Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Alcatraz
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Kedd Júl. 24, 2018 3:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Alcatraz Nocturnus  • Credit:
Rassilon próbálkozása, hogy telekinézissel kiszedje a halált a csapdából nem működik. Nem lehet csak így kiszedni senkit sem egy csapdából, ha valakinek, hát neki ezt mindenkinél jobban kell tudni. Ahogy Gressil is sejtheti, hogy ily könnyedén nem tudja megtörni. Ámbár mégis ő a Halál. Egy Lovas, az egyik leghatalmasabb démon. A megoldás oly egyszerű, a kérdés csak az, hogy erre maga is rájön, a hirtelen magához térő állapotában.
Kisa szemmel láthatóan nem foglalkozik a csapdába esőkkel, de miért is foglalkozna, hisz nem ez a dolga. Nem ezért jött ide, halad az ajtó irányába, ám hiába éri el, az nem nyílik ki. Megtorpan és ahogy visszafordul…
Mindenki láthatja, hogy a vízoszlop egyértelműen Gressil irányába halad. Benne egy női alak sejlik fel, kinek lábai helyett halfarokkal áldotta meg az ég - vagy valami más. Szemei kékesen izzanak fel. Karját ölelkezően tárja szét. A rúnák még jobban felizzannak a terembe. Közeledik a fekete vízoszlop a démon felé, jót nem sejtet. Ha elnyerik a habok, mielőtt kiszabadulna a rúnákból, örökkre a víz fogságába reked.
A Halál démona fogságba eshet.
Lesz valaki, ki segít rajta? Vagy magának kell megoldani?
Pár másodperc csupán, amíg eléri, idejük nem sok már. Miként, mégis miként törjék meg a pecsétet?



Online
avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 21, 2018 1:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Furcsa banda az Alcatrazban  • Credit:
Elégedetten elmosolyodom, amikor látom a keletkező hullámot. A tény, hogy képes vagyok erre, egészen felvillanyoz, ellenben a kapott eredménnyel. A kislány és a tollseprű elviseli az érkező csapást, ellenben a démonnal, aki annyira nagyra tartotta magát, hozzátenném, a semmi végett. A tény, hogy egy kis hullámtól felborul, közömbösséget varázsol arcomra. Gyenge… Egy kutya, aki nagy hanggal ugat, de harapni képtelen, mert a fogai hiányoznak. Arra sem érdemes, hogy megerősítsem észhez térését. Aki ennyire semmirekellő, az megérdemli, hogy abban a csapdában pusztuljon el. Ennek ellenére, közelebb megyek hozzá, hogy szemügyre vehessem a rúnákat.
Valami furcsa… Nem az, hogy egy csapdasorozat aktiválódott a démon szerencsétlenkedése miatt, hanem az, hogy ezzel együtt az ajtó is feldereng. Az egyetlen út, mi tovább vezet ebből az elcseszett teremből. Mi van akkor, ha a kinyitásához mindenképp aktiválni kellett a csapdát? Az elsőhöz egy ember kellett. A másodikhoz talán pont egy démon, akkor azonban van arra esély, hogy a következő egy csirkét igényel. Régi erőnkkel nem okozott volna gondot összeszedni ezt a hármat, Sethből pedig kitelik, hogy efféle játékba kezd.
Az is lehet azonban, hogy nem így van. Hogy a pokolbéli söpredék csak a csapdák erejének fenntartására szolgál, semmi többre. Lehet, hogy valami más aktiválta az ajtót, talán pont az, hogy mindannyian leküzdöttük a ránk törő elmebajt. Ki kisebb, ki nagyobb sikerrel, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a többiek agya már az érkezés előtt sem volt valami ép.
Akárhogy is, tenni kell valamit. A tollseprű láthatóan úgy berezelt, hogy még a szárnyai is visszavonulót fújtak. A lánytól nem várhatok el többet, mint amit eddig tett, a másik pedig… hagyjuk. Végezetül az áldozatjelöltünk egy tűzkarikában ácsorog, mint valami cirkuszi állat, aminek át kellene ugornia a tüzet. Azt is oda kellene dobni, aki ilyen bénán tanította.
- Őt rátok bízom! – intek kezemmel a csapdába esett alakra.
A hídon elindulva, az ajtó felé vezetem lépteim, de néhány méter után megtorpanok. Sarkaimon megpördülve az emelkedő vízoszlopra szegezem tekintetem. Víz? Már nem vagyok benne olyan biztos. Színe egyre jobban hasonlít fajtám vérére, mi feketén buggyan ki bőrünk alól, valahányszor felhasítja azt valami. Kezem magam elé emelve szemlélem korábban megsebzett, mostanra begyógyult ujjam. Lehet, hogy emiatt van. Talán ez aktiválta az ajtót, nem a két lábon járó szenny, ami egészen idáig kísért utamon.
A mágia szokatlanul áramlik ezen a helyen. Mintha valami magába szívná, enyhén ugyan, de még sajátomat is. Arcvonásaim idegesen rezzennek. Az egy dolog, hogy én elszívom valakinek az erejét. Sok esetben még egészen kellemes is ez az esemény, ez a fordított helyzet azonban nincs kedvemre. Persze mindez lehet az előbbi kis mutatvány utóhatása is. Mindkét lehetőség szívás.
Két lehetőségem van. Az egyik, hogy valamilyen módon eltávolítom a démont a ketrecből, reménykedve abban, hogy az majd megszünteti ezt a helyzetet. A másik, hogy itt hagyva mindenkit, tovább megyek, akkor viszont, ha kellene a későbbiekben valamelyik, alaposan megjárnám. Egyetlen választás marad tehát, az, hogy megvárom, hogy a tehetetlen angyal segítsen a cimboráján. Ha viszont mégsem boldogul, akkor sem indulok meg a barátja felé.
- Az egy démoncsapda. Ha azt hiszed, hogy önszántamból beleugrom, csak azért, hogy kitessékeljem onnan azt a Lucifer-barmát, nagyon tévedsz – közlöm ridegen.



avatar



☩ Reagok :
159

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 21, 2018 12:08 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Lehajtott fejjel térdelek az Úr előtt. Hagyom, hogy átjárjon a mennyei béke. A büszkeség. A méltó jutalmam. Már fel sem tűnnek az apró részletek, amik nincsenek a helyükön. Mint például, hogy sosem vártam jutalmat a szolgálataimért cserébe, most mégis úgy örülök neki, mintha a megváltás érkezett volna el.
- Ébredj. - Leheli felém az úr épp olyan nagyvonalúan és jóságosan, ahogy eddig szólt hozzám. Fejem szinte azonnal felkapom és nem értően nézek irányába. Tekintete ugyanazt a Békét sugározza, amit eddig. Megrázom a fejem és szemeim ismét a Hozzá vezető út köveire szegezem. Meghajolva Előtte. - Ébredj - Ezúttal a hang nem Istentől jön. Nem kívülről. Mintha a fejemben sikoltanák és bomlasztanák belülről a koponyámat. Elenyésző időre összeugrik előttem a kép és a barlangban vagyok. Itt vagyok. De arra sincs időm, hogy tekintetem az ifjú Cartellere engedjem. Másodpercek múltán fakó, jelentéktelen emlék az egész. A valóságban mélyen felmordulok és tudatom hiányában, ösztönösen kapok az engem érintő démoni kéz után. Megragadom Faye csuklóját, markommal úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Mintha azért könyörögnék, hogy szedjen ki innen. De számomra erről szó sincs. Egyszerűen le akarom győzni a Menny kapuit megkörnyékező áruló angyalokat. Akik nem hittek eléggé az Úrban és Gabriel céljaiban. Érzem, ahogy egyre közelednek. Felállok, de a valóságban a nő csuklóját nem engedem. Kénytelen ő is felállni felem. Csapdába esett az önkéntelen szorításomban. Hátat fordítok az Úrnak. A számomra nem létező Faye pedig fordul velem. Hogy is tehetne mást. Hisz a vékony csuklónál fogva rántom magammal. Érzem az ösztönzést. Hogy valakit le kell győznöm. Úgy gondolom, hogy a Célt eláruló angyalokat. Valójában a démont készülök bedarálni, aki megpróbál kivonni a mágia hatása alól. És legbelül, egy erőtlen, józan részem, amiről tudatosan nem is tudok, az ellenkezőjéért küzd. Ez az utóbbi részem nem engedi el a nő csuklóját. Mert muszáj érintenem. Muszáj hagynom, hogy átjárjon a démoni energia. Hogy észhez térítsen. Megmérgezzen.
Faye csuklója hangosan roppan a szorításom alatt. Eltöröm.
Majd térdre zuhannok, immár elengedve. Jeges érzetű, mocskos víz csap le rám a semmiből. Néhány másodpercnyi zihálást követően kezdem el beazonosítani, hogy hol is vagyok. Mi történik. Ez már a valóság. Mégis olyan összetörve térdelek ott, mint egy kivert kutya. Mint akinek most morzsolták össze az álmait. Valahol pont ez történt.
Hasonló érzés fog el, amit a halandók érezhetnek, amikor mély álomból riadnak fel és még nincs megfelelő kapcsolatuk a külvilággal. Alig tudatosul bennem, hogy mi történik a kompánia másik felével. - Faye… - Suttogom az orrom alatt ahogy igyekszem feltápászkodni. Lám, lám. Mégis csak megérte megmenteni - vagy inkább megkímélni - az életét annyi évvel ezelőtt, minden stratégiai megfontolás nélkül. Viszonylag hamar összeszedem magam. De ekkorra már megtörténik a baj. A rúnák és a világ lángokba látszik borulni.
- Baltan vin… - Ajkaimat énokiul hagyják el a szavak. Nem jelent ez többet az emberi „édes istenem…” sóhajnál, de tónusom egy erőteljes basszameget sugároz. Így tiszta angyali kiejtésemmel vegyülve nem lenne nehéz eltéveszteni. Bár kétlem, hogy bárki épp rám figyelne. Az én figyelmem is a Halálra irányul. Ami csak még inkább „baltan vin”. A terem remegésére azonnal mozgósítanám az angyali energiáim, de ezzel egyidőben úgy fakul ki körülöttem minden, mintha meg akarnék fulladni. Baltan vin.
Ha sikerül, megmaradt erőmmel a Halál felé nyúlok és telekinézissem kirántom őt a csapdából, mely mindannyiunk számára veszély jelent. Ha nincs hozzá elég tiszta erőm, de működőképes a dolog, hát a Sötétség erejéből merítek. Ha pedig így sem sikerül, hát nem mondom, hogy imádkozzunk, de mindenképp alternatívát kell találni. Ebben az esetben.
- LÖKD KI! - Kiáltom az ismeretlen lénynek, akire úgy tűnik, nem hat a mágia.

avatar



☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Szer. Júl. 18, 2018 7:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Alcatraz Nocturnus  • Credit:
Rassilon próbál küzdeni saját fejében látott képe ellen, mégis képtelen. Mélyen belül egy ösztön azt súgja neki, hogy ez nem más, mint hamis ábránd, mégis… Atyjának nyugodt arca rá is ráragad. Hangjából áradó erő teljesen megbabonázza.
Az érzelmek csak úgy csapkodnak az angyal elméjében. Egyszerű kijelentett mondatára az Úr csak szelíd mosolygással válaszol. Átható tekintettel szemléli legjobb harcosát.
- A saját képmásomra teremtettem a világot, Fiam. Ott vagyok minden emberben, minden fűszálban, minden kősziklában. A lemenő nap fényében, ahogy a hold sápadt magányában is ott vagyok. Az erőm körbejárja a világot, drága Fiam. De hiszen ezt te tudod a legjobban, nem igaz? - hajtja enyhén oldalra a fejét. Nem dühös, nem mérges, amiért kifakadt rá a harcosa. Miért is lenne?
Hiszen mindennek már vége…
Faye egy egyszerű módszerrel próbálkozik Rassilonnal szembe. Neki “egyszerűbb” dolga van, hiszen nem ő akar épp egy démon csapdába belesétálni. Megfogja a térdelő alak arcát. Démoni energiák átjárjak az Angyalt. Még ha képtelen is megszállni, érzi a férfi, hogy valami nincs rendjén. Egy pillanatra megszakad a kép, a barlangba találja magát. Nem több ez, mint egy másodperc ezred töredéke, hogy újra Atyja előtt térdeljen.
Faye hangja mégis eljut hozzá.
Mindeközben Kisa apró trükköt vet be. Mint a cunami hozó hullámok, úgy temetik maguk alá a másik hármat, ki a hídon tartózkodik. Leviatán vérrel kevert víz megteszi a hatását. Rassilon kijózanodik, ellenben csupa víz, Faye haja teljesen az arcára tapad, az ő ruhája is átázik. A jéghideg víz nincs rájuk különösebb hatással, legfeljebb kellemetlenné teszi az est hátralévő részét…
De Gressil?
Őt is hátulról éri a csapás, s mint a fizika törvényei, úgy engedelmeskedik neki. Előrebukik. A látomás az ő fejébe is megszűnik. Előreesik, pontosan a csapdába, hisz csak egy lépés választotta el eddig is tőle.
A pecsét vörösen izzik fel, noha egy lovas, nem tartana sok időből, hogy maga is feltörje, mégis lángokba borul körülötte a csapda széle. Ezzel egy időben vöröses rúnák izzanak fel barlang különböző pontján. Éles hang rikoltása és újabb csobbanás. A fiúk egy pillanatra újra elvesztik a tudatukat, de amint elhal a hang újra a barlangba találják magukat.
A terem fala megremeg, apró szikladarabok peregnek alá. A magasba pengék csillannak meg a víz pedig egyre kátrányosabbá válik.
Rassilon érzi, hogy szárnyai nem engedelmeskednek neki. Mint egy kóbor eb, ki veszélyt érez, rezzen meg és bújik vissza gazdája testébe. Ezzel egy időbe érezheti, hogy valami nincs rendben erejével sem. Aki jártas a rúnákba az láthatja, hogy az összekombinált jelek erőt szív el a természetfelettitől. Gressilt pedig újra előveszi egy régvolt emlék halovány képe. Nem először esett hasonló csapdába. Mégis képtelen lenne megmondani, hogy hol találkozott ezzel. De a deja-vu érzés újra elővesz rajta. Egy halvány derengés rémlik neki egy véráldozatról.
Újabb csobbanás, immár egyre közelebbről hallja a négy kalandozó. Ha Kisa továbbra is megkísérli, hogy lábközön rúgja a démont, ebben az esetben ő szabadon jár és kel a pecséten.
A víz lassan fodrozódik körülöttük, hogy aztán oszlopként emelkedjen ki a vízből és kívánja elnyelni őket, mind egy szálig. Nem ígér semmit jól, ez a hullámoszlop, mely a fejük fölé tornyosul. Idegen érzés markol a szívükbe. Lábukat mintha béklyóba fogta volna. A távolban a terem másik végén egy ajtó opálos fényéven izzik fel. Rajta keresztül hasonló kék fény szűrődik ki, melyet láthattak a magasba szárnyalni.



Online
avatar



☩ Reagok :
77
☩ Play by :
Natalie Portman
☩ Korom :
29

Utolsó Poszt Szer. Júl. 18, 2018 3:35 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Veszettül igyekszem, hogy kizárjam valahogy a hangokat, amelyektől a fájdalom émelyítő, szinte rosszulléttel határos módon kínozza azt az egyetlen részemet, amelyet nem vonhatok be páncéllal. Segítenem kell az angyalnak, ezt tisztán érzem, és csak reménykedni tudok, hogy a nő ugyanezt teszi majd a démonnal. Az eddigi reakciói alapján nem sok jót remélek tőle, és őszintén szólva kitör a frász már csak a nézésétől is, az érintéséről nem is beszélve. Mégsem bánom, hiszen úgy tűnik, rajta legalább segített valamit a fikizaki kontakt. Rassilon viszont teljesen elmerült valami boldog látomásban, amit képtelen vagyok megzavarni elsőre. Valami egész mással kell próbálkoznom.  A csobbanásokat és a toxikus nevetést hallva úgy érzem, iszonyúan szorít az idő. Az angyal -szavai alapján legalábbis- atyjáról hallucinál, ami sok segítséggel ugyan nem szolgál, de legalább az is kiderül, hogy valami mégiscsak ki tudta zökkenteni egy pillanatra.

Az émelygés egyre csak fokozódik, és néhány szívverés erejéig összeszorított fogakkal próbálok úrrá lenni a fájdalmon, ami ott lüktet a gyomrom mélyén, mint egy kitörni készülő vulkán. Rassilon léptei előbb csak lelassulnak, majd az angyal megáll és fél térdre ereszkedik. Ha valamikor, hát most jött el az ideje, hogy újra megpróbáljam kizökkenteni a látomásaiból.

Csak a szemem sarkából látom, mit csinál a nő, de nem nagyon érek rá még vele is foglalkozni. Újra Rassilon elé lépek, és kihasználva, hogy olyan alázatosan térdel ott a semmibe meredve, megérintem az arcát. Normál körülmények között ezt biztosan nem hagyná, de itt és most semmi sem normális. A vállamon lüktető rejtő rúnával mit sem törődve hajolok közel hozzá és engedem, hogy démoni energiáim a kezemet csatornaként használva körülfolyják az angyalt. Sosem csináltam még ilyet, és azt sem tudom, lehetséges-e egyáltalán. Azt viszont remélem, egy harcos angyalnál beindít valamiféle vészjelzést, ha egy démon ilyen életveszélyes közelségbe kerül hozzá, még akkor is, ha csak egy hozzám hasonló akaratos tanoncról van szó. - Ébredj! - Szólítom feszült hangon az angyalt, bár meggyőződésem, semmi jelentősége annak, amit mondok. Annyira koncentrálok, hogy bármi is történik, vagy nem történik a tó vizével, abból semmit sem veszek észre, ahogy azt sem látom, a démon végülis elkerüli-e a csapdát vagy sem.

avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Kedd Júl. 17, 2018 9:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Death iscoming

Team xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Végre otthon vagyok, ez az én boldogságom. Olyan érzéseim vannak, mintha Isten belerakott volna egy mosógépbe és átforgatta volna teljesen a lényemet, hogy aztán a Mennyországba kerüljek. Mert érzem, hogy furcsa valami. Egyre gyorsabban lépkedek, de olyan mintha csak távolodnék. Vagy ez a büntetésem? Hogy ott van karnyújtásnyira az álmom és nem lehet az enyém? Ez lenne a vég? Megölték a Halált? Vagy csak az érzékeim játszanak velem, és tényleg én vagyok a Király? Vagy leblokkoltam? Nem stimmel itt nekem valami, varázslat? Belesétáltam egy csapdába? Én? Pont én? Felmordulok és megrázom a fejem, de ebben a pillanatban már ott is termek az én drága királynőm előtt és az összes kételyem hirtelen elszáll. Az arcomra egy milliódolláros vigyor varázsolódik és végre elhiszem azt, amit véghez vittem. Lilith előttem csak engem vár, a hátam mögött a Pokol és annak minden ereje, szörnyetege az enyém. Én uralkodok. Végre elhozhatom azt, amire már a legtöbb fajtársam várt. A teljes apokalipszist. Leigázom az embereket és angyalok ezreit fogom hidegvérrel lemészárolni és a párnámat a tollaikból fogom megcsináltatni. Senki nem állíthat meg. Amara hozzám képest még leányálom volt, most megmutatom én, hogy mi az igazi szenvedés, félelem és rettegés. Nagyra vágyó vagyok? Nem, pusztán mindent akarok. Ez a lényem alaptermészete, démon vagyok. De abból is a legrosszabbik fajta. Aki pedig ellenkezni mert majd velem azt eltaposom, mint egy bogarat. Minden lázadót a legnagyobb kegyetlenséggel fogom kivégezni, hogy elrettentő példát adjak azoknak akiknek még eszébe jutna ilyen. A nő nyújtja felém a kezét én pedig szépen lassan nyúlok utána, kiélvezem minden pillanatát. Már csak néhány centiméter hiányzik és megérintem, s aztán elkezdődik kettőnk uralkodása. Az emberek órája pedig elkezd ketyegni.
Viszont ha sikerül Kisa ármánykodása akkor egy jó nagy adag víz borul a nyakamba és ha attól felébredek ebből a szép álomból, akkor a hirtelen súly miatt előreesek. S aztán pedig a szemem mintha kiakarna ugrani a helyéről, amint megérzem a nőszemély lábait az enyém között. Ha pedig csak az ébreszt fel, akkor meg még egy halk nyögést és megengedek magamnak. Ha pedig egyik sem sikerül, akkor bizony megfogom a démonnő kezét, és beindítom a láncreakciót.
 


Online
avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 14, 2018 2:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Furcsa banda az Alcatrazban  • Credit:
Egyetlen pillanat és minden eltűnik. Ösztönösen kapok az engem megérintő nő csuklója után, hogy megbizonyosodjak a valóságról. Nem több mint egyetlen pillanat, amíg ujjaimmal ráfogok karjára. Igazi. Nem tűnt el, ellenben Amarával, ami hamar megnyugtat. Fáradt sóhaj szökik ki ajkaim közül. Eleresztve a másikat, kezem nadrágomba törlöm. A zavart lassan elhagyó tekintetem körbevezetem a lyukban, amiben továbbra is tartózkodunk. Szép. Úgy tűnik, hogy csak minket sújtott kellemetlen átok, ellenben a férfiakkal, akik mintha elérték volna a Kánaán kapuját. Dühös szisszenés tör fel torkomból, meglátva a jelenetet. Férfiak… Sok dologra nem jók, amire meg azok lennének, arra az esetek nagy százalékában nem képesek. Az angyalt a szerencsétlenkedőre bízom, jobbnak látom a kanos démont kezelésbe venni. A rúnák baljóslatúan sejlenek fel a falon. Bármit is művelek, azzal mind megszívjuk, tehát jobb, ha nem hagyjuk, hogy az a föld alól származó barom beléjük táncoljon.
Mielőtt azonban bármit is tehetnék, fülsértő nevetés kezdi kínozni elmém. Újabb csobbanások hangja vegyül velük, tudatva, hogy nem vagyunk egyedül. Nagyon nem. Ez azonban már semmiség, Amara jelenlétéhez képest. A düh minden egyes másodperccel jobban forralja fekete vérem. Ilyen helyzetben nehéz higgadtnak maradnom és gondolkodnom. Ezek szerint az egyszerű fizikai próbálkozás nem válik be a két léhűtőnél, akik eddig semmire nem voltak jók, csak arra, hogy bajt okozzanak. Milyen szép lenne, ha egyszerűen tovább sétálhatnánk, és itt hagyhatnánk őket. Meg is tenném, ha nem lennének ott azok a csapdák. Azok nélkül felőlem önkielégíthetnének is a tó fenekén, nem számítana. Legalább kettővel kevesebbet kellene elintéznem a végén azért, hogy biztosan én kaparintsam meg ezt az erőt.
Egy hosszú másodpercre lehunyom szemeim és veszek egy nagy levegőt. Nem akartam az erőmet használni. A nyelvtudás egy dolog, akár még emberinek is mondható, de az, ami eszembe jutott a kacagó csobbanóknak hála, már egészen más. De talán sikerül elhallgattatnom vele ezt a vihogó csürhét, még akkor is, ha sok erőmbe kerül.
Fogammal hüvelykujjamba harapok, kiserkentve fekete vérem, amíg a többiek nem figyelnek. Ennek használatával talán könnyebb dolgom lesz. Vérző kezem a vízbe dugom, elkeverve benne a fekete, vízszerű anyagot, majd megpróbálom irányítani azt. Igyekszem annyi vizet kiemelni a tóból, egyetlen, jókora hullámmá gyúrva, amennyit csak tudok. Azt sem bánnám, ha az egészet sikerülne, majd mindezt a két álmodozó nyakába zúdítom, hátha a hideg zuhany segít nekik észhez térni.
Ha ez nem válik be, bár tulajdonképpen akkor is, ha beválik, a démonhoz sétálok és valamivel drasztikusabbnak tűnő, ámbár igazán kedvemre való mozzanattal, erőteljesen a lába közé rúgok, hátha ettől alább hagy a harci kedve. Amennyiben pedig már észhez tért addigra, nos… Legalább jól esett. Nagyon. Hosszú fogaim még azelőtt visszaváltoztattam, hogy elkezdtem volna a vízzel ténylegesen foglalkozni. Továbbra is ragaszkodom az emberi forma fenntartásához, valamint a kis seb begyógyításához, amiből már alig látszik valami.



avatar



☩ Reagok :
159

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 14, 2018 9:50 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Az egyetlen, amit képes vagyok elérni, hogy lépéseim lassúak. Súlyosak. Mintha minden másodpercét ki akarnám használni és az emlékezetembe vésni annak, ahogy a mennyei békében és dicsőségben fürödhetek. Az Úr elismerésében. Mennem kell. Menni akarok. Ez a kényelmes tempó az egyetlen, amit a fejemben szirénázó vészcsengő el tud érni. Hogy nem rohanva teszem meg az utat a halálomba. Azt nem is érzékelem, ahogy a fiatal Cartelle megpróbál megállítani. Pedig bár sikerülne neki. Érzem én is. Legalábbis egy apró, elfojtott részem. De ez az apró rész szüntelenül tör a felszín felé. Van egy olyan halvány, távoli, megfoghatatlan sejtésem, hogy mindez csak egy erős varázstrükk. Az Úr jelenlétének alázattal kellene eltöltenie. Nem büszkeséggel. Nem a főbűnnel, hanem annak angyali ellentétjével.
Az nem lehet… Még gondolatban is egy kósza tavaszi szellő erőtlenségével hangzanak el a szavak. A valóságban ajkaim résnyire nyílnak, de szó már nem jön rajtuk. Csak apró levegőt veszek. Nem lehet Rám büszkébb. Gabriel? Mihály? Valakinek ott kellene állni az oldalán. Büszkeség? Mi történik? Nem. Nem történik semmi. A világ megmenekült. Az Úr visszatért. Az Úr? Nem, ez így nem jó. A valóságban hallhatóan felmordulok, mint egy veszett kutya, akit sarokba szorítottak. De az én elkábított békémet ez aligha zavarja meg.
Sajnálom Uram. Sajnálom. Kérlek bocsáss meg. Ha mindez igaz, bocsáss meg. Bár mindez igaz lenne… Bár… A külvilág számára semmi nem történik, míg én halkan lehelem Atyánk felé a szavakat. Szinte könyörögve neki. Karom, melyet nem rég felé nyújtottam, most leengedem magam mellé. És végre megállok. Igaz, jégkék tekintetem elborultabbá, sötétebbé válik, mint eddig volt. De olykor az egyetlen út kifelé a befelé. Én is itt keresem a megoldást. Minél mélyebben. A bennem bujkáló Sötétséghez fordulva. Egykor az eretnekség gyújtotta meg a józanság kanócát. Ironikus, hogy angyal létemre ez történik velem is. Érzem, ahogy Amara romlottsága terjedő daganatként eszi magát egyre csak a felszín felé törve. De mindennek ára van és ezt az árat hajlandó vagyok megfizetni. Akkor is, ha az elképzelhető legnagyobb fájdalmat élem át azzal, hogy megtagadom az előttem álló Urat… Az Úr…
- Az Úr nem úgy néz ki, mint a kurva télapó. - Köpködöm a szavakat. Melyeket a Sötétség jelenléte nélkül aligha mondanék ki valaha is de… abból a forrásból kell gazdálkodni, ami van. Nem tudom ki és mit csinál, de rossz angyallal kezdett. Majdnem egy évtizedig voltam Mihály belső körének tagja. Annyi éven keresztül, lélegzetvisszafojtva idomítottam a legapróbb kósza gondolatomat is. Egyetlen egy futó érzés, vagy hangyányi megbillenés elég lett volna, hogy az arkangyal megérezze, kihez is hű valójában a szívem. Én mégis végig csináltam. Alighanem hibátlanul. Ha innen kijutok, küldök majd Mihálynak egy köszönő képeslapot, amiért mentálisan akaratlanul is így megedzett. Épp így álltam ki Amara közelségét is. Az érintését. Bármily megbabonázó is volt.
De ez még mindig nem elég. Kezdek tudatomhoz térni, de a testemnek még mindig nem vagyok ura. Még mindig mágnesként vonz a délibáb. A nyugalom. A Menny. A dicsőség. Mindre úgy vágyok, mint egy korty vízre a szomjazó. És…
Féltérdre ereszkedek. Minden zavar szertefoszlik, mintha soha nem is lett volna. Már nem is emlékszem, hogy miért voltam olyan feldúlt az imént. Vagy… feldúlt voltam egyáltalán? Ki tudja. Nem számít. Hagyom, hogy Isten fénye kiégesse belőlem a Sötétség utolsó magvát is és már nem is emlékszem rá. Fejet hajtok. Boldog… vagyok.
- Rendelkezz velem, Uram. - Szóval mi lenne az az új feladat? Bevallom, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatnék. Szinte teremtésem hajnalától operatív vagyok. Képtelen lennék egy felhőn ücsörögve hárfázni és élvezni a nyugdíjas éveket.
Végre itthon vagyok.
Eszembe sem jut hiányolni Jaesat, de még Gabrielt sem. Hisz mind ezek csak apró igények, jelentéktelen szükségletek ahhoz képest, hogy Atyánk fényében és kegyében állhatok. Most már minden rendben lesz. Hazatért.

avatar



☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Pént. Júl. 13, 2018 7:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Alcatraz Nocturnus  • Credit:
Rassilon előtt ott áll az úr. Sejtelmes mosoly az arcán, játszi könnyedséggel hajtja oldalra a fejét. Hosszú szakálla leér egészen hasáig, ősz haja néhány helyen megkopott már. Kezeit maga előtt türelmesen tartva áll. Hallgatja a a férfi szavait.
- Kétkedtél, mégis Te voltál az, ki tudta, hogy pontosan mit is akarok. Lavíroztál a két oldal között, amire Én büszkébb vagyok, mint bármelyik más teremtményemre a világon.
A külvilágból továbbra sem érzékel senkit és semmit. Egy kar fogja meg, de oly könnyedén rázza le magáról. Hiszen fejében nem mást lát, mint egy szallagot, melyet átlép. Karját simítja végig, ráfonódik. Kényszeríti magát, hogy letépje azt.
- Új feladatom van számodra, Rassilon - szól az öreg úr. Arca türelemről árulkodik, szemei a szeretettől csillognak. Oly érzéseket kelt az angyalba, melyeket éreznie sem lenne szabad. Az Úr fénye megnyugtatja zakatoló elméjét. Lelketlen testét.
Továbbra is érzi a kényszert, hogy közelednie kell. Haladnia kell a célja felé, hogy elérje az Urat. Ki kezét kinyújtja ki felé, így csalogatva magához.
Gressil töretlen halad előre. De bárhogy közeledik a szeretet nőhöz, mintha egy lépéssel sem kerülne közel hozzá. Talán már gyanúsnak is találja, amikor hirtelen a nő mellett terem. Az érzékei csalatkoznának vele?
Lényegtelen, hiszen ő a Király. Ő az Uralkodó. Ő áll mindenek felett, a Pokol egyetlen Ura. S lába előtt hever a hevederen a Királynő.
- Miénk a pokol - szól a nő buja hangon. Kezét emeli a halál felé. Csak egy lépés. Egy lépés választja el a nőtől. Egy lépés, hogy az örökkévalóságig együtt legyenek. Hogy megpecsételjék az uralkodásuk első pillanatát.
Egyetlen egy lépés választja el tőle. S miért is ne lépne közelebb Gressil?

A lányok körül a mágia megtörik. Újabb halk csobbanás. Az éles sikítás szerű zaj továbbra sem tompul. Újabb halk csobbanás. A távolba derengő szürkeséggel, mintha egy fej bukna ki a vízből. Majd úgy tűnik el, ahogy jött. Faye gyorsan magához tér. Rassilont próbálja megállítani, vajmi kevés sikerrel. Hiába áll elé, a férfi félretolja. Nem hallja. Tudatáig nem jut el a hangja. Transzba esett, ahogy Gressil is. Szóval nem hatnak rájuk.
Majd egy újabb csobbanás immár a terem távolabbi részéről. Majd Kisa mellől. Halk, kuncogó nevetés, mely a lányok elevenébe hasít. Fájdalom hasít szívükbe. Látomást nem látnak már, mégis kínzó fájdalmat élnek át. Ha nem elég erősek összegörnyednek az érzés alatt. Régi, mégis meg nem történt emlékek okozzák mindezt.
Majd újabb halk csobbanás. Minden kínzó kuncogással egy időben a fiúk egyre izgatottabbak lesznek. Ajkukra mosoly fakad, hol kaján, hol csak örömteli.
Kis láthatja, hogy már csak egy lépés választja el Gressilt a pecséttől. Egy lépés. Ő az egyetlen, ki láthatja a falakra festett rúnákat, melyek mindent ígérnek a barlangba tartózkodóknak csak jót nem.



avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Szer. Júl. 04, 2018 7:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Death iscoming

Team xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Ahogy sejtettem, itt nincs valami rendjén. Rassilon ráncolja a homlokát és ez jelent valamit. Tán látott valamint amint hozzáért, vagy csak csupán akkor érezte ennek a lénynek a természetét? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy mire a végére érünk ennek a kis utazásnak, ki fog derülni minden, ki fogok deríteni mindent.
- Sértés? Ó, kedveském kérlek. Nem szeretnélek én sértegetni, hát nem vagyok én olyan. Mosolygok bájosan az ismeretlen leányzóra. Persze itt is lehet hallani a hangomban azt a kevéske, mélyen elbújó gúnyt. Hogy miért vagyok ennyire rászállva? Mert idegesít, hogy nem tudom azt, hogy micsoda és így legalább megtudhatom azt, hogy mennyire ellenséges. Ez itt egy játék kezdete, és jelenleg ő van lépés előnyben hisz nem tudjuk a kilétét. Bár még ő sem az enyémet, Rassilonon kívül senki sem. A talány nem lehet ennyire egyértelmű, ez így túl könnyű. Nem jó dolgot szimatolok. S hát így legyen ötösöm a lottón, megremeg az épület. Karba teszem a kezeim, az energiám egy kis része már körém is gyűlik, hogyha valami támad akkor azt ki tudja védeni. Arrébb lépek néhány lépést és figyelem a kék fényt, majd végigpillantok a falakon a sikoly hallatán. Az erőhullámot a kis pajzsom felfogja így egy lépést sem hátrálok, csak megyek előre amint kinyílt az ajtó.


Másodpercek múlva pedig minden eltűnik körülöttem, és csak a lávatengert látom. Ez az otthonom. A Pokol. A hang, ez a hang. Lilith, csábítóan hívogat magához. Elvigyorodom és körülnézek mintha csak egy álomból léptem volna ki, és most vagyok a valóságban. Enyém a Pokol, legyőztük Lucifert és Amarat. Én vagyok az uralkodó, én vagyok Halál. Végre, végre, végre megkaptam azt amit érdemeltem. Amiért küzdöttem. A terveim mind bejöttek, megérte a háttérből szőni a szálakat, hogy aztán learathassam a babérokat. Rabságba taszítottam a Fényhozót, visszadugtam Isten testvérét oda ahová való. Ki állhatna az utamba? Senki sem. A romlott világ legerősebb lénye vagyok, mostantól változások jönnek, féljen az aki eddig ellenem volt mert most büntetek. Gonosz kacajt hallatok és most már kieresztem az energiámat, az egészet. A pokoli energiahullám a testem körül mozog és a vég szagát juttatja a levegőbe, a palotám beleremeg és a gyenge démonok körülöttem jéggé fagynak. Közelebb lépkedek Lilithez, és a fekete szemeimmel nézek az ő szemébe. De várjunk egy pillanatra. Mammonnal mi van? Ha én lettem a Pokol ura és legyőztem az ellenségeimet, akkor neki is itt kellene lennie. De hol van? Valami itt nincs rendjén. Mi ez? Mi ez? Hallucinációk, mágia, szemfényvesztés.
- Én vagyok a király. Mintha nem is én mondanám a szavakat, de aztán mire a mondat végére érek magam is elhiszem. Nincs itt semmilyen probléma, sikerült minden. Megöltem mindenkit.
 


Online
avatar



☩ Reagok :
77
☩ Play by :
Natalie Portman
☩ Korom :
29

Utolsó Poszt Szer. Júl. 04, 2018 10:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Nem is igazán vártam választ a kérdésemre, hiszen a nő eddig tökéletesen figyelmen kívül hagyott, de az, hogy a válaszával semmire sem megyünk, rögtön ki is oltja a pillanatnyi szimpátia-érzést, ami felvillant bennem. Vállat vonok a nyilvánvaló hazugság hallatán és figyelmemet újra a teremnek szentelem. - Akkor biztos szenvedélyes nyelvész vagy. - szúrom oda kelletlenül, jelzésképp, hogy tartsa csak meg a kis titkát, ha annyira akarja.
Egyáltalán nem lep meg, hogy végülis igazam lett. Valahogy, valamiért biztos voltam benne, hogy a halandó nő nem véletlenül van itt, és lám, most bebizonyosodik, hogy valóban szükség van rá, hogy ne rekedjünk itt, az erő után sóvárogva, ami idevonzott minket.
Ami viszont meglep, és újra szinte transzállapotba sodor egy pillanatra, az az újabb erőhullám, ami most mintha a halandó testéből indulna ki és öntene el végtelen, minden sejtemet megbizsergető energiával. Egy ideig csak állok ott, próbálom felfogni, mi is történt az előbb. Tudnom kell, mi ez!
A többiek után indulok a nyitott ajtón át, ám, mielőtt utolsóként átlépek, leguggolok a nő mellé, és ellenőrzöm, életben van-e még. Csak ezután indulok el a különös úton, amelynek végén valami olyasmi történik, ami felér egy pokoltúrával. Az ösvény egy föld alatti tóhoz vezet, aminek a vize olyan sötéten és vészjóslón csillan, hogy már ez is elég lenne, hogy beindítsa a vészjelzőimet. De a hang, amelytől úgy érzem, darabjaimra hullok csak tovább tetézi ezt a különös érzést. Valahol, az elmém mélyén ott kaparász a gondolat, hogy ez nem lehet valóság, mégis Amy törékeny, élettelen teste nehezedik a karjaimra egyik pillanatról a másikra. Olyan valóságos a kép, hogy a földre ránt és odaszegez, ki tudja, mennyi időre. Sokkos állapotban vizslatom a kishúgom elgyötört arcát, a pislákoló élet jelei után kutatva rajta, pedig tudom, hogy esély sincs erre. Hiszen saját kezemmel vettem el az életét. Hogy tehettem? Hogy voltam képes erre?
Az egyetlen értelmes válasz csak akkor villan át elmémen, mikor meghallom a csobbanást, amit egész biztosan egy nagytestű lény vízbe csapódása okozott. Mintha álomból riadnék, úgy érzem magam néhány pillanatig. A torkomat sírás fojtogatja, de már legalább múlóban a fájdalom, ami az előbb még teljesen megbénított. Az előbb még vérmocskosnak tűnő kezeimet vizslatva felállok és végignézek a többieken, ahogy tisztulni kezd előttem a kép. Úgy tűnik, rájuk is ugyanúgy hatott ez a fura varázs, sőt! Az angyal és a démon még mindig, mintha a hatása alatt állnának, és az ismeretlen nő is, úgy látszik, csak keresgéli a valóságot. Nem mondom, jó adag kakaó volt ebben. Még most is ott lebegnek a zavaró képek lelki szemeim előtt, de már legalább érzem,tudom, hogy ez csak átverés. Ők miért nem?
Rassilon Istenhez beszél, és egyenesen a tó irányába tart a démonnal egyetemben. Ők talán nem hallották a csobbanást? - Álljatok meg! - kiáltok rájuk kissé reszelős hangon, de nem is reménykedem benne, hogy ezzel bármit is elérek. A nő talán meghallja hangomat, de vele sincs minden rendben. úgy követi a két férfit, mint egy kiéhezett, vak ragadozó. Ijesztő egy jelenség, még így is, hogy eléggé zavartnak tűnik. Sietős léptekkel indulok utánuk, és ahogy beérem őket, rájövök, hogy ehhez nagyon kevés leszek egyedül. A démon egy csapda felé sétál, amitől rögtön fázni kezdek.
Ahogy mellé érek, meggondolatlanul megérintem a nő vállát, ha csak egy pillanatra is. - Nincsenek maguknál! segíts megállítani őket! - Biztos vagyok benne, hogy a víz semmi jót nem tartogat számunkra, bármik is legyünk, így az angyal után lépek. Nem csak azért, mert a démoncsapdának még a közelébe sem óhajtok menni, de azért is, mert úgy érzem, ezzel tartozom neki. - Rassilon! - lépek elé határozottan, és így is szólítom meg, tenyeremet magam előtt kinyújtva, hogy ne ütközzön belém.

Online
avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 6:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Furcsa banda az Alcatrazban  • Credit:
Kezdem úgy érezni, hogy ehhez a világhoz egyszerre vagyok túl öreg és túl fiatal. A kettőt ha átlagoljuk, természetesen az jön ki, hogy pont ideális korban vagyok, s mindenki más kölyökkutya hozzám képest, ami valljuk be, nem meglepő. Ehhez hozzáadva, hogy évszázadokon át be voltam zárva, nem meglepő, hogy nem értek a taknyosok nyelvén. Ezért sem okoz nagy gondot elengednem fülem mellett a démon egyértelműen gúnyolódásnak szánt szavait.
- Ha azt szeretnéd, hogy a sértésed célt érjen, olyan szavakat használj, amiket értek – adok neki kedvesen egy tippet.
Nem hiszem, hogy ez a tudatlan képes lenne ezt megfogadva felbosszantani. Egyébként is elkésett vele, hiszen mindenki más eltörpül ennek a talánynak a kitalálója mellett. Seth vezeti jelenleg a kellemetlen személyek listáját, bár bevallom, hatása enyhül, hála a szórakoztató műsornak, amit elénk tár. A föld megremeg, én pedig ezúttal stabilan állok lábaimon. Tekintetem az ember körül kirajzolódó körre siklik, ajkaim pedig mosolyra rándulnak. Tehát őt akarta. Torkom vidám nevetés kezdi kaparni, mit nehezen tartok magamban. Az azért nem lenne előnyös, ha elkacagnám magam, a halandó kárát látva. Úgy rángatja őt a varázs, akár egy bábut, mivel régen a színházi bohócok mulattatták a népet. Távol állt a valós szórakoztatástól, s lám, most mégis jobb kedvre derít.
- Figyelsz, de nem eléggé. A nyelvet ismerem, nem azt, aki használta – javítom ki a nőt.
Ez egy nagy hazugság, ezt azonban egyelőre nem kell tudniuk. Tovább figyelem a műsort, egészen addig, amíg meg nem érzem testemen az energiahullámot. Egészen mámorító. A tény, hogy olyasvalami van itt eltárolva, ami hasonlókra képes, s mindez csak rám vár… Ha képes lennék megosztani erőmet, talán osztozkodnék rajta testvéreim közül az arra érdemesekkel, miután megszereztem. Nagy kár, hogy erre nincs lehetőség. Vagy talán nem is annyira nagy.
Mielőtt azonban jobban beleélhetném magam a gondolatba, az ajtó kinyílik. Amennyiben az ember még a földön van, úgy átlépek rajta, egyenesen be a sötétségbe. Odabent hamarosan újra megállok és körülnézek. A tó vizét kezdem szemlélni, azon gondolkodva, mit kezdhetnék vele. Számomra nagy előny, hogy itt megtalálható ilyesmi. Alighanem Seth ezen keresztül közlekedett e hely és a külvilág között, bármilyen feltűnés nélkül. Jó tudni, hogy ha véletlen menekülőre kellene fognunk, úgy bármikor visszajöhetek ide, most hogy tudom, van itt egy tó.
A hirtelen jövő macskazene egészen váratlanul ér. Szinte karcolja dobhártyám, arra késztet, hogy befogjam mindkét fülem, de mindhiába. A zaj nem szűnik, én pedig már szemeim szorítom össze a kíntól. Ki gondolta volna, hogy a világ megszűnik létezni, mire újra kinyitom őket?
A kietlen semmi közepén találom magam, szemben valakivel. Hunyorogva vizslatom a velem szemben lévőt, karjaim erőtlen engedve vissza magam mellé. Mire rájövök, kinek színe előtt állok, lábaim megadják magukat a gyengeségnek. Fél térdre hullva tekintek a Sötétségre, megrogyva erejének súlya alatt. Testvéreim szemeim előtt válnak köddé, magamra hagyva engem vele szemben. Képtelenség! Hogy lehetek itt, miközben azt sem tudom, hogyan kerültem ide? Hogy jutottam el eddig? Mikor döntöttem el, hogy megpróbálom bevinni a végső csapást? Hiszen még a terveim sem voltak kész… A felkészülésnek csupán kezdeti szakaszában jártam. Meg akartam szerezni azt az erőt.
Harag lesz rajtam úrrá. Kígyószerű szemeim Amarára villannak, miközben kimutatom felé hegyes fogaim. Nem lesz így vége! Ha testvéreimmel nem sikerült, majd más szövetségesekkel fog! Annyi a dolgom, hogy ezt megússzam élve, s alaposan átgondoljam, mit is tettem. Vissza kell emlékeznem a hibáimra, hogy tudjam, mit csináljak másként. Ha kell, még Istennel is lepaktálok. Várjunk! Mi lett vele? Az nem lehet, hogy őt is legyőzte? Az a nőgyűlölő féreg nem nézte volna tétlenül, hogy testvére elpusztítsa az egész világot!
Az összkép egyre zavarosabbá válik számomra, amikor meghallom a helyzetbe nem illő hangot. Csobbanás, majd még egy, ami kezd észhez téríteni. Ez nem lehet a valóság. Biztosan ez is Seth egy újabb játéka, amivel az erre tévedőket szórakoztatja. Vagy jót szórakozik rajtunk az a szemét nyálgép. Talán az a fülsértő zaj az oka, de hogy a francba jutok ki innen?
Ingerült sziszegés hagyja el torkom, majd eltüntetem kígyószerű jellemvonásaim. Mágianyomok után kezdek kutatni. Olyasvalakié után, aki nem a velem szemben álló Amara. Próbálok átjutni az övé által elém állított falon, és követni a másik fonalát lépteimmel, remélve, hogy el tudom kapni. Ha elszívok egy keveset, remélhetőleg az visszarángat a valóságba. El, ettől a számomra is rémisztő jövőképtől.



avatar



☩ Reagok :
159

Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 5:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


alcatraz

Orrom alatt szisszenek fel, amikor érzem az erőm egy hangyányit apadni, amikor kontaktusba kerülök a rejtélyes nővel - illetve nőnek kinéző lénnyel. Az egész neszét szerencsére teljesen elnyomja annak a hangja, ahogy nagy úriasságában kis híján felnyalja a padlót. Ha tudom, hogy csak ennyi hiányzik, nagyobbat lökök. De a felszín alatt gyanakvással töltenek el az imént történtek és a továbbiakban haragosan ráncolódik homlokom. Ha a Halál elég szemfüles, neki is feltűnhet, hogy egészen egyértelmű jelet adok arra, hogy valami nincs rendben ezzel a felvágott nyelvű idegennel. A többi angyallal ellentétben, szerencsére erőm teljében vagyok - és biztos vagyok benne, hogyha engednék a Sötétség bűbájának, még sokkal erősebb lehetnék. Őfelsége is érezheti, hogy a kevés energia, melyet meglovasított, nem tiszta angyali erő. Annál Sötétebb. Hisz feltételezem, az ő műve. Akkor éreztem meg, amikor hozzá értem.
Az Indiana Jonest illető kérdésére csak futva a társaság többi részére pillantok, angyalian kimért arcomra olyan grimaszt engedve, mintha csak a mutatóujjammal a halántékomnál köröznék, jelezve, hogy ez megzakkant. Természetesen múló megbillenés az egész. Hamar rendszerezem a gondolataimat, igyekszem eloszlatni a Sötétséget. Én ezzel vagyok elfoglalva, miközben a többiek rejtvényt fejtenek.
Ám tekintetem azonnal magához vonzza, ami a halandóval történik. Testem majd hogy nem megrezzen, ahogy a belém teremtett ösztöneim a másodperc töredékére felkapják a fejüket és meg akarom őt védeni. De ez már nem az a világ. Változtak a prioritások. Így maradok ott, ahol. Csak éjfekete szárnyaim tárom ki tekintélyesen, harcos angyalhoz méltóan. Felkészülve mindenre, ami történhet. Bármi is legyen az. Amikor a szél még inkább feltámad, már angyalpengém is az ujjaim közé forgatom. Amikor pedig a halandó zuhanni kezd, tekintet nélkül arra, hogy mi is történt épp, egy alig észrevehető csuklómozdulattal tompítom az esését telekinézissel. Eszem ágában sincs odamenni, de azért legyünk hagyománytisztelők… a társaságban én vagyok az angyal. Épp csak a glóriám nem virít.

Majd hirtelenjében minden eltűnik. A közelmúlt emlékei fakulni kezdenek és színtiszta béke veszi át a helyüket. Fény. Érzem, hogy a hátam mögül jön, nem is tudom, hogy mit figyeltem az előbb. Valószínűleg semmit. Azt sem veszem észre, hogy fegyverem visszacsúsztatom a helyére, pusztán szárnyaim helyezem kényelmes, dicső nyugalmi helyzetbe ahogy megfordulok és úgy érzem, a világom újra felépül. Minden értelmet nyer. Minden rossz. Minden áldozat. Minden elhullajtott csepp vér. Büszkeséggel tölt el, soha nem érzett örömmel. A közelében lehetek. Engem is kegyeibe fogad. Ám lassú lépteim során minél közelebb érek az Úrhoz, annál inkább tudatosul benne a nagyon távol, nagyon tompán, de határozottan az elmémben szóló vészcsengő. Valami nem stimmel. Miért érzek büszkeséget, amikor alázatnak kellene eltöltenie? Miért lüktet a szívemben még mindig a Sötétség elhintett magja, amikor az Urunk puszta közelségének ki kellene égetnie belőlem? Megállok. Megállok! Nem, nem állok meg. Ugyanolyan sóvárogva folytatom utam, az átmeneti józanságot kitúrja a mennyei béke. Mindannak ígérete, mely az út végén vár. A Menny kapui mögött.
Valami nem stimmel. Hallucinálok! Igyekszem kipréselni tüdőmből a szavakat, figyelmeztetve a társaimat… Várjunk. Kiket? Minden akaratom ellenére a gondolataim egészen más megfogalmazásban jönnek ki. Valami nem stimmel. Hallucinálok. Formálom a szavakat, melyek így hangzanak. - Bocsáss meg Uram, hogy kételkedtem a visszatértedben. Hű szolgád vagyok… - És az engem eltöltő nyugalom, a józanság hiánya újra teljes. Visszatért. Most már minden rendben lesz.

avatar



☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 2:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Alcatraz Nocturnus  • Credit:
A kis csapat lassan átsétál a terembe. A hang hatására Flora szinte rögtön szoborszerűvé merevedik. Felismerné a hang gazdáját? Ismerős számára, de fogalma sincs, hogy honnan. A fájdalom, a mélabú és a szomorúság a velejéig hatnak a nőben. Teste enyhén megremeg, fejét lehajtva tartja. Van valami itt, valami, ami… Egész lénye olyan, akár egy nyárfalevél.
A hang aztán felhangzik. A talányra a válaszok pedig hamar meg is érkeznek. Persze csak egy lény mondja ki, a többiek inkább szócsatát kívánnak játszani. A falak enyhén megremegnek, mikor Kisa kiejti a lélek szót. Flora körül a föld halványan felizzik, a nő mégsem tud továbbra sem megmozdulni. Kék lángok csapnak fel körülötte, túlvilági sikoly rázza meg a falakat. Egy késztetést érez, maga sem tudja, hogy honnan.
Mintha nem önmaga lenne, mintha egy árny megszállta volna. Az azúrkék pamacs fénnyel keretezett ajtóhoz lép. Kezét ráteszi az ajtóra. Az épület újra megremeg. Apró por hull alá a mennyezetről. Időtlen idők óta dohosodnak ott, most mégis mindenkinek korpákat kölcsönöz.
Az ajtó feltárul.
A remegés azonban nem hal el. Flora lényéből a szélrózsa minden irányába egy újabb erőhullám söpör végig. Nemcsak San Fransicson át, hanem a tengerre is.
A lány izmai végül elengednek. Ha nem kapaszkodik meg, vagy nem tartják meg, akkor esetlenül hull az ajtó elé.
Melynek két szárnya befelé nyílik ki.
Sötétség fogadja őket újra csak. Varázslat, vagy csak a hely trükkös kihasználása lenne? A hold opálos fénye világítja meg útjukat. Víz fogadja őket. Középen kanyargó ösvénnyel, nem beton ez, nem emberek által épített ösvény. Természetes sziklákból képezték. Az Alcatraz alatt nem más fut végig, mint egy természetes tó. A terem falairól nehéz vízcseppek hullanak alá, megtörve a baljós csendet.
Ha a kis csapat belép a terembe, a messziből lágy, kellemes hang fogadja őket. A férfiak számára természetesen. Megbabonázza őket ez a hang és arra ösztökéli őket, hogy haladjanak előre. A kátrányos víz irányába. Egyenesen előre. Nem tudnak gondolkodni, a hang… Annyira csábítja mindkettőjüket.
Rassilon nem is a barlangot látja, hanem a Mennyek kapuját. A kétszárnyú ajtó engedelmesen nyílik ki előtte. Mögötte a kanyargós út végén pedig nem más áll, mint Atyja. Az Úr maga. Szelíd mosollyal az ajkán várja a harcost, hogy megjutalmazza kitartó szolgálataiért. Rassilon volt az, ki mindvégig tudta, hogy mit is kell tenni, annak érdekébe, hogy visszacsalogassa őt otthonukba. Sikerült neki. Az út végén pedig nem más várja, mint a jutalma.
Gressil is hasonló képet lát maga előtt. Csakhogy a víz nála egy lávatenger, az út végén pedig nem más várja, mint egy fekete hajú szépség. Az első nő. A démonnő, ki megzavarja érzékeit újra és újra. A harcuk végetért. Újra hazatérhetnek. Ő a Halál, végre megkapja, mi az ő jussa. Lilith énekel, csalogatja magához. Csábos táncot lejt neki és Gressil képtelen ellenállni. Hajtja a vágy, hogy odamenjen. Senki sem állhat útjába. Ő a Pokol ura. Ő, és senki más.

Nem úgy a nők. Számukra a hang felér egy kínzással. Mintha egy félrehangolt hegedűn próbálna játszani olyan, ki életébe nem fogott kezébe hasonlót sem.
Kisa lelki szemei előtt a végső pusztulás jelenik meg. Ereje elenyészett, ott áll a sivár világ végén, szemben egy nővel. Ki minden erejét elszívta. Ki mindent elpusztított. Kinek a hatalma nagyobb nála. Ki sokkal erősebb a leviatánnál. Nem tudja, képtelen megszerezni az erejét. Bárki, kire számíthatott volna semmivé válik mellette. Kósza fuvallattal söpri el képüket. Csak ketten maradnak Amara és ő. De mindenki tudja, hogy ki fog ebből rosszul kijönni.
Faye testvérét holttestét tartja karjaiba. Csótányok, bogarak lepik el az összetört testet. Keze véres. Amber vére folyik végig rajta. Ő volt, ki megölte saját testvérét. Szívét tépte ki és dobta a tengerbe. Szánalmas lénynek érezte húgát, hát tessék. Most megadta neki, mi jár számára… Ő ölte meg…
Flora is karjai között tartja az egyetlen lényt, kit szeret a világon. Lelki szeme előtt számára is egy összetört test hever. A fia. Felettük pedig egy férfi áll. Az apja. Kezében angyal penge. Idő előtt végezné be a fiú sorsát…

A vízbe csobban valami. Nagyobb egy halnál, de nem is egy delfin, vagy cápa. Egyedül a nők képesek ezt meghallani. A férfiak tartanak előre. Nem tudják a bűbájt megtörni, bárhogy is próbálkoznak. Ők nem. De vajon mit tesz az a nő, ki erre képes? S aki a leghamarabb megteszi?
Gressil halad előre, észre sem veszi, hogy csapdába sétál lassan. Démon csapdába, mely nem egyszerűen zárva tartja őt. Láncreakciót indíthat el. Ki lesz az első, ki észreveszi? S ki lesz az, ki megpróbálja megállítani őket?
Újabb csobbanás a vízbe. A hang egy pillanatra elhal, majd újra kezdi. A terem végén egy ajtó áll. De eljut oda a kis csapat?



Online
avatar



☩ Reagok :
77
☩ Play by :
Natalie Portman
☩ Korom :
29

Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 3:07 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Ahogy azt reméltem, érkezésem nem borítja meg különösebben az eddigre már szinte kialakulni látszó rendet, így talán egy ideig megtehetem, hogy meghúzódom a háttérben, afféle megfigyelőként.
Az angyal talán az egyetlen, aki felismer, s a nevemen szólít, én pedig, -a kis mosolynak is beillő grimaszt figyelmen kívül hagyva biccentek neki. - Rassilon! -  üdvözlöm halk, visszafogott hangon, aki bár apám és Michael árulójaként van számon tartva San Franciscoban, én mégis úgy emlékszem rá, mint aki meghagyta az életemet, mikor könnyedén elvehette volna azt. Valahol szerencsésnek érzem, hogy nincs most időm ezen töprengeni, hiszen a többi ismeretlen alak mozgásba hozza a dolgokat, és végre újabb lépéssel közelebb kerülhetek az ajtó mögül kiszüremlő fényhez.

Továbbra is igyekszem kimaradni a fizikai érintkezéssel járó ismerkedésből, viszont ahogy az ajtó által feltárt terem életre kel, én is belépek a többiek után. Nagyon figyelek, hogy csakis oda lépjek, ahová korábban már mások is, nehogy valami csúf csapdában végezzem.  A falra írt szöveghez még csak nem is konyítok, de hallom a latin nyelven elszavalt mondókát. Kicsit bosszankodom is, hisz Loki annyiszor figyelmeztetett, a mandarin helyett talán érdemesebb lenne ezzel foglalkoznom, de én makacsul ragaszkodtam az ostoba fogadalmamhoz, amíg csak lehetett. Néhány szót megértek ugyan, de csak az ismeretlen nő segítségével nyer számomra is értelmet a találós kérdés. De nem is igazi talány ez, inkább csak afféle játszadozás, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem csak én és a bosszantóan magabiztos nő találtuk ki másodpercek alatt, mire utal a szöveg. A démon gúnyolódásán mondjuk csak szolídan somolygok, de közben igyekszem szemügyre venni a terem részleteit, hátha valami egyéb nyomot is elrejtettek itt, ami segíthet. Valamiért az a kellemetlen érzésem támad, hogy szükség lesz egy halandóra, hogy az ajtók bármelyikét is kinyissuk, de ezt egyelőre nem teszem szóvá, csak hátra sandítok a pincelejáró felé, vajon itt van-e még a nő, aki közülünk egyedüliként megfelel ennek a kritériumnak. Talán mégiscsak meg kellett volna szabadulnom a rúnától, ami most halandónak mutat a többiek számára. - Talán csak azok számára nyílnak az ajtók, akiknek joga van átlépni rajtuk. - jegyzem meg, szinte csak magamnak. Hogy itt  most angyalokról és démonokról van -e szó, vagy tényleg csakis egy lélekkel rendelkező embernek van erre esélye, az az este kérdése lehet. - Te felismerted a hang gazdáját, ugye? - fordulok aztán a nő felé kíváncsian. Ha csak egy pillanatra is, de elárulta magát, és  biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én vettem észre. Egyébként nem hiszem, hogy alapból szívesen megosztaná a tudását velünk, de talán végül nem lesz választása. Kérdés, hogy belátja-e ezt, vagy sem.

avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 4:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Death iscoming

Team xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Egy halk kuncogást hallatok, amint meghallom a tollas válaszát és aztán ráemelem a tekintetemet, hogy végignézzek rajta. Eszes lénynek tűnik, és érzem az energiáin, hogy nem éppen egy szokványos kis szárnyassal van dolgom, hanem egy harcossal. Ez lehet hátrány, de ha így folytatódik a kis utazásunk, akkor akár előny is. A sóhajra a reakcióm egy kacsintás és egy félmosoly. Rendes tőle, hogy nem lövi le előre a poént a kilétemet illetően. Ha van rá esély akkor nem is szeretném ezt most itt felfedni, vagy megmutatni majd csak akkor ha nagyon nagy szükség lesz rá. Addig pedig csak egy mezei démonként fogok viselkedni és nem feltűnősködni.
- Elérzékenyülni? Már akkor potyogtak a könnyeim, amint beléptem ebbe a romhalmazba. Forgatom meg a szememet és tovább simogatom az ajtót. De rá kell eszmélnem, hogy én itt még nem jártam és tudomásom se volt róla, hogy létezik az épületen belül egy ilyen helyiség. Valami rejtélyes erő még előlem is eltudta rejteni és ez eléggé felhúzza az agyam. Így most ugyanannyi eséllyel indulok, mint a többiek. Ezt nem szeretem.
A hátam mögött lévő hangra egy másodperce feleszmélek a gondolkodásból és odapillantok. Mi ez a lény? Érzem, hogy nem ember de egyszerűen nem tudom megmondani, hogy miféle. Ott van a nyelvem végén de nem jut eszembe. Talán még ezért is megérte eljönni ide, információt gyűjthetek.
- Esetleg még valaki nem szeretne csatlakozni a kis csapatunkhoz? Mi van itt? Ki van írva egy táblára, hogy fél áron van a hamburger és mindenki ide szaladt? Sóhajtok egy nagyot mikor meglátom az utolsó jövevényt. Láttam már őt egyszer-kétszer, de nem nagyon foglalkoztat.
- Ó, hát ha ennyire ezt akarja.... Vigyorodok el én is és már léptem volna Kisa felé amikor az ajtó eltűnik és egy kicsit meglepett arcot vágok, mert semmi közöm nem volt hozzá. Összeráncolom a szemöldökömet és újra az ismeretlenre pillantok, majd vissza az ajtó helyére. Furcsa, furcsa. Ez akkor történt amikor közelebb jött. Talán van valami köze hozzá, vagy furcsa véletlen? A szemem sarkából rápillantok az angyalra kíváncsi vagyok arra, hogy ő mit gondol erről a helyzetről. Az energiánk teljesen egyszerre mozognak és megértjük egymást pusztán a másik mozdulatából. Nem gondoltam volna, de nem vagyok ellene. Így csak könnyebb. Viszont én nem lököm meg hagyom, hogy csak Rass tegye azt meg, hogy felmérjem. Szemmel láthatólag nem látszik semmi, még majdnem el is esett. Ennyire erőtlen, vagy történt valami a szárnyassal is?
- Az a k*rva latin... Mormogok halkan és aztán figyelmesen hallgatom a  szavakat, ezen még gondolkodni sem kell nagyon annyira egyértelmű a válasz.
- Juj, a csúnya beszéd nem bűn? Még szarság, ejj-ejj. Nevetek halkan, aztán pedig már mondanám ki a megfejtést, amikor megelőz más. Amikor ki mondja azt, hogy halál akkor teljesen fapofával állok és úgy teszek, mintha meg sem hatott volna a szó.
- Uhh Sherlock ezt egyedül találtad ki, vagy valaki segített benne?
 


Online
avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 2:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Furcsa banda az Alcatrazban  • Credit:
Alig telik el néhány másodperc, és még egy taggal bővül az ajtó előtt lévő kis csapat. Jobban járnék, ha valahogy beomlasztanám a mögöttünk elhelyezkedő lépcsőt, mert ha ilyen tempóban gyülekezünk, többen leszünk a kelleténél. Már most sokkal többen vagyunk, örültem volna annak, ha én jövök ide egyedül. Milyen sajnálatos, hogy a démonok és az angyalok is úgy vonulnak a fény felé, akár az aprócska bogarak. Testvérem okosabb is lehetett volna.
Ahogy közelebb érek, az ajtó egyszerűen eltűnik. Ajkaim mosolyba kúsznak az elégedettségtől. Gondolom mindez annak köszönhető, hogy öcsém éppúgy utálja a vasat, mint a család többi tagja. Az illem viszont jócskán hiányzik ebből a kompániából. Taszigálás nélkül is előre mentem volna, az angyal tettének hála azonban nem sokon múlik, hogy felbukjak a korábbi ajtó helyén. Kedvességét még akkor viszonzom, amikor hozzámér. Erejének bödönjéből kanalazok egy keveset, mit meg is érezhet, egy enyhébb gyengülés formájában. Ugyanez a sorsa a démonoknak is, ha olyan pofátlanok, hogy hozzám mernek érni. Eszemben sincs hagyni, hogy megőrizzék erejüket az arcátlan tett után. Az már csak hab lenne a tortán, ha emiatt elhullanának egy csapdában.
- Ebbe a romhalmazba több jó modor szorult, mint belétek – vetem oda, szorgalmasan megindulva előre.
Szíves örömest beomlasztanám magam után az utat, csakhogy közel sem biztos, hogy van másik kijárat. Semmi kedvem újabb évszázadokat tölteni egy lyukba zárva az erőre vágyók akadályozása miatt. Inkább elteszem őket láb alól, ha megérkeztünk, addig pedig akár hasznuk is lehet. Talán. Az angyal kijelentése után, talán mégsem. Fogalmam sincs, miket hord itt össze.
- Ki az az Indiana Jones?
Sosem hallottam még róla, de bevallom, érdekel, annak ellenére, hogy tudom, ez kinek a műve lehet. Tekintetem körbejár a tűztartó oszlopokon. A terem régmúlt emlékeit idézi fel. Merőben eltér az emberek által unalmassá tett világ romjaitól. Olyan időkre visz vissza, amikor még tudtak építkezni. Amikor nem volt minden egyforma. A nemzetek épületei erőteljesen eltértek egymástól, nem is beszélve az ősi civilizációkról. A nyelv, amin testvérem szavai feltűnnek, tovább erősíti bennem ezt a nosztalgikus érzést. A latin már kevésbé érdekel, miután sikerül elengednem azt az undorodó érzést, mit öcsém hangja vált ki belőlem. A latin eléggé elterjedt volt, miután felütötte fejét a köztudatban. A halandók is rendelkezhetnek róla tudással, nem csoda hát, hogy ezen adja fel a talányt, amit nem vélek többnek ostoba időhúzásnál. Ez is csak Seth apró játékainak egyike.
- „A halandók kincse ez az öröklét záloga. Hogy fel vagy le, az csak rajtuk áll.” – ismétlem meg a hallottakat, egy sokkala modernebb nyelven, amit a halandók manapság használnak.
Szavaim közben a két ajtót figyelem. Kék és vörös, fent és lent… Menny és Pokol. Ez az a két hely, ahol az emberek lelke örökké él tovább. Csupán rajtuk áll, hol kötnek ki életük végén, ennek kulcsa azonban a halál. A kincs, amit említ, azt hiszem, a lélek lesz. Az a valami, aminek túl nagy hangsúlyt szentelnek, ugyanakkor halhatatlan nem rendelkezik vele. Elmémben a megfelelő szavakat keresem, azon a nyelven, amin a felirat íródott, majd megszólalok, hallatva a holt szavakat.
- Lélek… élet, halál, Menny, Pokol – egészítem ki a korábban eszembe jutó szavakkal, biztos, ami biztos.
Persze testvéremből kinézem, hogy valamelyik elborult pillanatában hozta létre ezt a mondókát, aminek megfejtése merőben eltér gondolatmenetemtől. Ebben az esetben számítok a retardáltak csapatára, akik voltak olyan pofátlanok, hogy féreg létükre szemet vetettek az erőre, mi minket illet. Szavaimat némi szünet után megismétlem, ezúttal azonban latinul, hátha azon várja öcsém a választ. Még szerencse, hogy bezárásunk előtt imádtam elsajátítani különböző országok szokásait és nyelveit. Nagy kár, hogy Isten teremtményeinek visszafejlődésével feleslegessé vált ez a tudás. Mi értelme számos ország szavait ismernem, ha mindenki ugyanazt az egyet beszéli? Semmi. Újabb rossz pont ennek az elcseszett szemétdombnak, amit világnak hívnak.



avatar



☩ Reagok :
159

Utolsó Poszt Pént. Jún. 29, 2018 10:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


- Több eszem van, mint gondolnád. - Hangom hűvösen járja át a kis termet, ahogy kilépek az árnyékból, egyenesen a démon szemei felé nézve. Bár a mondatom lezáró pont helyett, sokkal inkább egy néma sóhajfélét hallatok. Mintha a nevét - legalábbis a titulusát - akartam volna még hozzáfűzni. Nevén nevezni a démont. Az ilyet ezer közül is felismerném. De az még közel sem biztos, hogy mi itt most ellenségek vagyunk, ahogy az sem, hogy nem jön még valaki nála is rosszabb. Így a kilétével járó előnyét egyelőre meghagyom neki.
- El ne érzékenyülj. - Vigasztalom féltő, tenyérbe mászó hanglejtéssel a Halált, amikor úgy kezdi simogatni azt az ajtót, mintha a rég elveszett anyja lenne. Az embernőnek nem szánok túl sok figyelmet. Tudja egyáltalán mibe keveredett? Na nem mintha mi tisztában lennénk vele. De az innen szivárgó Erőből ítélve, itt embernek nem sok keresnivalója van.
Hamarosan még egy fővel egészülünk ki. Arrogáns, felsőbbrendűnek gondolja magát, kissé cinikus, a stílusos belépőről nem is beszélve. Mintha magamat látnám egy rosszabb napomon. Fütykös nélkül persze. Nem démon és határozottan nem is angyal. Homlokomon akaratlanul is enyhe ráncok látszanak kirajzolódni. A jelenetet egy újabb alak szakítja meg.
- Faye Cartell. - Mosolyodok el orrom alatt. Szóval igaz, amit róla beszélnek. Alig észrevehető, grimasz szerű mosolyom egyszerre tükröz szánakozást - hisz mégis csak egy emberi lélek veszett oda - és szórakozást. Hát, ez szép baleset volt, Michael. Sok boldogságot nektek. Különös módon azt még sem érzem, hogy több köze lenne a természetfelettihez, mint akkor, amikor legutóbb láttam. És az vagy tíz éve volt, amikor úgy döntöttem, hogy életben hagyom. Pedig megölhettem volna. Én mégis megmentettem. Mondjuk ahogy elnézem, sokra nem mentem vele. De nem is fordítok több figyelmet Miss Cocky-nak.
- Hallottad. Mutassunk a hölgynek egy kis illemet. - Fordulok ismét Gressil felé, egy ördöginek ható kifejezéssel. Érzem a démon energiáit. És különös, bizarr módon azt is, ahogy egységben mozog az enyémmel. A tekintetét elnézve, hasonlóra gondolhatunk. Ha annyira előre akar menni ez a Lény, majd betörjük a csinos kis fejével az ajtót. Nem probléma. Annyira, de annyira bosszant, hogy fogalmam sincs, mi ő. Ahhoz hasonló érzés a lénye, amikor a nyelveden van egy szó, mégsem tudod elérni. - De ez is egy megoldás. - Vonok vállat, amikor semmivé válik az ajtó. És Gressil segítségével, vagy anélkül, ha tudom belököm a terembe az ismeretlen nőszerű lényt, aki annyira előre akart menni. Ezzel legalább azt is megláthatjuk, hogy mennyire agresszív irányunkba.

- Ha ez az Indiana Jones szarság az Úr műve, esküszöm átpártolok. - Jegyzem meg magamnak, miután a dohos szoba egyre aktívabbá válik. Ám szavaim kimondtával döbbenten nyílnak a szemeim, mely kifejezést kissé elfordulva, a szoba vizsgálásával próbálok elrejteni. Soha nem mondanék ilyet! Hűségem bár ingoványosnak tűnik, megkérdőjelezhetetlen. Bár, ha ilyen olcsó mellékhatással úszom meg a nem régi, Sötétséggel megejtett randevúmat, akkor összetehetem a két kezem.

avatar



☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 7:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Alcatraz Nocturnus  • Credit:
Érdekes kis kompánia gyűlt össze a pince előtti ajtónál. Kisának igaza van, akár egy vicc kezdete. Egy rossz viccé. Démonok, angyal, ember… És egy új lény, amelyről eddig senkinek sem volt tudomása. Rassilonnak és Gressilnek furcsa érzései lehetnek, ahogy a fekete hajú, felvágott nyelvű nőre néznek. Ismerős nekik valahonnan, de mégis honnan? Bárhogy kutatnak is elméjükben apró emlék
morzsát sem találnak ezzel kapcsolatban. Csak az érzést, hogy egyszer találkoztak már.
Gressil az, ki az ajtó előtt állva próbál a régi időkre emlékezni. Mi volt itt. De rá kell jönnie, hogy annyi év alatt, eme részen egyszer sem járt. Mindezidáig rejtve volt, még előtte is. Nem más által, mint bonyolult mágiával. Egy természetfeletti sem érezhette erejét ennek. Most mégis megmutatja magát.
Egyelőre senki sem akarja kinyitni az ajtót, az épület mégis enyhén megremeg. Egy időben azzal, ahogy Kisa megáll nem messze tőlük. Az ő műve lenne tán?
Az ajtó halvány vörös derengéssel izzik fel, múló pillanat csupán és semmivé foszlik az ajtó. A kis csapat előtt egy sötét terem tárul fel. Amennyiben bármelyikük belép a terembe, hirtelen fények csapnak fel. Embermagasságú oszlopok tetején fekete réz üstbe tűz aranyló fényei világítják be a termet. Ahol nem más vár rájuk, mint újabb két ajtó. Ezeknek két-két szélén falból kidomborodó tálak helyezkednek el. Jobb oldaliban vérvörös fény pamacs, a baloldaliból azúr-kék fény pamacs helyezkedik el. Első ránézésre a két ajtó teljesen jelentéktelen. Penész és doh szaga keveredik sós tengeri illat keverékével. Évszázadok óta zárva lehetett a helység, mégsincs itt akár egy pókháló sem, egy állat sem. Sivár, apró porszemek azok csak, mik szállingóznak a levegőbe.
Ha mindannyian belépnek a biztonságos, ámbár kissé poros és dohos szagú helységbe, a két ajtó közötti falrészen opálos felirat sejlik fel. Ízzó betűk, egykor oly közkedvelt, mára már holttá vált nyelven íródott szöveg.
“Üdvözöllek utazó,
hallgasd az időtlen szavát
és old meg a talányt.”

Mélyről jövő érces hang szólal meg. Kisa az egyetlen ki felismerheti bátya hangját. Oly sokat hallotta már az elmúlt évszázadokba, mégis oly keveset. Ez a hang, akaratán kívül is kirázza. Latinul formázza szavait, mágikus út az, melyen szól hozzájuk. Itt lenne? Vagy csak kísértés lenne?
- A halandók kincse ez
az öröklét záloga.
Hogy fel vagy le,
az csak rajtuk áll.

A falak verik vissza a hangot, így újra és újra meghallgathatják. Flora és Faye lehet az egyetlen, kik tán nem értik. Ha mégis rendelkeznek minimális latin tudással egy-két szó jelentését képesek elcsípni.
Ezt követően újabb halotti nyelv szavak izzanak fel a terembe.
“Hangod hallasd vándor,
és én az utat előtted feltárom.”




Online
avatar



☩ Reagok :
77
☩ Play by :
Natalie Portman
☩ Korom :
29

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 2:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Furcsa érzés újra itthon lenni. Mostmár mindig az, mindegy, hányszor jövök. Most legalábbis így gondolom, hiszen a pokol után a fenti világ csak egy fakó és meglassult mesevilágnak tűnik. A város sós, mégis édeskés szagú levegője, az üresen ásítozó épületek száz meg száz sötét szeme, de még a csizmámra tapadó finom por is közrejátszátszik, hogy olyan nosztalgiaérzés kerítsen hatalmába, amely segít kicsit elnyomni a félelmet, amit a húgommal való találkozás miatt érzek. Egyszerű lenne talán hagyni, hogy feldolgozza a történteket és soha többé a szeme elé sem kerülni. Csak hagyni, hogy folytathassa az életét, vagy újat kezdjen, ha úgy tetszik, de immár én is a Földre kényszerültem, képtelen lennék távol tartani magam tőle és a várostól. Tudom, mocskos nagy ez a világ, de nekem akkor is San Francisco marad a közepe és Amy az én egyetlen kishúgom. Nem kerülhetem el a találkozást. Főleg, hogy nem is akarom. Látnom kell őt, bármi legyen is.

Emberként is volt bennem némi önzőség, és a pokolban töltött idő alatt ez nyilván nem enyhült egy fikarcnyit sem. Amy azonban nincs itthon. Csizmám talpa vastag porréteget ver fel, ahogy belépek a régi házba, melyben együtt nőttünk fel. Sehol senki. Loki rúnája, mely démoni lényegemet elrejti néhány órára a kíváncsi természetfelettiek elől, ott lüktet a vállamon. szinte kedvem lenne lekaparni, de érzem, ez inkább belülről viszket. Különben is szükségem lesz rá, ha Asariel még mindig teszi a dolgát, ahogyan azt kértem. De hol lehet a kishúgom? Eltöltök némi időt a jól ismert, szeretett falak között. Bárhová nézek, emlékek rontanak rám, és ezek egy idő után olyan erővel ülik meg a lelkemet, hogy szinte menekülve távozom a régi otthonomból.

Eredeti tervem akkor hull végleg kútba, mikor a ködlepte utcára lépve egy ismeretlen, sosem tapasztalt erő hirtelen rám rontva elektromosságal tölti fel minden sejtemet. Mi ez? Tudnom kell! A lábaim automatikusan visznek határozottan egy irányba. Csuklyámat az arcomba húzva hangtalanul suhanok a régi kikötő felé. Mintha valami irdatlan mágnes lenne, úgy vonz magához a sziget, melyen gyerekkorom rémmeséinek színhelye áll, viharverten, elhagyatva. Oda kell mennem. Most!
Amikor a sziget szikláinak ütközik a régi, rozoga kis csónak, mintha megkönnyebbülnék kicsit. És nem azért, mert az eőmet próbára tette volna ez a kis utazás. Már közel járok. Az ódon épület belsejében pulzáló fény szinte megdelejez. Gondolkodás és veszélyérzet nélkül lépem át a hatalmas, nehéz kaput, és a hívogató fényt követve az alagsor felé indulok. Macskásan puha lépteim talán még zajt sem csapnak, de a pincéhez közeledve már érzem, hogy nem én vagyok az első, aki ide érkezett. Fel sem merül bennem, hogy visszaforduljak. Bárkik is legyenek odalent, valószínűleg egyszerű halandónak tűnök majd számukra, ami vagy előnyömre válik majd, vagy nem. Egy női hang épp elhallgat, amikor a közelbe érek. Nagyszerű! Ezek szerint egy viszonylag civilizált helyzetbe érkezem hamarosan.

Nagy levegőt veszek és kilépek az árnyékból, hogy megnézzem magamnak, hány molylepkét vonzott még ide a különös fény rajtam kívül. - Üdv San Francisco legvonzóbb turista-látványosságában. - tolom hátra a csuklyát a fejemről mosolyogva, felfedve ezzel az arcot, amelyet talán felismernek, talán nem. Azért mégse Elvis Presley vagyok, csak egy ex-politikus, démoni egóval. - Gondolom, mindenki arra kíváncsi, ami az ajtó mögött van... - mondom könnyed hangon, de sóvárgó pillantásom elárulhatja, hogy én is ugyanígy vagyok ezzel.


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3