We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Empire State Building
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
294

Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 9:58 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
323

Utolsó Poszt Kedd Márc. 13, 2018 6:35 am
Következő oldal


Blondie sisters
Lay this unto your breast: Old friends, like old swords, still are trusted best


Kérdésén elgondolkozom, magam sem tudva, hogy miért. Hiszen a válaszom egyértelmű. A sötétséget szolgálom immár, Amara megvilágosította elmémet. Atyánk által ráhúzott fátylat levette szememről, ennél tisztábban nem is láthatnám a valóságot.
Ő elhagyott minket, nem, ez nem igaz. Elment és nekünk semmi közünk nincs hozzá. Annyira nem tartott minket, hogy elmondja, mindezt miért tette. Még bizalmasaival sem. Ez legyen a legkisebb bűne.
De amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá, akkor sincs sehol. Vígan tengeti napjait, ki tudja hol? Elment és egy másik univerzumba teremtette meg mindazt, amit itt. Kijavítva azon hibákat, melyeket itt vétett. Minket kárhozatba taszítva és pusztulásra ítélve.
- Amara az én… - folytatni mégis képtelen vagyok.
A mellettem térdelő legkedvesebb testvérem hirtelen mozdul. A világ lelassul körülöttem. Érzékelem kirobbanó alakját, a megtört felhők között felsejlő napfényben megcsillanó penge élét. Tétován lépek oldalra, újra szembe fordulva vele, kósza pislogásom követően íriszeim visszanyerik eredeti alakját. Mégis a felém közelítő testet képtelen vagyok megállítani.
Látom, ahogy a lendülettől haja meglebben, tincseit finoman kapja fel a szél és a rugaszkodásának dinamikája. Szemeiben vészjósló fény csillan meg, hangja akár a régről ismert harcosoké. Minden pillanatot, minden tizedmásodpercet megélek, lomhán érzékelek. A tizedmásodperc minden rezdülése lényembe ivódik, tenni még is képtelen vagyok bármit is.
Akár más testvéremmel egyetemben sem, de vele?
Valami, nagyon mélyen megmozdul bennem. Támadhatnék, már tudom, hogy miként kell. Anutem elültette elmémben a tudás csíráját, s alkalmaznom kellene. De Hadriellel szemben… Mégis képtelen vagyok.
Testemet sodorja el, hajam előrebukik, hosszúkás tincseim keverednek az ő szőkeségével egybefonódva a töredék pillanat részeként. Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy kését torkomnak szegezi.
Hátam csapódik a törmelékkel díszített aszfaltra. Visszapattannék még, pár centire, rám nehezedő teste mégsem engedi.
- Hadriel? - ejtem ki esetlenül szeretett testvérem nevét, szemembe könny csillan.
Lényem mélyén megmozdul valami, mely ellen a sötétség küzd ősi csatát.
Az egész alig tartott pár másodpercig, régről ismert tiszta tekintetem újra eltűnik. Kezeimet az aszfaltra helyezve simítom tenyerem rá. Egyik lábamat felhúzom, hajam szétterül körülöttem, kósza hajszálak arcomra tapadnak.
- Mint már mondottam, Amara, az Öreg nővére, maga a Sötétség világosította meg elmémet - nézek mélyen szemébe. Közelsége miatt kapkodva pillantok hol a jobb, hol a bal lélektükrébe. - Immár tisztán látok, Hadriel. Én már az Ő szolgája vagyok - legalább oly híven, mint egykoron Atyámé.
Pilláim lágyan remegnek meg. Aszfaltmocskos kezem lágyan emelkedik a magasba, tenyerem simítom arcába. Érzem a penge élét a nyakamon, mégis… Tekintetembe egy pillanatra visszaköltözik a szelídség, a melegség, melyet iránta mindig is éreztem. Ajkamra halvány mosoly ül ki.
- Segíts - kérlelem, ujjaimmal simítva arcának bőrét, szeme alatti könnyes párnákat. majd lehunyva szemem várok.
- De, én vagyok - pillantok fel újra rá, megkeményedett arcvonásokkal. Még hogy a jó még ott van bennem, badarság.
Amara egyértelmű parancsot adott nekem. Ezt kell követnem, a világ pusztítását kell követnem, elpusztítva, mindent, mi…
De Ő…
Hangja mégis bizonyságot ad afelől, hogy ő sem jobb már többi testvéremnél. Néma könnycsepp gördül végül arcomon. Vérem vékony csíkba folyik végig nyakamon.
- Nem - felelem remegő hangon, majd erőmet használva dobom le magamról könnyed testét, anélkül, hogy hozzáérnék. - Nem fogom engedni, hogy még egyszer ártson nekem valaki, önkényesen - pillantok vélhetőleg repülő teste után. Előbb csak felülök. Nyakamra tapasztom kezemet, apró vágás csupán, melyet ha engedtem volna…
Régi emlékeket idéz fel bennem, régi…
Arcomon könny csordul végig. Térdeim felhúzva hajtom rá homlokomat, továbbra is nyakamat szorítva.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 12, 2018 8:36 pm
Következő oldal


Ahogyan elfordult tőlem, visszahúztam a kezeimet, majd a sarkamra ültem, s a fejemet a föld felé fordítva hallgattam a szavait. A világ nemsokára véget ér... Nem érdekelt a világ sorsa, hiszen az enyém már régen elpusztult. Már régen eltemettem a számomra legfontosabbat, s most a legértékesebb barátságom is az utolsókat rúgja, foszlányai egyre csak kifolynak ujjaim közül, ürességet hagyva maguk után. - S te hogyan döntöttél?
Pillantok fel rá, majd a következő másodperc halott tőről eredve fagyott meg. Éreztem, ahogyan tüdőmet egyre csak megtölti a hirtelen beszívott levegő, mintha minden egyes molekulát meg tudtam volna számolni. Éreztem, ahogyan testem összes izma egyszerre feszül meg, s az automatikus mozdulat bőrkabátom alá nyúlt, egyenesen a gerincem vonalára, egy emberi szívdobbanás tört része alatt ragadta meg az oda erősített angyali pengét. Nem érdekelt, hogy izmaim munkája fájdalommal járt és sikollyal töltené be a környező teret, csak a feladatot láttam magam előtt, a feketébe burkolózó szempárt, a démoni jelenlét nyilvánvaló bizonyítékát.
S hogy sikerült a manőver? Még nem tudhattam, még nem láthattam előre, de mindent úgy csináltam, ahogy évezredeken keresztül, ahogy izmaim megjegyezték az egymást követő lépéseket. S mint a biciklizést, az ölést sem lehet elfelejteni, az is ugyanolyan erővel ivódik bele a pengeforgató lényébe, mint az amúgy ártalmatlan apróságok. Kitörtem, bal lában bokája indította a folyamatot, mintha startgépből robbantam volna előre, úgy mozdítottam testemet sebességbe, s úgy villant előre fegyverem vészjósló éle.
Minden világos volt számomra, mindent megértettem ebben a pillanatban. Ő nem Ophilia volt, ő nem lehetett ennyire lemondó, ő nem lehetett ennyire gyűlölködő, ő nem lehetett ilyen elutasító. Egy démon volt, egy pokolban született zsarnok, aki nővérem testét bitorolta! Jobb lábam előre lendült, a súrlódás majdnem gumicsíkot mart az aszfaltra, akkora erővel közelítettem az imposztor felé, akkora gyűlölet fogant szívemben, s akkora haraggal vált elmém a vöröslő köd martalékává.
- Hazugság! - kiáltom el magam, s még mindig nem tudom, hogyan fog befejeződni támadásom, de a pengém élét ellenfelem nyakának szegezem, készülve arra, hogy elvágjam szeretett nővérem torkát, megszabadítva őt a talán évtizedes fájdalomtól. Elsodortam? Talán... Talán az aszfalton fekszünk, talán magam alá tudtam gyűrni, talán a szemeit fürkészem, azokat a feketébe öltözött íriszeket, talán gyűlölettel nézek rá, talán ordítok felé, talán el akarom vágni a torkát ... de ha sikerült is volna a manőver, akkor sem tudtam volna megtenni, akkor sem lettem volna képes rá.
- Mit tettél? Mit tettél vele? - köpöm arcába a szavakat, habzó ajkaim fehérlő nedvei bőrét szennyezi, s nem kell sok, hogy egyetlen szavára megtegyem. Hogy elveszítsem teljesen az önuralmat, hogy kivégezzem őt, hogy elpusztítsam. Karom azonban nem mozdul, képtelen vagyok rá, képtelen megtenni, sodort volna bárkit az Úr felém, megküzdenék vele, csak vele ne találkoztam volna. Csak ettől kímélt volna meg a gondviselés!
- Te nem lehetsz ő! Te nem lehetsz Ophilia! Te nem lehetsz ő... - ajkaim átkokat szórtak, melyek erőtlenül pattantak le az olyannyira szeretett arcocskáról, s ha tehettem volna, letettem volna a kést és magamhoz ölelem, ajkain csókolom, megnyugtatom, elengedem vágyott testét ... elengedem őt, de nem tehettem, nem lehettem vele könyörületes és ha még egy apró szikrája él ebben a testben, akkor meg fogja érteni, hogy miért kell azt tennem, amit tenni készülök. Harcos vagyok, erre teremtettek, s akkor is teszem a dolgomat, ha a világ összedől körülöttem, akkor is a pokol szörnyeit fogom pusztítani, ha már nincsen remény, hogy mindez körülöttem megváltozik. - Bocsásd meg nekem, bocsásd meg!
A pengét a lány torkához emelem, majd ha nincs külső hatalom, ami megállít, elvágom kecses ívvel rajzolt nyakát. - Bocsásd meg!

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
323

Utolsó Poszt Hétf. Márc. 12, 2018 10:39 am
Következő oldal


Blondie sisters
Lay this unto your breast: Old friends, like old swords, still are trusted best


Kósza pislogásnyi időt adok számára, hátha rájön magától, hogy mire is próbálok célozni. De mintha nem akarná tudni. Nem akarna tudomást vennie eme apró tényről, mely elválasztja ezt a két fajt. Már nem tudom azt mondani, hogy két rendkívüli népet, mert… Egyikünket sem tartom annak. Pusztulásra ítéltetett mindenki, ki a Földön van jelenleg. Bármennyire is fáj, hogy eközé tartozik régi testvérem is… De még csak meg sem akar győzni arról, hogy hibázhatnék.
- Nem tudom, tudtad? Eldobtál magadtól mindent, egy múlékony élet miatt. Ha tudtad volna, akkor nem siratnád, éveken keresztül, hiszen előbb, vagy utóbb ez úgy is bekövetkezik. Te üde és fiatal maradtál volna, ő öreg és ráncos, szerinted akkor is szeretett volna? - nyilván ezt megvitatták, én nem tudom. Nem tudhattam, nem engedték, hogy tudjam. Akárhogy kerestem idelent, sehogy sem láttam őt.
Nem engedték, hogy lássam, mivé lett belőle. Megtiltották nekem én pedig… engedelmeskedtem ennek. Mégis az emberek gyarlóak. Féltékenység üti fel a fejét bennük, még akkor is ha szívük tiszta. Ezt képtelenek lemosni magukról.
- Az igazságot - felelem egyszerűen. Tartásom egyenes, pillantását immár állom. - Sose vártam egy testvéremtől sem, hogy hazudjon nekem, ez nem az, mit képviselnünk kellene, ezt te is tudod. De úgy tűnik, hogy az utóbbi időben a hazugságaink határoznak meg minket - csávólom meg fejemet lemondóan. Miért is járatom a számat? Eddig sem hallgatott meg senki.
Ezután sem fognak. Legfeljebb Hadriel is már csak egy lesz közöttük.
Nem létező szívembe fájdalom nyillal, az ereim… mintha összezsugorodtak volna testembe. Nem akarok erre gondolni, nem… akarok semmire sem gondolni.
- Valóban, nem a te kezedben - felelem csendesen, enyhén lehajtott fejjel. Nehezen emelem fel újra rá. - Ahogy ott sem voltál. Ahogy sehol sem voltál. Ahogy semmit sem csináltál, csak sebeidet nyalogatod. Üres porhüvely vagy, ahogy mondod. De semmit sem teszel azért, hogy ez változzon, mégis mire vársz akkor? A halálra? Az nem fog eljönni számodra, ha csak nem teszel te érte - kegyetlenek szavaim, ezzel tisztában vagyok. De idegesít, hogy így kell látnom. Hogy ennek kell látnom. Egyszerűen, megőrjít a gondolata, valahogy… Valahogy őt vissza kell vezetnem a fényre, ha számomra már minden remény elveszett. Szívem elveszett, az Úrnőm az, ki már csak számít nekem. Mégis figyelem a szőke tincsek által keretezett karakteres arcot. Üres, mégis fájdalommal teli tekintete segélykiáltás számomra.
De mégis miért segítsek neki, ha a világunk el fog pusztulni? Itt már oly mindegy minden.
- Több milliárd ember halt meg, nem csak ő - ráncolom össze enyhén szemöldökömet. - Lehetett volna harcolni Gabriel ellen, volt rá bő negyed évszázadunk. Idelent, mégis mindenki ült a babérjain, Mihály eszét elvette egy ember, katonái kifordulva magukból, habzsolják az életet San Francisco-ba, farkas kiáltanak, ha Gabriel katonáit meglátják, vagy róluk van szó, mégsem jobbak róluk. Meglehet, hogy ők nem az embereket mészárolják, de testvéreiket - az egész helyzet abszurd, ez az egész… - Én akartam tenni ez ellen, harcolni akartam azért, hogy véget érjen a háború, hogy Atyánk visszajöjjön és… - mégsem mondom tovább szavaimat. Fogaimat szorítom össze, érzem, ahogy enyhe düh járja végig a testemet. Nagy levegőt véve simítom öt ujjamat a hajamba és seprem ki arcomból. - Másokkal ellentétben nem vagyok harcos, egyedül annyit érek, mint egy gazella két tucat oroszlánnal szemben.
A lánytól mégsem tud elszabadulni, mintha… Mindene még mindig körülötte létezne. Oh, ha tudná, hogy lelke, mely valószínűleg vígan lubickolt a Gihonba, Amara mindet magába szippantotta volna. Vajon a lelkéért harcolna?
Nem tudhatom meg, mert ha igen… Azzal az én ellenségemmé válna.
- Bármit tehettél volna, akkor is meghalt volna, Gabriel kiirtotta az emberiséget. Ártatlanokat, gyermekeket, nőket, tehetetleneket. Nem válogatatott. Nem azért halt meg, mert veled volt, hanem mert ember volt - szembesítem a kegyetlen ténnyel. Hogy féltékeny lennék rá?
Meglehet, hogy szívtelen mellkasom mélyén ez így van. Hiszen, ha nincs ez a nő, akkor… Akkor talán máshogy alakul a mi életünk is. Önzőség ez tőlem is, de vele az oldalán… több esélyem lett volna harcolni, azért, hogy Atyánk visszatérjen.
Szemem félig lehunyva figyelem, ahogy térdre bukik előttem. Mégsem mozdulok meg. Szánom őt, igen talán ez a legjobb szó, melyet érezni vélek.
Fejemet lassan fordítom el róla, nem akarom így látni őt. Lélektükreimmel az omladozó épületet szemlélem, a felhős eget. Fejem tetejére kósza esőcsepp hull, hajam szinte rögtön magába is olvasztja. Körülöttünk öklömnyi cseppek lenyomatai jelennek meg. Félig elfordulok tőle.
- A világ nemsokára véget ér. A sötétség és az üresség veszi át a hatalmat, mindent elpusztítva maga körül. Dönthetsz úgy, hogy a maradék idődet sajnálkozásra pazarolod, vagy, hogy befejezve, úgy éled, ahogy mindig is akartad - csepegnek le ajkamról a vészjósló szavak. Talán többet tudok a kelleténél, talán… Már rég nem is akarom a világ megmentését. Talán már rég belefáradtam az egészbe. Tekintetem egy pillanat erejéig olajfeketévé változik, akár egy démonnak. Talán még ezt sem veszi észre.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szomb. Márc. 10, 2018 10:09 am
Következő oldal


- Ember volt, igen, és? - hangom idegesen csattant, pillanatnyi elmezavar tört rám, nem értettem és nem tudtam elfogadni, hogy miért ilyen ... ilyen cinikus? Jó szó ez egyáltalán arra, amit most belőle érzek előtörni? Jó szó ez jellemezni egy olyan angyalt, melyet az idők kezdete óta szerettem, s most látom rajta, hogy a közelmúlt megrágta és kiköpte? Felállok mellőle, már nem volt maradásom a földön, de a mozdulat, ami máskor hirtelen, most szaggatva mutatkozik meg a szemei előtt. Még fáj a létezés, s annak ellenére húz a vállam, hogy szárnyával csillapította a fájdalmat. Vagy csak bebeszélem magamnak? Elmém játszik velem csalfa játékot?
- Tudom, pontosan tudtam, hogy nem élhetünk örökké egymás mellett, tudtam, szerinted nem tudtam? - nem válok hisztérikussá, pedig jó úton haladok felé, hiszen minden szava, minden kimondott gondolata igaz, és én mégsem törődtem velük annak idején, úgy vágtam bele, úgy tettem meg múltbéli lépéseimet. - De az én döntésem volt, vele akartam lenni, és vele voltam, felszabadultan, kötöttségek nélkül...
Megráztam a felemet a szavaira.
- Nem, nem felejtettem el, de mit mondhattam volna? Hogy sajnálom? Elhitted volna? Elhitted volna, hogy mindezek ellenére nem bántam meg egyetlen pillanatát sem? Hogy érte volt érdemes élnem, és mára egy kiüresedett porhüvely vagyok? Hogy meggyűlöltem Őt? Hogy már szemernyi jó sincs bennem?
Megint csak magamra gondolok, elbeszélek mellette, pedig minden szava fontos, minden egyes kimondott hang nekem szól, s én mégsem hallom meg mindegyiket.
- Nem tehetsz felelőssé azért, ami veled történt. Nem miattam hagyott el minket, Gábriel katonáit sem én küldtem csatába és ... nem az én kezemben voltak azok a kések. Nem az én kezemben! - nem tudok ránézni, szívem egyszerűen nem bírja el azt a terhet, amit fájdalmas látványa nyújt. Ott kellett volna lennem mellette, segítenem őt, magamat dobni a kínok és szenvedés katlanjába, hogy őt megóvjam mindettől, de elbuktam, s számomra már nincs menekvés.
- Egykor az voltam, egykor tudtam, hogy ki az ellenség, hogy kinek a szívében lakozik rossz, és én, mint fénylő pallos lesújtottam, elpusztítottam a gonoszságot, eltöröltem a Föld színéről és visszakergettem a poklok fortyogó mélységébe... De amikor láttam a pusztulást, amit Gábriel seregei hajtottak végre, fivéreimet és nővéreimet kellett volna gyűlölnöm, az ő szívükben kellett volna meglátnom a mételyt, a fekete gonoszt, de nem láttam Ophilia, nem láttam bennük ilyet. Én mégis harcoltam velük, de nem azért, hogy Ő visszatérjen, hogy lássa bennem a jóságot, amiért a legkedvesebb teremtményeit védem... Harag volt bennem, mindent elemésztő düh, mert elvették tőlem!
Már magam sem tudtam, hogy miről beszélek, hogy válaszolok a kérdéseire vagy csak a saját igazamat szajkózom. Ahogyan feláll, követem a tekintetemmel, figyelem őt, de nem tudok csendben maradni, mondanom kell, mert három évtizede senkinek nem mondtam el, még Neki sem, legyen most bárhol.
- Miattam halt meg érted Ophilia? Miattam... Ha nem szeretem, ha nem vágyom rá, ha távol tudom magam tartani tőle, akkor ... akkor talán még most is élne. Akkor veled maradtam volna, megvédhettelek volna... Akkor nem gyűlölnél, nem vetnél meg, nem csalódtál volna bennem... Akkor... - a térdeimre rogyok, s eszembe sem jut az egykori erős harcos, aki oly sok évvel ezelőtt voltam. Életemnek azon szakasza már régen elmúlt, de csak most vallottam be magamnak először, most hogy látom a következményeket, hogy a bőrömön tapasztalom felelőtlenségem súlyát. S ahogyan könnyes szemmel nézek fel rá, kinyújtom felé a kezeimet, érinteni akarom őt, meg akarom ölelni.
- Bocsáss meg nekem, kérlek, bocsásd meg bűneimet!

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
323

Utolsó Poszt Szomb. Márc. 10, 2018 9:03 am
Következő oldal


Blondie sisters
Lay this unto your breast: Old friends, like old swords, still are trusted best


Szempilláim újra megremegnek egy pillanat erejéig, ahogy visszakérdez. Mintha nem ugyan az az angyal látnám újra. Meglehet, ő is hasonlóan érez velem szemben, azonban… Nem tudom, hogy mit csinált az elmúlt huszonhét évben, egyet tudok, nem érdeklődött irántam.
Nem keresett, nem idézett meg, pedig csak egy hívásába került volna és lepillantottam volna rá. Azon egy évben, mióta lent vagyok megjelentem volna számára, jöttem volna, szívesen. Reményekkel teli szívemmel, optimistán, Atyánkban hívőn.
Mégsem tette meg, inkább épületek tetejéről ugrál le, és régmúlt szerelmet sirat. Nem ő lenne az első, ezzel tisztában vagyok. Esendő volt, vélhetőleg meg fogja bánni, hogy természetét adta fel, de… Sok idő telt el. Harminc év.
Újra csak lepillantok ölembe. Gondolatok cikáznak át rögös agytekervényeimen. Szemem sarkamból tekintek fel rá. Egy pislogás, és megint nem tekintek rá. Fejemet lassan emelem fel és fordítom felé.
- Egy ember volt - talán kegyetlennek hangoznak színtelen hangomon kiejtett szavaim. De ezzel neki is tisztában kell lennie. Régi valóm meglehet kíméletesebben közölte volna ezeket, de véleményemet akkor is elmondtam neki. - Tiszavirág éltűek, Hadriel. Számukra nem adatott meg az a kegy, mi nekünk, hogy életünk öregség és elmúlás nélkül éljük le. Ahogy számunkra sem adatott meg a szabad akarat, mellyel úgy cselekszünk, ahogy mi akarunk. Mindig is Atyánk akaratát kellett szemünk előtt tartani - igen. Kellett. Múlt időben. Nem fogom meghazudtolni magamat, de még az is lehet, hogy fel sem fog neki tűnni, azok után, melyeket hallok tőle. Fejemet enyhén megrázva, könnyes tekintettel emelem fel újra az ég felé. Fogaimat szorítva zárom el magamba a múló mérget, mellyel legszívesebben szavaimat köpném.
Nem. Nem tudom elfelejteni, hogy ki is ő nekem. Ahogy azt sem szabad, hogy nem számíthattam rá. Rá sem.
- Mégsem szólítottál meg egyszer sem. És ne mondd, hogy elfelejtetted, hogy kell egy angyalt megidézni - hajtom enyhén a fejemet, hogy aztán megint csak megrázva nézzek el róla. Most nem fogok rajta nevetni vitatkozás közbe. Ez… Ez teljesen más, mint eddig bármikor. A kötelék közöttünk erős, ezzel tisztában vagyok. Ha… Ha a világunk nem pusztulásra lenne ítéltetve, tudom, hogy meg tudnánk oldani ezt. Túllépnénk rajta. Nem vagyunk oly gyarlók mint az emberek, a harag, mint olyan nem tartozik erényeink közé. A megbocsátás annál inkább. Ám így?
- Emlékszem. Emlékszem erre és minden másra is. De emlékszem arra, amikor Gabriel katonái kizártak mindenkit a mennyből. Ahogy zsarnok módjára viselkedtek odafent. Emlékszem minden kés élére, ami a bőrömet érte az elmúlt egy évben. Ahogy arra is, hogy Atyánk tanítását szajkózva, senki sem hallgatta meg. Mégis emlékszem, a biztonságos otthonomra, ahonnan az emberek buzgóságát figyeltem, hogy újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat, valójában sehova sem fejlődve - felelem hosszasan. A végére reá pillantok, előrebukó tincseimet simítom fülem mögé. Kezem enyhén megremeg. Ha akarom, ha nem, élénken élnek bennem az emlékek, mindenre mégsem tudok már emlékezni. És mégis megy. Ez az az ajándék, mellyel az Öreg engem áldott meg, jelen pillanatban mégis átkosnak érzem.
Talán arra ő sem számított, hogy itt fogunk kikötni.
Kérdésére pilláim remegnek csak meg. Apró könny jelenik meg szemem szegletébe. Állom tekintetét, keményen, keresem  szavakat, melyekkel válaszolhatnék rá.
- Ti. A testvéreim. A családom. Az emberek. Atyánk… - apró szünetet tartok, elgondolkozok a további válaszon. Vajon mondjam el neki.
Lenne értelme?
Érdekelné?
- Amara - felelem fájdalmasan őszintén. Mit titkoljak ezen? Előbb utóbb mindenkinek fel fog tűnni. Tudom, hogy mivé fogok válni, mily hatalomra fogok szert tenni. Mennyire nem fogom tudni kontrollálni tetteimet. Láttam akkor a parkba. Zephyrnek oly ereje volt… Még Ramiél sem bírt el vele egymaga.
- Sose jöttem volna el veled - húzom össze enyhén szemöldökömet, kissé hátrébb dőlve. Képtelen vagyok egy helyben ülni. A földnek támaszkodva szerzek magamnak lendületet, hogy felálljak. Végigrohannám a világot, ha tehetném.
- Ha valóban sajnálnád, nem saját sebeidet nyalogatnád. Volt még reménye világunknak. Volt reménye, annak, hogy fenn maradjon, harcolhattál volna érte, ahogy én tettem - rázom meg újra fejemet, lepillantva rá. Egyedül kevés voltam. - Egy éve kereslek, szüntelenül, mégsem találtalak meg sehol. Egy jelet sem hagytál nekem, mégis merre találhatnálak meg.
- Egykor erős harcos voltál - és még folytatnám, de ajkaimat összezárva fordulok el tőle, fejem lehajtva. Fáj látnom, hogy mi lett belőle. Belőle is.




✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szomb. Márc. 10, 2018 8:20 am
Következő oldal


Ahogy pár pillanattal ezelőtt ő burkolózott hallgatásba, úgy most én adtam meg neki azt a tiszteletet, hogy nem szakítom meg mondatainak monológját. Hallom, amit mond, értem a hangalakokat, de értelmük egyre csak összezavar, mintha az előző kijelentésem, mellyel dicsértem állandóságát most szertefoszlana. Figyelem őt, de nem pillant rám, szemeiből nem tudok olvasni, pedig emlékszem, ó mennyire jól emlékszem azokra a heves vitákra, melyek során az irattár zengett a hangunktól. Visszhangzottak a falak szavaink nyomán, majdnem érzelmek és talmi ösztönök csaptak egymásnak, s akkor szenvedélyt láttam benne, elhivatott és mindent legyőzni vágyó akaratot. Most azonban, ahogy elfordul tőlem, ahogy képtelen rám pillantani, amint inkább a messzeséget választja hűtlen barátja helyett, összeszorul a szívem.
Hiszen igaza volt, elhagytam őt, óvó féltésemet levettem róla, amikor alászálltam a mennyből, s a bujaságot választottam. Egy ember miatt árultam el, azt viszont nem is tudom neki elmagyarázni, hiszen nincsenek rá szavak, hogy újra megtenném, gondolkodás és kétségek nélkül vállalnám Isten ítéletét, újra várnám Sariel megjelentét, s újra feladnám mindazt, ami odafent várt rám. Önző voltam, mert csak magamra gondoltam? Önző voltam, mert csak én számítottam? S önző vagyok most is, hiszen amint rám pillant, elkapom róla a tekintetemet. Nem akarom hallgatni a szenvedést, amin keresztül ment, nem akarom hallani a hangjában a fájdalmat, amit talán azért élt meg, mert én nem voltam ott, hogy megvédjem, nem akarom tudni, hogy Gábriel vagy Mihály pribékjei mit tettek vele, mert még mindig fáj, hogy mit tettek velem... Velem! Újra csak magamra tudok gondolni, újra önző vagyok, csak én számítok, csak én...
Kérdései azonban visszarántanak, újra tekintetét fürkészem, újra elveszek vonásaiban, de amit mond, amit kérdez megrémít. - Múlékony virágszál?
Csak ennyit voltam képes válaszolni a kérdésére, hiszen olyan elemi erővel csapódott elmémbe a vitathatatlan tény, hogy szinte beleremegtem. Ő már nem az volt, akit harminc éve hátrahagytam, már nem az az Ophilia, akivel parázs vitákat éltem meg, már nem az az angyal, akire romantikus hangulatban gondoltam vissza az elmúlt harminc év minden napján. Meséltem róla Céline-nek, meséltem cserfességéről, a szeretetről Isten iránt, ami benne él, arról, hogy milyen gyönyörű mosolya volt, s arról is, mennyire bántam, hogy el kellett őt hagynom. Meséltem neki, s ő meg szerette volna ismerni a számomra legfontosabbat, s néha reméltem, hogy figyel minket, hallja a szavunkat, csatlakozik hozzánk pár órára. A pillanat azonban sosem jött el, sosem érkezett meg.
- Volt és még mindig van hely mindkettőtök számára a szívemben, sosem felejtettekel el és nincs hajnal, amikor ne gondolnék rád szeretettel. Emlékszel, amikor először láttuk közösen, amikor a szférák zenéje egyszerre csendült gyönyörű szinfóniává, amikor a színek illatos kertté változtak, amikor szinte tapintani lehetett a napsugarak ezer ízzel elvarázsoló gyöngyeit... Emlékszel arra Ophilia? - mosolyom fájdalmas volt, őszinte, de szenvedéssel és kínokkal teli. Nem tudtam elfogadni, hogy az angyal, akinek annak idején hű barátságot fogadtam, most meggyötörten pillant rám, s vádlón szegezi kérdéseit nekem.
- Hová lettél, hová lett az angyal, akit ismertem? - simítok végig arcának bársonyán. - Hová lett a szeretet belőled, s ki ölte ki belőled?
Feleslegesen feltett kérdések, hiszen mindegy volt mit válaszol, képtelen lennék változtatni helyzetén. Hiszen képtelen vagyok saját magamon segíteni, hogyan is remélhetem, hogy őt visszaterelem a jó ösvényre? Hogyan lehetek olyan döjfös, hogyan lehetek annyira dőre, hogy tudjam, mi a jó neki, amikor még magamnak sem találtam meg a jót?
- Sajnálom, Ophilia, sajnálok mindent. Magammal kellett volna hozzalak, hogy vigyázzak rá, hogy óvjalak, hogy ... hogy megvédjelek. - sóhajtom arcába a vallomásom, majd próbálok erős maradni, de nem miatta, hanem magam miatt. Mert ismét csak magamra tudtam gondolni, újra önzővé lettem, újra csak én voltam a legfontosabb magamnak.

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
323

Utolsó Poszt Pént. Márc. 09, 2018 3:42 pm
Következő oldal


Blondie sisters
Lay this unto your breast: Old friends, like old swords, still are trusted best


Nem válaszolok semmit, csak megfogva gyengéden kezét ülök le mellé a kocsi oldalába. Hátam a domborodó oldalának vetem. Fejem hátra hajtva tekintek fel az ég irányába. Szürke felhők lassan esőt ígérnek. Gyenge szellő szeli át a teret, friss illatot hordozva magával. A világ szörnyű egy hely, mégis van még benne jó. A természet lágy öle, mely a maga formájában tökéletes. Nem pusztítja egymást. Szimbiózisban él önmagával. Olyan törvények uralják, melyeket az emberek képtelenek megtanulni. Soha nem tették, hát ezután sem fogják megtenni.
Engedem neki, hogy magához vonjon. Fejemet kókadtan ejtem vállára, tán már nem fáj neki. Pillantását most mégis kerülöm. Nem tekintek rá, hosszúra nőtt szempilláimat figyelheti csak meg. Melyek enyhén remegnek meg a kiejtett név hallatán. Elmém rejtekébe kutatok a név után, ám egyelőre nem találok senkit. Sok Céline élt a világba, hirtelen nem todm, hogy melyikre is gondol.
- Már sok mindenre nem - válaszolom csendesek. Meglehet, hogy emlékszem rá, de elmémbe nem találom hirtelen. Ez odafent is sokszor előfordult velem, ám tudtam, hogy az adott kérdésre hosszúba nyúló irattáram mely rejtekébe találjam meg a választ.
Kínzó lassúsággal simítom ujjaimat tenyerébe. Félek attól, mit mondani fog. Sejtem, hogy mi lesz ennek a vége, mégsem szeretnék odáig eljutni. De tudnom kell. Tudni akarom, hogy miért történt minden. Mi volt az oka, hogy elváltunk egymásal. Vékony ujjamat lassan fonom az övéi köré, lágyan szorítva meg azokat. Furcsa, az emberek mindig is ódzkottan a közelségtől. Közöttünk sosem léteztek eme tabuk, noha sok angyal sem érintkezett a másikkal. Ha megtették, általában azt az emberekkel tették. Gyalázat.
Csendesen hallgatom szavait, nem szakítom félbe. Ha megáll szünetet tartani, akkor sem. Amikor nagy levegőt vesz, akkor sem. Fejemet egyszerűen csak hátra vetem az autó karosszériájának. Simítása hatására enyhén remeg meg kezem. Vagy ez inkább szól annak, amit aztán mondd?
Ember volt. Szemeimet lehunyva félek attól, mi most következik. Nagy levegőt véve hallgatom tovább, kezem enyhén remeg meg ujjai fogságában.
Szavai késként hatolnak szívembe, hátamba. Szemfedőimet lassan kinyitva fordítom felre a fejemet. Hajam óvón takarja arcomat, leolvasni róla érzelmeket így nem lehetne. A mellettünk elheverő törmelékeket pásztázom zöld lélektükreimmel. Érzem, ahogy a harag egyre jobban átjárja testemet, elmémet. A gyűlölet és az irigység. Oly érzelmek, melyeket sosem éreztem és most titkolni próbálok.
Ujjaim lassan engednek. Kicsúszik kezem az övéből, megadóan ejtve saját ölembe tartott másikba. Hüvelykujjaimat összekapcsolva körmömet mélyesztem bőrömbe.
- Atyánk távozása után… - kezdek bele végül lassan fejem lassan emelve vissza, mégsem akarok rá nézni. Az ölembe helyezett kezeimet bámulom, szüntelenül. - Gabriel átvette az uralmat a mennyek országa felett. Ismersz. Nem, ismerhettél. Tudtad, hogy sose hódolnék be oly akaratnak, mely az ő tanításai ellen szólnak. Mely nem az ő akaratát képviseli… - torkom halkan köszörülöm meg. Mit is akarok ezzel mondani? Hogy képzelheti, milyen kínokat éltem át, hogy rejtenem kellett saját véleményem? Hogy a nem létező lelkem mélyén mennyire rettegtem tőlük? Minden nap azzal kellett szembe néznem, hogyha rájönnek, megölnek? Akkor és ott mégsem féltem tőlük. Hazudtam Cassael miatt. - Mindenki ki fontosabb volt számomra, mint más testvéreim a Földön ragadt. Magam mégsem tudtam lejönni, hisz sose jártam lent. Honnan tudjam, hogy mi vár rám? Az első naptól kezdve tekintetem levettem a Földről, nem akartam látni Gabriel pusztítását. Lejőve tapasztaltam, hogy testvéreink megváltoztak. Semmi angyali nem maradt már meg bennük. Kiben bíztam elárult. Kiben hittem cserben hagyott. Ki a legfontosabb volt számomra elárult. Egy emberért - rázom meg a fejemet, hogy végül rá pillantsak. - Megkínoztak, bántottak, ártottak nekem. El akarták venni tőlem azt, mi még megmaradt bennem. Minden angyalságomat kiíitani akarták, nem csak Gabriel angyalai, hanem Michael angyali is egyaránt. Azt akarták, hogy válasszak közöttük. Eladtak a démonoknak… Mond… - tekintek mélyen a szemébe, talán kegyetlennek tűnik vádaskodásom, azonban… évezredeken keresztül éltünk egymás mellett, számíthattam rá. Számítanom kellett volna rá. - Gondoltál egyszer is rám? Vagy csak egy amúgy is múlékony virágszálat sirattál?


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Pént. Márc. 09, 2018 5:49 am
Következő oldal


Nem szólaltam meg, amikor gondoskodó ujjai a vállam fájdalmát csillapították, amikor olyan közelségbe került hozzám, mely a halandó világban talán már túllépne egy határon, amikor könnyekkel teli tekintete szenvedve teszi fel újra azt a kérdést, amire nem akartam válaszolni neki. Hiszen mit válaszolhatnék?
- Gyere, gyere csak ... csssss. - nyújtom ki felé ép karomat, s invitálom magam mellé a mocsokba. Persze engem már régen nem érdekel, hogy ennek a világnak milyen válogatott pora és bűze szennyezi be angyali valóm, de ő még adhat magára annyit, hogy megválogassa milyen helyre követ, akár még engem is. Bár mindenképpen kényelmes a kocsinak dőlve kémlelni a világot, minden egyes alkalommal ad egy új perspektívát erről a haldokló világról, s neki is látnia kellene, az én szemeimmel kellene fürkésznie az elmúlás örökkön változó állandóságát.
Ha mellém ült, sóhajjal karoltam át a vállát, majd fejének búbját pusziltam meg egy hosszú csókkal, hogy aztán mosolyogva pillantsak szemeibe, azokba a fájdalmasan gyönyörű, az apokalipszis előtti idők egét idéző kék tekintetébe. - Céline volt a neve.
Alsó ajkamat beharapva tekintettem el mellette, sóhaj küzdötte fel magát a torkomig, majd lassan, nagyon lassan fújtam ki a levegőt felé.
- Emlékszel arra, amikor... - elnevettem magam és kissé megráztam a fejemet. - Hiszen te mindenre emlékszel, igaz?
Tartottam egy apró szünetet, s szabad kezemet, mely az imént még életteletül lógott a testem mellett, ölembe hajtottam, s tenyerem meghívót küldött Ophilia ujjainak, hogy egymás szorítva egyesüljenek a régen tapintott barátok.
- Szóval emlékszel arra az időkre, amikor Baal pribékjei seregeket toboroztak Las Vegas környékén? Milyen kedvvel indultam a csatába, s mennyire gyötört, hogy vissza kell térnem? Kérdezted is, hogy mi bánt, de akkor... Akkor nem tudtam válaszolni neked. - ha tenyerembe tette ujjait, apró erőszakkal markolok rá a régen szorított vendégekre, majd hüvelykujjammal simogattam meg puha kézfejének selymét. - Ember volt...
Hatalmasat nyeltem, s éreztem hangomon, hogy pár pillanat kell csak hozzá, csak pár megbicsakló szó szükséges ahhoz, hogy sírásban törjek ki. Nyugtattam magam, fókuszomat a kezeim között tartott kis csodára próbáltam fordítani, de túl sokat töltöttem el a halandók világában, hogy az ne befolyásoljon. Hiszen szerettem, gyűlöltem, irigye voltam másnak, pillantottam kárörvendően más szenvedésére, de nevettem önfeledten is a megélt lehetetlen helyzeteken.
- De amikor Gábriel seregei... - erről még nem beszéltem senkinek, de egy bukott angyal kivel is osztaná meg az érzéseit, s ki hinne neki egyáltalán, hogy birtokában lehet olyanoknak. Majdnem harminc évem volt rá, hogy feldolgozzam vagy legalább eltemessem magamban, de képtelen voltam, hiszen szerettem őt, mintha Istent szerettem volna vagy talán még jobban ... hogy aztán elvegyék tőlem. - Miatta választottam a Földet, miatta fordítottam hátat a Mennyeknek és neked. S bár csak rövid időt tölthettem vele, csak kevés adatott meg mellette, újra megtenném, újra elárulnék mindent, ami szent és sérthetetlen, s az életemet adnám, ha egyetlen percre újra láthatnám, érezném, csókolhatnám...
Elengedtem minden méltóságomat, hagytam, hogy a könnyek megállíthatatlan patakjai fakadjanak szemeim sarkaiból, s szipogva, fejemet rázva, néha-néha a szemeimet egy-egy pillanatra becsukva gyászoltam.
- Nézd csak mi lett belőlem? Az egykor volt büszke harcos megtörten síratja az elmúlt szerelmet... Vigyázz, ha túl sokáig maradsz, belőled is nyápicot csinál... - nevetem el magam, de mosolyom nem őszinte, csak talmi játék arcom grimaszaival. - Azt kérdezted, mi történt? Szerettem és elbuktam, elvesztettem és gyászolok... Rémisztő, hogy harminc évet össze tudok foglalni négy szóban, nem?
Szipogok egy hatalmasat, majd újra elnevetem magam, kissé őszintébben, kissé felszabadultabban.

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
323

Utolsó Poszt Csüt. Márc. 08, 2018 9:08 am
Következő oldal


Blondie sisters
Lay this unto your breast: Old friends, like old swords, still are trusted best


Régen érzett - vagy talán sose - boldogság járja át testemet, minden porcikámat. Legszívesebben körbefutnám a várost, elindulnék, mennék, mégis a testvérem látványa maradásra késztet. Testem enyhén megremeg, szívem szakadatlanul dobog, pirospozsgássá varázsolva arcomat. Ez a fajta eufórikus érzés megszédít, pedig hasonlót még csak nem is szabadna éreznem. Most mégis. Oly régóta keresem Őt, olyannyira akartam már újra látni. Annyira bántott búcsúja, a híre, hogy elbukott.
Próbáltam kideríteni, hogy mi történhetett vele, hogy mi az, amiért buknia kellett, mégsem mondták el nekem.
Senki sem árulta el. Bárkihez mentem, bárki segítségét kértem, süket fülekre találtam. Akkor még elfogadtam a döntést, akkor meghunyászkodtam. A gondolat most mégis dühvel tölt el.
Sugárzó mosolyom nem olvad le arcomról, még akkor sem, amikor karjaimat szabadítja meg arcától. Erőtlen hull testem mellé. Tétován lépek hátra, de már lépnék is vissza. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Egyszerre akarok mindent, de nyilván erre nincs lehetőségem. - Persze, persze segítek, csak… - lépnék is oldalra, hogy két lépés után mögé kerüljek, vállát szemlélve, odáig mégsem jutok el. Előbb a gyöngyként pergő nevetése töri meg mozdulatomat, majd karjának vonzása. Melynek képtelen vagyok ellenállni. Húz magához, én pedig engedek neki. Közelebb lépve hozzá, ölelem át újra. Egyik kezem a lapockájára simul, a másik a derekára. Homlokom épp vállára ejtem, testem enyhén remeg. Szemembe újra könny csillan.
Hiszen itt van. Újra. Évezredekig voltunk egymás mellett, s az elmúlt évtizedeket nélküle kellett átvészelnem. A Földet… nélküle kellett megszoknom. Lénye eltűnt szemem elől, fogalmam sincs, hogy mivé vált. Ő sem tudhatja, hogy mi környékezte meg lényemet. Szívem dobban, mégis üres a mellkasom. Tudom, hogy nincs szükségünk oly egyszerű dolgokra, mint szív, vér, lélek, a tudat mégis ijesztő, hogy szívemet egy testvérem lopta el tőlem. Szó szerint, hogy Amara erejével sötétítse azt el.
Hangjára emelem fel fejemet, arcomat hajához simítom. Zöld íriszeimet a szürke égboltra emelem.
Miért most? Miért nem tudtunk hamarabb találkozni.
- Pokoli volt nélküled - mégsem tudom, hogy milyen a pokol. Kínzó volt, nem létező szívem megszakadt. Kérdéssorozatára ujjaim megremegnek, az idegek mozgása miatt érezheti, ahogy szorosabban fogom őt. Lassan engedem el. Létezhet, hogy nem tudhatja? Hogy fogalma sincs róla?
- A pokol és a menny kapui bezáródtak. Senki élő, de még holt sem léphet át rajtuk - vonom enyhén össze szemöldökömet. Ajkamat újra szólásra nyitnám, mégsem… jön ki belőle semmi. Tétován zárom be őket, fejemet lehajtom. Mégis… miként tudnám neki ezt elmagyarázni. Nehezen emelem fel tekintetem, elnézve feje mellett, képtelen vagyok rá nézni. - De már előtte el kellett hagynom… Testvéreink… Nem láttak ott szívesen - ejtem ki nehezen az engem bántó szavakat. Gabriel angyalai megfosztottak otthonomtól és miért? Mert nem osztozom gondolataikban?
- Várj! - szólnék rá, mielőtt a testét a kocsihoz vágná, de késő. Minden egyes csapásnál összerezzenek. Szárnyaimat bontva tépem le egyik tollamat. Könnyedén égetem el, s válnak puha hamvakká tenyerembe.
Féltérdre ereszkedve mellette, szabad kezemmel húzom félre bőrkabátját, de még felső ruháját is. A puha hamvat simítom testére. Nem adok magyarázatot számára, tudja, hogy miért teszem ezt. Nem akarom látni, hogy miként szenved.
Mozdulatomat csak szavai akasztják meg. Egy pillanatra. Aztán folytatom bőrébe való masszírozást. Fehér bőre enyhén fénylővé válik a hamvak hatására.
- Mi történt? - kérdezem csendesen, lehajtott fejjel. Nem változtam semmit. Nem akarom, hogy tudja, hogy mivé lettem. Torkom összeszorul. Nehezen emelem fel fejemet és tekintek fel rá. - Mi történt Hadriel? - hajtom enyhén félre fejemet. Tekintetemmel könnyel telik meg, mégsem adok neki lehetőséget, hogy végigcsorogjon arcomon.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szer. Márc. 07, 2018 7:57 pm
Következő oldal


Mintha a nevemet hallottam volna, mintha egy távoli hang suttogta volna fülembe a rám ragasztott címkét, de nem hittem neki, zúgó fülem csengésének véltem a talmi játékot. Sóhajtottam, majd fejemmel köröztem, miközben csontjaim egytől-egyig felreccsentek a kegyetlen bánásmód miatt. Vállam kiugrott, itt és most képtelen lennék egyedül a helyére tenni, s amikor felülök, sebeimet nyalogatva nézek végig magamon. Mint egy idült punk, úgy nézek ki ebben a nagyon szűk farmernadrágban, fekete pólóban és bőrkabátban. A szeggel kivert felsőt egy démon felkoncolt porhüvelyéről szedtem le, mint ahogyan a nadrágot és a bakancsot is innen-onnan szereztem.
Nevem hallom újra, olyan közelről, mintha éppen itt állna mellettem a kiáltás forrása, majd szorító ölelés csal könnycseppet a szemembe, hiszen az apró teremtés erőfeszítését bal vállam szenvedte meg a legjobban. S akkor felismerem őt... Nem a hangja volt az, ami elárulta személyét, hanem illata, az összetéveszthetetlen és egyedi aroma, amely mindig is a sajátja volt. - Még igen!
Szisszenek fel, majd megkönnyebbülök, amikor elenged, de valamiért nem tud elszakadni tőlem, és immáron puha ujjait érzem arcom köré fonódni. Próbálok mosolyogni rá, de nem megy, ahhoz túlzottan is érzem vállamból szétáradni a fájdalmat, de azzal nyugtatom magam, hogy végre érzek valamit. Végre nem szürkeség uralja az elmémet, nem feketén mételyező nihil szabdalja szét lelkemet, s nem őrületbe kergető emlékek járják táncukat a fejemben.
- Segíts egy kicsit és elmondom... - kacsintok rá, majd jobb kezemmel a vállára kapaszkodok és fészkalódva, tenyereit arcomról lefejtve csusszanok le az összetört kocsiról, majd kissé görnyedve állok meg szembe vele, miközben észrevehette, hogy bal kezem a megszokottól eltérően lóg testem mellett. - Kiment a vállam és segítened kellene visszatenni a helyére. Megcsinálnám egyedül, de ha már itt vagy, akkor miért ne...
És ebben a pillanatban esett le, hogy kivel is beszélgetek. Felismertem őt, helyére tettem a kirakós darabkáit, de valahogy mégsem állt össze a kép. S amikor aggódó szemeit látom magam előtt, amikor szőke tincsei keretezte arcocskáját látom féltőn rám tekinteni, akkor valami eltörik bennem, s majdnem harminc éve először elnevetem magam. Szélesre húzott ajkaim hangos hahotája tölti meg a teret, majd nem érdekel, hogy újra a kínok kínját élem át, de magamhoz kellett húznom őt, ép kezemmel ölelnem, s követeltem közelségét, ittam a testéből áradó mézédes aromát.
- Annyira jó téged látni Ophilia, annyira hiányoztál! - vállgödrébe sírom a szavaimat, s bármennyire küzdök ellene, könnyeimmel nedvesítem be ruhácskáját. - Hogy kerülsz ide? Mit csinálsz itt? Nem az irattárban kellene lenned?
Mosolygom el magam, amikor elválok tőle, s ujjaimmal törlőm szárazra arcom, miközben hatalmasokat szipogok.
- Azt hiszem, el fog kenődni a sminkem! - nevetem el magam, majd a kocsinak dőlök, és próbálok úgy tenni, mint akinek nem is ugrott ki az egyik válla. A fájdalmat azonban nem csillapította a hirtelen jött felismerés, így nagyot sóhajtottam és elfordulva tőle vágtam hozzá testem az autó fémszerkezetéhez. Az első ütésnél már kiáltottam, a másodiknál mindenkit elküldtem a francba, de a harmadiknál, a szerencsés harmadiknál hallottam egy hatalmas reccsenést és a karom ismét a helyére ugrott. Megkönnyebbülve rogytam össze és egy pillanatra az sem érdekelt, hogy Ophilia végignézte az egészet, csak azt tudtam, hogy le kell ülnöm és engednem, hogy a bennem dolgozó erők meggyógyítsanak.
- Jól nézel ki... - csukom be jobb szememet, úgy nézek fel rá, majd lábaimat kinyújtom, fejemet pedig hátravetve kémlelem reakcióit. - Nem változtál semmit...

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
323

Utolsó Poszt Szer. Márc. 07, 2018 7:04 pm
Következő oldal


To Hadriel
Lay this unto your breast: Old friends, like old swords, still are trusted best


Egyedül rovom az üres utcákat. Lélek sem jár a belváros eme tájékán. Nem is olyan régen még nyüzsgő helynek számított a maroknyi emberekkel, ám Amara megjelenése óta minden megváltozott. A füst az, mely megváltoztatta az embereket, mely kihozza belőlük az elfolytott kételyt, dühöt. A sötétséget. Melynek most utat enged. Ha azt hinnénk, hogy ezzel el is végezte ama dolgot, melyért Gabriel oly régóta harcol, akkor tévedtek. A menny és a pokol kapui bezáródtak. Nincs bejárás, még számunkra sem.
Az otthonunk elveszett. Régen eljöttem már onnan, habár angyali időszámítást nézve, olyan mintha tegnap történt volna. Nem akartam. Nem akartam szeretett irattáram ott hagyni, ahol biztonságban éreztem magam, még úgy is, hogy tudtam, Gabriel angyalai bármikor megölhetnek. Bármit megtehetnek velem, hisz nem osztom véleményüket. S minél jobban telt az idő, annál kevésbé hitték el szavaimat. Sose hazudtam volna nekik, erre képtelen voltam. Hárítottam, eltereltem a szót. De a végtelenségig nem tehettem.
Fejem lehajtva gondolkozom a régi időkön. Cipőbe bújtatott lábam egy hasadék széléhez ér. Apró repedés csak az aszfaltban, egy kisebb földrengés okozhatta. Kitépett szívembe fájdalom nyillal. Szakadék. Szakadék mely közöttem és testvéreim között húzódik. Félek, minél jobban fog telni az idő, ez annál nagyobb lesz. Mindenki, ki egykoron számított nekem, kiket szívem mélyéből szerettem elhagyott. Enyhe könnyes tekintettel emelem fel fejemet a szürke ég irányába. Kezeimet akaratlanul is ökölbe szorítom.
Elhagytak, ártottak nekem, s mindez miért? Mert nem értettem velük egyet? Akikben bíztak, kik megígérték, hogy segítik a lent töltött időmet is eltűntek. Nem tették meg. Becsaptak. S ezután jönnek még az árulók. Kiknek nem elég lelketlen tested szenvedése, kiknek nem elég, hogy a végtelenségig higgy bennük, nem. Mert félnek ettől. Félnek az angyali szeretettől, a fénytől a jótól. S mit tesznek? Démonoknak ad el. S mind közül ők a második legrosszabbak.
Az első számú? Oh, az nem más, mint az Öreg. Ki elhagyott minket. Nem, ezért nem haragudhatok rá. Rendezzék csak le a civakodást Gabriel és Mihály egymás között, ezzel nincs bajom. De most, amikor a Sötétség miatt világa pusztulásra van ítélve? Hogy most sincs itt?
Hát akkor pusztuljon minden, velem együtt is akár.
Tekintetem az Empire State Buildinget pásztázza a tetején mozgó alakra. Túl messze van, hogy kivehessem. Talán csak egy ember, ki így próbálja életét eldobni. Mily hasztalan, mily balga gondolat. S a test zuhan, egyenesen, sebesen a föld irányába. Lépteimet lassan viszem arra. Látni akarom a szenvedését, a halálát. Tudom, hogy képtelen lennék megölni, mégis látni akarom ezt…
Aztán kiált egyet és ez a hang.
- Had… - suttogom hitetlenkedve. Léptem megfagy, testem megmerevedik. Tekintetem kidülled és csak nézi a nem is oly messze álló kocsira zuhant, nem is annyira törékeny nő vonalait. - Hadriel- suttogom továbbra is magamnak. Már egy éve keresem, de eddig sose találtam meg és most… Itt? Ebben a városban?  
Nem érdekel a hang, mit kiejtett, nem érdekel az az egyetlen név, melyet sikított. Észre sem veszem, s lábamat kapkodva, szaladva teszem meg a közöttünk lévő maradék távolságot. Talpammal csikordulva fékezek le, kezeimet a motorháztetőre simítom, a tapadás végett.
- Hadriel! - nevetek hitetlenkedve, az összetört nőre, szemeim könnybe lábadnak. Hiszen ez… Valahogy most mégsem aggaszt fájdalma, megfeledkezve mindenről, önző mód lépek hozzá és ölelem át testét. - Még élsz - nevetem fülébe, kedvesen, szelíden, mint egykor odafent. Minden, min eddig gondolkoztam megszűnt létezni a fejemben. Most csak Ő van. Elengedve - már ha egyáltalán át tudtam ölelni - fogom két kezem közé óvatosan arcát. - Miért tetted? - gondolok itt az ugrásra. Tekintetembe furcsa, de aggodalom költözik. Az angyal, ki sose érzett, most érzéseket vél felfedezni magába.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
323

Utolsó Poszt Szer. Márc. 07, 2018 6:46 pm
Következő oldal


Pic':
 


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Natalie Rossmyra
Yesterday at 9:09 pm
☽ Stamford




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5