Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Alcatraz
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 9:59 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Rejtély a ködben
Furcsa banda az Alcatrazban  • Credit:
A város, melynek vastartalmától a menekülési kényszer szüntelenül bizsergeti tarkómat, csendes éjszakának örvendhetett egy darabig. Egészen addig, amíg valami meg nem bolygatta az ingatag lábakon tántorgó rendet, felkeltve az én kíváncsiságomat is. Tekintetem a távolban kéklő fény irányába szegezem. Az erő, mely felőle árad, túlzottan ismerős. Kígyószerű szemeim felsárgállanak néhány ingerült pillanatra, mielőtt újra elrejteném azokat. Halk sziszegés ered ki torkomból, miközben továbbra is az Alcatraz nevű hely felé figyelek.
Mintha Seth lenne, de mégsem. Az a valami, ami ott van, minden bizonnyal az ő műve. Mikor volt ideje arra, hogy létrehozza? Az épület épülésének idején mi már rég börtönünkben raboskodtunk. Az a tenyérbe mászó kígyó egyetlen szóval sem említette, hogy ilyen erőt rejtett el valahol. Önző rohadék! Eddig mindent megosztottunk egymással. Bármilyen hatalmat szemeltünk ki magunknak, szétosztottuk, akárcsak anyánk szívét, holott kisajátíthattam volna az egészet magamnak, de nem… Én engedékeny voltam, még vele szemben is. A család erősödését és biztos fennmaradását előbbre valónak tartottam, erre elárul. Nem csak engem, de a többieket is.
Egyetlen pillanat sem kell ahhoz, hogy úgy gondoljam, meg kell szereznem azt az erőt. Le kell törölnöm Seth képéről a mindenkori mosolyt, s alig várom, hogy ezek után a saját, előlem elrejtett erejével mossam fel vele a padlót. A mostani erőm viszont ehhez nem biztos, hogy elég. Hirtelen szőtt terveim megvalósításával még várnom kell egy keveset. Annyit, hogy feltölthessem erőm, mi jelen esetben annyit tesz, hogy elszívom az első utamba akadó halhatatlan erejét.
Csupán egy kisebb démonra futotta, nekem azonban éppen elég. Elég arra, hogy újra erőm teljében legyek, a mai viszonylatokat tekintve. Sajnálatos, de a régmúlthoz képest ez semmi. Azok a dicső napok elmúltak, egyetlen valakinek hála. Ha belegondolok, hogy Seth ilyesmit rejtegetett… Nem valószínű, hogy megúsztuk volna megszerzésével a bebörtönzést, viszont talán erősebben térhettünk vissza ebbe a rommá dőlt világba.
A sziget elcsendesedett partjánál sétálok ki a vízből. Vizes ruháimból bárki arra következtethetne, hogy elúsztam idáig, ami elég mókás gondolat. Ki lenne olyan bolond, hogy ide úszna? Hacsak nem vágyik arra a hatalomra, amire én magam is. Ennek gondolatára meggyorsítom lépteimet. Nem hagyhatom, hogy más kaparintsa meg. Akkor inkább elpusztítom, semmint átadjam valakinek, aki akár ellenünk is használhatja. Ez az erő, hozzánk tartozik. Hamarosan pedig csakis hozzám, erről nem nyitok vitát.
A vas közelségétől újra gyengeség lesz úrrá rajtam. Már-már egészen megszoktam ezt az érzést, ami meglehetősen elkeserítő és kellemetlen. Megszokni a gyengeséget? Undorító még a gondolata is. Amint újra miénk lesz a világ, első dolgom lesz visszaállíttatni az épületek régi rendjét. Kő és fa, semmi több, leszámítva néhány szöget, vagy kallantyúkat. A lehető legkevesebbre korlátozom annak az átkozott fémnek a jelenlétét. Ha pedig ez nem lenne elég, egy meglehetősen szokatlan kompániába botlok odalent.
- Kiket látnak szemeim… Egy ember, egy angyal és egy démon az Alcatrazban. Úgy hangzik, mint egy vicc kezdete – jegyzem meg ridegen.
Tekintetem körbefuttatom a teremben, miközben megállok közvetlen a lejárat előtt. Karjaim keresztbe fonva szemlélődöm, büszkén tartott fejjel, de egyelőre nem áll szándékomban megmutatni nekik, mennyire alsóbbrendűek velem szemben. Családom jellegzetességei rejtve maradnak előttük. Se hosszú fogak, se sárga szemek, csupán egy emberi alak. Pillantásom az előttünk álló akadályon megakad. Már megint vas.
- Nos uraim, mi lenne ha mutatnának egy kis illemet, és kinyitnák a hölgyek előtt azt az ajtót?
Még hogy illem, ráadásul pont bennük. Szemernyi esélyt sem látok abban, hogy udvariasságból eleget tennének a „kérésemnek”, de talán az esély, hogy ennek hála akár előre is mehetnek a sorban, elég ahhoz, hogy elintézzék azt a vasdarabot. Eszem ágában sincs hozzáérni, ha nem muszáj.



avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 5:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


☽ Death iscoming

Team xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Minden olyan kusza mostanában, nem találok kiutat a helyzetemből, nincs meg hozzá a megfelelő hatalmam, eszközöm és legfőképpen időm. Nagy terveim vannak de ahhoz, hogy ezt véghez vigyem sokkal többet kell megtudnom, sokkal többet kell megszereznem az óra pedig ketyeg. Hiszen zűrzavar van és ezt kihasználva könnyedén magamhoz tudnám ragadni az erőt, a tekintélyt és átvenni a trónt. A bábuim lassan a helyükön, szépen csöndben az árnyékból intézem a dolgaimat, hogy még véletlenül se terelődjön rám semmiféle gyanú. Hagy higgye csak azt a főnök, hogy még mindig az ő malmára hajtom a vizet. Veszélyes játszma ez, az esélyeim alacsonyak és sietnem kell, de nem fogok bolond módjára eszeveszett ámokfutásba kezdeni, mert akkor a kis lázadásom nem sokáig húzná. Ki kell számolnom mindent, hogy mit, hogyan és mikor teszek. A szövetségeseket a megfelelő pozícióba állítani, ha kell feláldozni őket a cél érdekében. S ha sikerül csak utána fogok foglalkozni a többivel. Hiszen tudom, hogy minden démon a saját maga érdekében cselekszik, mindenki magának akarja a trónt. Egy komplett háború a Poklon belül? Tökéletes lenne. De természetesen még előtte el kellene intézni a Sötétséget is, hiszen ha nem sikerül akkor a tervemet dobhatom a kukába és azt nem nagyon szeretném, mert sok elvesztegetett idő amit másra is tudtam volna fordítani.
Borzongás. Furcsa ismerős érzés kerít hatalmába ami teljesen elüldözte a gondolataimat. A hátamon futkos felfelé, bizserget. Évezredekkel ezelőtt éreztem már, de már oly régen volt, hogy nem tudom hova tenni. Egyszerűen nem jut eszembe. Mi lehet ez? Mintha egy óriási nagy mágnes lenne és csak húzna, húzna magához. Meg kell néznem, felkeltette az érdeklődésemet. Talán még hasznomra is lehet azaz erő, amit ott fogok találni.
Amint meglátom a középpontot egy halvány mosoly varázsolódik az arcomra, hiszen már nem ismeretlen a helyszín. Alcatraz. Megannyi lélek, megannyi szenvedés és megannyi halál. Irónikus, hogy pont itt sugározza azt a bizonyos erőt mert hát ezen a helyen állt a Csendes-óceán legöregebb világítótornya. Most nem a hajóknak, hanem nekünk jelzi a helyzetét. Teleportációval érkezek meg a területre, de nem rontok be egyből. Kiroppantok az ujjaimat, majd megidézek egy felszíni kaput, hogy áthozzam az egyik kis ölebemet.
- Kicsikém, gyere apucihoz. Cuppogok neki, majd be is zárom a kaput és a tekintetemet az épületre emelem.
- Menj, mérd fel a terepet. Ha látsz valakit akkor egyből jelentsd nekem, ne támadj meg senkit. Elsősorban nem öldökölni jöttünk, hanem információt szerezni. Adom ki a parancsot, majd zsebre dugott kézzel elkezdek sétálni  közelebb és közelebb.  Türelmesen várom a visszajelzést az állatkámtól, és amint megkaptam egy halk kuncogást hallatok. Egy ember és egy angyal. Így, hogy tudom ezt már hatolok is be és egyenesen a terembe sétálok és körülnézek.
- Jajj tollas létedre volt annyi eszed, hogy nem mész be oda egyedül? Nem nézek az illetőre akinek szánom a szavaimat pusztán nézem az ember lányt ott előttem.
- Emberke, te mit keresel itt? Nem lesz ez egy kicsit veszélyes? Döntöm oldalra a fejemet, majd egyenesen kikerülöm és megállok az ajtó előtt. Végighúzom a kezemet rajta és becsukom a szememet. Próbálok visszaemlékezni a pillanatokra amiket itt töltöttem, hogy ha oda lemegyünk akkor mivel állunk majd szemben, a terepviszonyokat felmérni. Csapatmunka? Szupi. De ha van valami értékes ott, akkor az, az enyém.    
 



Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 2:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Rejtély a ködben
Alcatraz  • Credit:
Napok óta kínzott már valami megmagyarázhatatlan álomtalanság. Midőn szemeim a fáradtság lezárta, a sötétség lett úrrá elmémen.Mintha láthatatlan erő tökéletesen üressé seperte volna a fejem, és az emlékekkel együtt egy elérhetetlen részre zárta.
A fotel, melyben hátradőltem, kényelmes volt, szinte magához vonzott, ugyanakkor tudtam, hogy hiába is hanyatlik hátra a fejem, újabb álom nélkül eltelő éjjel vár majd rám. Peter a szemközti falnál aludta békésen az álmát. Arcvonásai kisimultak és gyengéd pillantásom simogatta végig szépséges, angyali vonásokat viselő arcát. A szemközti fotelben a ránk vigyázó Miss Contess aludt, már lassan fél órája mélynek tűnő álomban, de tudtam, hogy elég ha csak a fiam köhög egyet, azonnal kipattannak a szemei, és úgy figyel, mint egy pocokra vadászó sólyommadár.
A szemhéjam lassan nyílt és záródott, elnehezülve kezdett egyre többször arcomon maradni, míg végül izmaim engedtek a fizikai fáradtságnak, kezem a karfa mellé hullott, én pedig elaludtam.
A sötétség,a  semmi, az emléktelen álom helyett azonban valami különös dolog történt. Köd gomolygott elő a félhomályból, hangokat kapott szárnyaira a semmiből feltámadó apró szellő, mely kibontott hajamat is megborzolta. A hang eleinte érthetetlenül fémes visszhanggal csapódott nekem, a szavakat fel sem tudtam fogni, mégis ismerős, és jól eső bizalmas nyugalom ereszkedett rám. Lépni még nem tudtam, valami furcsa erő tartott egyhelyben. A szoba, amelyben az előbb aludtunk eddig még soha nem látott ragyogó kék fényben fürdött, és úgy fénylett, mintha egy marék drágakövet mártottak volna bele a vízbe hozzáértő ujjak. A falak, melyek eddig biztonságot adóan magasodtak körülöttünk hirtelen áttetszővé váltak, és helyükbe ez az ismeretlen helyről érkező színes köd tekeredik be, áthatolhatatlan sűrűn. Ijedten pillantok körül, a fiamat és Miss Contesst keresve, ám ők ugyanúgy alszanak tovább ahogyan eddig. Hirtelen minden újra homályossá válik, olyan homályossá ahogyan egy gyermeki kéz szétborzolja a drágakövektől csillogó víztükröt és én egyedül állok itt, ebben a szobában, magam előtt a távolban, a szétnyíló ködben Peter mosolyog. Újra hallom a hangot, ami a nevemen szólít, úgy ahogyan előtte még senki nem ejtette ki. Minden betűnek súlya van, minden hangnak külön simogató éle...akárha eddig egy angyal védelmező szárnyai között pihentem volna. Nem féltem, ahogyan egykor Peter apja mellett sem féltem. Mintha akkor elhittem volna, hogy a világ még jó lehet, hogy meg tudunk változni, hogy nem leszünk angyalok és démonok dögletes játszótere. Tévedtem. Oly nagyot, és nincs többé Ő sem, hogy utat mutasson. Most mégis szól hozzám. Hív engem. Keze odább sepri a ködöt melyben egy apró medalion jelenik meg, himbálózva hívogat a ködben, pulzálása oly ritmust ver, mint Peter szívverése, amikor magamhoz szorítom, mint az apja szárnyának rezzenése, amidőn átölelt. Ismerem ezt a ritmust, hiszek neki….arról beszél, hogy kövessem a fényt, hogy ott majd válaszokat kapok minden eddig meg nem válaszolt kérdésemre. Megkönnyebbülten kellene sóhajtanom, azonnal indulnom, de csak bénultan figyelem, és bólogatok, ki tudja hányszor egymás után. Hiszek neki, mert hinni akarok, követni akarom, mert tudom, hogy ott, a fényeken túl minden egyszerűvé és megmagyarázhatóvá válik majd. Lábaim ólomsúly húzza mégis, valami visszatart, és az ébredés, mint nem várt rideg simítás végigkaristol a bőrömön. Kezem zsibbadtan nyúlna előre, seperném odább a valóságot, még akarom azt a különös ködös fényt, még hallani akarom az angyalom hangját, de újra itt vagyok. Ébren, ebben a szobában.
Ám a páragomolyag, az a különös fénytánc, amely olyan igazi volt, ami válaszokat ígér ott tekergőzik az ajtó körül, zizegése oly andalító, indulnom kell. Mennem, hogy megtudjam miként menthetem meg a gyermekem egy olyan sorstól, amit nem ismerhetek, és amely mégis ismeretlen félelemmel tölti el a lelkem.
Csókot lehelek Peter homlokára, szorosan vonom magamhoz, beszívom az illatát, és nem is figyelek igazán Miss Contess szavaira, aki maradásra bírna. Csak arra kérem, szinte könyörgöm neki, hogy vigyázzon a fiamra….. Ha nem térnék vissza tudja kit kell értesítenie.
Nem tudom mennyi idő alatt jutottam el oda, ahol most utamat egy rozsdás, idő által felzabált vasajtó állja. Nem tudom mennyi ideig követték lépteim a sejtelmes és ki tudja hova csalogató fényt, csak azt tudtam, hogy bármerre is vezessen, nekem követnem kell. A börtönt magát csak később ismerem fel, hisz sosem jártam még előtte itt, ellenben képeken vagy filmen már volt alkalmam látni. A falak valami keserű fájdalmat verejtékeznek, a rozsdás víz szinte ritmustalan cseppen el a köveken. Dohos földszag keveredik az elmúlás bűzével. Itt minden rideg és halott. A fények a pincéből jönnek...bizonytalanul lépkedem a nyomában, a sötétséget lassan megszokja a szemem, és a hátizsákomból, melyben csak pár apróság lapul, úgy mint régi ruhaszállító kötél megmaradt két métere, Peter egy sípolós kacsája, egy üres kulacs, és némi szentelt víz...ez utóbbi Peter születése óta elengedhetetlen nálam.
Az ajtó meg én állunk egymással szemben, kezem a rozsdás lapra simítom, és megpróbálom betolni. Meg sem mozdul. Nem mintha akkora erőt fejtettem volna ki. A lámpám imbolygó fénye az egyetlen fényforrás ezen a helyen, de az igazság az, hogy nekem fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen kiszakadtam a biztonságot adó menedékből, és egy álmot kergetve lépteim az Alcatrazhoz hoztak.Finom illatok keverednek a dohos szagok közé. A levegőbe szimatolok, de megállapítom, hogy pusztán a képzeletem hiteti el velem, hogy angyaltollak mézédes illatát éreztem az imént. Nyílt terepen maradok, nem mozdulok az ajtó elől...ám mögöttem halk, koppanó léptek kelnek életre. Gyomrom görcsbe rándul….nem vagyok egyedül.





avatar



☩ Reagok :
159

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 2:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Bár nyíltan sosem kérdőjelezem meg Gabriel akaratát, saját gondolataim azért még vannak. Például kíváncsi lennék rá, hogy azért küldött-e ennyi idő után San Fransiscoba - pont engem - mert kezd kétségbe esni a körülöttünk őrjöngő hullámoktól, vagy szimplán tud, sejt valamit, amit én nem. Valószínűleg utóbbi, talán mindkettő. Mindenesetre nem gondoltam, hogy egyhamar vissza kell térnem ide. És ezt az időhatározót természetesen angyali mértékben értem. Még ki sem ürült a képzeletbeli adrenalin a szervezetemből a Sötétséggel való randevúm után… Jó azzal áltatni magam, hogy én vagyok az arkangyal egyik legerősebb fegyvere, de logikusabb lenne azt feltételezni, hogy Gabriel szimplán szívat. Ó, San Fransisco.
Ha már a Sötétségnél tartunk. A találkozás óta különös dolgok keringenek bennem. Minden a helyére került. Már mindent tisztán látok. De mi az a minden? Nem látok semmit. Amara… Ismét azon kapom magam, hogy perceket, talán órákat vesztegeltem arra, hogy gondolatok nélkül, üresen, mégis éberséggel és értelemmel telve állok és bámulok magam elé. Feleszmélve rázom meg a fejem. Egy ismeretlen erő édesget vissza a valóságba, én pedig követem.
Még nem mentek el otthonról. Megfontoltan gázolok át a sziget gazos növényvilágán, hogy elérjem az épületet - már ami megmaradt belőle. Én érkezem elsőnek, de kizártnak tartom, hogy egyedül engem vonzott ide a különös erő. Egészen egy öreg, rozsdás pinceajtóig jutok, de bármily erős is a késztetés, nem megyek tovább.
Helyette, kihasználom az előnyömet és körül nézek a teremben. A legfontosabb észrevétel, a beragadt ajtó. Lefogadom, hogy ezt csak fülsértő zaj árán lehetne kinyitni. És bár az ajtó apró résnyire van csak behajtva, a földön sincsenek friss karcolás nyomok. Vagyis tényleg én vagyok az első, még senki nem ment le. Kivéve ha a teste papírvékonyságú és átfért ezen a résen, de azt kétlem.
Maradok a dohos szobában és meghúzódok az árnyékban, egy állva maradt fémszekrény takarásában. Lássuk, mi lesz ebből.

avatar



☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 12:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Rejtély a ködben
Alcatraz Nocturnus  • Credit:
Rejtélyes kékesen pulzáló fény árasztja el az elhagyatott egykori börtönsziget sziluettjét. Fénye még a tejfehér ködön kereszt
ül is látható. A legtöbben tudomást sem szereznek róla, de három egyén szinte nem tud, nem tudomást venni róla. Nem tudják, hogy miért, egyszerűen vonzza őket, egy belső hang, egy ösztön súgja nekik, hogy oda kell menniuk, meg kell tudniuk, hogy mi okozza ezt a fényt. S van egy negyedik is, ki egyelőre mit sem sejt a közelgő veszélyről…

Flora Hastings kényelmesen dőlt hátra egy fotelbe, hol álomba szenderült. Egy képet látott benne, egy tárgyat, kéken pulzáló medált. Körülötte  ködszerű fátyol és csak egy hang szólította. Újra és újra.
Flora, jerj. Mindennél jobban szükség van rád.
Egy arc jelenik meg előtta. Kisfia édesen mosolygó arca. A kedvesének hangja szól a fejébe újra és újra. A gyermek apja szólítja.
Ha fel is ébred álmából, furcsán tapasztalja, hogy az ajtó felől ugyanolyan kék fénylő ködpára gomolyog ki, mint amit álmában is látott. Egy belső késztetés ösztönzi, hogy kinyissa az ajtót, mely nem más mint egy átjáró. Menekül a gyermekével, mégis tudja, hogy odaát válaszokat találhat kérdéseire. Tudja, hogy ott választ kap arra, hogy miként védheti meg gyermekét. Egy nő vigyázz most rájuk, és ő bárhogy kérleli, bárhogy marasztalná, bármilyen veszélyre is figyelmezteti, mi odaát várná, Flora hajthatatlan. Menni akar, válaszokat akar, biztonságot akar gyermekének. Az apját akarja megtalálni és talán, talán odaát lehet. Tudja, hogy ez nem a vég, hogy ez csak a kezdet. Gyermekét a nőre bízza. Tudja, hogy visszajön, hogy fiát viszont látja, azonban a kötelesség hívja.
A kötelesség, ami odaát van.

Rassilion szokásos körútjait járja a város utcáin. Habár végtelenségig hű Gabrielhez, kémkedik a városba. Még most is, amikor a sötétség meglapult a sarokba. Célja csak egy, végrehajtani az ark akaratát, bármi áron. Mondom, bármi áron. Ő lehet az első, ki felfigyel a pulzáló fényekre. Érdeklődését felkelti, oly erőt érez meg, mely ismeretlen számára. De hát ez mégis hogy lehet? Azt hitte, hogy az elmúlt évszázadok alatt mindent megismert. Erre ott egy erő, mely ismeretlen számára… Meg kell néznie, tudnia kell, hogy mi ez.

Gressil és Faye egymástól függetlenül, egyszerre figyelnek fel, miként hasít végig egy különleges energiahullám. Amíg az előbbi egyszer már érezhette ezt a pokolba, évezredekkel ezelőtt, addig a másiknak ez egy teljesen új erő. Erő, mely vonzza őket, mely készteti őket, hogy megismerjék. Utána akarnak járni. Nem tart sok időbe egyikőjüknek sem, hogy rájöjjenek merről is jön ez az erő. Alcatraz. Régi montstrum, mely üresen áll már a tenger közepén, szikláit hullámok csapdossák, szél süvít végig rajta. Port kavar fel a cellákba, elsárgult faleveleket repít arrébb.
Azonban felfigyel rá, még egy valaki. Az elsőszülött leviatán felismeri öccse hatalmát. Felismeri az erőt, mely az egykori erődből sugárzik. Mégis ismeretlen számára. Mégis mit művelt az elzárásuk előtt Seth? Mit rejtett ott el? Milyen hatalom van ott, amiről Ő, pont Ő, az elsőszülött nem tud? Mit titkolt előlük mindig? Önző féreg, gondolhatja Kisa. Kell neki ez az erő, tudni akarja, mit tud, mire képes.
A kérdés csak annyi, Faye miként kíván oda jutni? Felhasználja új, ám még merőben gyenge, erejét, vagy végre újra kilép a nyilvánosság elé a köd leple alatt?
Egymástól függetlenül jut el a négy személy az egykori börtön épületéhez. Egy a közös bennük, a belülről felsejlő fény vonzza őket. Elhagyatott az épület, egy árva lélek sincs már itt. A falak őrzik az egykorvolt rabok siralmait, kínjait. Ostor pihen a földön, vér fut végig a falon. Gressil számára nem is lehet annyira ismeretlen a helyszín, számos alkalommal megfordult már itt. Mennyi lelket tudott szerezni itt. MEnnyi rab kívánta más halálát, mennyi megkínozni való lelkek emlékét őrzi a hely. Már-már nosztalgikus lehet. Mégsem gondolta volna, hogy az alagsor felől ily erők áraszthatják el a helyet.
Rassilon és Gressil számára is nyilvánvaló, hogy ez a hely nem csak egy börtön, nem csak egy erőd, ez annál több. Ezt érzik, a velőjükben. A fény egyenesen a pincéből sejlik fel, továbbra is tompán, mégis tökéletesen láthatóak. Mit tesz a csapat? Lemennek együtt? Külön-külön? Egyáltalán érdekli őket a másik jelenléte?
Bárhogy is döntenek egy egyszerűnek tűnő vasajtó előtt találják magukat. A sós levegő rozsdássá avanzsálta, mégis büszkén tartja még magát. Öreg szerkezet, mely nem döntött még úgy, hogy a vége közeledne…



avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Kedd Feb. 06, 2018 11:37 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Hétf. Jan. 22, 2018 5:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Sophia & Ophilia
You don't choose your family. They are God's gift to you, as you are to them


Halkan sóhajtom el magamat, s tekintetemmel a földet pásztázom. Kérdések ezrei cikáznak fejemben, melyek vélhetőleg válaszolatlanul maradnak. De semmi baj, így is van mondandóm. Nem értem, hogy miként fajulhatott el így a dolog testvéreim között.
- Azt hittem, hogy ennél ostobábbak nem lehettek - hajtom fejem tenyerembe. - Atyánk mikor ment oda egyedül egy Nephilimhez és végezte ki? - ekkor térek rá orrnyergem masszírozásához. - Mintha pontosan nem tudnátok, hogy erre saját angyalai voltak, harcosok, akárcsak ti. De azóta, hogy nincs Ő jelen, azóta nincs senki, aki szemmel tartaná a Nephilimek létezését - vagyis ha lenne sem foglalkozik vele egyik ark tábor sem. Ezek egyszerű szabályok voltak, nem is értem, hogy miként felejtették ezt el, ilyen rövid időn belül.
Alig huszonöt év telt el, az nem sok. Fejem megadóan ingatom. De szemöldököm aztán érdeklődve tódul homlokom közepére, jól hallom? Engem oktatnak ki a vérontásról?
- Ne haragudj, hogy is hívnak? - kérdezem, mert nem emlékszem, hogy kiejtették volna a nevét, vagy ha igen, ő maga nem mutatkozott be, vagy épp nem figyeltem, hisz elvesztettem a fonalat civakodásuk alatt. - Tisztázzunk valamit: a magam részéről a kezdetek óta ellenzem az egész háborút testvéreim között, de ezt ők is pontosan jól tudják - pillantok ekkor szelíd mosollyal a két angyalra. Nem hibáztatom őket, csak az elveket követik, mégha azok messze nem azok, melyeket Atyánk elvárna tőlük.
- Számtalanszor próbáltam testvéreimmel beszélni erről, hamar rájöttem, hogy felesleges. Sem Gabriel sem pedig Michael nem fog engedni a saját igazából. Mindketten szentül hiszik, hogy amit Ők tesznek az a helyes cselekedet ahhoz, hogy Atyánk visszatérjen közénk. Nekem erről más véleményem van. Michael a városban van, ha kéritek elmondom, hogy pontosan hol találjátok. Nekem nincs jogom a nevében beszélni. Ha rajtam múlt volna, ez az egész meg sem történik huszonöt évvel ezelőtt. De nem rajtam múlt - hisz csak egy aprócska porszem vagyok a sivagatban. Nyíltan vállaltam a semlegességet akkor is, most is. Nem szolgálom egyik arkot sem, számomra Atyám szavai sokkal fontosabbak. S ő nem akarná ezt. Számára az emberek az egyik legfontosabb teremtmények és bármi is történt… Az csak és kizárólag az ő dolga. Nincs jogunk számon kérni őt, nem pedig így viselkedni távolléte alatt.
Beszéljenek bármit, mondjanak ezek hárman bármit, elég ha én tudom: Atyámnak tetsző életet élek, még itt is. Tanításait és törvényeit követem.
- Nem kételkedek a szavaidban és kérlek ne érts félre. Számomra minden teremtmény Atyánk teremtménye. Nem értek egyet azon döntésével, hogy a nephilimiket halálra ítéli, de ez az ő törvénye. Mi a végrehajtói vagyunk, semmi többet - egyszerű katonák, bábok. Ezek vagyunk csak Atyánk kezébe. Nem kaptuk meg tőle a szabad akart erejét, számunkra ez nem jár.
- Tévedsz ifjú hölgy. Mi Atyánk kezében nem vagyunk mások, mint egyszerű bábok, kik zokszó nélkül végrehajtják akaratát. Katonák, kik nem kérdőjelezik meg a szavát. Nem teremtett számunkra érzelmeket, mindaz amit most látsz, nem valós. Megtanulunk érezni, úgy véljük, hogy érezzük a dühöt, melyet egymás iránt táplálnak, de valójában az nincs ott - felelem szelíd mosollyal. Nekem nincsenek, nem vettem fel eme szokást, s csak félrehajtott fejjel figyelem, ahogy többi testvéremnek ez sikerült. Sose értettem meg az emberek szándékait, cselekedeteit, de kedvtelve néztem őket. Nem tudom magam beleképzelni helyzetükbe, mert… nincs mit elképzelnem. Üresek vagyunk odabent. Ezt beláthatja egyszer ő is, vagy nem. Ez rajta múlik, hogy a tudást melyet kínálok neki magába szívja-e. Félig angyal lévén remélem van ily bölcs, hogy túllát saját igazán és szaván.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szomb. Jan. 13, 2018 10:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Ophilia&Sophia

Moiran váratlanul úgy döntött, inkább a szárnyaival kitakarja a látkört, míg karjával Greachan hátára hajított. Nem igazán örültem ennek a rögtönzött akciónak, de le lettem pisszegve. Biztos belenéztek a fejembe, és látták, mennyire nem szívlelem ezt az angyalt.
- Ha a megfelelő szót keresed, aktakukac lesz az, a ti szavatokal élve - pillantott rám Moiran.
- Akkor már mindent értek. Rátok bízom a dolgot.
- Helyes, kislány. Ophilia, ha nyitva tartottad azt a szépen pillogó szemecskéd, láthattad volna, hogy nőtt fel. Ki tanította volna a mi szabályainkra? Az csoda egyáltalán, hogy ennyire szereti a mi Urunkat. Valóban, Atyánk szigorú istenség, de ugyanakkor türelmes. Hisz életben hagyta őt. Ha nem lenne annyira fontos ő Atyánknak, szerinted nem pusztította volna el rég? De az, így nekünk is az. Gabriel is védelmébe vette, ezért vagyunk mi itt - Greachan úgy kelt a védelmemre, ahogy Zach tette volna.
Vajon valóban így érez, vagy csak azért teszi, mert ezt parancsolták neki?
Még mindig kissé bizalmatlan voltam az őreimhez, nehezen szoktam meg az újakat.
Valahogyan magunk mellé kéne állítani ezt a nőt, vagy legalábbisel az utunkból, de finoman. Nem volt szimpatikus, ahogy viselkedett. Szavai hallatán erősen meg kellett kapaszkodnom Greachan vállában, kedvem lett volna öklöt ropogtatni, de azzal esélyes, hogy én jártam volna rosszabbul.
- Ophilia, segítenie kellene nekünk. A vérontás helyett inkább össze kéne tartanunk, elég ebből a mészárszékből. Ne mondja nekem, hogy olyan jónak találja a jelenlegi helyzetet, mert nem az. Egymást kaszabolják, mint az emberek. Egyik rokon fajtám se jobb a másikánál, mégis miért hordja úgy fenn az orrát, hogy lassan almaszedővel sem érem el? Hisz ahol van a szívünk, ott vannak a kincseink is. A maguké hol van? - jó lenne összefogni valóban a sötétség ellen. Gabriel emlegetésére elfinorodtam. Az Úr szerelmére, életben hagyott, sőt, meggyógyított saját szárnyának olajával. Kell ennél több bizonyíték arra, hogy mégsem olyan pszihopata, mint amilyennek gondoltuk?
Kész, ennyi, én megtépem ezt a nőt...
- Szóval nem vagy velünk, igaz, testvér? Jó, ha tudod, meg kell öljelek, ha ennek a féllénynek csak egy haja szála is görbül - A fiúk kardot rándottak, mire felszisszentem. Erre azért semmi szükség.
- Letenni, de most. Igaza van, nem kellett volna megszületnem, és atyámnak sem bűnbe esnie. Egy púp vagyok a hátatokon, ésm indne félvér ilyen. Nem tudom, de elküldött, és gondoskodott a biztonságomról. Engem viszont az úr küldött, hogy üzenetét átadjam Mihálynak, és mint látod, én jöttem. Ne állj az Úr üzenetéek útjába, kérlek. Ha szükséges, belenézhetsz az elmémbe is, nem fogok hazudni - és egyszer az őszinteségem fog a sírba vinni.
Ophilia nagy kihívás, és nem is értem, ennyi tudással hoy lehet ilyen... begyöpösödött. Szűk látókörű.
- Hamar elfelejtetted te ábrahám és szeretett Nagyatyám alkuját. Ha csak egy igaz is akad közöttük... legalább azt meg kell hagyni. Valóban sokan elromlottak, de még vagyunk jó páran, akik Mellette állunk, és én kész vagyok az életemet adni, ha kell - bátor szavak, de vajon tényleg képes lennék-e meghalni? Milyen következményekkel járna ez egy nephilimre nézve? Mi történne velem? Sok mindent nem tudtam még magamról, a korlátaimról, a lehetőségeimről, s a magam huszonhét-huszonnyolc évével még jócskán gyermeknek számítottam.
Azt már korán eldöntöttem, hogy részemről az egyedüllétnél maradok, hogy e fertőtne vigyem tovább utódokra, ne kelljen nekik is ebben a kirekesztettségben felnőniük. Nem ilyen sorsot érdemelnek tőlem.
- A ti, s Atyátok hasonlatosságára lettünk teremtve. Hogy ne lenne érzésetek? Legfeljebb neked nincs. Legalábbis nem olyan, mint nekünk, de vannak. Másképp nem szeretnéd ennyire a Teremtőt, nemde? A hiba az almában van... - céloztam arra a bizonyos estre, maikor Éva beleharapott a gyümölcsbe. Mi is olyanok lettünk volna, mint az angyalok. Hát persze. Talán ezért nincs bennü félelem. Nem ettek az almából. Tényleg, ha evett volna belőle bármelyikük is, rá milyen hatással lett volna? Ha ennek az  egész postagalamb-akcióna vége, utána járok, talán egy novella, vagy regény alapjául is szolgálhat.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szer. Jan. 10, 2018 8:51 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Sophia & Ophilia
You don't choose your family. They are God's gift to you, as you are to them


Azt hiszem, hogy kezd értelmet adni az emberek egy bizonyos kifejezése. Mégpedig, hogy “cirkuszban érzem magam”. Úgy vélem, hogy ilyen lehet, mint amilyen most is. Igazából egész beszélgetés alatt értetlenül pislogok hol az egyikre, hol a másikra, hol a harmadikra. Fogalmam sincs, hogy mi történik és az miért történik.
S valljuk be, ha rólam van szó, az ilyen pillanatok ritkák. Nem csak az emberek, de az angyalok is kezdenek megőrülni, kifordulni magukból, s íme az ékes bizonyíték.
- Ezáltal te is az ő Teremtménye vagy - zárom le a vitát, nincs is mit ezen túlragozni. Saját korlátjait bizonyítja, ha ezt nem látja be. - Meglehet, kisasszony, hogy régebb óta vagyok az Úr szolgája, így talán picit pontosabban tudom, hogy mi a tiszteletlenség velük szemben. Mondd Greachan emlékszel, amikor az egyik társad véletlenül Apusnak hívta? - nézek rá kedves mosollyal arcomon, amit aztán visszafüggesztek a fiatal leányzóra. - Másnap szárnyait vesztette - Atyánknak szigorúak a szabályai.
S igazából eddig is tartott részemről, hogy tartsam a fonalat. Az igazi őrület itt kezdődik. Szavakat vágnak egymáshoz, a két testvérem is úgy viselkedik, mint valami kötekedő ember. Nem méltó lényünkhöz ez a viselkedik. Akaratlanul is összevonom szemöldökömet.
Gabriel angyalai a városban vannak - ez nem meglepő, számos egyedükkel találkoztam már. De ami azt illeti, amennyire oda sem figyelnek rám, tehetném a saját dolgomat is. Igen, tehetném, csakhogy nem teszem, mert nem akarom, hogy tudjanak ténykedésemről. Szóval két lehetőségem van: továbbra is csendben állok, vagy elinalok, amíg még tudok. Elevenen él emlékezetembe a velük való találkozásunk minden pillanata.
S mintha ezt ők is megérezték volna.
- Ophilia, te jártál már Las Vegasba - hallom Moiran hangját. Lassan emelem rá tekitnetem. Újra nem tudnám magam megvédeni. Újra nem tudnék ártani testvéremnek. Újra engedném, hogy majdnem megöljenek. Nem válaszolok, tudja a választ úgy is. - Stamielnek én mondtam meg, hogy merre talál téged.
Mosolyogva hajtom le fejem, nem reagálok rájuk. Akkor megúsztam a találkozást velük, pedig feleannyira tiszteletlen nem voltam, mint ez a lány. S én még a testvérük is vagyok.
- Fiatal leány, igazából sok mindenben tévedsz. Gabriel és az ő követőik sose hitték azt, hogy Atyánk nem térne vissza. Valójában tisztában vannak azzal, hogy nem ment el végleg. Épp azért teszik azt, amit. Kiirtják az emberiséget, a félvéreket és minden olyan angyalt, ki ebben akadályoznák őket - közlöm tárgyilagosan, hiszen ez a felállás. Látom a két angyal megvillanó szemeit. - Mindig is tudtam, hogy mi motiválja Őt, legfeljebb nem értettem vele egyet sohasem. Tárgyalásnak mi alapja van Mihállyal? - teszem fel a kérdést, mintha az egyik angyala lennék.
Habár a két testvérem pontosan tudja, hogy nem így van.
- Gabrielnek igazából kapóra jön a Sötétség pusztítása, nem? Minden embert kipusztít, s neki csak hátra kell dőlnie, s ezt végignéznie - azt már nem említem meg, hogy igazából most kellene tennie ellene, hogy amikor ezt végrehajtsa, hős arként pusztítsa el és ezáltal csábítsa vissza Urunkat. - Leány, az angyaloknak nincsenek érzései, így nem félhetnek. Az emberek pedig már rég elfordultak tőle, maroknyain vannak csak, kik hisznek még létezésében - s azt se felejtsük el, hogy az emberek félelemküszöbe egyre csökken. Egyre jobban kezdenek rádöbbenni arra, hogy képtelenek meghalni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Vas. Jan. 07, 2018 7:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3





Ophilia & Sophia

"How can you stay so strong?"


Greachannal és Moirannal eléggé meggyűlt a bajom. Megértettem őket, hogy nem szívesen vállaltak el, s csak azért segítettek nekem, mert Gabriel megparancsolta. Ha nem állnék – most már – az ő védelme alatt is, garantálta elvágták volna a torkomat az első adandó alkalommal, és tollpárnát gyártottak volna belőlem. Vajon kijönne egy jóféle párnára való a szárnytollaimból? Ki tudja…
Hopp, ezek szerint egy angyalt sikerült betalálni zuhanás közben. Mély levegő, kislány, beszív, kifúj, nyugalom, csak szépen, semmi pánik.

- Hát nem nevezhetem a teremtőmet nagyapámnak, hisz apám is ő teremtette, s engem is, ennél fogva szükségét érzem, hogy tiszteltemet e szülői ranggal fejezzem ki iránta. Tán te nem tiszteled-e atyádként? – megy neked ez a nyelvezet, ügyes kislány. Remélhetőleg a modernt is beszéli ez az angyal, és bár a műveimben elmegy ez a stílus, hétköznapilag eléggé furcsának hat ez az én számból, de azért próbálkozom minél jól neveltebbnek tűnni.
- Ehm… elég érdekes  lenne az ő száját számra vennem, s tiltott cselekedet is volna az, talán nevét akartad mondani, ugye? – nehem, erre az összképre talán jobb nem is gondolni, meg is borzongok a gondolattól, és nem, cseppet sem jólesően.
- Sophia… - Moiran már közbeszólt volna, de leintettem.
– Majd én megtárgyalom vele, mielőtt megtépnétek.
- Ennyire ilyennek látsz minket?
- Lássuk csak… igen. Ahogy egymás közt civódnak és tolltépkednek, mint kis kakasok a szemétdombon, nem éppen angyalhoz méltó.
- De kedves és szerető vagy te is, látszik az emberi neveltetésed.
- Én csak az alapján tudok véleményt alkotni, amit látok. És maguk ketten nem éppen a tanárok mintapéldányai – fedtem meg őket finoman, mert bár rangban jóval felettem álltak, mégsem éreztem igazságosnak, hogy úgy beszéljenek ezzel a kedves hölggyel, meg úgy egyáltalán bárkivel, amilyen hangnemet az imént megengedtek maguknak. – Elnézést kérek e két faragatlan szárnyas viselkedéséért. Majd jelentem nagybátyámnak az esetet, megnézem, akkor is ekkora szájuk lesz-e.
- Hé, ezt azért nem kéne.
- Greachan, úgy beszélnek az Atyánkról, mintha itt sem lenne. Teljesen eldobták őt maguktól, mi ez, ha nem árulás csírája? – talán már az is. Az angyal hátrahőkölt feltételezésemtől, s lesütötte fejét, fekete haja eltakarta szégyenkező arcát. Hogy miattam szégyenkezett-e, amiért engem kellett pesztrálnia, vagy amiatt, amit mondtam, azt nem deríthettem ki. Számomra nem állt rendelkezésre a gondolatolvasás képessége, de tán jobb is így. Legalább én hagyhatok nekik némi gondolati szabadságot, ha már a társaik mellett ez teljes képtelenség. Igazán hálás voltam Nagyatyámnak, amiért olyannak születtem, amilyennek. Sokkalta nagyobb szabadságot élvezhetek, mint az angyalok, körülbelül azt gondolok, amit akarok, más fajtársam nem láthat a fejemben, csak az angyalok. Ők is csak akkor, ha ők akarják, vagy kifejezetten szükséges.
- A tárgyra térnék, ha lehet. Tárgyalni jöttünk azokkal, akik Mihályt pártolják, s ő a követ a két tábor között. Úgy tűnik, valaki kijelölte, hozzánk is már egy üzenettel jött ,azt állítja, Istentől van. Oly nehéz elhinni, hogy ilyen törékeny kis lényt…
- Ki a törékeny?! – duzzogtam. Még hogy én törékeny… Annyira nem vagyok cukorból.
- Csak épp szárnyad törve zuhantál be hozzánk is, az őröd feladata lenne megtanítani, hol van?
- Nem tudom – tényleg. Zachriellel mi történhetett? Atya ég, nem is gondoltam rá, kérlek Istenem, vigyázz rá helyettem is… szegénykém. Remélem, nem aggódik túlságosan. És jól van. Jól kell lennie, nem veszíthetem el.
- Hát ez az, kicsi lány. Te valahogy nagyon elkallódtál, és ezek szerint az őröd csúfos kudarcot vallott.
- Ez nem igaz! Ne merj róla így beszélni – keltem a védelmére. Kicsit rosszul esett, hogy ily önteltek Gabriel emberei. A hölgyet még figyelembe se vették, pedig illő lett volna észrevenniük, s nem elbeszélni a feje felett.
- A támogatására szükségünk lenne. Az angyalok félnek, az emberek is, nem hiszik, hogy valaha is visszatér, de én tudom az igazságot. Ha engedi, meg is mutatom.



605 szó x Three Days Grace - Fallen Angel x Juhúú, meg is érkezett a folytatás, remélem, tetszik Very Happy



avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
436
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Pént. Jan. 05, 2018 7:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Sophia & Ophilia
You don't choose your family. They are God's gift to you, as you are to them


Nevezzetek őrültnek nyugodtan. Valójában még csak nem is kell hinnetek a szavamnak, miért is tennétek. A Viszály is megmondta: őrültség. Nincs semmi kézzel fogható bizonyítékom. Valóban nincs. Abban viszont nincs igaza, hogy ama egy elméletet látom csak magam előtt. Azonban azt látom a legtisztábban. Mégis most egy másik miatt vagyok itt.
Meglehet, hogy semmit sem fogok találni. Frusztrál a tudat, hogy majd az összes segítségem a mennyben van. És most még csak azt sem kockáztathatnám meg, hogy felmegyek érte. Nem. A mennyt elzárták, a világ a vége felé sodródik és sok testvérem mit tesz?
Semmit.
Mégsem érzek emiatt semmit. Minek foglalkozzak vele, hogy elvegyék a drága időm, mely így is kevés van. A szálak, melyeket próbálok kibogozni így is kuszák. Azzal nem oldok meg semmit, ha a semmittevőkön bosszankodom. Amúgy is az… Nem rám vallana. Elfogadom őket, továbbra is olyannak, amilyenek. Az összes türelmem felőrölnék, ha az nem lenne végtelen. Mindig adok testvéreimnek még egy utolsó esélyt.
Saját két szememmel láttam, hogy mire képesek, bőrömön tapasztalhattam… mégsem tudok irántuk haragot érezni. Legfeljebb csalódást okoznak, hogy ily könnyen engedtek a sötétség csábításának. Hogy nem küzdöttek ellenük.
S szemem elé lebben újra az Ő arca. Fejemet megrázom. Most koncentrálnom kell. Volt itt egy rab, kit azért zártak be ide, mert elvileg bolond volt. Oh, dehogy volt bolond, egyszerűen ő képes volt látni dolgokat: minket, a démonokat. A poklot. A sötétséget… A feljegyzései itt maradtak elvileg.
Lassan szállok le az egykori börtön udvarán. Lábaim épp hogy érik a földet, amikor is…
Valami a hátamnak csapódik. Én pedig engedve a természet törvényeinek: azaz a gravitációnak, a földbe csapódom.
Beletelik némi időbe, amíg feltápászkodom a sárból, ruhám hiába porolom, így csak képességeimmel tüntetem el a földi mocskot.
Úgy tűnik, hogy hátamra pottyant szárnyacska és a két kísérője vajmit sem törődik velem. Vagyis az egyikük engem szuggerál. Szelíd mosoly költözik arcomra a régi, kedves arcok láttán. Igaz, jelenleg Gabriel hű katonái. Ismertek a mennyből. Tudják mily körülmények között hagytam ott.
- Atyánk száját szádra ne vedd - javítom ki a cserfes lányt. Bármennyire is vagyok fajomhoz képest toleráns, vannak dolgok melyek felett nem siklok el, s amiért még egy testvéremet is szelíden oktatnám ki. - Valamint nem nagyapa, hanem Atyám, Uram esetleg Teremtőm. Tisztelet övezi nevét mindig és mindenkor. Ahogy pedig most beszélsz róla az tiszteletlenség, melyet ő maga sem tűr meg. Ezt igazán megtaníthattátok volna neki Greachan - fordítom pillantásom a lányról a magasabbik angyalra.
- Csak mert Gabriel követői vagytok, Teremtőnk iránt jár a tisztelet - hajtom enyhén oldalra a fejemet, majd pedig lepillantok a földre.
A lány nem tudhatta, hogy mi a szokás, nem közülünk való, erről hamar tudomást szerzek, csak hallgatnom kellett őket. Hangomat nem kioktatónak szánom.
- De legalább repülni megtaníthattátok volna - emelem fel újra tekintetem, s látom, ahogy megvillan testvérem szeme. Mégis emelt fővel állok előttük, arcomon nyoma sincs a félelemnek, vagy hogy esetleg tartanék tőlük. - Mindazonáltal egyikőtöknek sincs igaza, Moiran - javítom ki őket újra csak. - Atyánk oly szabad akarattal rendelkezik, mint az emberek. Nem tartozik felénk elszámolással hogy merre megy és mit csinál. A Föld az övé, ha elment volna és nem kívánna visszajönni elpusztította volna az egészet. Viszont nincs itt, senki sem tudja, hogy merre van és ez így van rendjén.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Csüt. Jan. 04, 2018 9:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Ophilia&Sophia
„How can you stay so strong?”
Zuhantam. Semmi mást nem érzékeltem, csak azt, hogy a szárnyiam már megint megálltak, s hiába próbálom visszanyerni felettük az irányítást, egyszerűen kudarcot vallottam. Hogy süllyedhettem idáig? Vajon méltó vagyok Nagyapa élet-leheletére? Mégis mi a fenét művelek? Ahogy zuhanok, ellepnek a gondolatok is. Sötét félék, melyek már rég óta környékeztek, és most, hogy a sötétség eljött, nálam is próbálkoznak.
Ugyan már, Sophia. Te csak egy félvér vagy, egy fattyú. túl fontosnak tartod magad. Miért nem fordítasz hátat, és tűnsz el a francba? Kinek képzeled te magad? Azt hiszed, hogyha Gabriel életben hagyott, akkor te akkora fej vagy? Egy fenét! Csak a vak szerencsén múlott, hogy egyáltalán életben maradtál. Talán jobb i lett volna, ha kinyír, végtére is… ti csak útjában vagytok a nemes angyaloknak!
Nem új már ez a kétely bennem, és most csak felerősödött az érzés, hogy akármennyire is teperek, az ég mindig túl messze lesz, a föld pedig túlságosan lent van. Tulajdonképpen megrekedtem ég és föld között.
De vajon van—e kiút a számomra? Van-e hely, amely befogadna? Rafael az apám, ez igaz. De bűn szülte gyermek vagyok, s úgy éreztem, sosem moshatom tisztára ezt, bármennyire is igyekezzek kibékíteni angyali rokonaimat. A békére szomjaztam, s arra, hogy egyszer végre állandó otthonom legyen.
Lehet-e boldog valaha egy nephilim? Csak várom a halált, de nem következik be, valamilyen furcsa oknál fogva. Rázuhanok ugyan valami puhára, de le is pattanok róla, s két méterrel odébb érek földet, szerencsére képpel a talaj felé. Elég volt egyszer eltörni a szárnyam, köszönöm szépen, akkor sem épp a legjobb helyen tettem mindezt.
Fogalmam sincs, hova zuhantam, de már is két testőröm találom magam mellett ,ahogy segítenek feltápászkodni.
- Köszönöm – suttogom nekik, s ők csak biccentenek.
- Jobban kéne használnia a szárnyait ennyi idősen. A legtöbb nephilim a maga korában már rég vígan röpdös. Sajnos.
- Elnézést, hogy ilyennek születtem, talán a nagyapámnál reklamáljon.
- Ha visszajön.
- Nem ment el.
- Honnan veszi ennyire biztosra?
- Tudom. Nagyapa sose hagyna itt minket, és ne feledje, ki vagyok – Istenem, komolyan… némelyik angyal csökönyösebb az emberfajzatnál is. – Hol vagyunk tulajdonképpen?
- Alcatrazban, San Francisco külterületén.
- Végre egy értelmes válasz.
A párbeszédem az őreimmel nem ment valami simán, de legalább elértem, hogy ne temessék máris Papuskámat.


Utolsó Poszt Csüt. Jan. 04, 2018 8:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Pic':
 


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3