésére. Ez már mindent meg is magyaráz
- .. az ő pecsétje. Üdv, Lucifer – biccent felé, láthatóan mutatva azt, hogy nem az első pillanatot éli meg  a találkozásnak. - Ő itt a fivérem, Ruben. Ruben, ő itt Lucifer, a Fényhozó. Vagy ha jobban ismeretes számodra, íme, az Ördög maga – ejti meg az apró bemutatást a két félnek, miközben mellettük tovább menetelnek a lények, nem érdekli őket holmi bájcsevej, vagy épp mentőakció, sem holmi pecsét. Nagy bűverője lehet Sethnek, ha ennyire képes egy célhoz tartani a kis szörnyeit.. Az éjszaka vészterhes nyomása és a vér fémes illata lengi körbe őket.
- És a két bájos hölgy.. - fordul most feléjük, egy pillanatra, arcán mintha barátságos mosoly ülne, de ez talán csak a látszat. Minden rezdülésre figyel, akármelyik készülne támadni, ő nem lesz rest védekezni.. vagy épp viszonozni. De csak feszült helyzet, semmi több.
- Mi micsoda? - ráncolja finoman a homlokát. - Ha arra gondolsz, odafent, akkor tudomásom szerint nem. Hacsak nem egy másik testvérünk nem mesterkedik, de nem érzem a közelben.. Ezek a.. kedves kis lények is vélhetően odatartanak, csak épp a finom illatok és a fények erre terelhették őket. A pecsétet valami bizonyára elgyengíti, így nekünk sem akadály. Megyünk is, az út végén ott pihennek a válaszaink.. vagy épp akit keresünk. Ez még nekünk is új – ha Ruben nem mond mást, egyelőre ez is elég magyarázatnak. Valóban nem tudja, mit hoz az út és ha a halandó az útjukba állna.. Nem biztos, hogy szerencsés dolog lenne az Ördög haragját megtapasztalni, és reméli, ezzel a másik sincs másképp. Örül, hogy nem Kisa van mellette, ő biztosan a harcot választaná.
- Mellesleg mi volt az a csattanás nemrég? - utal itt az autóra, melynek hangját most hallhatta először, és melynek csattanását a köd csak hangban juttatta el feléjük. Kósza lépést intéz a pecsét felé, mintha attól tartana, őt már nem engedné át, vagy már nem is akarna menni. Fivére felé pillant, majd végül azokra a hölgyekre, akikre Lucifer utalt.
- Nos, gondolom nincs senki ellenére.


Online
Chloe Decker
avatar



☩ Reagok :
13

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 30, 2018 8:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Elrohanok Lucifer mellett. Most nincs idő magyarázkodni. Az emberek tajtékoznak, a pánik szaga úszik a levegőben. Nem tudom mitől rémültek meg ennyire de fejvesztve menekülnek a színházból, egymást eltaposva hömpölyögnek ki. A lány éppen az autó elő lökődik én pedig cselekszem ahogy hirtelen jónak látom. Rohanok és ellököm az autó elöl ami dudálva száguld el mellettünk. Nem sikerül megőriznem az egyensúlyom és eldőlünk az emberek tipró lábai között. Szorítom a lányt magamhoz, főleg a fejét nehogy eltapossák miattam közben igyekszem visszanyerni a józan eszemet.
-Mi történik itt, mi ez az egész? - kérdezem túlkiabálva a tömeget. Ujjaim kutatják a jelvényemet, de amint a magasba emelem éles fájdalom nyilall a karomba így az visszazuhan. Remek. Lucifer segíts! A lány felpillant a pecsétee és furcsa érzelem suhan át arcán. A rémület mellé egy cseppnyi... Öröm? Értetlenül nézek rá mikor Lucifert kezdi emlegetni. Honnan...ismeri? Ki ez a lány? Az első sokkból flocsúdva habogva válaszolok neki.
- Lucifer...ő...itt van a parkba! Miért mi folyik itt? - körül nézek, a lábak sokasága egyre csak nő és az emberek most még jobban káoszt teremtenek, semmit nem látok vagy hallok amiből kiderülne mi történik ebben a pillanatban. Fel kéne állnunk, el kéne jutnunk Luciferhez. Igaza van a lanynak ő tudna segíteni, ő biztos tudja mi ez az egész... Egy ember felén rohan. Csak ne taposs el!! Behunyt szemmel hajolok a lányra hogy védjem a fejemet és őt is. Érzem a pánikot felkúszni gerincemen. Nem... Nem pánikolhatok be!
- Remelem mindjárt ideér...és... és kitalálunk valamit! - igyekszem nyugodtnak tűnni, hogy a lány is csillapodjon. Trixie...Kucifernek Trixihez kéne mennie...sokkal nyugodtabb lennék ha tudnám mi van otthon, remélem Maze otthon van vele....adja Ég, hogy otthon ne legyen ez a káosz!
- Rendőr vagyok...meg kéne a tömege... -Lucifer jelenik meg mellettünk és térdre veti magát majd azzal a lendülettel mindkettőnket magához szorít. Döbbenet ül ki arcomra. Ki ez a lány?! Megnyugvás árad szét bennem. Mostmár biztonságban vagyunk! Felszisszenek ahogy megszorítja a karomat, homlokomat a vállának támasztom.
- Jól vagyunk... Mi ez az egész? Lucifer?! - lassan felemelkedik mellöllünk és az utca felé fordul. Sötét árnyak suhannak el előttünk. Nem tudom kivenni a ködben mik azok. Aztán nem messze tőlünk gurgulázásba fúló halálsikoly harsan fel. A hang irányába kapom a fejem. Egy szőrös szörnyeteg tépi le a halott férfi karját. Meghűl bennem a vér. Egy pillanatra a szörnyeteg farkasszemet néz velem.
- Ez meg mi!! LUCIFER VIGYÁZZ!! -sikoltom és felpattanva a lány mellől előrántom fegyveremet és a következő pillanatban már repülnek is a golyók a dög felé. Eltalálom, mind a háromszor, a dög pedig megrázza magát majd fuldokolva elvágódik. Mik ezek... Mi ez a szörnyeteg! Luciferhez fordulok aki két férfivel beszélget mintha mi sem történne. Rettegve nézek körül. Nincs annyi golyó ahány dög ólálkodik körülöttünk. Maze és Trixi remélem jól vagytok!! Ép karomat nyújtom az ismeretlen lánynak hogy fel tudjon állni ő is!

Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Csüt. Jún. 28, 2018 4:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Rejtély a Ködben
Szívem hölgyei & Jómagam
──────────── ────────────

"I've got that lightnin' inside me
Son of a God
I'm like a titan that's risin'
Oh just you watch
I'm steppin' into fate
There is no time to waste
I've got that lightnin' inside me
This is how legends are made!"

Masszívan kezd terpeszkedni az Ördögpecsét, a karmazsinvörös arkangyal-pecsét a sűrű ködbe fulladó városrész fölött. Jelek, szimbólumok egyvelege s köröké, melyek hirdetik a szakértő szemnek, hogy hozzám tartozik. Nem tartott soká megtalálnom a nyomozó alakját a sötét fák között s nem haboztam, hogy védelmére keljek. Mit sem ér a revolver és a fém pisztolygolyók az ilyen esetben. Nem árt, ha van ördög a "háznál". Azzal a szándékkal jöttem ide ezen a kicsit sem átkozottnak tűnő estén, hogy kiragadjam őt és a húgomat ebből a rémálomból. Bármi vagy bárki is okozza ezt, nem hagyom, hogy kifogjon rajtam! S mivel nekik, a szívem hölgyeinek kedvesek eme halandók, hát megvédem én őket a kedvükért. Úgy se tudnám egyiket sem elcibálni, amíg a pórnép itt jajveszékel, mint a mérgezett egér. Hallom a nyomozónő hangját magam mögül, ahogy elfúl, még sem nézek rá. Pusztán nyugtázom, amit mond. Míg meg nem áll mellettem s le nem kényszerülök nézni törékeny alakjára. Szavai mélyen megérintenek. Leheletnyire összevonom szemöldököm, biccentek s ő már szalad is tovább, én pedig meredek utána, ahogy elveszik a ködben. Csakhogy nem csak ő...ahogy fel pillantok a sátáni pecsétre, az nem pulzál oly intenzíven, ahogyan kellene. Egyre jobban ráncolom homlokom. Mi a pokol...?
Pásztázom az eget és a pislákoló vörösségben úszó-derengő alakokat a ködben, talán válaszok után kutatva önkénytelen, mikor durva dudálás és autógumi csikorgása sérti meg fülemet. Fejemet a hang irányába kapom. Minden vér kiszalad az arcomból, mikor rájövök, pont abból az irányból jött a hang, amerre Chloe elszaladt. Pecsétem, bár valamiért nem teljes erejében, de az égen marad s én szárnyak híján gyalogosan rohanok a vakvilágba, eszeveszetten. Ellököm azt, aki az utamba áll, a sipítozó, idegesítő emberi lényeket, akik most csak akadályoznak célom elérésében. Mit sem törődve azzal, hogy esetleg megütik így magukat, átvágok a színházból kitajtékzó csőcseléken és fekete tekintetemmel vadul keresem a detektívet, na meg persze a kishúgomat. Megállok egy pillanatra, idegesen zihálva, mindig is temperamentumos voltam. Szinte azonnal megakad a szemem a kettőn, ahogy a földről próbálnak feltápászkodni. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel mellkasomból és már ott is termek mellettük. Hevesen ölelem a két nőt magamhoz, ahogy fél térdre esek mellettük. Pár másodpercig nem szólalok meg, majd kissé eltáválodok és a szemükbe nézek, a két, szikrázóan világos szempárba a magam kátrányszín íriszeivel.
- Hála Atyámnak, jól vagytok mindketten!
Ismét szentimentálisan magamhoz rántom a két törékeny testet, mint a semmit, hogy aztán rövid idő múltán lazítsak ölelésemen és lefolyjanak karjaim hátukról, akár homokszemek a homokórában. Egy szolid mosolyt küldök a hölgyek felé, de nem tobzódhatunk tovább egymás szeretetében, mert tömeget észlelek közeledni. Nem is akármilyet...különös lényeg lepik el az utcákat és iszonyatot hoznak magukkal. Rossz előérzetem támad, így rögtön húgocskám felé fordulok és mélyen a szemébe nézek, de csupán a fejében szólok hozzá: " - Uriel. Itt valami nagyon nincs rendben, érzem. Nem tudom mi folyik itt, de veszélyben vagytok. Vidd el a nyomozót innen, amilyen messzire csak lehet! Az első a ti biztonságotok. Majd később talákozunk és mindent elmagyarázok!" Szólok hozzá, hiszen a két nő most látja először egymást és minden feje tetejére állt.
Lassan állok fel Uriel és Chloe mellől, ahogy a csapat felé fordulok, a mögöttem kuporgókat védelmezően. Miféle lények ezek? Két férfi alakja kezd kirajzolódni, de először a körülöttük és előttük szaladó szőrös szörnyecskéket szúrom ki, nem is lehetne nem észrevenni őket! Valamit az orrfacsaró bűz sem mellékes, mintha valaki szemétben fürdött volna...Bozontos-rémes masszaként árasztják el az utcát, iszonyatot hozva az így is páni félelemtől reszkető emberekre. S mit érzek én, midőn rájuk nézek? Zavarba ejtő a válasz...hiszen ahogy megpillantom őket, rögtön üszkös szívembe lopják magukat! Míg a halandók a kiscicás videóktól olvadoznak, addig az ördög az ilyen pufók bestiáktól! A Pokolban is van pár különös, állati szerzet, de egyik sem ilyen kedvemre valóan cukorfalat, mint ezek itt! Hiába, a Pokolban való több évmilliós pácolódás kissé csiszolta az angyali ízlésemet. Tökéletes háziállat lenne egy ilyen...el is képzelem ahogy olvasgatok a lakosztályom bőrkanapéján, egy ilyen "pokolfajzat"-sajnos nem azok, akkor lenne nekem is!-az ölemben lehetne és dédelgethetném szabad kezemmel, mint vénasszonyok a perzsa macskákat! De túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen, nemde? Az személy szerint nem igazán foglalkoztat továbbra sem, hogy járványként sújtják itt a népeket, nekem kell egy ilyen háziállat! Hogy lehetne befogni egyet? Amint ezen töröm a fejem, ignorálva a sikolyokat és jajveszékeléseket, hát nem ismerős arcot pillantok meg?!
- Athan?!
Kérdem, ahogy a két pasas immáron kivehetővé válik a lényecskék és a köd gyűrűjében. Először elkerekedett szemekkel bámulok rá, a fiúra, akivel a múzeumban találkoztam a napokban s aki a szőrös izékhez hasonlóan fekete szívembe lopta magát esztétika-éhségével s egész lényével. El is vigyorodok ahogy közelebb érnek. A másik fickó fogalmam sincs, hogy ki, de azért szét tárom két karomat.
- Hát Hell-Oh, ismét, barátom!
Ördögi mosolyom villantom az összes, szikrázóan fehér fogammal. A "csöpp" fenevadak közben pofátlanul hatolnak át a védőkörön, mire kissé meglepetté válik arcom és szemmel láthatóan nem tetszik ez nekem. Hátra fordulok, hogy biztosra vegyem, elszaladnak a mögöttem levő fiatal nők mellett, majd ismét vissza a jövevényekre.
- Ezt-ezt most hogy csinálták?
Szegezem kérdésem az uraknak pusztán érdeklődésből, hiszen a mágia mindig is a kisujjamban volt, szóval az önérzetemet bántja, hogy ezek a "kutyuskák" úgy hatoltak át a pecsétemen, mint a semmin. Ilyen ugyanis még sosem fordult elő. Ekkor megszólít az Athan oldalán ácsorgó férfiú, amint látom neki is jó a kedve.
- Hát tényleg elég büdös, meg kéne fürdetni. Nem?
Kérdezem ahogy a pacák melletti szutyok-gombóc felé intek, majd derűsen felelek szavára.
- Semmi gond, én szívem szerint átengednélek titeket, ha a húgomat és a nyomozót békén hagyjátok! De ha halandókat akartok trancsírozni, akkor ez a két vérmes nőszemély nem biztos, hogy osztozni fog a véleményemen.
Felelem zsebre dugott kezekkel és szemmel láthatóan felhőtlen hangulattal. Nos, igen, elég szeszélyes vagyok.
- Ó, ja és Lucifer volnék!
Jut eszembe a bemutatkozás Athan barátjának, aki még nem ismer.
- Mellesleg merrefelé tartotok?
Érdeklődök lelkesen, semmi fenyegetés nem érződik sátáni lényemből, amíg az általam védelmezett két hölgynek egy haja szála sem görbül. Pusztán a lényemhez tartozó, sötét s erőteljes démoni energiáimat érzékelhetik, ha elég jó a szimatuk.

"I'm crankin' up on the throttle
Victory is mine
Show you the harder the battle
The harder I fight
I've come too far to quit
Step back I'm goin' in
I'm crankin' up on the throttle
This is how legends are made!"




Aláfestésnek:
 

Online
Ruben
avatar



☩ Reagok :
31

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 9:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Oh look! Puppies!

Kalandorok
zenei aláfestés • szószám: 1175• Credit:

 
'Egy dolgot szerintem azért még beszéljük át, bár már tudom, hogy egy kicsit késő van hozzá, mert te már teljesen lázban égsz és ha most azt mondanám, hogy forduljunk vissza, akkor kiröhögnél és azt mondanád, hogy menjek vissza egyedül, de mégis... ennek az útnak azért lesz egy vége, mert gondolom Koszos és a testvérei megtalálják az eredeti gazdájukat, amitől nekem a szívem apró darabokra fog törni, hogy a drágaságom más szeret és nem engem, de erről majd beszélünk akkor, most viszont egyenesen Sethez sétálunk, aki ugyanúgy, ahogy a többiek, szinten nem a szívünk csücske. És ha már odaérünk, akkor kelleni fog a sok fölösleges vacakolás, amit az emberek csinálnak, amikor valami kellemetlen helyzetből akarnak kiszabadulni gyorsan, mégis kíméletesen, hogy a másik ne legyen megbántva. Tudom, hogy mi amúgy sem vagyunk azok a kíméletes típusok, de muszáj odamennünk? Áh mondjuk beszélhetek én itt neked, amikor már egészen az orra elé akarsz állni és elküldeni a... jó, nem szóltam.' - legyintek egyet, amikor látom, hogy arcára a mosolyt nem én és kissé ügyetlen okfejtésem okoztuk, hanem az, hogy végre történik valami igazán vérfagyasztó, amióta kimásztunk a ládából, mivel testvérünk szörnyei semmiképp sem annak az előjelei, hogy valahol a városban éppen születésnapi zsúr van készülőben. Tekintetemmel végig kis bamba korcsomat követem, akivel a többiekkel ellentétben tényleg nincs valami rendben, mert bár valóban Seth nyomára akar bukkanni, mégis néha érdekesebbnek találja az utcai szemetes tartalmát és úgy tűnik kiváltképp ízletesnek találja a maradék ételeket, főleg a szemét között meglapuló félig oszlott döglött patkányt, de kitűnően elszórakozik azzal is, hogy a sörösüvegből távcsövet csinálva, az üveg száján keresztül próbálja szemlélni a világot, csak sajnos az üveg vastag talpa miatt semmit nem lát belőle. Ez kell Sethnek, komolyan? Egy ilyen ügyefogyott szörny? És ezzel még enyhén fogalmaztam, mert amíg a többiek hűen követik teremtőjük szagát, ez megáll falatozni és nézelődni.
'Gyere már, mert lemaradunk a többiektől, ha megállsz minden kukánál enni. Különben is meghízol, lassú leszel és annak őfelsége nem fog örülni.' - válok ki a tömegből és lépek oda a velem közel egy magas, sőt még kicsivel talán magasabb szörnyhöz a soron következő fekete lyukacsos kuka mellé, aminél hála a szentemnek már halomban áll a szemét, újságpapír hegyek, ételes dobozok, salátalevelek, rajta csótánnyal, de a hangyák sem ülnek tétlenül és az apró fekete sereg úgy gyűlik a kiszórt szemét köré, mint a szegények az ingyen ételt osztó asztal köré. A sötét éjszakába éles vágásként hasítanak a sikolyok és a nem is túlságosan távoli pánik hangjai, mindezek mellé groteszk módon csatlakoznak az üres fémdobozok reccsenései, ahogyan Koszos egyetlen roppantással darázsderekat formál nekik, majd a földre hajítja őket az amúgy is koszos járdára. Aki a nyomunkra akarna bukkanni, annak csak furfangos módon a hátrahagyott szemét vonalat kell követnie és rögtön szemtől szembe nézhet velünk. Az állat anélkül, hogy bármit is reagált volna arra, amit parancsoltam neki, füle botjának mozdítása nélkül ugrik fejest a következő szeméttárolóba, ami attól, hogy ezt a mutatványt valóban bemutatta és kivitelezni szerette volna, súlyának köszönhetően azonnal leszakad és a hengeres test útnak indul körbe körbe, , amíg az állat meg nem unja, vagy el nem szédül és sikerül megállítania. Orrnyergemet egyre erősebben masszírozva gondolkozom azon, hogy lemondok újdonsült kedvencemről, mert egy agyilag sérült példánnyal sajnos nem tudok mit kezdeni, még akkor sem, ha oktatnám.
'Khm... gyere már, te kukabúvár!' - adom ki ismét a parancsot, ezúttal már a saját nyelvünkön, amit az állatnak meg kéne értenie, de egyre csak erősödő szaglászás hallatszik a szemetes mélyéről, majd ezt követően hangos, nyállal bőségesen megáldott csámcsogás. A jó szívem az oka annak, hogy nem hagytam még magára, így csak fejemet lemondóan csóválva intek egyet, mire a szeméttároló nagy sebességgel lerepül az állatról és magára hagyja azt, teljesen beborítva szeméttel. Ha elkezdek számolni fenyegetően háromig az nála is be fog válni? Leánál mondjuk beszokott és utána egyből elmegy fogat mosni, meg fürdeni, leül vacsorázni, na de hogy egy szellemileg visszamaradott lénynél beválna - e, az megint más kérdés. Elkeseredett sóhajjal nézek a többiek után, akiket kezd lassan elnyelni a teljes sötétség, majd vissza az együgyű négylábúra és úgy döntök lemondok szülői felelősségjogomról és sietős léptekkel zárkózom fel ismét Athan mellé. Eltaposnak mindent, semmire nincsenek tekintettel, olyanok, akár egy nagy, randalírozó csőcselék. Akik még élnek, mert nem rúgták őket odébb ezek a monstrumok, vagy nem kerültek a lábuk alá, azok reszketve próbálnak elhúzódni előlük, vagy elbújni, ha van még hová, de a legtöbben vagy pórul járnak, vagy mondhatni megússzák egy karcolással, a vágás pedig azon nyomban elkezdi fertőzni a környező felületet és üszkösödésnek indul az illető.
'Szerintem ezek nem fognak ránk hallgatni akkor sem, hogyha nem maradna más választásuk, legalábbis Koszos nem tette. Szóltam hozzá így is, a saját nyelvünkön, de oda sem figyelt rám. Nem bántanak, de sosem leszünk mi a gazdáik, ami azért fog nekünk még némi fejfájást okozni, lássuk be.' - világosítom fel Athant, még mielőtt bármi meglepetés érné őt a kis túránk során, mialatt egyre közelebb érünk a sikoltozások és hatalmas pánik forrásához, a színházhoz. Nocsak, nocsak, itt mi történt? Hümmögve nyújtogatom a nyakam, hogy jobban lássam a probléma forrását, de Seth ölebei úgy húznak el mellettünk, egyenesen a tömeg felé, mint egy hatalmas bivalycsorda, a tömeg pedig úgy rebben szét, mint egy seregnyi galamb, legalábbis a legtöbbje nem önszántából repül fel közel három - négy méter magasra és zuhan onnan vissza szárnyak hiányában. Szisszenve, nyakamat kissé behúzva lépem át a legszebb öltözékét és némi ékszert viselő hölgyet, aki szárnyaival szintén megjárta és előttem csapódott be a betonba.
'Pardon!' - szólok vissza, hátra sem pillantva és úgy tűnik elérkeztünk az első állomáshoz, még mielőtt Sethez érnénk. Mi az ott fenn az égen? Valaki rajzolgatott? Szemöldökömet összeráncolva teszem zsebre a kezeimet és szimatolok fintorogva a levegőbe. Fúúúj, Koszos! Orromat befogva nézek magam mellé és a szemét enyvtől csatakos ebre, aki lihegve áll meg mellettem és figyeli megbűvölve a bíbor szín jelenséget az égen. Hát ha máshogy nem tudjuk felvenni velük a harcot, már ha kell, akkor bevetjük ellenük Koszos szagát és rögtön mehetünk is a dolgunkra.
'Húha, itt valaki nagyon szépeket tud rajzolni.' - szólalok meg orrhangon a hármas fogatra nézve, majd orromat elengedve nézek szellemileg sérült kedvencemre, utána vissza a hármasra. - 'Elnézést kérek a szagért, sajnos erről senki nem tehet, de ha átengedtek minket, mi mosolyogva tovább is megyünk, semmi dolgunk veletek.' - mosolyom olyan elbűvölő, hogy akár egy úgynevezett magazin lapjára is illene, de túl kevés valószínűségét érzem annak, hogy ez bármiféle hatással lenne rájuk, kiváltképp a morcos arcú hímegyedre és a nőre, akinek pisztolya van, a harmadik meg olyan riadt arccal néz, mint aki éppen a legrosszabb rémálmát éli át, amiben mondjuk nem is tévedek nagyot, hiszen a mai este mindenkinek a legnagyobb rémálma, még nekem is, mert Koszosért meg kell verekednem a gazdájával. Atya ég, de büdös és ez mindenbizonnyal nem javít az áthaladási helyzetünkön. Fintorogva legyezem magam elől a szagot, de az eb most valamiért csak nem tágít mellőlem, csak áll lihegve és nézi a pecsétet bambán, miközben testvérei úgy szaladnak át rajta, mint a krétával rajzolt ugróiskolán a gyerekek. Egyszer kívánom, hogy bár ne lennél mellettem, de akkor is itt horgonyozol le, jellemző.


DragonLady
avatar



☩ Reagok :
64

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 7:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Kuprit csapat Reign of the Dark  • Credit:
Sötét éjszaka borul a világra, de tán a legsötétebb óra épp San Franciscoba érkezik el. A messzeségbe a Fényhozó nem láthatja, hogy egy város felett miként égnek ki a lámpák, miként száll alá a köd, de egy belső ösztön azt súgja neki, hogy szerettei bajban vannak. Angyal, birtokol minden angyali képességet, így nem tart sokba neki, hogy megérkezzen a városba.
Habár az utak épp felbolydultak és menekülő emberek árasztják el a színház és környékét teljesen más káosz taszítja a mélybe. A sötétség. Az emberek félnek a sötétségbe, ezt tapasztalhatja is Uriel odabent. Lelki szemei előtt szörnyek jelennek meg, de ezek nem mások, mint csak elképzelt látomás. Elméje játszana vele? Vagy ez ennél sokkal több? A sötétben tökéletsen jól lát, ezért is fog ahhoz hozzá, hogy kimenekítse az embereket. Látja, ahogy a karmester menekülés közbe beleszalad a színpad alatti felszerelésbe. Amaz félig leszakad, karját veszti. Nehezen talál utat a felszínig, ahol… Magától csúszik vissza. Az ark csak képzelődne? Vagy ő már sokkal több mindent sejt, mint bárki más? A szörnyek nem érték még el ezt a területet, mégis mindenhol ezeket látja. Három-négy méter magas, fogaikat csattogtató szörnyek. Kezükbe középkorszerű fegyverekkel, balta, alabástrom, kard. Némelyiknél pajzs. De ha jobban megnézi őket, akkor ez nem más, mint a színház kósza árnyékai. A fáklya fénye játszik vele, torzként világítva meg a pódiumot, a boltíves mennyezetet. A sikító tömeget.
Odakint sem jobb a helyzet. Lucifer megidézi pecsétjét, vörösen izzik fel az égen, ám ahogy a nő mellett áll, láthatja, hogy korántsem olyan ez a pecsét, amilyennek lennie kellene. Fénye egyre gyengébben pulzál, fényt alig bocsát ki a ködös éjszakába. Vörösesen izzanak fel ennek hála az árnyak. Amint a detektív elmegy mellette, s ekkor mintha újra erősödne a jelensége, de mégsem. Mintha valami nem lenne ezzel rendben.
Az események pedig felgyorsulnak. Uriel gyorsan az utcán találja magát, Chloe pedig felkapva a testét sodorja az út szélére. Karjuk, arcuk horzsolódik fel az aszfaltnak hála. A magasba ott izzik, halványan, derengőn a piros pecsét.
Mégis képes arra,hogy nagyítsa a pecsétet. Véd. De mi ellen? Az autó dudálva kerüli ki a két lányt, majd száz méter múlva hatalmas csattanás kíséretében állnak meg. A jelenlévők csak a hangot hallhatják, nem látnak el addig. Mégis mi okozhatta ezt? Aki ismerős a környéken, tudja, hogy ez a sugárút egyenes, semmi sem akasztja meg útját.

Két alak jelenik meg a ködben, somolygó arccal ábrázatukon. Mellettük, mögöttük állati jelenségek. Urielnek ismerős lehet. Az imént látta árnyaikat a színházba. Nyugodtan közlekednek, lépteik nem sietősek. Ruben próbálja őket irányítani, vajmi kevés sikerrel. Bármit is mondd nekik, akár Koszosnak is, azok rá sem hederítenek. A jószága egy félresikerült példány, nem szabadna épületbe mászniuk, ő mégis megtette. Azt hitte, hogy szagot fogott, hogy megtalálta a gazdáját, de érzékei csak játszanak vele. Nem hallgat rá, mégis követi a két leviatánt. Bamba egy jószág nincs kedve az ablakon kimásznia.
Odakint vaskos felhők takarják a holdat. A ködből lassan bontakozik ki a két fiú és a legalább tucatnyi lény alakjai. Egyenesen tartanak előre a lények. Azok meg sem várják azokat, kik parancsolnának nekik. Egy uruk van. És őt keresik.
Nem is igazán lehet tudni, hogy ki követ kit. Mennek előre. Mit sem törődve a színház előtt álló rémült tömeggel. A fény. Ez az, mi vonzza őket a sötét éjszakába. A szagok és a fény. Haladnak egyenest tova, elérik a pecsét szélét… És mint kés a vajon, úgy gázolnak át rajta. Nem állítja meg őket, még akkor sem, ha ez Lucifer készítette. Az ördög pecsétje. Nincs rájuk hatással?
Egyelőre nem támadnak senkire, csak haladnak előre. Bárki, aki az útjukba kerül, áttaposnak. Vérük kiserken, sebük széle rögtön üszkösödésnek indul.
A két erővonal megpillanthantja egymást. A lények között ott áll két emberszabású. Kik ők, vagyis inkább, mik ők? Ez az ő művük lenne? Lucifer tudja, hogy nem démonok, az összeset ismeri. De ezek? Nem, de mégis mik ők? Ahogy Ruben és Athan is láthatja a pecsétet megformázó férfit, a földön fekvő két nőt. A színház riadt tömegét.
Mit tesznek hát?



Athan
avatar



☩ Reagok :
103

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 12:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ i like chaos

Egy angyal, az ördög, a halandó és a szörnyetegek
szószám: 1120 • Credit:

 
- Nem értem, minek ragaszkodsz annyira ehhez a helyhez... Van odakint sokkal jobb, ahova fogod magad és bemész.. -  követi fivérét, aki úgy néz ki, újabb remek ötletet eszelt ki mára. Nem mintha határidőnaplója tele lenne dátumokkal, vagy bármi mással, mégis, nem épp az-az első dolog, hogy leüljön egy doboznyi papír és tábla mellé és játszadozzon. A legutolsó emléke erről a játékról pár hetes, akkor mutatta meg neki először, mi is az, amely őt kikapcsolja és feltölti életkedvvel. Hát, ha lehet őszinte, akkor nem lenne jobban meglepve, ha valami gyilkolászást mutatott volna, nem.. ezt. A szabályokat elmagyarázta, de értelmet továbbra sem lát benne. Miért kell neki kockával dobnia, lépnie előre és megvenni egy olyan házat, amely olyan apró, hogy még egy hangya se férne el benne és műanyagból van? Ennek semmi értelme. Az igazi ingatlanokat nem úgy veszik, hogy kockával dobálóznak és az nyeri, aki először ér oda. De hiába az ezernyi kérdés, nem tudja megingatni Ruben-t ebben, és megint ide jutottak. Ő lelkesen követte, mert eleinte azt mondta, izgalmas dolgot talált, de csak kibújt a szög a zsákból. Sóhajt egyet, amint az ajtóhoz érnek, azt kinyitva mászik be, ő pedig inkább egyelőre csak a küszöbre áll, és finnyás kritikus arcával méregeti a helyet. Nem, valóban nem királyi lakosztály, de még a „megteszi” kategóriát sem teszi ki. Sőt. Ez semmit.
- Nem, nem csodás. Abban a fürdőszobában innen érzem, hogy rozsda van csak, és szerintem valaki meghalt a matracban is. Inkább ülnénk le az utcán! Ott is van fény – mutat hátrébb, arra a helyre, ahol egy árva, rozsdás de még fényt adó oszlop áll. Nem mai darab, de még bírja, a város energiaellátása eléri és épp elég. Maga a hely, a város pulzál, szinte érzi azt az energiát, amely a kis izzókat látja el, vagy épp a hatalmas épületeket. Más városokban, falvakban már rég nem érzi, de úgy néz ki, ezekkel a helyekkel törődnek valamelyest és igenis megkívánják, ami egykoron teljesen átlagosnak számított. Ez a hely a peremvidék, de még így is valamelyest működik, kár, hogy a külsőre már nem figyelt senki sem. Noha, nincs is rá szükség, már senki nem utazik csak úgy, hogy ilyen helyen kelljen aludniuk, ezekre és sok más dologra, amire nincs szükség, nem figyel senki sem. Kár érte, mert akkor nem lenne ennyire kritikus és talán derűsebb hangulatban menne bele a ma esti semmittevéshez. Ruben viszont tényleg hajthatatlan, ha azt mondaná, leég a hely ha bemegy, akkor se tágítana, csak akkor, amikor már a lángok nem biztonságokat. Lepillant a padlóra, mintha attól tartana, ha odalép menten beszakad, és végül átlépi a küszöböt. Most nincs mezítláb és kivételesen adózik a lábán pihenő cipőnek, hogy nem kell a mocskos padlón egy pillanatot sem eltöltenie. Közelebbről sem szebb a látvány, inkább még lehangolóbb, és bár az áram valóban ad fényt, nem lett tőle virágosabb a kedve. Ujját szórakozottan húzza végig az egyik bútoron, melynek hegyén vastag, fekete réteg képződik a porból és a koszból, amit végül nadrágjába töröl. Elkéne egy takarító..
- Be. Ha nem teszem, úgyis becibálsz – telepedik le a székre, amelyet előtte kicsit megrángatott, hogy valóban elbír-e ennyi súlyt, nem mintha anyja olyan hatalmas testet álmodott volna neki. Egy magazinban látott akkora példányú embereket, mint a disznók, és meglepte, hogy ilyenek képesek voltak felülni arra a kerékpárra, amelyet mosolyogva hajtottak egy fénykép erejéig. „Tehetünk az elhízás ellen!” hirdette a magazin, és úgy néz ki, valóban tettek. Ha nem a csodadiéta, vagy épp a mindenmentes hozta meg a hatását, akkor a világvége; a leglassabbakat kapták el először, nincs annyi élelem és máris nem probléma a plusz kiló. Ha ez nem félsiker, akkor semmi sem.
- Leszek az automobillal – adja be a derekát, és elveszi a kis fémvacakot. Első körben a kalappal volt, és bár nem akart belőle nyulat előrántani, ezt még ő is viccesnek találta, még ha Ruben le is korholta, hogy nem veszi komolyan. Míg Ruben pakol, ő kifele bámul az ablakon, és pillanatok alatt változik a felállás. Egyik percben még minden nyugalmas, a másikban pedig kihunynak a fények. Az eddigi semmis arckifejezése érdeklődésbe vált át, megemelkedik a széken és csendre inti a másikat, miközben ő kifelé hallgatózik. Mindenhol sötétség és káosz, valami határozottan elkezdődött. De vajon, mi?
- Ez az ő műve..? A Sötétségé? - suttog maga elé, majd hátratántorodik, amikor a lény pofája pislog vissza rá. Felszisszen, leginkább a meglepettségtől, hogy pont _velük _találja szembe magát. Mindig is tudta, hogy Seth valamit mesterkedett, és mindig is adózott annak, hogy ez nem az ő műve, kicsit irigy is volt, hogy nem az övéi. Hisz micsoda lények..! Persze, üröm az örömben, hogy bár itt vannak, Seth valahol máshol, így csak nézheti, miket művelnek. Ő szedte őket elő vajon..?
- Ruben szerintem ne... - és de, nyúl a kilincsért, kinyitja, és hagyja, hogy betolakodjon. És lám, a vicsorgás helyett csendes pillantás a válasz, fivére pedig már babusgatja is, ő maga pedig úgy nézi őket, mintha szellemet látna, igen csúnyát és csak pillázni képes.
- Nem, nem a tiéd. Hamarosan jön ő is értük, bizonyára.. Nem épp adakozó típus – rázza meg a fejét, majd minden kérés nélkül hagyja ott a játékot, és indul el ő is az új álompáros mellett. Érzi a lelkeket, akik odalent sűrűsödtek össze, és úgy néz ki, a lény is, mert amint szagot fog, már támad is. Nem lehet felróni neki, ők is bizonyára éhesek és mivel iszonyat hosszú ideje nem hallott felőlük, bizonyára rég éreztek friss húst ajkai között. Akármennyire is érdeklődik az emberek és dolgaik iránt, akármennyire is ő volt mindig a békésebb a családban, mégis csak egy szörnyeteg, lelketlen és nem avatkozik bele semmibe. Megáll, tisztes távban, és figyeli, mire képes a bestia. Talán még ajkai szegletében is megbújik egy kis mosoly, és mikor arcára egy adagnyi vörös vért fröccsent az épp marcangoló bestia, ujjaival letörölve, szórakozott arccal nyalja le a még meleg nedűt az ujjairól, mintha csak csokit kóstolna meg.
- Azt hiszem, ez az este jobban fog tetszeni, mint a társas – lép ki ő is az éjszakába, és a vészterhes levegőbe szimatolva szívja be annak fémes illatát. A peremvidéken kiült a halál szaga, kérdéses, mit művelnek a belvárossal. Ó, itt nem maradna, belebetegedne ha nem mehetne!
- Kövessetek – szisszen oda az ősi nyelven a lényeknek, amik a közelében pihennek meg éppen. Felkapják fejüket, és indulnak, amerre ideiglenes „mesterül kívánja”. Sejti, merre indulnak, és ő is sebesen lépked velük.
- A város szívébe tartanak. Vannak ott dolgok, amik vonzzák őket. Érzed te is? - pillant Ruben felé, majd ugyan sokat nem lát, biztos, hogy nem véletlen indultak errefele. Még több élet bújik meg a ködben és a sötétségben, és csak erre vágynak. Pusztítani. Csakhogy, élnek ott mások is, az embereken kívül... És ő felnevet, mintha csak egy jó viccet hallana. Őrült éjszaka köszönt rájuk.


Uriel
avatar




☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
41

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 8:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Akad néhány dolog, amit nem szeretek. Semmi bonyolult, tényleg, csak mindenféle egyszerűen betartható apróság. És most nem a bizonyos tíz egyszerűen betartható parancsolatra gondoltam, amiket ugye illik betartani, nem... felállítottam én magam is néhány egyszerű szabályt, amit szeretem ha betartanak, és nem igazán értékelem, ha nem... Ilyen például az, amikor valaki megzavarja az előadást... akár zörgéssel, csörgéssel, beszéddel... visítozással... khm... igen, az kimondottan belerondít egyes zeneművekbe... a többiről már ne is beszéljünk... És persze ott volna még az is, hogy... én őszintén igyekeztem már egy néhány éve, hogy együttérezzek mindenkivel és jó lélek legyek, és törődő, de... az ég szerelmére, el tudja azt képzelni egy halandó, hogy mennyire lehetetlen feladat kitisztítani a selyemből a vért?!! Most komolyan, hát már semmi sem szent?!
Jó, ezt én sem gondoltam komolyan, de akkor is belesajdult a szívem, hát hol találok én a városban még egy olyan ruhát, ami alkalmas Persephone szerepéhez?
Na de az elejéről kezdve...
Az este szokásos formájában telt, fellépésem volt, nem volt semmi különös az estében, semmi rendkívüli, vagy szokatlan, éppen a második felvonás kezdődött volna, már a függöny is felgördült, a zenészek játszani kezdtek volna, amikor sikoly harsant kintről az előtérből, majd kivágódott az egyik hatalmas kétszárnyú ajtó, melyen át a nézőtérre lehetett jutni, és egy sikoltozó nő rohant be rajta, véresen, halálra váltan, s nyomában egy... öhm... hát egy... nagy, szőrös... olyan farkasra emlékeztető lénnyel a nyomában, ami csak addig üldözte a nőt, amíg rá nem ébredt, hogy a teremben rengeteg másik ember is van, és azok közül még sokan nagyon is egy helyben vannak, nem kezdtek még menekülésbe, ahogy a félelemtől halálra váltan  bámulták az eseményt, mely még itt minálunk sem megszokott a színházban...
De ekkor már én is éreztem... Valami baj van. És ezt a balsejtelmet nem a farkasszerű lény megjelenése váltotta ki, még csak nem is a vér látványa... de elöntött valami hullám, amit fojtogatónak találtam, és a félelem megmérgezte a szívem, mintha csak vénásan fecskendezték volna belém... Talán a sötétség, ami mindent elborított hirtelen, s csak az árnyak maradtak...
- Futás! - elsőként a színpad előtti árokban rejtőző zenekar tagjaira kiáltottam rá, a csillogó szemek rettegéssel ültek meg odalenn... s tulajaik úgy kapaszkodtak hangszereikbe, mintha azok védelmet nyújthatnának nekik a fenevaddal szemben... aminek én örülnék leginkább, ám tudtam, nem így van... vannak szörnyek, akikkel szemben a zene mit sem ér...
- Fussatok, bolondok! - többeket megérintettem, akik körülöttem legközelebb álltak a színpadon, s aki még így sem mozdult, egyenesen a kijárat felé löktem, be a színfalak mögé, az ellenkező irányba, mint amerről a szörnyeteg érkezett. A nézőtérre kaptam szemem, alig valamit láttam csak, de az is elég volt... egymást lökdösték már az emberek, sikoltozva, ordítozva löktél félre egymást az útból, hogy a fenevad elől menekülőutat lelhessenek, aki habozás és gondolkodás nélkül, könnyűszerrel vetette magát rá egyik ember után a másikra, majd újabbra és újabbra... végtagokat tépve le testekről, torkokat harapva át...
Egyszer csak fáklya fénye villant egy pillanatra, mi kellékként volt a színpadon. Vöröses-narancsos fénnyel és még több árnnyal gazdagítva látóterem... Megbabonázva bámultam egy végtelenül lelassult percig, ahogy a vér ráspriccelt a szép bársonnyal fedett székekre... és a félelem émelyítő íze kúszott fel a torkomban, bőröm libabőrös lett, és remegve értek hófehér ujjaim a nyakamban függő kereszthez...
- Apám... - leheltem, szinte némán, mikor a következő pillanatban egy kéz ragadta meg az enyémet. A karmester jelent meg szemem előtt... fogalmam sem volt, mikor mászhatott fel a színpadra, vagy hogyan... és hol hagyta a másik kezét, melynek csonkjából vére a ruhámra és a cipőmre csöpögött... Véres jobbja elmaszatolt kéznyomot festett a karomra, s amint rákaptam pillantásom, erősen megtaszajtott, újabb vöröslő nyomot kenve végig kulcscsontomon és nyakamon, véletlen leszakítva a láncot is a nyakamból, mely a szemem láttára hullott vértől maszatosan a padlóra...
Láttam, hogy nyitotta a száját, valamit mondani akart nekem, de a következő másodpercben a szörnyeteg a lábánál fogva rántotta le magához a mélybe, le a színpadról. Még hallottam mint ordít fel, hogy rohanjak, aminek végre hajlandóak voltak engedelmeskedni a lábaim, és a többiek után futottam, hátra, ahol a feltorlódott társulatom csomóba gyűlve rettegett a művészbejáróhoz vezető egyik folyosón, amit csak néhány gyertya világított meg mécsesbe zárva, remegő kezekben...
- Miért álldogáltok itt? Gyerünk! - kiáltottam nekik, megtaszítva egyiküket, de távolabbról kiáltásban érkezett a felelet, valami volt kint is... valamik... lények, köd... nem látni az orrunkig sem...
- Kérlek titeket, ne csináljátok ezt, itt csapdába esünk, ha a lény utánunk jön... kérlek... megöl mindenkit! Bárhol jobbak az esélyeink, mint itt a szűk folyosón! - de hiába beszéltem nekik, hiába volt bennük a félelem a teremben levő lénytől, úgy tűnt, aki kinézett a hátsóajtón, épp eléggé rájuk hozta ahhoz a frászt, hogy kimenni se akarjanak, bármit mondjak is.
Nagyot nyeltem, lázasan gondolkoztam, most mit tegyek...
- Jól van, akkor menjünk ki... elöl a főbejáraton, ott már... a lény eljött onnét, és hátrafelé tartott, elöl nincs vész, menjünk, kerüljünk előre, és... - De azt hittem, hiába szerettem volna meggyőzni őket, robajt hallottunk a hátsóajtó felől, valami nagy és erős... nekicsapódott a hátsóajtónak... egyszer, kétszer... és újra, s valaki felsikított, hogy be fogja törni az ajtót, mire a tömeg, mely itt összezsúfolódott, egyszerre lódult meg, és hiába szerettem volna megállni a lábamon, magukkal sodortak, és elkeveredtem közöttük, ahogy a szűk hátsó folyosókon át előrefelé tartottak. Bár nem ahogy én szerettem volna, de legalább úgy láttam, az előtér felé tartanak, ahol reméltem biztonságban ki tudunk menni... legalább... talán...
Próbáltam a hozzám legközelebb esőket szavaimmal nyugtatni, meggyőzni őket, hogy ha kiérünk, rejtőzzenek el, és igyekezzenek haza a lehető leggyorsabban, és senki ne maradjon egyedül...
De a hátunk mögül újabb és újabb zajok jöttek, dübörgés, duhogás, sikolyok... és minden hanggal egyre nőtt a pánik... Hogy a hangok, vagy a sötétség riasztotta-e őket jobban, nem tudtam volna megmondani, hisz a gyertyák okozta árnyaktól is rendre sikollyal menekültek szét, ahány irányba csak tudtak épp...
Előbb hallottam, sem mint tulajdon szememmel láttam volna, hogy kivágódik a bejárati ajtó az előtérben. Másodikként a légmozgást éreztem meg, majd azt, hogy minél közelebb értünk, annál nagyobb és sűrűbb köd terjedt szét köröttünk, mindent befedve, s még azt a kevés látást is elvette tőlünk, amit eddig megtartottunk.
Féltem...
Mire kitódult a tömeg az előtér márványpadlójára, már elnémultam, nem tudtam mit mondjak nekik, egyrészt, mert én sem tudtam mi folyik itt, másrészt, mert a rettegő szemekbe nézve azt láttam, hogy fel sem fogják amit mondok nekik...
Minden olyan gyorsan történt, a tömeg hömpölygött, ki az ajtón, menekültek... és csak a kemény ütközésre eszméltem fel, ahogy a köd tejfehér tengerében tenyerem és térdeim az aszfaltnak ütődtek, mikor az embergyülekezet a földre sodort, s én elestem. Valaki újra sikoltott, tompa puffanást hallottam, aztán... épp csak remegő lábaimra álltam, valami fényt... fényt láttam meg, kezem egy villanásnyi időre még fel tudtam emelni, szemem fölé, hogy tán kivehetném-e mi tartott felém, de... még mielőtt elmém megadhatta volna a választ, hogy egy autó az... még az ijedtség is csak loholni tudott utánam, amiként egy, a semmiből ott termő alak hirtelen magával rántott, vissza az úttestről, a tömegbe, és én felsikkantva termettem hirtelen ott vele, és előttem pedig egy... egy vadidegen embernő állt, s kérdezte, hogy jól vagyok-e.
Nagyot nyeltem, és elsőre csak bólintanom sikerült.
- Én... igen... kö... köszönöm... - hangom megremegett, szívem kalapált, most jöttem csak rá, mi történt majdnem, és hogy felettünk vörös fényt árasztva lebeg... a...
- Ho... hol van Lu... Lucifer? - szemem cikázott, testvéremet kerestem... itt kell lennie, tudom...
- Itt kell lennie... és itt valami... nagy baj van, szükségünk van rá... - rebegtem, pedig a nő tán azt sem érthette, mit hablatyolok össze-vissza, de már automatikusan az embertömegre pillantottam, majd vissza a színház épületének belseje felé az ajtón át... Benn... ott kell még lennie a... annak a lénynek is, és... azt mondták, több is járt idekinn, és hallottuk is... Valami történik, a köd...
Az Úr kegyelmezzen meg nekünk ma éjjel...

Online
Ruben
avatar



☩ Reagok :
31

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 5:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Oh look! Puppies!

Kalandorok
zenei aláfestés • szószám: 1495• Credit:

 
'Nem egy királyi lakosztály, de szerintem megteszi.' - taposom el a 106-os szoba ajtaján éppen kimenekülni készülő tenyérnyi csótányt, akinek illegális szobafoglalása lelepleződött és el akarta hagyni a bűntény helyszínét minél előbb. Azt már nem! Hónom alatt a Monopoly egyik kiadásával lépek be a barátságtalanul és végtelenül egyszerűen berendezett, de annál büdösebb, áporodottabb levegőjű szobába, aminek egyik ágyába, ha behuppannék, biztosan összeszakadna alattam az ágy és olyan mennyiségű por szállna fel, ami azonnal ellepné az egész szobát. Az egykor fényesen világító lámpa körtéje most csupaszon, búra nélkül lóg le a plafonról, üvegére ráégett és megpörkölődött a hosszú évek alatt a kosz, de még így ebben a romantikus félhomályban is tökéletesen látszódnak a falakon emlékekként ott hagyott cipőtalp nyomok, a kiöntött kávé, karcolások a vakolaton és azt hiszem mintha még vért is látnék a sarokban, ami majdnem egészen a plafonig spriccelt, de a vezetőség úgy volt vele, hogy ezt nem éri meg újrafesteni, elég egy kis hipó és hideg víz. A tapéta valamikor halovány sárga lehetett, de a több száz doboznyi itt elszívott cigarettának hála most már szinte csibe sárga színben pompázik, ahogy az ágyak melletti éjjeli szekrényeken álló lámpák valamikor fehér, több helyen kiégetett ernyői. Ha lekapcsolnám a nagy villanyt egész hangulatos kis discot tudnék itt csinálni. Az ágyneműknek kellemetlen a szaga, idáig érzem. Keserű, megsavanyodott, akár ez az egész hely és teljesen biztos vagyok benne, hogy a szépen, takarosan elrendezett takarót hogyha felhajtanám egy egész poloskacsalád szaladna szét alóla, arról nem beszélve, hogy mi lehet benne. Valószínűleg egy komplett kolónia és ha lefeküdnék aludni, reggelre felzabálnának, mint ahogy a patkányok tették ezt az ágyak lábaival, legalábbis a tekintélyes méretű rágásnyomokból ítélve, a támlákról nem is beszélve, de legalább televízió van, amiben adás nincs, de díszítésnek kiváló, még akkor is, hogyha valami idióta betörte a képernyőt, a kis fekete doboz az oldalt elhelyezkedő gombjaival pompásan mutat a tévéállványnak használt kempingasztalon. De ami igazán lényeges, az a kis barna faasztal az ablak mellett közvetlenül két székkel és nekem nem is kell igazán más. Van világítás, itt a társas, van asztal és ha nagyon telhetetlen lennék még enni is szeretnék, de a barátságtalan, fémekkel kirakott arcú lányka a recepción egyértelművé tette számomra, hogyha még enni is kérek azt oldjam meg magamnak, ne őt nézzem konyhásnak.
'Nézzük a jó oldalát. Ég a lámpa, van tető a fejünk fölött, a fürdőszobában biztos van víz és vééégre hagyhatom, hogy megverj Monopolyban. Nem csodás?' - nézek Athanra, aki továbbra is csak áll az ajtóban, mintha ez a hely tele lenne halálos fertőzésekkel és nem merne bejönni. Bár nem zárom ki, hogy nincsenek, ránk akkor em lennének veszélyesek, hogyha egyetlen levegővételtől meg lehetne halni ebben a szobában. Lépteim egyenesen a fürdőszobába vezetnek, ami közvetlenül a bejárathoz legközelebb található ágy mellett található és a méregzöld csempének hála, valamint a szintén koszos villanykörtének úgy néz ki a helyiség, mint egy mészárszék hullák és vér nélkül. A tükörre ragadt kétes eredetű kosz miatt semmi nem tükröződik vissza, de már a fény sem csillan meg rajta, a kádban úgy virágzik a rozsda, mintha kertész gondozná és mindenbizonnyal elég lenne neki egy pöccintés és elporladna, és a wc... az a drága wc... erre nem hogy ráülni nem merne senki, de még a közelébe menni sem a gyanúsan fekete szutyok miatt, ami benne poshad, nem beszélve arról a termetes, szőrös lábú pók példányról, ami mint matrica, úgy feszül a porcelánra. Inkább meg sem próbálom lehúzni, mert a végén még mérges lesz, maradjon csak ott, jobb a békesség. A villanyt égve hagyva húzom be magam után az illemhelyiség ajtaját és kezemet rögtön a nadrágomba törölve szelem át pár lépésből az egész szobát, hogy a játék dobozát az asztalra dobva rogyjak le a székre és a több helyen kiégetett, zsebkendő vékony függönyt félrehúzva nézzek ki az ablaktisztítót régen látott ablakon. Az utca majdnem néptelen, csak páran barangolnak kint, de ők is sietősen, néha - néha körbepillantva igyekeznek haza. Hát hol vannak az italosok? Hol vannak a tolvajok? És a démonok, szörnyek? Mindenki pihenőt tart ma este ezek szerint. Vállamat megvonva irányítom figyelmemet a játék dobozán nevető bajuszos, monoklis, cilinderes ősz emberkére, aki annyi boldog percet okozott már nekem ebben az életben, hogy legszívesebben jó szorosan megölelném, ha élne persze.
'Na, csak bejöttél?' - csapódik az ajtó a szoba túlsó végében s bár Athan léptei hangtalanok, akár a macskáké, a szék mégis megnyikordul alatt, ahogy leül, én pedig minden figyelmemet a játék kipakolásának szentelve helyezem a táblát az asztalon és rendezem sorba a bankókat, majd osztom ki őket. - 'Előre szólok, én leszek a kutyával, a többi mind a tiéd lehet.' - állítom hű, fémből készült kiskutyámat a START vonalra, amikor a további készületeket hangos durranás zavarja meg. Homlokomat ráncolva állok meg a számolással és először testvéremre pillantok kérdőn, félig felvont szemöldökkel, majd ki az ablakon, mialatt semmiperc alatt megszűnik mindenhol az áramellátás, az utcát pedig lassan folyó tejként önti el a sűrű fehér köd és ahogy az ilyenkor lenni szokott, pánik és hangos sikolyok kezdik el megtölteni az utcát. Emberek mennek ki az utcára és kétségbeesetten sikoltanak mindenféle neveket az éjszakába, vagy akik egyedül vannak másokhoz kérik be magukat, hogy ne legyenek egyedül. Azt hiszem jó éjszakája lesz a fém arcú lánynak odalent, hogyha ide is bejönnek az emberek, hogy ne az utcán féljenek, he he he.
'Szerinted ki szó...' - ajkam ó betűvé csücsörítve dermed meg, szemöldökeimet összeráncolom és úgy nézek a hatalmas nagy párafoltra, ami beteríti az ablakot, majd ahogy oszlik szét fokozatosan egy hatalmas, ronda pofa pillant ránk vissza az üveg túloldaláról. Hatalmas fekete szemei vérben forognak, szőre, akár a drótkefe, vicsorgó pofájából nyál csöpög a párkányra. Hát te ki vagy kiskutya? Szemem sarkából Athant figyelve pakolok minden játék kelléket az asztalra és az ablak kilincséért nyúlva nyitom ki azt, hogy a ronda kutyaszerű lény kérdés nélkül hajoljon be rajta és szimatoljon körbe. A vicsorgás abbamarad, a morgását mintha elvágták volna és fejét kissé lehajtva pillant ránk újfent, nekem pedig több sem kell ahhoz, hogy bolond módjára beletúrjak a bundájába és úgy kezdjem simogatni a fejét, mintha egy háziállat lenne. Hagyja!
'Athan, megtarthatom?' - mindig is akartam egy kiskutyát, bár tudom, hogy ez Seth műve és engem aligha fogadna el gazdájának, mégis aranyos lenne, hogyha egy ilyen drágaság hozná vissza a labdát, hogyha elhajítom neki. - 'De várj... hogyha ők itt vannak, akkor... akkor az az idióta is itt van valahol, nem?' - hiszen egy eb bárhová a gazdája után megy, még akkor is, hogyha rengetegen vannak. Székemből felállva hajolok ki az ablakon a kutya fölött, kezem közben meg nem áll az eb cirógatásával, amikor egy másik testvére pont az orrom előtt ugrik át egy másik ablakhoz, karmait mélyen a téglákba vájva.
'Azt hiszem el kell halasztanunk a társasozást, mert úgy tűnik Seth kedvencei mindent ellepnek. Ugye? Ki a papa szeme fénye? Na ki? Te bizony!' - intézem szavaimat végül a szörnyhöz és turcsi, nedves orrára atyai csókot nyomva indulok a szoba bejáratához, mire új kedvencem röfögve bepréseli magát az ablakon, felborítva a félig berendezett asztalt, amiben persze hasra is vágódik és leborítja az amúgy is roncs állapotban lévő televíziót a helyéről. Neked sem szorult túl sok ész a fejedbe, igaz? Fejemet rosszallóan csóválva lépek ki a szobából és sietősen, a lépcsőfokokat kettesével véve vágtatok le recepcióra, ahova már kisebb embercsoport zsúfolta be magát a köd és Koszosék elől. Így fogom hívni őt, Koszos. Ám még mielőtt egy rosszat sejtető O-ooo elhagyhatná a számat, Koszos úgy suhan el mellettem, akár a villám és egyszer - egyszer felszisszenve állok odébb és nézem végig, hogy hogyan csinál a lepukkant recepcióból vágóhidat. A sikolyok majd átszakítják a dobhártyámat, a végtagok, belsőségek, bőrdarabok és egyéb test darabkák úgy repülnek szanaszét, akár a színes kis konfettik egy ünnepélyen, a vér pedig úgy áztatja el a kis előteret, mintha az ajtó alatt folyt volna be az árvíz. A sikolyok lassan elhalnak és már csak Koszos csámcsogását és elégedett morgását lehet hallani, én pedig köhintve hívom fel magamra az állat figyelmét. Pofájából éppen egy félig lerágott kar lóg ki, bundáját több helyen ragasztotta csomókká a ráragadt és már száradásnak indult bíborszínű vér, látszik, hogy büszke magára, mintha csak egy műalkotással lenne kész. Ejnye, Koszos!
'Na gyere, te mamlasz, nézzük meg mi történik kint.' - indulok a bejárat felé, kissé csúszkálva a vértócsában, átlépve pár törzsön és végtagon, fejeken, közben fejemet a lépcsők felé fordítva figyelem Athant, hogy mit reagál a történtekre. Vajon kint ugyanezt művelik a többiek is? Kilökve magam előtt a hotel bejáratát lépek ki a holdfénytől egyedül megvilágított sötét éjszakába Koszossal az oldalamon, testvérei pedig feltartóztathatatlanul haladnak egyenesen előre, útjukat hullákkal kikövezve. Menjünk mi is arra? Koszos leül mellettem és a karmokban végződő ujjai között eddig szorongatott lábszárat kezdi most el rágcsálni, a kezet elhagyhatta valahol, ujjaim pedig ismét csomós bundájába tévednek és vakargatni kezdem a füle tövét. Hogyha ezt Seth meglátná teljesen kikelne magából, hogy ezek nem háziállatok, hanem gyilkológépek. Szemeimet megforgatva a gondolattól ugrálok le azon a pár lépcsőfokon, ami fölvezet a hotelig, majd dúdolva indulok el Koszos testvérei között újdonsült kedvencemmel és öcsémmel az oldalamon. Merre lesz a séta?


Online
Chloe Decker
avatar



☩ Reagok :
13

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 5:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




To my Angels
Késő éjjel kapom a riasztást. Miért pont mindig engem találnak meg? Miért nem alszik mindenki? Szerencsére még az örsön vagyok, volt pár befejezetlen papírmunka. Tök egyedül az egész épületben. remek! Sietek a helyszínre egy szál magamban mert nincs, aki mellém csatlakozhatna. Mióta Luciferrel utoljára találkoztam, a toronyban, nem beszéltünk. Időt adtunk egymásnak… ez a hivatalos megfogalmazás. Váratlan üresség nyomja szívemet, ahogy magányosan megérkezem a helyszínre. A csendes park nappal fényűző körítést nyújt a színház épületének, éjszaka rideg és ijesztő akár egy horrorfilm díszlete! Elindulok a park belseje felé, a harmatos fűben a fák között, itt kell lennie valahol a holttestnek… hacsak…hacsak nem kamuriasztás. Dörrenés rázza meg az éjszakai némaságot. Összerezzenek, lever a hideg veríték fegyveremet előkapom helyéről és a hang irányába perdülök! Koromfekete sötétség kebelezi be az eddig halványan derengő fákat. Egy órának tűnő percig néma csend és korom sötét vesz körül, csak szívem kalapálása dübög fülemben. És nem történik semmi… biztos az egyik transzformátor adta meg magát!
Velőtrázó üvöltés szakítja ketté újra a csendet. Halálfélelem kezd fojtogatni. Mi folyik itt?
- Ki van ott?! – kiáltom bele a nagy semmibe. Térérzékem elveszett, csak tapogatózom előre a fegyvert még mindig a sötétnek szegezve. Nagyon nem tetszik ez nekem! Lucifer… bár itt lennél! Hiába rettegek tőle, vagy a démontól, aki valójában, most jobban rettegek attól, ami körülöttem ólálkodik. Szellő suhan el mellettem, bokámnál táncol és lassan kígyóként kúszik fel vádlimon, combomig majd onnan incselkedve egészen mellkasomig. Riadtan söpröm le magamról, de az érzés nem szűnik. Kezd az egész helyzet rémálomra hasonlítani.
- Ez csak…álom…csak képzelem. Csak a sötét miatt van! – mikor arcomat is nyaldosni kezdi a sűrű pára kétségbeesve gyorsítom meg lépteimet a sötétből kiszüremlő hangok irányába. Emberek! Biztos a színházból jönnek ki! Hála égnek! És ekkor a semmiből egy vörös szikra jelenik meg. Szépen komótosan változik szimbólummá. A hatalmas kör elterpeszkedik a színház épülete felett borongós vörös izzásba burkolva a környéket. Lucifer? Nem várt megnyugvás árad szét bennem. A szorongató rettegés is alábbhagy kissé. Segítenem kell az embereknek! Hiszen pánikolnak! Még gyorsabban szedem lábaimat, hogy azelőtt érjek az őrjöngő tömeghez mielőtt baj történne. Egy sziluett tűnik föl a derengő vörös fényben. Egy magas, vékony férfialak. „Jól vagy?” szólal meg Lucifer búgó hangján. Gyomrom összerándul. Most…félre kell tennem, ami történt a toronyban, azt ráér megbeszélni később, most az emberek a fontosak!
- Lucifer! – folytatnám, de megakad a szó torkomban, ahogy rájövök mit tesz. Segít! Oltalma alá vonja a környéket! – Jól…de most… megyek! Te…azt a valamit tartsd ott, hogy lássak! – elszáguldok mellette, de mégis megtorpanok közel hozzá – Köszönöm! Majd… beszéljünk! – azzal bevetem magam a vörösen derengő sűrű ködbe. A hang erősödik, embereke sikoltoznak és káromkodnak. Egy éles fehér fény világít rám oldalról. Egy autó! Majdnem kilépek elé az úttestre, de szerencsére időben észreveszem. De a fény megtörik egy aprócska alakon, ami kiperdül a ködben pont a kocsi elé. Gondolkodás nélkül ugrok be én is az úttestre és magammal sodrom a lányt a túloldalig. A hatalmas sűrű tejszerű párában szinte alig látni valamit, ha nem világít valami. Lucifer varázsköre szerencsére kitart. Belecsapódunk mindketten a lánnyal a tömegben, nem esünk el szerencsére.
- Jól vagy? – szuszogom, miközben még mindig szorítom a törékeny testet míg vissza nem nyerjük mindketten az egyensúlyunkat.
One for all, all for one@

Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 12:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Rejtély a Ködben
Szívem hölgyei & Jómagam
──────────── ────────────

"I've been on a long road
With the Devil right beside me
Rising with the morning sun
It's a hunger that drives me"

Éjszaka honolt New Orleans apokaliptikus vidékén. Ugyan olyan éjjelnek indult, mint bármelyik másik. Pont-szerű csillagok szúrós fénye hatolt át a feketeségen, a panorámaablakon a lakhelyemre. A kanapén kényelmesen eldőlve olvasgatok, jelenleg Anne Rice: Memnoch, a Sátán című lenyűgöző regényét. Kíváncsivá tett a címe, szeretek az irodalom oltárán áldozni. De ekkor valami furcsára lettem figyelmes. Sötétebb lett. Eddig a kövéren terpeszkedő Hold sápkóros fénye és a többi apró égi fény elegendő volt ahhoz, hogy élvezni tudjam a tevékenységet, amit végzek. De a hófehér krétapapírra most szürkés árnyék vetül. Összevonom szemöldököm és felülök. Ahogy leengedem a könyvet a kezemből, meglátom messze-messze: Köd! Rohamosan olvad le az értetlenség arcomról, ahogy lokalizálom a jelenséget. Nem más irányból duzzad, mint az Angyalok Új Városa felől! Stephen King: A köd című irománya is eszembe jut, ahogy Lovecraft látnokian horrorisztikus világa, lévén könyvmoly volnék. De csak hamar füstté válnak, elpárolognak az asszociációim, ahogy hideg s éles pengeként hasít belém a felismerés: Életem két asszonya is abban a bizonyos városban leledzik! Pánik szerűen pattanok fel nyughelyemről, zihálva. Az aggodalom haragos dühe savként kezdi marni lényem, szurokfekete szemeim vörösen felvillanak és egy pillanatra tökéletes álcám is megremeg, betekintést nyújtva az ördög valójába. De ezt senki sem láthatja. Nem habozok hát, az asztalra hányom a súlyos kötetet és az ablakon keresztül indulok meg. Egy jól irányzott rúgással ripityára töröm azt és már le is vetem maga a Lux épületéről, hogy szélsebesen induljak meg a szeretett hölgyek megmentésére, akik számomra a legfontosabbak.

"Woah Lord, set my soul
Take my pain and turn it into gold
Cause all I know, all I know, all I know is...
Champion
I can take a beating, I'll rise again
Burning through the jungle until the end
I can live forever, I'll rise again
Keep rising up I'm
Champion
I can take a beating, I'll rise again
Burning through the jungle until the end
I can live forever, I'll rise again
Keep rising up I'm"

Senki sem érhet hozzájuk! Ha egy hajuk szála is meggörbül...! Fortyog bennem az indulat, mint a forró, ében szurok. Szemrebbenés nélkül lépek be a haraphatóan sűrű, tejfehér ködbe. Pirosan izzó szempár keresi a féltett kincseit. Haladok s haladok, előre, amíg meg nem találom őket. Tekintetem cikázik, ahogy San Francisco utcáit pásztázom Chloe és Uriel jelenlétét keresve-kutatva. Hirtelen egy sötét árny kúszik végig a ködbe burkolt égen, súlyos ajtó csapódik ki, emberek jajveszékelése és a nyomozó hangja. Azonnal az irányába mozdulok, úgy termek előtte a semmiből, mint maga a falra festett Ördög. Hiszen az is volnék! Csak engem még hívni sem kell. A halandók és halhatatlanok arra lesznek figyelmesek, hogy az alig átlátható ködben valami bíbor kezd izzani pár méterre felettük. Egy izzó-vörös mágikus kör az. Chloetól pár méterre állok, kicsivel előtte. Bal karom a magasban, s pontosan fölötte keletkezik a jelenés. Kevéssé látható a köd emésztése révén, homályos, de egyre kivehetőbb. Először csak a kör körvonalazódik, egyre intenzívebb színben, majd a közepébe ég a Jel, ami a misztikumban jártasoknak jól ismert: Lucifer Pecsétje. Lassan és karmazsin lángokkal jelenik meg az égen:


Sosem gondoltam volna, hogy okkult képességeimet egy ehhez hasonló szituációban, az emberek védelmére fogom használni. Még is megtörténik, éppen most. Bár tény, nem az egyszerű halandók miatt siettem ide, hanem azok miatt, akik kedvesek a számomra. A két nő, akiket meg akarok védni...és meg is fogok, bármi áron! Így hát itt állok most a nyomozónőtől karnyújtásnyira, előtte. Ahogy a mágikus kört előidézem, szellő támad, fekete zakóm szegélyét tépázza, ahogy éj-fekete üstököm is. Érzem a szeretett nő égető pillantását a tarkómon, de nem hátrálok, nem lankadok.
- Jól vagy?
Ennyit kérdezek a szőke detektívtől, meg se moccanva, felé nem fordulva. Mikor utoljára találkoztunk, mindössze pár napja, meglátta a Szörnyeteget, aki valójában vagyok: Az Ördög igazi arcát.
Azóta nem beszéltünk, ő nem keresett s én nem zaklattam. De most jönnöm kellett, hajtott a vérem, az olthatatlan tűz, mi éltet, a hév. A szerelmem iránta és a féltő szeretet húgom felé. Tekintetemmel most Uriel bájos alakját keresem a kitóduló tömegben. Bizonyára bent van, hol másol? Érzem...
Immáron jobbomat is felemelem félig és csavarok egyet a Sátán Pecsétjén, így a szimbólum körüli kör lassan körbe jár a sigult közrefogva és ahogy távolítom jobbomat úgy kezd terpeszkedni ez az immáron hatalmas pecsét. Ahogy a őrjöngő csőcselék kirobban a színház ajtaján, a bűvkör alatt a védelmemet élvezik.

"Every time I'm knocked down
It's the struggle that reminds me
So heaven don't fail me now
Put the wings upon my feet"





Aláfestő zene:
 
Idézetek a dalból

DragonLady
avatar



☩ Reagok :
64

Utolsó Poszt Pént. Jún. 15, 2018 11:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Kuprit csapat Reign of the Dark  • Credit:
Chloe az utcákat járva tartja fenn ma éjszaka a rendet. Nyomozóként kihívták egy esethez a színháztól nem messze lévő parkba. Szerencsétlenségére ő ért oda először, de nem zavartatta magát. Mitől is kellene tartania egy olyan városba, ahol angyalok vigyázzák a lépteit? Harmatos fűbe lépkedve hallja meg a messziről jövő durranást. Másodpercek kérdése és a város össze fénye kialszik. A tejfehér köd végigfut a lábán, bekebelezi azt, magáénak akarja tudni. Ruhája alá furakodik be, bőrét nyaldossa a páratenger. Ahogy lépked előre úgy sűrűsödik a köd is.
Ekkor csattan ki a színház bejáratának ajtaja. Éktelen üvöltés töri meg a vészjósló csendet. Árny suhan el a fejük felett. Mi lehet ez? Egy angyal? Egy démon? A nyomozó szíve nagyot ugrik, most minden hidegvérére szüksége lesz. Oly érzések kerítik hatalmába, mit eddig még nem érzett. A félelem nem csak hogy átjárja testét, egyenesen megmérgezi azt. Vaksötét éjszaka, ahol semmit sem lát. Az eget vaskos felhők takarják, a várost pedig sűrű köd.
Csak a hangokra tud támaszkodni. Kiabálás, auto éktelen csikorgása, ahogy befordul az utcára.
Auto?
Fény gyullad ki az utcán…
Uriel békés estélyének egy szempillantás alatt végetért. Az embereken kíván segíteni, hogy mihamarabb megnyugtassa őket, kiterelje őket biztonsángba a színházból. Minden igyekezete alább hagy. Az emberek nem hallgatnak rá. Megvadultak a sötétségtől, reményvesztetté váltak. A színház több dolgozója is a kellékként funkicónáló gyertyák meggyújtására törekednek, de nem segít nekik. Magukkal sodorják a gyermeknyi testet, egészen ki az utcára. Senki sincs tekintettel rá, senkit sem érdekel, hogyha esetleg elesik, eltapossák. A sötétségbe megmutatkozik az emberek valódi természete. Magukkal foglalkoznak elsősorban.
Egyedül maradt az ark az annyira szeretett emberei gyűrűjének fogságába. A füllesztő nyári éjszaka ködje arcul csapja, mikor végre kiérnek az utcára. Mögötte siettnének, megtaszítják vállánál fogva. Kilökik az úttestre.
Hirtelen, mintha két fénylő napkorong vakítaná el szeme világát… Árny suhan át felettük, az autó mögött több méteres árny bontakozik ki a ködből. Az autó pedig csak jön és jön, nem látja a ködbe a lány testét…


Ismerős erőt éreznek meg a városban tartózkodó lények. Újak még ebben a régi világban, mi számukra teljesen kifordult magából. Felhőkarcolók, autók, elektromosság. Minden, mit valaha ismertek, megszűnt létezni. A nyelv, melyet megértettek már kihalt. Minden megváltozott, egy valamit kivéve. Testvérük törekvését.
Régről ismert erőhullám fut végig a városon, fejüket felszegve kezdenek el összegyűlni a város szíve felé. Ugyanis pontosan tudják, hogy mifélék lepték el a várost. Azt is tudják, hogy kit keresnek. Ezek szerint fivérük Seth a városban van. A lények őt keresik, érzik a szagát, mégsem képesek pontosan behatárolni helyét. Testvérei szagait is érzik, de velük egyszerűen nem törődnek, haladnak előre, mindaddig, amíg az egyikük útjukat nem állnak.
A lények bárkin és bármin átgázolnak, bárki is kerül velük szembe, ha harcra fogja az ellen a sort, egyszerűen megpróbálnak tovább lépni.
Ám, amikor egy Leviatán lép eléjük, megtorpannak. Fejet hajtanak nekik. Gyengék. Ahogy a leviatánok is. Segítenek vajon nekik? Vagy hátráltatják őket?
Szemmel láthatóan csak nekik engedelmeskednek, senki másnak.




Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

fontos linkek
MINDEN AMI KELLFONTOS, GYORSAN ELÉRHETŐ LINKEK



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Zagan
Today at 10:03 am
☽ Zagan




Ki van itt?
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
7
Félvér
3
Harcos Angyal
6
Vadász
10
Nephilim
5