Elhagyatott cirkusz

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Beelzebub


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
28
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 28, 2019 1:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seymour zihált, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy levegőért kapkodott, oly mohón, hogy a köhögés már kaparta a torkát, amit én visszafolytattam vele, cserébe könnyek szöktek a szemébe. Szúrt az oldala, szíve hevesen vert, hogy egy pillanatra elkapott az aggodalom, hogy talán infarktust fog kapni, de aztán könnyedén megnyugtattam magam, ha infarktust kap, hát infarktust kap. Kár lenne érte, talán bánkódnék egy fél pillanatig és dühös is lennék, hogy tönkre tette a játékom, de aztán tovább lépnék.
Leráztuk? Úgy pislantott hátra, mintha a pokol démonserege kergette volna ez idáig, míg én szánalmas testi reakcióját próbáltam elcsitítani. Nyála összeállt a szájában, mintha vattává alakult volna, verítéke sós, párája megült közös nyálkahártyánkon. Régen nem voltak ilyen szánalmasak és satnyák az emberek. Mára alig maradt valami őseikből, akik a vadászatnak, a hajszolásnak és hajszoltságnak éltek, vagy éppen haltak. A testében szétáradó adrenalin sem izgalommal, csak pánikkal töltötte fel.
Most mit csinálunk? Először is lenyugodhatna, mert ínycsiklandozó kétségbeesés nem csak engem vonz, hanem akad itt még rajtam kívül más is, amit a pokol kénköves bugyrából hánytak erre a világra. De az őt eluraló félelem csak tovább kérdezgetett, ott volt a gondolataim között, mint valami mantra. Ha Istenért kezdesz fohászkodni, esküszöm inkább megöllek! Persze, hogy a pokol bezárta kapuit nem halhatott meg igazán, de arról neki nem kellett tudnia. De mégis…
Nagyot sóhajtottam, ahogy tovább indultam, bár Seymour teste vonakodott megmozdulni, fáradt volt és elcsigázott. Megforgattam a szemeimet, kissé bosszúsan, azért vonszoltam én, mint valami koloncot, hisz magam vettem a nyakamba. Nyámnyila!
Nem akarok itt lenni! Nem igazán értettem miért, valahol valaminek ínycsiklandozó illata volt, bár Seymour finnyás orra bűznek érzékelte az elmúlás felismerhető aromáját. Ott egy… A halott test látványa még mindig túlságosan is megrázta, néha nagyon fárasztó volt, de szándékosan félre értettem elsápadását. Nyugi, később megesszük! Azt hiszem ez volt az a pont, ahol Seymour megmakacsolva állt meg, mint akinek földbe gyökeredzett a lába, hogy így tiltakozzon, Nem megyek be oda! Már meg sem lepődöm, hogy az elhagyatott, kísértetiesnek tűnő cirkusz nem nyerte el ő finnyássága és gyávasága ízlését. Pedig alig lebbentette meg a szellő a sérült vásznat és máris kirázta testünket a hideg. Hát még ha tudná…
Miért akarsz bemenni oda? Kelepce…
Nem értette, de nem is kellett, eddig minket hajszoltak, de most megfordítjuk a dolgot üldözöttekből üldözőkké válunk, főleg, ha sikerül felkeltenem a figyelmüket. Tovább léptem, minden tiltakozás ellenére, s úgy tettem, mint aki meg sem hallja benső káromkodást.
- Baszd meg! – ezt viszont, hogy kicsúszott, nem igazán tudtam úgy tenni, mint aki nem hallotta. Semmiből nem tanul, biztos, mert fiatal és mert ember, csak a saját kárából képes okulni, de ha ez kell. Nos, akkor már tudjuk ki lesz a csali. Szándékosan hagytam, hogy lépteink hangosak legyenek, hogy izzadságunk ínycsiklandozóan töltse meg a levegőt, míg a régi cirkusz idő rágta sorai között haladtunk. Nesz ütötte meg fülemet, majd mély morgás. Ohh, mennyire hiányoznak ezek a kedves kis ölebek, de a pokoli dögök nem érzik meg a démont, csak Seymour finom illatát, hogy nyáluk habosan csorog pofájukból. Ohh, én ezt mennyire megértem. Seymour biztosan ízletes falat lenne, főleg, hogy úgy mered a pokolkutyákra, mint akit lidércnyomás kínoz és úgy remeg, mint a nyárfalevél, ám mielőtt nekem ronthattak volna, hagytam fekete szemeimet rájuk villanni, s legalább oly hátborzongató pokoli morgás hangzott ajkaim közül, mint az övék, hát nyüszítve szaglásztak meg, keresték az ismerős kénköves illatot. Csettintettem és engedelmesen követtek, míg rejteket keresünk, hiszen nem sokára vendégünk érkezik, ha minden igaz.
Nem váratott sokáig, s szeretem, ha nem váratnak, mert a türelem nekem aztán nem igazán erényem. Amint kilép a függöny mögül, néhány tévelygő moly kíséretében ütemesen ütögetem össze a kezem, vastapssal jutalmazva érkezését. – Azt hittem a bohócok viccesebbek…- túrok bele az egyik dög sűrű bundájába ujjaimmal. – Bár én magam jobb szeretem a régi dolgokat, a régi cirkuszt, amikor még élet-halál harcot vívtak az élvezkedő, őrjöngő tömeg előtt. – ábrándozom. Olyan szép lehetne ez a világ, ha egyesek nem rontanának el minden mókás dolgot. – Szóval mi lenne, ha mi a régi idők tiszteletére olyan cirkuszosat játszanánk, a bohóckodást meg meghagynánk a halandóknak?- udvaris kérdés, de merőben költői.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Rachmiel


Elhagyatott cirkusz Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
7
☩ Multi :
Ephran
☩ Play by :
Mariano Di Vaio
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 26, 2019 1:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Az a nyomorult démon megint meglépett előlem. Pedig nem szokásom már jó ideje ennyire amatőr hibákat ejteni, de időnként becsúszik. A legjobbakkal is megesik, szokták mondani. Nem mintha a legjobbnak tartanám magam akármilyen értelemben, mert hát… elég rámnézni, és ez nem csak a fekete öltözékemre értendő. Évszázadok óta sehol a tollak, meg a glória, és hát valljuk be, előtte sem voltam már mintaangyal. De így legalább nem érzem szarul magam ebben a földi közegben. Már szinte sajnálom azokat az angyalokat, akik világ életükben hűen szolgálták Istent, aztán egyszercsak ebbe a magunk teremtette földi pokolba száműzettek. Szinte. Szóval valójában nem, de néha jól jön a diplomatikus fogalmazás.
A városfalon kívülre követtem a nyomát, aztán úgy döntöttem, hogy hagyom a francba. Elfáradtam. Talán ideje lenne aludnom egy kicsit, de ilyen közel a lakott területekhez ritkán szokott sikerülni. Van egy enyhe paranoiám, azt hiszem, bár még sosem próbáltam diagnosztizáltatni magam holmi agyturkásszal. Az kellene még! Pont elég, hogy lépten-nyomon belebotlok valakibe a régi ismerősök közül, akinek nincs jobb dolga, mint önjelölt pszichológust vagy éppen hittérítőt játszani. Ha eddig nem változott a véleményem Atyánkról, meg a címeres tolals bagázsról, akkor valószínűleg nem most fog bekövetkezni a pálfordulásom. Cseszett szakmai ártalom. Vagyis volt szakmai, de néha még mindig visszaköszön.
Megdörzsölöm a tarkómat egy kisebb sóhaj kíséretében, majd a kedvenc számszeríjam szíját átvetem a vállamon. Bár sokat fejlődött ez a fegyver az ókori feltalálása óta, az alapelv mit sem változott, én pedig mindig is nagy csodálója voltam ennek a fegyvernek. Most pedig, hogy az angyali apokalipszissel bekorlátozódtak a modern világ lehetőségei, különösen nagy hasznomra volt a gyűjtögetett tudásom. Sokkal könnyebb ehhez alapanyagot szerezni, akármiről legyen szó, mint mondjuk egy lőfegyverhez, és… mondjam azt, hogy kreatívabb megoldásokat tesz lehetővé? Nem mintha fegyverfetisiszta lennék, de rohadjak meg, ha nincs valami egészen különös varázsa ennek a használatának.
Körülnézek a lepusztult épületek és természet által félig visszahódított modernkori maradványok között, és megakad a szemem valamin. A tépett sátorponyván, ami nem is olyan messziről integet felém a hűvös szélben. Amolyan “miért ne?” alapon veszem arra az irányt, és nem kerül túl nagy erőfeszítésembe, hogy átlépjek a bedőlt kerítésen, visszacsöppenve a kísértetiesen groteszk világba, amit az elhagyatott cirkuszi sátor, valamint a környezete jelent. Rozsdás ketrecekben rég elpusztult állatok, kívül pedig halott emberek csontjait rágja a téli hideg. A valamikori előadók és gondozók lakókocsijainak ajtajai nyikorogva lengenek, vagy éppen leszakadva a földön fekszenek. Kétlem, hogy bármi ugyanott lenne még, ahol régen volt. Vannak, akiknek nem elég adrenalindús a falak viszonylagos védelmében leélt élet, és jobb napjaikon kimerészkednek a környező területekre, hátha találnak valami használhatót. Rosszabb napjaikon meg pokolkutya-eledelként végzik, mint a nem is olyan réginek tűnő, de már javában oszlásnak indult tetem az egyik kocsiból félig kicibálva.
Elhúzom az orromat. A látvány és a szag egyszerre zavaró, holott már a régi kitűnő érzékekkel sem büszkélkedhetem. Bár elsőre talán nem úgy tűnik, de nagyonis figyelek. Pláne ilyen jelekkel. Nincs kedvem valami démoni dög vacsorájaként végezni. Ujjaim ösztönös mozdulattal érintik meg a számszeríjat, és az övemre tűzött tokból kilógó vesszők tollait is. Megnyugtat.
A szakadt sátor felé indulok, ahova szintén nem nehéz belépnem. Körben még ott a megépített emelvény a műanyag székek százaival, középen pedig a gazlepte porond. Átlépek a porondot a nézőtértől elválasztó kordonon, és a hátsó rész felé veszem az irányt. Nem kap el a nosztalgia holmi bohócokról, meg elefánton és kötélen táncoló akrobatákról. A modern kori cirkusz sosem volt az én világom. A szórakoztatáson kívül nem sok köze volt az eredetihez, lévén a civilizáció, és a megannyi társadalmi konvenció ezt is megszelidítette.
Elhúzom a molyrágta, félig leszakadt függönyt, hogy belépjek a hátsó részbe. Fogalmam sincs, mit keresek itt egyáltalán.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Elhagyatott cirkusz Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
718
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 03, 2019 6:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 03, 2019 6:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 430 • Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Mondtam már, hogy imádom, amikor hallgatnak rám az emberek? Hogy nincs is annál jobb érzés, amikor eljut a tudatukig, amit szeretnék, felfogják és! Nem ellenkeznek velem. Megbíznak bennem, megbíznak annyira, hogy ne akarjanak mindenáron ellenkezni, hanem belátják, valójában nem akarok semmi rosszat, sőt mi több.
Egy teljesen normális világban ez működhetne is. Igen, működhetne. Csakhogy a világunk rohadtul nem normális és bár minden jóindulatom Alexban gyökerezik, a világ legmakacsabb embere. Hiába kértem meg, hogy maradjon nyugton, hogy maradjon egyhelyben. Hiába valónak tűnik minden szó, melyet felé ejtettem ki.
Egy fél fordulatot teszek az egyik szörny körül. Szemem sarkából látom, ahogy megfordul és kiiszkol.
- Alex… - kiáltok utána és a díszkés markolatával csapok a támadóm halántékára. Utána indulnék, teszek felé egy lépést, majd egy újabb sikítás. A sátor belsejéből. Megtorpanok.
Lihegve, fújtatva szemlélek az eltűnt alak irányába. Hezitálok. Utána menjek, vagy…
Visszafordulva ugrok az egyik lény irányába. Vállát kapom el, úgy rántom az irányomba. Távol kell tartanom az emberektől. Bízok abba, hogy Kis Hercegem nem csinál butaságot. Megfejelem az alakot, amibe én is beleszédülök.
A kést felemelve metszem el ennek is a torkát, mélyebben. Csimbókos haját megfogom és rántok rajta egyet. A szövetek - ha nem is könnyedén - de engednek. A feje a kezembe marad.
S a test nem kel fel többet.
Legalább egy út. De még van három, kik felém tartanak. Közéjük és az emberek közé állok. Igyekszem nem tudomást venni arról, hogy egyedül maradtam, hogy odakint a kölyök eltévelyeg, hogy rémült, ijedt.
Nem gondolok rá, mégis elönt az ideg, a méreg. Ha nem lennének itt, ezek a… Oh, Ed, te anyaszomorító.
Hárman támadnak egyszerre. Enyhén begörnyedek. Jobb könyököm az egyik hasába téved, bal térdem pedig az ágyékába. Mintha meg sem éreznék, habár megtántorodnak. Harcolok velük, ha kell a végsőkig. Fordulok, perdülök, kezemet emelem, lendítem. Fáradok, nem is kicsit, mégsem adom fel.
De fáradok. Az egyikük megragadja a hajam, a szemembe köp, nem látok. Egy másik az oldalamba karmol. Élesen sikoltok fel.
S mintha az egyik ember most ocsódna a rémálomszerű helyzetből. Segítségemre siet. Kitörlöm a nyálat a szememből. Hallom, ahogy arra bíztat mindenkit, hogy menjenek ki innen. Hallom a lépteket a hátam mögül, hogy ezt megteszik. A férfi átkarol, sietősek léptei, én pedig belékapaszkodom.
Kivisz ebből az átokfajzat helyről.
- Alex… - kezdek bele. Oh, ne, ők látták… A tér közepén járhatunk, amikor megállok. Felmarcangolt oldalamra tapasztom a kezem. - Ő egy jó gyerek - tekintek fel az idegenre. Látom az arcán a zavarodottságot. Nem hibáztatom érte…
Kórházba akarnak vinni, de tiltakozom. Nem akarom. Nem és nem. Ellenkezem, és beleegyeznek. Haza nem vihetnek, nincs otthonom. A bázishoz visznek…
Mégsincs itt nyugtom, meg kell keresnem Alexet...
/span>


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Elhagyatott cirkusz 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
286
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 02, 2019 11:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Freak show
Natalie & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 477 • Zene; Genesis »
« You already bought a ticket
and there is no turning back now »
Az izmaim egyetlen egészként rándulnak össze a hátamon végigsimító ujjaknak hála. A gyomrom megugrik, s egy momentumra elbizonytalanodok abban, képes leszek-e megállni a lábaimon. Holott van támaszom, Natalie, aki az imént is segített talpon maradni, noha az információ megkésve érkezik, érkezett el a tudatomig. Onnantól kezdve, hogy az a dög a… tollakba mart, az ösztöneim vették át az irányítást felettem. Nem az érzelmeim vagy a józan eszem; egy sokkalta ősibb erő, amely nem törődik a történések részleteivel. A túlélésre fókuszál a harag vagy a kilátástalanság helyett, hisz jóformán el sem jut az agyamig az, amit a lapockáimból varázsütésszerűen előbukkanó feketeségek jelentenek. Éppen emiatt nem is a feszültségemből táplálkozva mártom a rögtönzött fegyveremet a szörnyeteg mellkasába. Vadász vagyok még akkor is, amikor a legkevésbé hozom a formámat, képes vagyok felmérni, hol jön el az a pillanat, ahol nem gondolkodom a lehető leghatékonyabb támadáson vagy egyáltalán a harcon, hanem cselekszek annak érdekében, hogy túléljünk.
Azonban ezeket a mocskokat még csak meg sem lassítja, ha a testükbe egy jókora fadarab ékelődik, ezért Natyval egyetértve kapcsolok át a túlélés következő lépcsőfokára, avagy a menekülésre. Puha kéz simul közben az enyémbe, eleinte még húz, de nem tudnám megmondani, mikor előzöm meg és válok el tőle teljesen. Önkéntelenül visznek előre a lábaim, a látásom beszűkülten koncentrál a kijáratok fellelésére, és pusztán akkor tárul ki ismét előttem a világ, amikor az ismeretlen nő felsikolt. Rémülten figyelem a jelenetet a legközelebbi falnak támaszkodva, amit elérek, és valószínűleg fel sem tudnék hagyni a bámulással, ha Nat nem takarná el a látványt előlem.
Nyugodt hangja magára vonja a tekintetemet, habár néhány kósza pillanatnál tovább képtelen vagyok odafigyelni rá. A füleimet újfent elkezdi kitölteni a vérem dübörgése és a külvilág minden egyéb zaja, szemeim pedig a kezembe nyomott késre fókuszálnak. Magam sem tudom, mire bólintok végül; arra, hogy tudom-e, mire való a fegyver, vagy, hogy védjem meg magamat, ám érzékelem, hogy reakciót vár tőlem, valamiféle megerősítést ahhoz, hogy ő… Fogalmam sincs mit csináljon.
A francba is, koncentrálnom kell. Az ujjaim fájón marnak a bőrömbe, másodpercnyi tisztaságot ajándékozva az elmémnek, csakhogy a mellettem-felettem nyugvó újabb tükör csörömpölése megint kizökkent. A hátramaradt dögök potyognak ki rajta, alig néhány méterre tőlem, és nem esik nehezükre észrevenni egy feszülten lihegő, az elbújásra legkevésbé törekvő vadászt, vagyis engem.
Morogva, hörögve indulnak meg felém, és egy percig sem tanakodok azon, hogy felvegyem-e velük a harcot; egy késsel képtelen leszek kettejükkel szemben boldogulni. A lábaim útnak eresztenek a fal mentén, amely előbb utóbb összefut egy vaskos, por hintette függönnyel. Kapkodva lesek be mögé, és a következő pillanatban már el is tűnök mögötte, hiszen ajtóra sikerült bukkannom. Automatikus mozdulatokkal haladok előre, felfele, amíg a fősátor egyik rejtett zugában fel nem bukkanok. Eszembe sem jutnak a hátramaradó emberek vagy Natalie, csupán az hajt, hogy minél gyorsabban és minél messzebb kerüljek innét, hátha akkor semmivé lesz mindaz, ami történt.
Út közben valahol a kés is kiesik a kezemből...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 02, 2019 6:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 540 • Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Lelkem és testem is megremeg abban a pillanatban, ahogy Alex közénk veti magát és átölel. Érezheti a remegésem a hátamba. A levegőt is szakaszosan veszem pár pillanatig, ajkaim megremegnek. Szemeim kikerekedve merednek a lényeg irányába, kik messze repültek tőlünk. Kezeimet emelem, nem érdekel, ha a törött kartámla még hozzá van kötözve. Átölelem, de csak vállára simulnak a kezeim, kikerülve… szárnyának a tövét.
Remegve hunyom le a szemeimet.
Hallom, ahogy az ő hangja is megremeg. Talán mindketten egyre gondolunk. Az aggodalom átjárja a testemet. Nem tudta, nem, hiszen ő is legalább annyira sokkolt, mint én.
Végy erőt magadon. Nem ez lenne az első, hogy ilyennel állsz szembe…
- Hé… - szökik ki a torkomból. Ő a barátom. Talán az egyetlen, kiben őszintén és bármikor megbízhatok.
Nincs semmi a világon, ami ezen változtatna. Sem az, hogy… szárnyai vannak. De tegyük hozzá, hogy érdekes fordulat életünkbe. Érdekes? Mintha a sors csak fricskákat lökne nekik, de akkor…
Átgondolnám, hogy akkor az apja angyal volt és akkor az egész család… De nincs rá időnk. A szívemet fájdalom szorítja, erre most még sincs időnk. Társaságunk akadt.
Kedvesen és őszintén mosolygok rá. Azt akarom, hogy elhiggye: nem lesz semmi baj. Felhúzom a földről és figyelem a szárnyait.
Tényleg menők.
Amíg az egyik szörny bele nem mar…
Gyorsan felrántom társamat.
Ő pedig dől tovább. Két kezemet a vállai alá simítom, a mellkasára. Kissé meghajlok, miközben próbálom megtartani. Egyik kezem közbe akaratlanul is hátára simul, hogy tudjam tartani. Nem engedem elesni, képzelem, hogy nem lehet könnyű a szárnyakkal mozogni.
Alex hirtelen mozdul, én pedig csak fogaimat szorítva tekintem miként vágja az egyik szörnyhöz a szék egy darabját. Idegből. Ahogy én tenném, nem Ő.
Kezem, kezébe simítom, ahogy indulásra ösztönzöm. Elindulok a kijárat irányába, majd azon veszem észre magam, hogy már megelőz. Kezét talán akaratlanul tépi ki az enyémből és hamár kint vagyunk…
Cirkuszi kellékek között keresek bármit, amivel tudunk harcolni. Bármit. De nincs itt más, csak kötél - talán hasznát veszem? - labda, zsonglőrködéshez botok, bábuk és… kés… Kés!
Még ha életlen is, egyet magamhoz veszek.
- Alex - pillantok rá nyugodtan, hangom is az. Magam is meglepődök ezek, ahogy lépteim nyugalmasságán is. Most nem pánikolhatok, tudják az ösztönök is. Közelebb sétálva hozzá fogom meg a kezét, az egyikbe egy félig éles kést adok. - Te maradj itt és kérlek, Várj meg engem - hangsúlyozom ki a lényeget számára. Meg van rettenve, de hibáztatná ezért bárki? Nyakamba függő medál ruhámon keresztül halványan világítani kezd, magam észre sem veszem. Egyre fényesebb a tűzhöz hasonlatos jelenség. - A lények nem kerülhetnek ki és nagyon Fontos, hogy most, most az egyszer légyszíves hallgass rám! - kérlelem. Szabaddá vált kezemet simítom végig arcán, ahol a fájdalom érte. Fontos, hogy rám nézzen, nyugodt barnáimat fúrjam az övébe. Mégsem állhatok itt napestig.
Hallom, hogy a lények közelednek. Sietnem kell. Félek, hogy elmegy, hogy kirohan a világba és ki tudja, hogy merre menne?
Még egy momentum erejéig szüntelenül tekintek barnáiba, majd ellépek tőle. Pár lépés és a lények között termek.
Késsel támadok. Vágok, amit tudok rajtuk. Nem érdekel, ha belém kapaszkodnak. Könyékkel, térddel rúgom el őket, mártom a kést a lábukba, karjukba… Szívükbe. Szemlátomást nem hat ezek ellen.
- Mi a bánat vagytok? - kérdezem egy félfordulatot követően, amikor is az egyik torkát metszem el. Mozdulataim precízek, ahogy tanították, ahogy belém nevelték. A robotpilóta átvette felettem a hatalmat. Az életösztöneim bekapcsoltak, támadok, védekezek. Fejelek. Nem engedem őket Alex közelébe. Mintha… zombik lennének, de lehetséges lenne ez?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Elhagyatott cirkusz 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
286
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 01, 2019 11:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Freak show
Natalie & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 657 • Zene; Genesis »
« You already bought a ticket
and there is no turning back now »
Mintha egy, a hangokat tompultan átengedő dobozba lennék zárva; a szörnyek hörgése egyre torzabbá válik, a kiáltásomat követő feszült szuszogásom helyét mintha néma tátogás venné át, és a tükrök túloldaláról fakadó sikítozások is teljesen elcsendesülnek. A füleimben a tudatom egyre hevesebb zúgását hallom, mintha egy elnyűtt, régi bakelit lemezt fordítottak volna a visszájára, és a vérem gyors ütemű, vad lüktetését. A szívem kalapácsolása minden másodperccel egyre erősebben és egyre kíméletlenebbül ostromolja a hallójárataimat, amíg Natalie meg nem szólal a közvetlen közelemben. Egyik pillanatról a másikra tisztulnak ki az érzékeim, a külvilág zaja egyszerre zúdul rám, én pedig nem tudok mást tenni, mint néhány másodpercig teljes erőmből összeszorítani a szemeimet, hátha, mire felnyitom őket, csend támad és a világ ismét a régivé válik. Azonban csak a mesékben történnek csodák. Tekintetemet Naty bizonytalan ábrázata fogadja, míg feltisztuló elmémet a szavai, amelyeket legszívesebben visszapréselnék a szájába és megtiltanám, hogy valaha ismét kimondja őket. Mintha változtathatna bármit az igazságon, a valóságon.
- Nem… - remegve szökik ki a hang az ajkaim közül, miközben akadozva, hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal követem a szemeimmel a vadásztársam lassú eltávolodását, majd felállását. A fejem elnehezedve biccen hátra, karjaim tehetetlenül simulnak a combjaimra és eszük ágában sincs megemelkedni a feléjük nyújtott tenyérhez. Nem érzek magamban erőt a felálláshoz, az izmaimat megbénítja a döbbenet és a félelem, az a szorító érzet a bensőmben, ami miatt egyre nehezebben kapok levegőt. Momentumok választanak el attól, hogy elsüllyedjek a lényemre csimpaszkodó sötétségben, ám Natalie hangja, a nevem csendülése visszaránt a mélységből. Ismét megmoccan a fejem, ezúttal oldalra billen, a szemeim sarkából igyekezve felmérni a feketeséget, ami belőlem származik, de mielőtt igazán rálátásom nyílhatna, éles karmok marnak rá az alig realizált tollakra. Élesen szívva magamba a levegőt, ösztönnel lendítem a kéretlen végtagot, közben már a testemmel is mozdulva, hogy talpra állhassak, és minél messzebb kerülhessek a rémségektől. A túlélés úgy tűnik, egyelőre erősebbnek bizonyul minden rettenetnél.
A szörny a falnak csapódik, míg én majdnem Natynak zuhanok, ám sikerül időben megállnom a lábaimon. Sietősen kapok fel a földről egy élesebb, a széttört székből származó fadarabot, majd fordulva egyet - s közben észre sem véve, hogy a szárnyak eltűntek a hátamban -, a falnak esett valami mellkasába döföm a rögtönzött fegyveremet.
Szuszogva lépek hátrébb, várva, hogy végre összeessen az ellenfelem, de az némi kizökkenést követően ugyanolyan vérszomjjal, hörögve lódul meg felém, mintha éppen csak az ujjammal böktem volna meg a bőrét. Az adrenalin ismét dolgozni kezd bennem, az agyamat viszont csak annyira önti el a vérem, hogy még tudjak gondolkodni és rájöjjek, itt nincsen esélyünk.
- R-rendben, menjünk! - a hangomat megtalálva lököm odébb a vállammal a dögöt, és ha Naty sincs akkora pácban, hogy segítenem kelljen, megindulok vele a nézőközönség irányába, ugyanis az egyik hamis-tükör kitört. A négy mocsadékból odakint már kettő randalírozik, kergeti azt a néhány szemetet, akik ilyen elfuserált szórakozásra adták a fejüket, a porondmesternek azonban nyoma sincs. A sorokat megkerülve igyekszem haladni, lázasan kutatva a szemeimmel a kijáratot az ablaktalan helyiségben, vagy legalább az elkobzott fegyvereinket, mindemellett pedig próbálok nem is gondolni arra, ami néhány perce történt - annyira nem nehéz, hiszen egészen olyan, mintha nem is velem esett volna meg.
A figyelmemet éles sikítás vonja el a feladatról. Megakadok a haladásban és oldalra kapva a szemeimet keresem meg a hang forrását. Az egyik maszkos nőt az ülésekre kényszerítette valamelyik szörny, körmei a bőrét tépik, míg a fogai a nyakát, amiből pillanatok alatt szökőkútszerűen robban ki a vére. Érzem, ahogyan elsápadok, mert ez csak valami elcseszett rémálom lehet.
- Látod… látod a kijáratot? - ismét elgyengülve szólalok meg, remélve, hogy Nat a közelemben van és hallja, amit mondok, mert kezdem elveszíteni magamat. Vadászként sok mindent kellett már elviselnem az életben, de a mai este túlmutat az összes szörnyűségen. Tenyeremmel és vállammal a csupasz falnak támaszkodok, ajkaim közül remegő sóhaj tör elő. Az arcomat a szabad kezembe temetem, ujjaimmal erősen marok a bőrömbe, ami biztosan vörös csíkokat fog maga után hagyni, viszont a fájdalom egyelőre segít az eszemnél maradni. Egyelőre.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 28, 2019 7:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 686 • Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Mosolya enyhén szólva is idegesít, sőt mi több, semmi jót nem ígérnek. Nagy levegőket veszek, igyekszem nem kapkodni, mellkasom mégis vadul járkál fel és alá, mellyel nehezen tudok mit kezdeni. Főként mert nem tudunk elszabadulni, még akkor, amikor ez a rohadék dög kimegy a teremből, a bilincsek pedig kattannak.
Szitkozódva feszítem a kötelet a csuklómon. Érzem, ahogy a bőröm ég a kötél alatt. Belehasít a vékony rétegbe, morzsolja, elképzelem, ahogy kipirosodik. Talán ha így folytatom vérem is szegi majd.
- Esküszöm, szabaduljak ki innen… - kezdek bele, amikor is elkezdenek a lények jönni felénk. S itt akad el minden szavam. Szám kiszárad, fejem kiürül, az arcom pedig kipirosodik. A pánik és a félelem úrrá lesz rajtam. Szemem sarkából tekintek csak Alexra.
Biztonságba kell helyeznem. Fogaskerekeim nyikorognak a fejembe, a másodpercek töredéke alatt próbálok kitalálni valamit, amivel biztonságban tudhatnám a fiút, bármit. Bármit el tudnék fogadni, adj valamit, Istenem. Igen, még neki is képes vagyok imádkozni, ha ez az ára. Majd jön a gondolat, ő pedig egyet ért velem.
- Hé! - kiáltok rájuk, de nem marad ennyibe. A lehető leghülyébb hangokat igyekszem kiadni. Nyihogok, nyávogok, busz hangját utánzom. Bármi, ami zaj lehet, ami elterelheti a figyelmüket. Kiáltok, kiabálok, büfögök, brüffögök. Nevetségesen nézhetek ki, de jelenleg nem tud érdekelni, Alex óva intése sem.
Egy a lényeg: ő kimenekülhessen innen. Én meg már nem számítok ehhez az egészhez semmit. S lám… Néhány felém is indulnak.
Nagyszerű, akkor most… Hogyan tovább. Harc nélkül nem fogom adni az életemet, ezt remélem ők is és a porondmester is tudja.
Alex elkiáltja magát, én is utána, nehogy véletlenül is rá figyeljenek. Talán újabb siker és az első jelentkez meg is érkezett elém. Már fejelném is le - mi meglehet, hogy csak az állát érné, ha nem egy szék térítené el.
- Persze, könnyű azt mondani - talpam éppen hogy csak leér a talajra, a bokám szorítása miatt nem egyszerű hintázni. Esetlenül próbálok lendületet venni a lábujjaimmal együtt. És, és, harmadik próbálkozásra sikerül is, lendületemmel igyekszem oldalra dönteni azt, ami sikerül is. Karom nagyot csattan a padlón, fejem is koppan egy keveset, a szék karja, mégis megreped, eltör alattam, lábaimat hasítva végig.
Szédülve és homályos látással tekintek fel. Látok néhány lába, mely lassan közeledik felém. Fejemet megrázom, magam sem hiszem el, hogy mire jó ez, hiszen csak rosszabb lesz.
Egy dolgot mégis tisztán látok.
Ez az idióta közém és a lények közé veti magát.
- Alex! - kiáltom torkom szakadtából és mintha minden fájdalmam egyszerre múlna el.
Helyette egy pillanat erejéig átveszi az uralmat a düh, az aggodalom és a félsz. Szemeim kitágulnak, karommal már lököm fel magam, ám ő óvón átölel. Kezem emelném, hogy az egyik szörnyikét ragadjam meg, mielőtt ő ragadná meg őt, azonban...
A Kis Herceg hátából koromfekete tollakkal borított szárny vágódik elő, néhány szörnyikét maga mögött eltalálva, a falhoz vágva őket. Kitágult szemekkel szemlélem, ahogy a tollak puhán érintik az arcomat, csiklandozzák bőröm…
Ahogy annak az angyalnak.
- Öhm… - kezdek bele torkomat köszörülve. - Először is, ha még egyszer ilyet mersz csinálni, esküszöm én tekerem ki a torkod - jegyzem meg remegő hangokkal, ahogy az aggodalom éket ver bennük, kezem tarkójára simul, hajába fúrom ujjaimat, magamhoz vonom, miközben kiált.
- Nem mellesleg menő szárnyak - köszörülöm meg a torkom. Nem hinném, hogy ez egy olyan dolog, amiről tudott. A fájdalmas kiáltásából ítélve biztos vagyok ebben. Na meg, kizárt, hogy Ezt eltitkolja előlem. Mégis igyekszem oldani a feszültséget, melyet a helyzet kínál számunkra.
Lassan engedem el, és állok fel a szék maradványai közül. Kezemet nyújtom neki. A szörnyikék nem érzik úgy, hogy abba kellene hagyni a viaskodást, most már mégis szabadok vagyunk. Tekintetem mégis a hatalmas szárnyakra simulnak. Végigkísérem az ívét, ahogy a falhoz ér, ahogy…
- Alex… - kezdenék bele. - Azt hiszem, ha ennek vége… Öhm… - na igen, vannak helyzetek, amikor magam sem találom a szavakat. Már csak azért sem, mert ijesztő rémképek libbennek lelki szemeim elé.
A tárgyalóba immár nem Dylan ül, hanem Alex. Ám a reakcióm az ítéletre mindkét esetben ugyanaz. Fejemet rázom meg, szívembe a fájdalom nem enyhül, elnehezedik, alig kapok levegőt.
Az egyik közelbe jövő képébe mártom az öklömet, mág a mellette állót könnyedén találom el a lábammal, a hasfalába.
- Húzzunk innen, amilyen gyorsan tudunk - vetem oda  Alexnak, remélve, hogy felállt velem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Elhagyatott cirkusz 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
286
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 22, 2019 8:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Freak show
Natalie & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 795 • Zene; Genesis »
« You already bought a ticket
and there is no turning back now »
Hallom, ahogy Natalie felesel az ürgével, próbálja kimagyarázni, sőt, kialkudni magát a szituációból, azonban képtelen vagyok maradéktalanul odafigyelni a szavaira, mert amióta felfedeztem a sarokban hörgő izéket, azóta azon kattog az agyam, hogyan fogjuk kivágni magunkat a meglehetősen kellemetlen helyzetünkből. Pedig még azt sem tudom, mit tervez velünk a Natyt csak lekezelő mosolyokkal illető porondmester, de azok után, hogy a kinti gödrökben miként intézték el az áldozataikat, semmi jóra vagy egyszerűre nem számítok.
Kicserepesedett ajkaimon feszülten nyalok végig, és tekintetemmel a növekvő pánikom ellenére meggyengült részeket keresek a szoba falain, vagy bármilyen a padlón felejtett eszközt, amivel majd kitörhetjük a kétirányú üveget. Viszont hiába kutatok - amíg a férfi elregéli a várható kínjainkat -, semmi használhatót nem sikerül felfedeznem. Ismét Natalie-ra siklik a pillantásom, és el sem tudom képzelni, honnét talál magában erőt a kiabáláshoz. A döbbenettől és a még túl friss kábulattól belőlem egy árva hang is alig törekedik fel, legalábbis, amíg a bohóc ki nem megy az ajtón. A mögötte felbukkanó nézőközönség láttán hirtelen bennem is felmegy a pumpa, noha a haragom egyhamar átalakul a félelem generálta adrenalin löketté.
Nat hangja kis híján megremeg, vele együtt pedig a gyomrom, mert ha már őt is átjárja a pánik, akkor tényleg nagy szarban vagyunk. Az sem könnyít a lelkemen, hogy felemlegeti a démonokat, a megszállások emlékei kis híján lebénítanak; a mellkasomat összepréselődni érzem, míg a torkomban egyre nagyobb gombóc nő. A lapockáimba visszaköltöző fájdalom külön grátisz mindemellé. Képtelen vagyok válaszolni neki a rejtett-elkobzott fegyvereimről, és amint biztosít róla - honnét tudja egyáltalán? -, a dögök nem emberek, végkép kitölti a pórusaimat az aggodalom. Mindösszesen a négy darab kattanás tud kizökkenteni a dermedtségemből, illetve a tény, a társam komolyan fontolgatja a halálunkat.
- Nem nyugtat meg - felelem végül egyszerűen, miközben a kezeimet tartó köteleket próbálom elszakítani, de még a bőrömre tetovált erő-felszabadító rúna is kevésnek bizonyul hozzá; túl vaskos és masszív ahhoz, hogy rövid időn belül egyáltalán meg tudjam lazítani. Más megoldást kell találnunk, és ha a kötelet nem tudjuk leszedni a székről, akkor a széket kell valamilyen módon mozgósítanunk. Alig, hogy végigfut az agyamon a gondolat, Naty is a szék strapabírását kezdi latolgatni. - Eléggé nyikorog - nyögöm ki, egyrészt az ülő alkalmatosságot hintáztatva magam alatt, másrészt a felénk közelítő akármiket tartva szemmel. Nem úgy festenek, mintha felfogták volna Natalie szavait, ám ennek ellenére néhány momentumra megakadnak a sétában.
- Oké, de ne húzd fel őket - a hangom meglehetősen apróra zsugorodva hagyja el a számat, mert idő közben megint elkezdenek közelíteni a szörnyek. Viszont nem szabad most rájuk koncentrálnom, vagy arra, hogyan fognak nekimenni Natnak, ha nem sikerül időben kiszabadítanom magamat. Mély levegőt veszek, összeszorítom a szemeimet, majd egy elhaló a rohadt életbe „felkiáltással” a lehető legnagyobb lendületet véve az oldalamra dőlök a székkel, ami a rá nehezedő súlynak hála ripityára törik - úgy érzem, velem együtt. Rögtön nem tudok talpra ugrani, egyrészt a hátamban pulzáló fájdalom kezdi az elviselhetetlen mértéket döngetni, másrészt mihelyst sikerül erőt vennem magamon, még a kezeimen s a lábaimon meglazult köteleket, illetve a szék maradványait is le kell hámoznom. Szerencsére a dögök nehezen tudják eldönteni, hogy a nagy zajt csapó történésekre, vagy Naty elterelésére figyeljenek, így minden nyűg végén még marad időm felkapni a szék háttámláját, és képen vágni vele az egyiket.
- Gyerünk, törd el magad alatt! Addig lefoglalom őket! - ezúttal rajtam a sor, hogy fedezzem a társamat, habár be kell látnom, még közel sem vagyok az erőm teljében. Talán ennek köszönhető, hogy a pofán vert disznó még csak meg sem szédült, ellenben láthatóan feldühödött - a rokonokkal egyetemben. Nagyot nyelve tántorodok hátra. A kizökkenésem nem segít sokat a helyzetünkön, ugyanis a többiek a földön fekvő (?) Nataliet közelítik meg, ezúttal sokkal tempósabban haladva. - A francba - szitkozódom, mielőtt hagynám az izmaimnak, hogy az ösztöneim által vezérelve cselekedjenek, mert jól tudom, mit fog ez jelenteni.
A háttámlát a velem szemező szörnynek vágom, majd a fogaimat szorítva Natyhoz sietek, az utolsó méteren becsúszva közé és a három szemétláda közé. A józan eszem tisztában van vele, hogy ennek még annál is kevesebb értelme van, mintha tovább csapkodtam volna őket, azonban a késztetéseim erősebbnek bizonyultak. Háttal fordulok a lényeknek, amennyiben tudom, még Őt is magamhoz ölelem, a következő pillanatban viszont kihagy a szívem egy ütemet és az elmém egy hosszabb snittet.
Óriási zajra „eszmélek”; üvöltésre, tompa sikítozásra, a tükör csörömpölésére és a szörnyek felerősödött hörgésére. Újabb másodperceknek kell leperegniük, mire eljut a tudatomig, hogy az üvöltés az én torkomból szakad fel töretlenül, méghozzá a hátamat ostromló elviselhetetlen kínoknak hála. Érzem, hogy valami meglibben mögöttem, hozzáér valamihez - az egyik falhoz -, és mire a fájdalom enyhül, még a kitört üvegen befúvó levegőt is érzem rajta végigsöpörni.
- Mi történt? - szuszogom kimerülten, a tudatom mélyére űzve a felmerülő magyarázatokat. A szemeimet sem vagyok képes felnyitni, félek, miféle látvány fogadna.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 16, 2019 6:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 754• Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Szörnyű érzések uralkodnak el rajtam. És csak egy része a testi fájdalom, a maradék inkább a szellemi és a tudatok, melyek ellen már nem tudok mit tenni. Pácba kerültünk, amikor csak egy könnyed estét szerettünk volna. Mindketten. Talán nem is kell senkinek sem bemutatnom, hogy az életünk nem unalmas szerelmi végjáték. Nem nagyon sikerült még ne bajba kerülni, ha ketten voltunk együtt. Na jó, vannak esték, amikor elég unalmasan csak egy moziig jutunk, ahol ősrégi filmeket játszanak. Egyszer tán színházba is elmentünk, amatőrök voltak, de mi annál jobban szórakoztunk rajtuk. Akkor kínzásnak éltük meg az élményt, azonban jelenleg mindent odaadnék azért, hogy ott lehessek.
Arcom bal fele zsibbad, érzem minden szívdobbanásom benne. Ott kaphattam a pofont, talán szemem alatt feketéllő karikák vannak már. Érzem, hogy nem teljes a látásom és nem csak a zúgó fejfájás miatt, mi a felöklelést okozta.
Az adrenalin mégis a vérembe zubog attól a pillanattól, hogy felfogtam mi is történt és merre lehetek. Vagyis merre nem. Nem a cirkuszba. Nem a sátorba. Nem kint a mezőn, a holtak között. Az utóbbi eléggé jó pont.
- Sajnálom, a Csipkerózsika befejezésre még várnod kell. De a poént is lelövöm: Hófehérkék sem mi leszünk - küldök bájos mosolyt az idegen felé, amit rögtön meg is bánok. Szám sarka felreped, vérem mindössze apró csíkba hagyja el a sebet, egy részét érzem a fogaim között. Az undort is próbálom lenyelni. Méghogy egy percig sem kell tartani a bohócoktól. Ezért seggbe fogom rúgni a legvégén Alexet.
- Épp csak a közönség hiányzik hozzá - vonom össze a szemöldököm. - Tudja mit? - vidul fel az arcom, mintha amúgy nem lennék lekötözve egy székhez. - Remek közönséget tudnék magának szerezni. Sőt, nézzem rám, találhatna nálam jobb asszisztens a munkához? - vonogatom meg a szemöldökeimet. A túlélésért szinte bármit képes az ember bevállalni. Bármit.
Persze az én értelmemben egy asszisztens teljesen mást jelent. Szemem sarkából tekintek Alexra, ki ép bőrben van. Nagyon mutogat szemeivel valamerre én pedig arra tekintek.
Remek.
Nagyot nyelve folytok el magamba minden rettegést, mely hirtelenjében rám tört. Minden kételyt és borzalmat. De a színészkedés nem minden helyzetbe az erősségem. Lassan fújom ki a levegőt, mielőtt az ijesztő alak újra beszélne.
- Maga nem normális - rázom meg a fejemet. Immár az undort sem fogom vissza. Kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy ez az ürge tehet a holtakért a gödörbe. S kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy minket szeretne ezúttal a gödör alján látni. Azonban nem fogom neki ezt az örömet megszerezni.
Nem amíg élek és hát lássuk be… Egyelőre nehezen halunk meg.
- Ha azt hiszi, hogy ezzel megússza, akkor téved! - kiáltok rá, megpróbálván szabadulni. Ám a kötelek erősen tartják kezemet, bokámat. Hiába próbálok elugrani, alig mozdul ez a rühes szék. Az ajtót kitárja. - Gyáva féreg, szemtől szembe már nem is mersz támadni, mi? Aljas rohadék - szitkozódom.
Rohadtul nincs jó kedvem, sőt mi több. A hidegvér messziről kerülget, a jól ismert robotpilóta sem veszi át tetteim felett az uralmat.
Nem, mert rettegek. Rettegek attól, hogy mi történhet Alex-szal. Az, hogy velem mi, messziről sem érdekel, saját hülyeségeimért viselem a következményeket. De érte? Ha vele bármi történik. Szívem egyre hevesebben ver, légzésem is egyre gyorsabb.
- Remélem, hogy nem emberek - felelem neki, próbálva leplezni, hogy mennyire remeg a hangom. A testem és a lelkem is. - De ha démonok… Akkor kurvára beszoptuk Alex - nem mintha amúgy nem. Próbálom mozgatni a csuklómat, érzem, hogy a bőröm már fáj, talán sebessé is vált. Vélhetőleg minden fegyvert elvettek tőlünk. - Fogadjunk, hogy nincs a csizmádba még egy bicska, sem a farzsebedbe. Vagy ha volt, akkor mindent elvettek - hajtom le a fejemet. Nyakamba a lánc újra felizzik. Felizzik, mint akkor és ott az angyallal. - Nem emberek - jegyzem meg. Annyit sikerült a közelébe kiderítenem, hogy akkor világít, ha ő ott volt. Angyal. A démonokkal való harcban nem is nagyon néztem, hogy miként világít.
Pánikoló hangját hallva szívem összeszorul. Szemeimet lehunyom, a kattanó hang hallatán sírni támadna kedvem. - Ha megnyugtat nem nagyon halhatunk meg - szólok csendesen, majd fejemet felemelem. Nem tekintek rá, ám arcomról elszántság olvasható le.
Nem tudom még, hogy miként de nem fogom engedni, hogy komolyabb baja essen. A halálnál komolyabb.
- Helló fiúk. Ugye tudjátok, hogy nem mi vagyunk itt a rosszfiúk - próbálkozom a józan ésszel. Húznom kell az időt. Kezem próbálom kiszabadítani. - Vajon mennyire törhető a szék? - hangzik el a kérdés, inkább társam felé. - Én elterelem a figyelmük, te próbáld ki - ő szabaduljon ki. Ez a fontosabb. Nem tekintek rá még ekkor sem.
- Hé, bugrisok, mi az, azt hiszitek, hogy a zombi horrorból vagytok? Már ott sem voltatok szimpik - jegyzem meg. Mondtam már, hogy mennyire utálok minden olyan filmet, amiben az ember valamilyenféleképpen mutálódik?  


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Elhagyatott cirkusz 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
286
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 14, 2019 10:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Freak show
Natalie & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 632 • Zene; Genesis »
« You already bought a ticket
and there is no turning back now »
Natalie hangja meglehetősen közelről érkezik. Hunyorogva és a homlokomat ráncolva billentem a fejemet a feltételezett irányába, a jobb oldalamra, de még mindig túlzottan homályos a látásom ahhoz, minden részletében meggyőződhessek arról, valóban ő ül-e mellettem. Hallani akarom a hangját, hogy legalább azzal a földhöz tapaszthassam magamat, így már éppen nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, mégis milyen tücsökről beszél, amikor hirtelenjében bevillannak a közelmúlt eseményei. A romos cirkusz, Naty tenyere, ahogy a combomon csattan, majd a vakító reflektorfény és a lőfegyver dörrenéseinek a hangja. A kámfor émelyítő szaga és a halálcsapda kellős közepén zajló harc elhomályosodott mozzanatai… Kénytelen vagyok összeszorítani a szemeimet a vad rohamban rám zúduló emlékek hatására, amíg ismét meg nem szólal mellőlem a vadásztársam. A nem várt hang újabb hidegzuhanyként ér, kizökkent a történtek újraéléséből, ahogyan a szemhéjaim is felpattannak a hatására.
- Na végre, már kezdtünk félni, hogy a körülmények ellenére örök álomra szenderültetek - sóhajt fel drámaian az előbbi hang, akihez néhány erőteljes pislogás után küllemet és arcot is tudok társítani. Kifestett képű, színes, ízléstelen ruhába öltözött, és a feje tetején magas, tarka kalapot viselő férfi, akinek selyemkesztyűs kezében valamiféle kapcsoló van. - Csak szórakozni, Madame, hiszen cirkuszban vagyunk! - nevet fel jóízűen, és kénytelen vagyok elkapni róla a pillantásomat, mert biztos vagyok benne, hogy még egy elégedett vigyor tőle, és elhányom magamat. Helyette ugyan kótyagosan még, de megpróbálom felmérni a terepet. Nem a sátorban vagyunk, ez rögtön szembetűnik. A közepesen nagy szoba falait mélyvörös tapéta fedi, noha sok helyen már leszakadt vagy megsérült: folytonosságát vaskos csíkok szakítják meg, amelyeket mintha karmokkal ejtettek volna rajta. Szemközt a fal helyett tükrök sorakoznak, bár azokból a sötétebb fajtákból, amilyeneken a túloldalról könnyedén át lehet látni. Cseppet sem tetszik a dolog, igaz, ez zavar a legkevésbé, amikor két oldalt szemben, két-két láncra vert, szakadt ruhájú és veszettül hörgő embert vélek észrevenni felénk kapálózni.
Összeugró gyomorral kerekednek ki a szemeim, és csak ekkor jut eszembe Natalie-ra tekinteni, hogy felvegyem vele a szemkontaktust, illetve a fejemmel jelezzek neki a valamik irányába, ha még nem fedezte volna fel őket.
- Látom sikerült felfedezni az asszisztenseket - kacsint ránk a férfi, majd hátat fordít, és a tükrök előtt széttárva a karjait, szólal meg ismét. - Hölgyeim és Uraim! A mai estén különleges vendégeink érkeztek, akiknek ez alkalommal különleges feladattal is készültünk! Vajon képesek lesznek megszégyeníteni a nagy Houdinit, és kiszabadulni a béklyóikból, mielőtt éhes fogak tépáznák meg a húsukat? Mielőtt átadnának magukból egy falatnyi őrületet, és előidéznék a vadászaink legrosszabb rémálmait? Alig várom, hogy kiderüljön! - lelkes hangerővel magyaráz, végül pedig visszanéz ránk. - Sok sikert, Napsugaraim! - újabb kacsintás, majd a tükrök egyikét kitárva - ami vélhetően tényleg egy tükör, csak éppen egy ajtót takar - kilép a helyiségből. Alig egy momentumra tudok kisandítani mellette, de az pont elég ahhoz, hogy egy villanásnyi rálátást nyerhessek az odakint sorakozó ülésekre, és a maszkok mögé bújt, gyér nézőközönségre.
- Mi a franc… - szalad ki a számon, mielőtt Natyra kapnám a szemeimet. Hirtelen egészen kitisztult a fejem a belé tóduló vérmennyiségnek köszönhetően, ami fokozatosan kezd vágtába az ereimben. - És mi a francok ezek? - megint csak a nyáladzó és artikulálatlan hangokat hallató emberek felé bökök a fejemmel, közben azon töprengve, vajon mennyi időnk van még azelőtt, hogy visszajönne a pasas, és kiszabadítaná a dögjeit? Éppen csak végigfut az agyamon a gondolat, amikor is erőteljes kattanások sora ver éket a szoba morajlásába. Szám szerint négy. Oda sem kellene néznem, hogy tudjam, mit jelent, mégis a láncokra emelem a tekintetemet, amelyek sorra hullnak le a kikötözöttek nyakáról. - Nat? - pánik tölti ki a hangomat, amint megkísérlem összekaparni minden reményemet és mindössze ennyivel érdeklődni meg; ebből a szarból hogyan szeretnénk kievickélni? Nagyot nyelve kezdem el rángatni a kötelek alá szorult csuklóimat, hátha erősebbnek bizonyulok náluk, lehetőleg még azelőtt, hogy a csiga tempóban felénk induló akármik elérnének hozzánk.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 11, 2019 9:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 851 • Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Ha belelátnék a fejébe annyira egyszerűen meg tudnám neki magyarázni a dolgokat. Dylan miként volt erre képes? Roppant egyszerű: ő volt Dylan. Félszavakból is értettük egymást, nem. Szavak nélkül, ez jobban igaz. Egy pillantásomból tudta, hogy milyen lelki állapotban vagyok. Egy kézmozdulatból tudta, hogy meddig mehet el velem szembe. Ő volt az egyetlen ki háborgó lelkemet képes volt lecsendesíteni és ehhez nem kellett hozzá sok minden, csak a jelenléte. Mióta az eszünket tudtuk ismertük egymást, ez lehet az egyik oka, hogy neki nem kellett ezekkel különösebben foglalkozni. Az már teljesen más téma, hogy Wallenberg és Cameron is legalább ennyi ideje ismernek, mégsem ismernek olyannyira. Erre mondják, hogy két lélek egymásnak van teremtve?
Szeretnék ebbe hinni.
Még akko ris, amikor a támadónkat követem. Ugyanis Ő ott van velem mindig és mindenhol Ujjamra simul a bilincs, mellyel életem hátralévő részére megbilincselt. Ott van minden mozdulatomba, minden lélegzetvételembe. Itt van mellettem, érzem óvó karját magam körül. Szíve még mindig együtt dobog az enyémmel. Míg az enyém így tesz, addig az övé is. A sebek újra megszakadnak de soha nem lesz feledve.
Odakint azonban teljesen más látvány fogad minket, mit amilyet gondoltunk volna. A látvány párosul a több napos, hetes holtak szagával is. Nem egy kellemes érzés. Gyomrom bukfencezik. Vannak dolgok, melyeket soha nem fogok megszokni. Nem csak én fordulok el, ám igyekszem erős maradni. Már csak Alex miatt is.
Próbálom felhívni a figyelmét az avar színének változatára, mintha egyes helyek püffedtebbek lennének, megbolygatták volna őket. Csapdákat rejtenek. Remélem látja és nem tekint teljesen idiótának.
- Inkább csak rajtunk tesztelik - felelem. - Nem mindig működnek és előszeretettel nem az éles helyzetekbe - vetem még oda mellékesen. Ezért csak prototípus. Használnunk kell azért, hogy tudjuk milyen hibái lehetnek. Visszajelzéseket várnak tőlünk és mivel most úgysem hallhatunk meg…
Így többet is kaphatnak. Mégis átadom neki, több hasznát veheti mint én. A lámpának elégnek kell lennie, úgy vélem. Remélem legalább is. Ugyanis ami most következik az nem lesz sétagalopp. Látom értetlen tekintetét időm mégsincs elmagyarázni. Nem, gyorsnak kell lenni, már lépéselőnyre tehetett szert.
De csak felfogja. Nem csalódtam benned. Ajkam halványan gördül csak mosolyra, egy felhő takarja el a sápadt holdat. Nem láthatják megkönnyebbül arcomat, nem hallhatja senki rajta kívül megkönnyebbült sóhajomat. Visszadja a fegyvert én pedig rögtön hátat is fordítok neki.
Nem tekintek hátra. Nem nézhetem őt.
Nem aggódhatok folyton érte. Felnőtt férfi lett Natalie, aki tud magára vigyázni, mégis…
Ő az egyetlen, ki maradt nekem. Nyilvánvaló, hogy mindent meg akarok tenni azért, hogy biztonságba maradjon. A fegyvert visszatűzöm a derekamba a lámpával pedig magam elé világítok. Lépteim lassúak, minden kis apróságra odafigyelek.
Már-már majdnem átérek a teren, amikor surranó hangot hallok meg magam mögül.
Rögtön pördülök is. Hajam takarja ugyan látásom, de már a testtartásból tudom, hogy nem Alex sunnyog utánam. Ezért lehet, hogy az emelő kezét kivédem a saját alkarommal. A lámpát tartó kezemet a fényforrással egyetembe lököm a hasába erőből.
Meggörnyed, de nem annyira, mint amennyire szeretném. Megpróbálok kitérni előle, pördülve, hogy lábbal a combjába, könyékkel pedig az oldalába rúgjak, üssek, ám hajamat félúton megfogja. Hallom saját sikolyom, ám inkább az őröjngő fajtából, mint a segélykiáltásból.
- Alex - pillantok át a manus hónalja alatt, látva, miként viszik el a társam ernyedt testét. - Rohadékok - fejemmel rögtön felbökök, nem érdekel, hogy maréknyi hajam megy kárba, fejem pedig körhintába ül.
Mindketten tántorogva támolygunk el egymás előle. Tekintetem nem veszem le róla, mégis látom, miként cipelik vissza a fiút a sátorba. Ellenfelem vérző orrát törli meg. Motyog valami illetlent az orra alatt, de meg sem hallom. Ugyanis fut felém, én pedig kitérek. Oldalra.
Amikor is a talaj megreccsen a talpam alatt. Egyensúlyom meginog, ő pedig a karom kapja el. Kezének hátával vág pofán, ujjain pihenő vaskos gyűrűi felsértik arcomat, szám sarka felreped. Érzem a vérem sós ízét a számba, rúgnék, ám kendő kerül az arcomra…
Pillanatok alatt megválok a tudatomtól.

Békés semmittevésbe lebegek, mikor is éktelen fejfájásra leszek figyelmes. Koporsó fedeleim ólomnehezek, mintha vasszögekkel zárták volna le. Íriszeim keresik a kiutat, jobbra, majd balra cikáznak, mégsem találnak ott senkit.
Fejem balra dől, a bal vállam irányába, mégsem koppan. Gördül tovább hátra, amikor is a fájdalom csak felerősödik. Arcom jobb széle zsibbad, ahogy szám sarka is. Fejem kótyagos.
Egy erőtlen hangot hallok meg, mely kényszerít arra, hogy kinyissam a szemem.
A nevem.
Előtte volt más is, de… Azt nem érettem.
Aprókat pislogva tekintek fel, homlokomat ráncolom a hirtelen érő fények miatt - még ha gyérek is. Tekitnetem homályos, nehezen tudom kivenni Alex alakját. De amikor igen… Mozognék.
Ám karom és lábam le van kötözve egy székhez. Megfeszül minden izmom.
- Tücsök - köszörülöm meg a torkom. Nem hibáztatom érte, biztos hogy próbált jelezni. Fejemet megrázom, remélve, hogy ettől jobb lesz minden. De tévedek. A fájdalom és a szédülés még tovább fokozódik. Alig bírok gondolkozni.
- Mi a rossebet akartok? - teszem fel a kérdést annak, aki itt van. Aki felelős ezért. Tudni akarom mi folyik itt és mi eddig miért nem tudtunk róla. Na meg azért is, hogy időt nyerjek magunknak.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Elhagyatott cirkusz 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
286
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 09, 2019 3:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Freak show
Natalie & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 857 • Zene; Genesis »
« You already bought a ticket
and there is no turning back now »
A magasba szökött szemöldököm lassacskán leereszkedik, és a számról is elpárolog a mosoly, míg egészen rezzenéstelen képpel nem tekintek a mellettem ücsörgőre. Hát még ha ilyen egyszerű lenne kitalálni a gondolatait és a vágyait… Kíváncsi lennék, vajon Dylannek ez hogy sikerült régebben, vagy ő is pontosan így ült néha Naty mellett, mint én? Merev ábrázattal, hátha nem döbben rá, hogy voltaképpen minden alkalommal vaktában tapogatózunk és reméljük a legjobbakat? Sajnos ezt már nem tudom megkérdezni tőle, ahogyan arra sem jut időm, tovább tárgyaljuk Natalie kényeit és kedveit.
A tudatom és a testem egyik pillanatról a másikra kapcsol át vadász üzemmódba, az előbb felderengő fájdalom pedig vagy ismét szünetet tart, vagy a véremben egyre koncentráltabban keringő adrenalinnak hála eltompul, mindenesetre nem akadályoz a mozgásban. Hangtalanul lopakodom a padsor és az állvány között, amíg olajra nem lép a támadónk, kikerülve a felé hajított pengémet. Mégsem rohanok egyből utána, előbb tudni akarom, hogy Natyval is minden rendben van-e. Ha a szavai nem lennének elég meggyőzőek, a száguldozása nem hagy kétségeket, legalábbis lőtt sebbel én még nem láttam senkit így sprintelni.
A kapkodása végett bosszankodva követem kintre, ahol próbálom a lehetőségeinkhez mérten fedezni, amíg elő nem kerül az a sírnak aligha csúfolható csapda. A falak beomlása után bőven volt alkalmam hullákat látni, de a közel egy éve történtek emlékei már egészen megfakultak a tudatomban, másrészt ha tehettem, elkerültem őket és inkább koncentráltam a beszabaduló angyalok és démonok likvidálására. Van valami egészen gyomorforgató és elborzasztó abban, ahogyan itt fekszenek halomra ezek a névtelen valakik, akiket puszta kedvtelésből kergettek a halálukba. Jól mondja Natalie, senki nem érdemli azt, hogy úgy bánjanak vele, mint egérrel a macska.
- Ha igazad van, akkor igazad van - nyugtázom a kijelentését még mindig kerülve a gödörben fekvők látványát, egészen addig, amíg fel nem hívja a figyelmemet az avar eltéréseire. Hunyorítva nézek körbe, de lássuk be, rendesen meresztgetni kell az embernek a szemét. Ha teljesen besötétedik és egy lámpára fogunk hagyatkozni, nem biztos, hogy bele akarok mászni ennek az egésznek a közepébe. Megnyugtatna valamiféle bot, amivel tapogatózhatunk is, mielőtt azonban még felkerekedhetnék kutakodni, Nat előszed egy egészen miniatűr hengert, amit a kezembe nyom. Elég röhejesen néz ki a lapát tenyeremben, ám miután megnyomja a gombot rajta, és mindkét oldalán kiugrik a hosszabbítása, nevetés helyett álmélkodni támad kedvem. - Ilyeneket fejlesztgetnek az elitek? - vonom meg a szemöldökeimet, mert még a végén kiderül, hogy tényleg különböznek tőlünk valamiben, és nem csak a Wallenberghez fűződő viszonyukban. Oké, ez elég mocsok kijelentés volt.
Tekintetemet a társamra szegezem, és figyelmesen hallgatom a tervről. Mondjuk a hadonászásánál igen csak elbizonytalanodok, persze csupán addig, amíg rá nem jövök, hogy mire megy ki a játék. Ha előre szól a színpadi mutatványról, megspórolt volna magának néhány pillanatot, ameddig komplett hülyének néztem, de hát nála ez már csak így megy. Feszülten bólintok, aztán csakugyan morcos képpel nyomom a kezébe a találmányát.
- Akkor tartsd meg a kütyüdet! - morranok fel, majd hátat fordítva neki elindulok a cirkusz fő szobrához, aminek a méretéből fakadóan a talapzata kellően nagy és magas, másrészt sűrűn be van nőve gazzal, így a rejtőzködés sem lesz olyan nehézkes. Bárcsak az íjamat is magammal hoztam volna, sokkal könnyebb lenne végigjátszani ezt a tervet és a mellkasom sem szorulna össze az aggodalomtól...
Hamar elérem a kiszemelt őrhelyemet, noha a felrugaszkodásnál már szorítanom kell a fogaimat a lapockáimba újfent belenyilalló fájdalomnak hála. Igyekszem egy nyikkanást sem hallatni, amíg felhúzom magamat a betonra, de az azt követő szuszogásomat nem tudom magamban tartani. Ettől függetlenül letérdelek, testemmel egészen közel simulok a hűvös és rozsdás fémmonstrumhoz, és feszülten pásztázom a környéket.
Azt gondolná az ember, hogyha a kivárásra játszik vagy játszanak a támadóink, akkor kicsit több időt várnak az előmerészkedéssel, ám alig telik el néhány perc, amikor is Naty közelében, az egyik sátor takarásában feltűnik egy alak. Éppen nyitnám a számat, hogy a megbeszéltek szerint jelezzek, csakhogy azt egy kesztyűbe bújtatott kéz tapasztja be. Momentumok alatt elönt a pánik, az izmaim feszülten készülnének a talajtól való elrugaszkodásra vagy valamiféle ellenkezésre, de a képembe nyomott rongyról lepárolgó, tömény illat minden erőt kiszakít belőlem. Az utolsó, ami még eljut a bóduló tudatomig, az Natalie, amint óvatosan lépked a csapdák között, mögötte pedig az alak, aki hátulról környékezi meg, kezében szintén egy rongydarabbal…

***

- Ébresztő, Napsugaraim… - az elmém ismerős hangra ébred, bár valamiért úgy érzem, hogy semmi jót nem hordoz magában. - Gyerünk, a barátaitok már alig várják, hogy megismerkedjenek veletek - a szemeim még túl súlyosak ahhoz, hogy felnyissam őket, ahogyan a fejemet is mázsásnak érzem; képtelen vagyok felemelni. A kezeimet és a lábaimat próbálnám megmozdítani első körben, csakhogy azok sem engedelmeskednek, igaz, nem az izmaim ernyedtsége, hanem valami egészen más miatt. - Csipkerózsikák! Azért eddig nem hat a kámfor - a hirtelen felcsattanó, türelmetlen hang ismét felrázza az eltompulni készülő tudatomat, és ezúttal az izmaim összerezzenésével együtt a szemeim is felnyílnak. Homályos még minden, mintha tejüvegen keresztül nézném a világot, de azt már képes vagyok felfogni, hogy ülök. Kikötözve ülök. És ez a furcsa háttérzaj… A homlokomat ráncolva igyekszem koncentrálni az egybefüggő neszezésre, ami úgy hangzik, mintha a régi zombis filmek élőhalottjai rendeztek volna koncertet. Nat… Hol van Nat?
- Natalie…? - erőtlenül, nyöszörögve préselődik ki belőlem a neve.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 08, 2019 6:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 851 • Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Pedig mennyi mindent meg lehet tenni egy komplett idiótával is. Nem kell engedned neki, hogy bájod rabjává váljon. Az ujjaid köré lehet csavarni és amikor szükséged van rá, akkor csak csettintened kell és máris felhasználod őket. Mennyire… Egyszerűbb így néhány dolog. Persze nekem nem nehéz bevetnem női bájomat, ha kell az egész lényemből tud áradni a nőiesség, ha épp úgy akarom. Aztán vannak azok a napok, pillanatok, amikor minden vagyok, csak épp nem egy vonzó nő. Mondhatjátok, hogy aljas vagyok. A túlélésért cserébe sok mindent be kell áldoznunk, a büszkeségünk egy része is közéjük tartozik.
Nem vagyunk erkölcsi lovagok. Miként harcolnánk úgy a démonok és az angyalok ellen?
- Hé! Te azért vagy, hogy pontosan kitaláld, hogy mikor mit szeretnék, még akkor is, ha nekem amúgy halvány fogalmam sincs róla - bólintok Alex felé hatalmasat, tudatva vele, hogy igen, ez pontosan így van.
Női szeszély, vagy logika. Hívjátok bárminek. Tényleg nem tudom sokszor, hogy mit akarok - ezt látja be is ismerem. Azt meg igenis elvárom egy férfitól, hogy kitalálja, amit akarok. Nem nagy kérés ez tőle, lényegében teljesen átlátszó vagyok, mint egy üveglap. Ha nem lenne rajtam némi kosz, akkor az utcán még át is gázolnának rajtam, darabjaira törve.
Ezen tovább mégsem tudunk gondolkozni. Az események felpörögnek mi pedig sodródunk az árral. Ajkaimat összepréselem válaszára. Nagyon nem hiszek neki, mégis választanom kell: az ő esetleges baja, vagy hagyjak menekülni valakit, aki veszélyt jelenthet - legalább is a vadászokra.
- Nem - rázom meg a fejem, miközben kurtán válaszolok és már ott sem vagyok mellette. Vagyis nem igazán érzem, hogy eltalált volna.
Véremben ott dübörög az adrenalin. Szinte alig hallok tőle, az izmaim bizseregnek, az erek összeszűkölnek. Szívem oly hevesen dobog, hogy egy egész város ellátását képes lenne ellátni. A szabadba sem lassítok, bevallom: nem is nagyon nézek szét.
Az idő nem nekünk kedvez. Helyzeti előnyben van, leginkább is, ami az időt illeti. Ezért nem szeretek úgy eljönni valahova, hogy nem ismerem a terepet. Fogalmam sincs, hogy miként néz ki a cirkusz. Mi, hol helyezkedik el, mit mi követ.
Nem tudok felkészülni arra, hogy honnan várhat támadás.
Pár lépés után lassítom futásomat, hogy megbizonyosodjak baljós sejtelmemről. Sápadt fény világítja meg a hófehér bőrű holtakat. Szemeik üresen merednek a semmibe, vörös vérük feketévé vált már a szájuk sarkába, halántékukon. Némelyikük haja hiányos a bőrükkel egyetembe, másoknak…
Tekintetem pillanatróll, pillanatra sötétedik el. Érzem, ahogy vérem csillapodik, végtelen nyugalom lesz úrrá rajtam. A rosszabbik fajtából.
Alexra tekintek. Mi is feküdhetnénk a gödör alján, lehet, hogy ide is szántak minket.
- Bárkik is fekszenek itt, senki sem érdemel ilyen halált - mondom én, miközben ha kell angyalok kínzásába veszek részt, démonok fejét veszem. - Legalább is nem félvér és nem ember - javítom ki.
Még ha jogos is a sorsuk, ez akkor sem az ő döntésük. A tanács és a vadászok hozzák meg ezen döntéseket. Senki, soha, semmilyen körülmény között nem hozhat önkényes döntést. Élet és halál kérdésében nem.
Nagyot nyelve tekintek fel újra Alexra, tekintetem igyekszem levenni a minket bámuló testekről.
- Az avar máshogy néz ki - helyesbítek, de azért hátranyúlok. Övemből, derekam részénél egy tenyérnyi, feketére festett acélhengert tartok. Két vége zártnak tűnik. Tapintásán érezhetőek a barázdák, melyek segítenek a fogás stabilitásában. Átnyújtom a barátomnak, ám mielőtt elvenné úgy forgatom meg tenyerembe, hogy a két vége közöttünk lévő teret pásztázza. - Prototípus, van egy gomb rajta - nyomok meg rajta egy aprócska jelzést, mely hatására halk kattanást követően a két végéről két-két rúd tör ki, egyre vékonyodova. Mindkét oldalt legalább egy méter hosszan. Majd újra megnyomom a gombot és visszazáródik. - Nem mindig jön ki időbe még, vagy megy vissza, de - nyomom a fiú kezébe, majd ha átadta a lámpát, kezem a vállára teszem.
- Most jól figyelj rám Alex. Szükségem van arra, hogy te légy a szemem. Kettőnk közül te vagy a jobb lövész - halkítom le hangomat, olyannyira, hogy csak mi ketten hallhassuk. Nem tudom, hogy kik vannak még itt, vagy egyedül volt e. Vállát elengedem és az elkövetkezőkbe végig úgy gesztikulálok, hogy egy külsős azt higgye, hogy veszekszek vele és el akarom küldeni.
- Találj egy fedezéket és nézd a terepet - emelem fel kezemet a fejem mellé, mintha épp azt magyaráznám, mennyire nem értem meg a felelőtlenségét. Mimikám sem árulkodik másról. - Ha látsz bármit mozogni a közelembe, akár egy cirip, kérlek adj ki olyan hangot. Tudom, hogy régen volt már, hogy azt gyakoroltuk, de azok hangja itt nem fog gyanút. Ha azt hiszi, hogy egyedül maradtam, nagyobb eséllyel tudjuk körbe keríteni - lépek egyet hátra, enyhe undorral az arcomon.
- Menj már! - kiáltok rá, mintha valóban el akarnám küldeni és addig ott állok, őt bámulva, amíg így nem tesz, nagyokat fújtatva rá.
Ha megfordul, akkor én is. Remélem, hogy érti, mit is kérek tőle. A lámpa fényét felkapcsolom, remélve, hogy magamhoz tudom csalogatni őket. Ő jobban lát, jobban észreveszi az apróságokat a térbe. Messzebbre is lát, pontosabban, akár a sötétbe is. Azt is megláthat a fényem sugarába, amit én nem. Addig is én óvatosan indulok útnak, figyelve, hogy merre változik meg a talaj növényzetének az árnyalata.
- A sajátos hullaházadat nem mered felvállalni? - teszem fel a kérdést hangosan a lövöldözőnek. Pontosan tudom, hogy célpont vagyok. Pontosan tudom, hogy bármikor lelőhetnek. Minden reményem Alexban van. A nyugalom mégis teljes mértékben átjár.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Elhagyatott cirkusz 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
286
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 07, 2019 11:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Freak show
Natalie & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 771 • Zene; Genesis »
« You already bought a ticket
and there is no turning back now »
A női szeszély… Ha egyszer azt mondja nekem valaki, hogy ilyen nem létezik, és mi, férfiak fújjuk fel, mert túl ridegnek nevel minket a társadalom, biztosan képen röhögöm az illetőt, majd összezárom Natyval huszonnégy órára. Az előbb még szikrákat szóró szemeibe hirtelen költözik pajkos villanás, és mielőtt megszólalna, már tudom, hogy valami újabb illetlenség jutott az eszébe. Kiemelném, egyik pillanatról a másikra. Mégsem akadok le ezen, bölcsen hallgatok és igyekszem alkalmazkodni a hullámvasút sűrűn váltakozó völgyeihez és emelkedőihez.
- Igen, csak beszélgetnék vele. A komplett idióták nem az eseteim - s ha már itt tartunk, az utóbbi időben senki sem az, aki nem történetesen egy rendkívül komplex és megfejthetetlen személyiséggel rendelkező informátor. De ezt a részt egyelőre ugorjuk át. Sok mindent hajlandó vagyok ma megtenni Natalie-ért és a kedély-javításáért, azonban a határ a rajtam való csámcsogásnál húzódik meg. Szóval az orromat ráncolva tekintek oldalra, noha az arcomon egykettőre gyarapodnak a fintor különböző formái, ahogy a combomra csap. Komolyan, mit ártottam neki?!
- Főleg, amikor a harmadik alkalommal is az a válaszod, hogy nem tudod, hova menjünk - felszaladnak a szemöldökeim, amiként visszavezetem rá a szemeimet, és egy halovány mosoly is a számra kapaszkodik. Többnyire nem ilyen magába zárkózó, éppen ezért történhetett meg most először, hogy én választottam helyszínt. Meg a halloweeni mulatságon, ami igaz, csupán egy kósza gondolat volt, nem több, és nem is hittem volna, hogy nélkülem képes lesz bemerészkedni a temetőbe.
Mentségemre tudnám még felhozni, a cirkuszba egy nem éppen megbízható forrásból származó tipp vezetett még, ami a momentumok alatt lezajló események tekintetében meglepő módon, de igaznak bizonyult. Előbb a reflektorfény nehezíti a körülményeink felismerését, majd a hirtelen ránk ereszkedő sötét, amiben a bizonytalanságom mellett mégis csak próbálom meghatározni a támadónk helyzetét, illetőleg viszonozni a vendégszeretetét egy felé reptetett tőr formájában. Amaz élesen koppan valamin, visszhangját pedig másodpercekig pusztán csönd kíséri. Részemről a fülemben koncertező pulzusom is, ám azt egyedül én hallhatom.
- Jól. Te is? Nem talált el golyó? - suttogva faggatózok, miközben késsel a kezemben lépdelek a színpad mögé, ahol ha volt is valaki, már hűlt helye. Legkedveltebb vadász társammal is megosztom az információt, és több sem kell neki. Először csak a furcsa hangok tűnnek fel, majd amikor elszelel mellettem Natalie, kapcsolok, hogy nem, nem fog megvárni és a csapatmunka varázslatos erejére támaszkodni. - Az alapítókra, komolyan… - zsörtölődök az orrom alatt, és sietősen felnyalábolom a korábban elhajított pengémet, aztán hasonló elánnal lódulok a nő után, legalábbis, amíg a kijárathoz nem érek. Ellenben vele, én elővigyázatosan mérem fel a terepet, és fedezem, ha idő közben bárhonnét támadás alá kerülnénk. Ha lehetséges, vastagabb fatörzsek és nagyobb méretű játékok, szobrok mögött haladok előre, szemeimmel gyakorlottan kutatva az esetleges mozgásokat, felbukkanó árnyalakokat. Viszont az illető vagy egyedül volt, és már jócskán lehagyott minket, vagy a fantasztikus előadása kizárólag a sátorra korlátozódott, mert egy árva lelket sem vélek felfedezni. Meg persze ott a harmadik lehetőség, hogy nem végzett még velünk, és talán társai is lehetnek, akik bizonyára lelkesen segítettek neki kiásni a ki tudja hány, több méter mélyen húzódó gödröt, amiből hegyesre faragott cölöpök állnak ki.
- Szentséges ég - szalad ki a számon, amikor végre beérem Natyt, és először nyílik lehetőségem rálátni a csapdákban heverő hullákra. Érzem, ahogy felkavarodik a gyomrom, és összeszorul a mellkasom, kipréselve belőle minden levegőt, de próbálok úrrá lenni magamon. Sápadtan tekintek oldalra, bár a gödörből felszálló rothadó bűzön nem segít a látvány mellőzése. - Szerinted ők lennének azok a félszerzetek…? - teszem fel bátortalanul a kérdést, mert őszintén szólva sok mindenre számítottam, ám erre közel sem. Nem elég, hogy mutogatták őket, mint a vásári majmokat, hanem még el is lettek eresztve egy ilyen halálcsapdában? El tudom képzelni, hányan élhették ezt túl...
- Lámpa…? A-azt hiszem van. De talán egy vasrúd vagy egy bot hatékonyabb lenne a lábunk előtt - nyögöm ki reszelős hangon, a torkom egykettőre kiszáradt. Újabb másodperceknek kell eltelnie, mire eljut az agyamig, hogy most elő kéne kotornom a zseblámpámat. Először a dzsekim zsebeit tapogatom végig, amelyek üresen süppednek be a tenyereim alatt, majd sorra kerül az övtáskám, amiben hosszas matatás végett megtalálom a kis elemlámpát. Automatikusan nyújtom át Natynak, és ha addig még nem talált egy botot vagy bármi, a célnak megfelelő eszközt, besegítek a kutatásba.
- Biztos jó ötlet itt végigmennünk? Viszonylag nyílt terep, akármikor ránk lőhet, amíg mi a lábunk előtt tapogatózunk a földön - vetem fel az aggályaimat, hiszen nem szívesen végezném úgy, ahogyan az elődeink. Közben sikeredik az egyik korhadó fa alatt egy méretesebb botot lelnem, meg egy vékonyabb társát, ami talán meg fog még felelni a célnak. Azt nyomom Natalie kezébe, mert ha a lámpával is ő szeretne manőverezni, akkor egy könnyebb súly az előnyösebb a szabad kezében.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 06, 2019 10:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 709 • Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Megjegyzésére minden haragom hirtelen tűnik el arcomról. Szememben pajkos fény villan fel. Köztudott, hogy felettem egy srác lakik, kire még én is ráfanyarodnék, ha nem lenne ennyire búval...képű. Igyekszem tudatosítani magamba, hogy nem Alex tehet a zaklatott lelkivilágomról, hogy nem ő a hibás a kialakult helyzetért. Sőt, ő még segíteni is akar nekem. Amin nem tudok ennél jobban segíteni, minthogy igyekszem mindig visszavinni a beszélgetésünket a kellemesebbik mederbe.
- Csak beszélgetnél vele, mi? - vonogatom fel szemöldökömet sokat mondóan. Miért van, hogy nálam mindig Ennél a témánál kötünk ki?
De hát ezt már a hetvenes évekbe is elmondták. Szeretkezz, ne háborúzz. Vagy ez hamarabb volt? Néha összemosódnak. Lényegtelen is, azt hiszem, ugyanis az elkövetkező percekbe sokkal fontosabb eseményekre kell odafigyelnem.
- Köszönöm! - csapok a combjára. - Máris jobban szeretem, amikor én irányíthatok. Sajnálom, ez az egyetlen rossz szokásom van - valamiért szeretek dominálni ilyen tekintetbe. Valamiért ha nem én választhatom, hogy merre mehetünk és mikor, rosszul vagyok.
Talán mert nem ismerem a helyet, nem mérhettem fel előtte, nem helyezhettem biztonságba. Ez pedig kiborít, már csak a munkám miatt is. Főként, ha ilyen helyekről van szó, mint ez is. Istenem, soha nem jöttem volna ide, nem is emlékszem, hogy miként vett rá erre. Szerintem sehogy, vagy ha igen, rohadtul nem figyeltem rá. Ő pedig ezt látta és kihasználta. Ígérem, hogy többet ilyen lehetőséget nem hagyok neki.
Ugyanis, ha ő választ, akkor az lesz, hogy random ránk támadnak, mi pedig a palánk alján találhatjuk magunkat. A robotpilóta átveszi elmém felett az irányítást. Utasítok, parancsot adok és csodának csodájára, Alex engedelmeskedik is. Ő is érzi, hogy ez most nem gyakorlat. Terepen vagyunk és bármennyire is utálom, hogy vadász lett belőle, felismeri, hogy tapasztaltabb vagyok.
A szilánkot könnyedén dobom fel. A reflektornak hála, rögtön láthatóvá is válik alakja és a lövöldözőnk le is csap rá. Én pedig már repülök is ki. Még ha én magam is árnyékot vetek, eltereltem a figyelmét. Ha lő is utánam, elvéti. Én pedig egy oszlop mögött találom magam Szemem nem szokta még meg a világosságot. A lámpa megvakított, ezernyi karikákat látok magam előtt. Fejemet megrázom, de jobb nem lesz. Hiába hunyom le a szemem, a karikák ott cikáznak előttem. Erre most nem lehet időm.
Hallom saját hangomat.
Fogaskerekeim gyorsan járnak. Valaki van itt. Valaki elrejtőzött. Valaki ránk támadt. Akaratlanul is Alexra úgy gondolok, mint egy civilre, kit meg kell védeni. Szívem összeszorulna, ha bármi történne vele. Erre azonban most nem gondolhatok. Időm sincs rá. A kacagás… emlékeztet egy újabb régi filmre. Szuperhősök ellen harcoló szupergonosz röhögött így. Kiráz tőle a hideg. Azonban elfordulok és görnyedten araszolok előre. Minden lépésnél egyre lejjebb ereszkedem, ujjaim már érik a talajt. Alakot látok, majd…
Hirtelen sötétség. Megtorpanok. Suhanó hang. Tőlem nem messze, egy fémtáblán koppan. Egy kés az. Nem tekintek hátra, hiszen nem onnan jött, ahol hagytam Kis Hercegemet.
Lehunyom a szemem, mozdulatlan maradok. Lassan számolok el tízig, majd mikor újra kinyitom, a sötétben látni kezdek.
Mást nem, csak a tárgyak és berendezések sötét sziluettjeit. Nincs itt senki. Alex alakját ezer közül is felismerném.
- Jól vagy? - kérdezem tőle, látva, hogy görnyedtebben jár, mint kéne. Vagy legalább is púposabban. Ha így halad Quasimodó lesz belőle. - Nem fogom hagyni, hogy meglépjen - térek vissza a témánkhoz és még mielőtt bármit mondhatok, már futok is. Helyből sprintre kapcsolok. Ujjaimmal kapaszkodom meg a falakba, ajtókba, így irányítom magamat. A lendületem használom fel ahhoz, hogy irányt változtassak.
A sátor mögötti részhez térünk ki. Az est megérkezett, sötét fátylát borította az égre, a hold pedig sápadtan próbálja felváltani a napot. Igyekszik úgy világítani, de elkeseredettségében csak szürkeségre futja tőle, mely kísérteties külsőt ad mindennek.
Futok, de igyekszem figyelni a környezetemre. Több helyen is az avar mintha más “színű lenne”. Más az árnyalata. Az egyik előtt hirtelen torpanok meg.
- Állj! - kiáltom társamra, karomat kinyújtom, hogyha kéztávolságban van, hogy megállásra kényszerítsem. Óvatosan lépek előre, és nehézkedem az egyik területre, mely gyanús számomra.
Ágak reccsennek meg lábam alatt, amit gyorsan visszahúzok. A sápadt fénybe hull alá a talaj, hogy megmutassa a kiálló cölöpöket, melyek hegyesre vannak faragva. Közöttük több hetes, hónapos(?) holtak fekszenek. Nem szólok semmit, csak az arcomra fagynak az izmaim.
- Óvatosan - jegyzek meg ennyit, jéghideg hangon. - Helyzeti előnybe van. Ő tudja, hogy hova lépjen - jegyzem meg. Persze most nincs nálam elemlámpa. - Van nálad lámpa? - tekintek Alexra. Azzal hamarabb ki tudjuk szúrni ha csapdába sétálnánk.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Elhagyatott cirkusz 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
286
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 04, 2019 11:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Freak show
Natalie & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 741 • Zene; Genesis »
« You already bought a ticket
and there is no turning back now »
Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy Naty szikrázó tekintete a szituációnak szól, vagy annak, hogy itt faggatom a láthatóan érzékeny pontokat érintő esetről az ablakának beverésével kapcsolatban, így elhatározom, a válaszát követően nem nyúzom tovább a kérdést. Jobb a békesség, főleg, amikor a női szeszély ingoványos talajára lép az ember fia…
- Ha szeretnéd, szívesen elbeszélgetek velük - ajánlom fel, mert furcsállom, hogy csak így ennyiben hagyta a dolgot, főként, egy ablak kicserélése nem olcsó mulatság. Noha van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fog a nála jóval fiatalabb segítségére támaszkodni, Natalie nem az a fajta, aki másra bízná a problémái megoldását, legfőképpen rám, akire változatlanul a kisöccseként tekint.
Apró szusszanással és egy rosszalló fejcsóválással zárom a beszélgetés ezen szakaszát, pedig a továbbiakat hallva ez még egészen békés mederben folyt. Érzem, hogy kezd elveszni a türelme, nem vevő a humoromra, ám bármennyire is rosszul essen a szurkálódó megjegyzése, igyekszem nem tudomást venni róla. Nincsen jó passzban azóta, hogy lesérült és Wallenberg is megkerült, így félreteszem saját magamat, végtére is az ő kikapcsolódása miatt jöttünk el.
- Oké, belátom, hogy tényleg hülyeség volt ide jönni. Legközelebb te választasz helyszínt - jegyzem meg, a mellkasomban növekvő feszültséget pedig egy újabb, mély korttyal száműzöm, de legalábbis tartom szinten. Feltételezem jelenleg a helyszín frusztrálja leginkább és ebből fakad a szarkazmusa, bár nála semmiben sem lehetek biztos. Konkrétan még egyszer sem mondta el, hogy mi az, ami valójában a szívét nyomja, és ami miatt úgy kell kirobbantani otthonról vagy a bázisról. Ettől függetlenül nem fogom kikényszeríteni belőle, ha valakinél, akkor nála hatványozottan igaz, hogy hagyni kell a saját tempójában feldolgozni a sérelmeket.
Mondhatnám, hogy szerencsére a figyelmünk elterelődik a kellemetlen momentumokról, azonban a hátamba nyilalló fájdalom minden, csak nem szerencsés fordulat. Hitetlen pillantással jutalmazom Natyt, habár nincsen okom kételkedni a szavaiban. Révén, hogy nem tudok mit kezdeni a felismeréssel, inkább igyekszem nem venni róla tudomást, és őt sem aggasztani tovább a problémáimmal. Kapóra jön az elhatározásom, ugyanis másodpercek alatt fordul az egész lazulós-esetleg-vadászós esténk egy bizarr előadásba, amelynek kéretlenül válunk főszereplőivé. Eleinte meggyőződésem, hogy egy ízléstelen tréfa áldozataivá váltunk, legalábbis nem feszülnek készültségbe az izmaim, és a pulzusom sem ugrik meg, de mihelyst az első golyó elsüvít mellettünk, bizony hamar fordul a kocka. Az más kérdés, hogy a vadul kalapáló szívem két démoni megszállás és egyéb ínyencségek után már aligha tud meggátolni abban, önállósítsam magamat egy rangidős vadász mellett. A tényre csupán akkor döbbenek rá, amikor csendre int. Nagyot nyelve bólintok, majd körülnézve a sötétben, kitapogatok egy méretesebb szilánkot, amit kérdés nélkül nyújtok át neki. Még csak most, hogy a tár kapacitását saccolja Naty, esik le igazán, hogy vélhetően nem természetfelettivel állunk szemben, hanem egy emberrel, akinek egyéb képesség híján a lőszerre kell támaszkodnia. Egyik pillanatról a másikra ugrik össze a gyomrom, mivel… Mivel emberrel még nem kellett harcba szállnom.
Ahogyan kérte, csendben várok, viszont a következő utasításának tudom, hogy képtelen leszek eleget tenni. Megrökönyödött képpel nézek utána. Csak nem gondolja, hogy hagyom magánakciózni?
- Na meg a francokat… - szinte némán motyogom az orrom elé a szavakat, azonban annyira hülye én sem vagyok, hogy mint egy amatőr, fussak utána. Az ő taktikája már kijátszotta magát, ugyanezt végigvinni az öngyilkossággal érne fel. Változatlanul a földön térdepelve fordulok hát meg az állvány és a padsorok közötti szűk helyen, és tekintve, hogy félkör ívben húzódik a nézőtér, megpróbálok a másik oldalt a támadónk mögé, de legalábbis vele egy vonalba kerülni. Natalie nem kért fedezést, ezért nem különösebben aggódok amiatt, hogy elhagyom a pozíciómat.
- Ez a beszéd! Jöjjön csak, jöjjön! - a férfi hang színpadiasan, jóízűen kacag fel, és ahogy elhal a nevetése, úgy a reflektorfény is megszűnik egy karikacsapásra, az éles fényáradattal kontrasztban pedig még a könnyed félhomály is szinte vak sötétnek tűnik. Most aztán nagyon okosnak hiszed magad, mi?
A számat rágcsálva, halkan lopakodom tovább, és amint elérek a padsorok peremére, felugorva elhajítom a kezemben szorongatott tőrömet a színpad mögött húzódó részre, ami nincs különösebben elszeparálva, ellenben a fényt valahol onnét kapcsolhatták fel. A penge fémesen csörömpölve zuhan neki egy rozsdás táblának, ám léleknek nyoma sincs a feltételezett helyen. A csizmámból előhúzom a tartalék késemet, és a sötétben tovább settenkedve kísérlek meg nagyobb, közelebbi rálátást nyerni a területre, de mintha soha nem járt volna ott a támadónk, üresen, mozdulatlanul terül elém az emelvény túlsó fele.
- Szerintem lelépett - szólok oda Natynak csöndesen. - Van itt egy hátsó kijárat, ha jól látom. Követjük? - kérdezem továbbra is suttogó hangon, kivételesen nem mozdulva addig, amíg áldását nem adja.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 03, 2019 8:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 871 • Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Nemcsak hogy elképzelhető, de valósággal. Rendben, ő kevesebb rémtörténeteket olvas, mint én. Betudom annak, hogy vélhetőleg magam is így vélekednék erről. Vagy nem is kell erről. Alexnak is megvan a maga félelmei, amit én csak szembe röhögnék. Még a legképzettebb vadász is fél valamitől. Vélhetőleg Wallenberg is fél, csak senkinek sem mutatja. Ez azonban már az ő gondja, ha ennyire csökönyös és makacs, akkor fuldokoljon egyedül a félelmének magányába. Én inkább megosztom mással, azzal is megnyugtatva a lelkem. Talán neki van igaza és csak túlreagálom. És nem léteznek.
Nem is reagálok már arra, ahogy rám tekint, inkább menjünk be ebbe az átkozott sátorba, mely tovább fokozza a bennem lakozó frászt.
- Mással miért nem tud? - teszem fel a költői kérdést, amire pontosan tudom a választ. Más az nem Én. Ennyi. Nem kell ezt túlbonyolítani, nem igaz? Fejemet rázom meg, hogy aztán szikrázó pillantással tekintsek Alexra. Két kezemet felemelem, hogy macskakörmöt mutassak velük.
- “Sajnáljuk” és a “többé ilyen nem fordul elő”, hogy aztán “jól van na, ennyire azért nem kell kiakadni…” és eltűntek. Elmentek. Egy szó nélkül, és! Még kávét sem hoztak. Megjegyzem illendő lett volna, ha valakit a szabadnapján, amit előtte végig éjszakázással töltött, hajnalok, hajnalán felriasztanak. Nem is értem… - rázom meg a fejemet.
Valóban nem értem, hogy mégis miként tud néhány ember még létezni. Az igazi kérdés inkább az, hogy miként vagyok én képes Ezekt megvédeni. Valami nagyon nincs rendben az én fejembe, hogy erre képes legyek.
Képes lettem volna akkor szíjat hasítani a hátukból, ám életüket megkíméltem. Ezúttal inkább csak legyintek, mégis mit tehetnék már ez ellen?
- Van ami sose változik - legyintek egyet a kezemmel. Van, hogy horkolok igen. Főleg ha fáradt vagyok és ha iszok is hozzá. Lássuk be, ez a kettő olykor kéz a kézben jár nálam. Nem is emlékszem mikor volt utoljára, hogy ne hullalként vetődjek az ágyba, vagy ezúttal a kanapéra.
- Mai nap ez a legjobb ötleted - ráncolom össze orrom melletti bőrt, a családjával kapcsolatban.
Ennyi elég is volt belőlük. A havi húzzuk az agyát Tonyval rész már megvolt, mást pedig nem szívesen említek tőlük. Kaitlynt direkt kerülöm, habár még tartozok egy fejmosással az ügyben, hogy volt olyan ostoba, hogy elmenjen. S nem is azért, mert elment, mert a mellettem lévő tudott róla és nem állította meg. Holott tisztán fogalmazva kértem, hogy NE tegyék.
A kürt nem éppen a legjobb hatást gyakorolja rám, vagy épp Alexra. De addig is egy masszírozás belefér. Beleférne, ám…
- Alex, még hozzád sem értem - vonom össze a szemöldököm és aggódva tekintek rá. Mégis mi folyik itt? Kezeimet óvatosan húzom vissza, tekintetem aggodalómról tanúskodik. Egy pillanatra el is felejtem, hogy bizony itt az előbb megszólalt valami, ami azt jelzi, hogy bizony itt vannak rajtunk kívül is.
- Nem nagyon vágyok hírnévre. Legalábbis nem szellemire - motyogom az orrom alatt. Érzem, ahogy szívem egyre hevesebben lüktet, már-már fülemben érzem. Már félig felállok, amikor egy reflektor világítja meg az arcunkat, elvakítva látásunkat. Kezemmel takarom el a szememet, ujjaim között nézek át. Kezemet Alex vállára helyezem, ha még ül. Akaratlanul is úgy mozdulok, hogyha nem is teljesen, de félig azért takarjam…
Amikor is egy hang szólal meg.
- Honnan? - bukik ki a kérdés a számon. Nem tudhatják, hogy vadászok vagyunk, ha csak… rendben a legtöbb vadászt ismerik a városba. Számba keserűvé válik a nyálam, szívem lassan kiugrik a helyéről, hogy körbeugrálja a sátort.
A golyó süvítésére pedig bekapcsol a robotpilóta. Még időm sincs átgondolni a történteket, rögtön megragadom Alex vállát és lerántom a földre magammal együtt. Vagyis magam alá.
- Rohadék - és nyilván barátom is ezt az alkalmat találja meg annak, hogy kikukulcsáljon. Kezem csizmám szárába simul, ahonnan kiveszem az apró bicskát. A szilánkok felé tekintek. - Maradj csendbe - suttogom neki. - Ha egy normális tárat tekintünk, 9-12 golyónak kell benne lennie. Adj egy szilánkot - mutatok a szétcsattant sörös üveg irányába.
Ha megkapom, könnyedén dobom azt fel. Amint az árnyéka megjelenik, újabb golyó süvít el felettünk én pedig gondolkozás nélkül bukok fel, hogy a kést abba az irányba dobjam, amerről hallottam a lövést, közben pedig arra is van időm, hogy Alexra pirítsak.
- Maradj itt - utasítom, ellentmondást nem tűrő hangon.
Mint mondtam, egy vadász soha nem pihenhet. Még a szabanapján sem. Átvetődök a korláton, arrébb gurulva pedig kikerülök a fényárból. Persze a látámoson ez nem segít, ők még így is láthatnak. Így ha tudok egy oszlop mögé húzódok, amíg átgondolom, hogy mi legyen a következő lépés.
- Meggyőzlek én mindjárt olyanról, hogy aztán sírva mászhatsz vissza anyád méhébe - kiáltom neki, elterelve Alexről a figyelmet. Még kezdő vadász, mégha tisztában is van vele, hogy minden sarkon veszély leselkedhet. Mégis leblokkol még…
Ha süvít is még egy golyó, újra vetődöm a lövöldöző irányába, hogy minél hamarabb kerüljek a közelébe.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Elhagyatott cirkusz 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
286
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 03, 2019 6:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Freak show
Natalie & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 825 • Zene; Genesis »
« You already bought a ticket
and there is no turning back now »
A szellemeket illető sejtelmes kérdéseit az elején még nyugodt arckifejezéssel hallgatom, ám a sokadik elhangzása után a homlokomat ráncolva, felvont szemöldökkel vonom meg a vállamat és tárom szét a kezeimet, mintegy jelezve, hogy gőzöm sincs, mondja már. Sokat azért nem várat magára a magyarázata, és a végére egészen egyetértővé válok. Látszólag.
- Rendben, ebben igazad van. Elképzelhető, hogy emiatt nem láttunk még egyet sem - bólogatok szakértő ábrázattal, mintha egyébként akkora tudományom lenne a kísértetekről, pedig holmi gyermeteg meséknél többet nem hallottam róluk. Talán ez az oka, amiért ennyire nem tudom komolyan venni a témát még akkor sem, ha minden erőmmel szeretnék Naty kedvére tenni. Habár lássuk be, előbb-utóbb gyanús lenne az igyekezetem, és fordítva engem is idegesítene, ha az amúgy kötözködő partnerem hirtelenjében bólogató kutyává változna. Ezért is mellékelek a végére egy alattomos kis mosolyt, jelezve, engem változatlanul nem vett meg, hiába van ráció a magyarázatában.
Szerencsére lassan elül a téma, a sátorban pedig már emléke sincs bennem a dolognak. Vele ellentétben nem borsódzik a hátam attól, hogy egy lepukkadt helyen táboroztunk le, a világ nagy része így néz ki, és azt hiszem erre mondják, hogy ez van, ezt kell szeretni. Szóval részemről az iránta érzett aggodalmamtól eltekintve nyugodtan hallgatom a hajléktalanná válásának csavaros történetét, amin megint csak próbálok nem elvigyorodni, azonban nehezemre esik megregulázni a vonásaimat, mert ilyet komolyan csak a könyvekben lehet olvasni.
- Ez is csak veled történhet meg - horkantok fel félig-meddig lenyűgözötten, mielőtt kortyolnék egy újabbat a sörömből. A sötétbarna üveget a fény felé tartva lesem meg, hogy még mennyi van hátra belőle. - Na és mivel kenyereztek le? Vagy már nem élnek? - pillantok vissza rá, kíváncsian fürkészve az ábrázatát, hátha lejt még néhány az előbbihez hasonló, mókás bemutatót vele. Szerintem ha nem üt be az apokalipszis, Natyból színésznő vált volna; minden adottsága megvan ahhoz, hogy szórakoztatóan előadjon és szerepeket játsszon. Láttam én már a lekenyerező tudományát, vagy éppen a halálosan elrettentő különszámot, amiben például egy éve néhány kölyökre hozta rá a frászt a takarodó utáni kószálásuk kapcsán. Nem láttam még fiatal, tinédzser srácokat úgy betojni a fej nélküli lovas legendájától, mint ahogyan ők tették: sikítva és rohanva. Az emlék mosolyt csal az arcomra, így azzal együtt legyintek az utóbbi megjegyzésére. - Amúgy is csak illemből ajánlottam volna fel. Tudod, rémesen horkolsz… - pislogok rá ártatlanul, jótékonyan elkendőzve anyám képét az egyenletben. Nincs szükségünk rá, hogy egyáltalán eszünkbe jussanak a vele kapcsolatos nehézségeink, éppen elég a bátyám, akivel valamilyen oknál fogva szívesen kínoz. Nem tud elégszer végigfutkosni a hátamon a hideg, minden felkészületlen rá gondolásnál libabőrössé válok.
- Szerintem ma hanyagoljuk a családomat – tanácsolom, igyekezve rövidre zárni az említésüket, már azért is, mert a lapockáimba nyilalló fájdalom mellett nehéz egyáltalán bármire is koncentrálnom.
A kérdésére bizonytalanul bólintok, a parancsára viszont értetlenül pillantok rá. Nem, nem hoztam magammal a holmimat. - Le szoktam… - motyogom kissé óvatosan, mielőtt megszólalna az az átkozott duda. Ha rajtam múlna, már pattannék is fel, hogy utánanézzünk a zaj forrásának, azonban Naty felajánlja a masszőr tudományát, és őszintén szólva ez az a pont, amikor nem tudnék nemet mondani. Készségesen fordítom neki a hátamat, de mihelyst hozzáér a lapockáim vonalához, odébb ugrok tőle. Mintha csak égő vassal szurkáltak volna meg.
- Egek, ne folytasd, ha a karmolászást nevezed masszírozásnak - dünnyögöm kissé morcosan, mert közel sem esett jól az égető érzés. Vissza is fordulok felé, majd félretéve a kínjaimat, elhatározom, hogy a hang után megyünk. - Nem mintha lennének még itt előadások… - mármint olyanok, amelyek miatt nyugodtan ücsöröghetnénk tovább, ezért egyetértően bólintok, mikor végre ő is belátja, utánanézést igényel a dolog.
- Te akarod minden áron bizonyítani a létezésüket, tekintsd lehetőségnek a hírnévhez - csóválom meg a fejemet, türelmesen várva, hogy kimásszon a padsor széléről és én is követhessem. A sörnek szerintem nem fog lába kélni, így annak a felnyalábolásával nem bajlódok. Ám mielőtt igazán megmozdulhatnék Natalie után, éles reflektorfény villan fel a sátorban, ami történetesen felénk irányul, tehát képtelenség a forrása mögé látni. - Mi a franc… - hunyorítva, és a kezemmel ernyőt képezve próbálok a körülmények dacára kivenni valamit az árnyékban, de egy elmosódott alaknál többet nem tudok felismerni.
- Hölgyeim és Uraim, kezdődjék a műsor! Az első előadás alkalmával két vadászt mutatunk be, akik páratlan és lenyűgöző túlélő képességeikről fogják meggyőzni Önöket! Vagy mégsem?! - a felharsanó hangot nem ismerem fel, viszont a mondandóját eléggé zavarosnak találom. Natyra nézek, az ajkaimmal némán formálva egy újabb „Mi a franc?”-ot, de még igazán felfogni sincs időm a hirtelenjében megváltozott körülményeket, amikor eldörren egy fegyver, és a golyó süvítve röppen el közöttünk.
A felvezetés ellenére nem számítottam volna konkrét támadásra, s tekintve, hogy a környezetünk sietős felmérésére esélyünk sincs, jobb híján leguggolok a padsor előtt húzódó állvány mögé. Nem mintha a vékony furnér lemez visszatartana bármilyen lövedéket.
- Szerintem ez nem szellem - szólok oda a társamnak, majd nagyot nyelve megkísérlek kinézni az állvány mögül. Ekkor újabb dörrenés hallatszik, amit a korábban félrerakott üvegem szétcsattanása követ. Sietősen húzom be a nyakamat. - Basszus! Te rálátsz?

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Elhagyatott cirkusz Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Elhagyatott cirkusz Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
295
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 02, 2019 5:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 871 • Zene; Black map»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Reynaval kapcsolatban teljesen igaza van. Álmatlan éjszakákat is okoz számomra, hogy foglamam sincs, hogy mit kezdjek vele. Ha jelentem és beviszem az első adandó alkalommal megpróbálna magának ártani, majd elmenekülni és ki tudja, hogy merre kötne ki. Visszamenne a vadonba, de vajon meddig élhet még ott? Mikor találja meg még egy démon, vagy esetleg egy olyan angyal, ki másra sem vágy, csak arra, hogy ártson neki? Nem tud Ő sem meghalni, így újra és újra visszatérne az életbe, miközben újra és újra meghalna.
- Bár ilyen egyszerűen fekete és fehér lenne az élet - sóhajtom el magamat, gondterhelten. Ajkamat kelletlenül húzom oldalra, jelezve számára, hogy nem csak neki okoz fejfájást a dolog, sőt.
Ez mégsem az az időpont, amikor a kelletnél jobban törődnék vele: habár kellene. Önző lennék, amiért most inkább a magam kikapcsolódására koncentrálok, mint a város lakóinak az épségére? A válaszom egyértelműen az lenne, hogy igen. Ez a munkám, a kötelességem. Ez nem ér ott véget, hogy lejár a műszakom. Egy vadász soha nem pihenhet és soha nem akaszthatja fogasra a fegyverét.
De ez jelenleg legyen más problémája. Foglalkozzon vele Wallenberg, ha akar. Így is sok pótolni valója van. Amúgy is most fontosabb dolgom van: kiakadni a nem létező szellemek létezése.
- Tudhatod, hogy mi gátolja meg őket? Mi az, ami miatt nem jönnek elő? Mi van ha Angyali erő vagy épp démoni blokkolja őket? Megjegyzem, még így is rohadt keveset tudunk róluk - figyelmeztetem. - Soha, de soha nem gondolhatjuk, hogy nah, most aztán már mindent tudunk róluk - ez elég amatőr dolog lenne. És amúgy is. Jobb félni, mint megijedni, nem igaz?
Inkább legyek erre felkészülve, mintsem bebizonyosodjon, hogy valóban igazak. Az emberek képesek minden furcsaság köré mitológiát költeni. Ezeket látom napról, napra bebizonyosodni, hogy ezek nem mitológiák. Egyszerűen csak démonok, vagy angyalok kezének a nyomát viselték.
A sátorban eme rossz érzés nem múlik el, mint amikor beléptünk. Kiráz az egész helytől a hideg, de meg nem tudnám mondani, hogy miért. Valamiért nincs itt rendben valami. Aztán lehet, hogy igaza van a Hercegemnek és csak túlreagálom. De megtanultam már, hogy ha az ösztöneim azt súgják, hogy valami nincs rendben, akkor nincs.
Köszi Ed a szabadnapot.
Meghökkentő kérdésére csak egyszerűen megvonom a vállamat.
- Wallenberg visszatérte óta nem sok időm volt pihenni, azokban a pillanatokban és amikor veled találkoztam, inkább csak kikapcsolódni akartam - tekintek rá mosolyogva. Szó se róla, el vagyok havazva, még akkor is, ha terepre nem nagyon megyek ki. - Tudod, lakik felettem egy pali, aki mindig próbált zongorázni, de sose ment neki. Na, Ő úgy döntött, hogy túlad a zongorán. Csakhogy azzal kellett szembesülniük, egy szombati reggel hajnalán, hogy bizony az nem fér ki az ajtón. Ekkor jött az egyikük, nagyon okos ötlete: helyezzék hevederre és engedjék le a hatodikról! Amivel még gond sem lenne - kezdek bele a történetbe, kezeimmel gesztikulálva mellette. Itt szünetet tartok, hogy igyak még egy korty sört. - Teljesen okos gondolat, nem igaz? - mosolygok rá, mintha tényleg isteni ötlet lenne. Majd a mosolyom úgy olvad le az ajkamról, ahogy a pillecukor a nyárs végén. - Hát nem az, lelövöm a poént. Ugyanis, az egyikük véletlenül elengedte a hevedert. A másik próbálta megtartani, hogy azért mégse zuhanjon már. Érezték, hogy megfogják, csak hogy tudod miként működik a fizika, ez az ablakom - emelem fel az egyik kezemet függőlegesen. - Ez pedig a zuhanó zongóra, amit megfognak - zárom ökölbe a másikat, mely ívesen kezd zuhanni, de ahogy megakasztják hirtelen megáll és hát… Egyenesen az ablakom felé száguld… - Hajnali hatkor arra keltem, hogy egy zongora landol a hatalmas ablakomon. Amíg nem csinálják meg az ablakosok, addig a bázison csövezek - foglalom össze a történteket. - Gondolkoztam, hogy bekéredzkedik hozzád, de nem hinném, hogy sokáig képes lennék anyáddal egy tető alatt lakni, ne vedd sértésnek - jegyzem még meg.
Nem fogom nehéz helyzetbe hozni, de tény. A tanáccsal nem ápolok jó viszonyt, ez nem is titok, ezt ő is tudja. Mégis igyekszem vigyázni arra, hogy ne mondjak semmi sértőt az anyjára a jelenlétébe, még ha szeretném is. Számára az sem titok, hogy a nem kedvelés teljesen kölcsönös nálunk.
- Nem is értem mi bajod a bátyáddal - vigyorodok el. Na hozzá végképp nem kéredzkedik be. Nála tudom, hogy NEM lenne a válasza.
Felajánlására halk Awwww hagyja el ajkaimat. Kezemet szívemhez illesztem, így tekintek rá teljesen elérzékenyülve. Nála jobb embert, nem hordott hátán még a föld és azt akarom, hogy ezt lássa is!
A kipréselt szavaira, azonban összevonom a szemöldököm.
- Jól vagy? - tekintek végig rajta, majd a hátán lévő tegezre. - Vedd le - utasítom, igen, utasítom. A sört leteszem a padra, én pedig felállok, ha nem szólna meg a kürt. Vagy duda. Én pedig nem sikítoznék, mint egy tinédzser. Igyekszem ezen hamar túltenni magam. Könnyedén mögé tudok kerülni. - Egykor aranykezeim voltak, nézzük, mennyire rozsdásodtak be - ujjaim begyével nyomkodom végig a lapockáját, a hátát, majd a vállát is. Nyakánál lévő csigolyákat is.
- Ez csak a kezdésnek a jelzése volt - tippelek, miközben a hátát nyomorgatom. - Vagy nem? - tekintek a színpadra, ahol továbbra sem jelenet még meg senki. Miközben gondolkozom, hogy menjünk-e vagy maradjunk, addig is a hátát dögönyözöm, már amennyit elérek ebből a pozícióból. De ha percek múlva sem történik semmi, akkor beadom a derekam.
- Nézzünk ennek utána… - sóhajtom elgyötörten. - De ha szellem lesz, én szíjat hasítok a hátadon, Alex… - figyelmeztetem, mutatóujjamat felemelve.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.


Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/4
Angyal
6
Démon
11
Bukott Angyal
2
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
9
Nephilim
3