Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Witch district
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar


☩ Reagok :
68
☩ Play by :
Christian Camargo

Utolsó Poszt Hétf. Jan. 01, 2018 4:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


• Kyara & Belial •
Nothing can happen more beautiful than death
Zene: Qué Sera Sera • szószám: 390 • Credit:

Bal vállam közelébe billentett fejjel, s egyik szemöldökömet flegmán a homlokom közepe felé kanyarintva tekintek le az alattam szenvedő lányra.
- Csak úgy feltevésként kérdezem. Ha te nem tudsz meghalni azzal az eleve elkárhozott lelkeddel ebben a törékeny testedben, akkor egy átlagos ember miért tudna? - vonom meg a vállaimat, mintha semmiség lenne a meglátásom. - Szerinted, ha visszatér a halálból, szénné égett bőrrel kell majd tovább élnie? - teszem fel az újabb, milliókat érő kérdést, az elborzadás és őrült élvezet egyvelegeként húzva fel az orromat, illetve vonva össze a szemöldökeimet. Őszintén szólva még szívesen eltöprengenék a lehetőségeken, ám a mellékesen továbbadott információ a pecsétekről és csapdákról jobban birizgálja a megbomlott kis elméjét. Lehetne érte hibáztatni?
- Hát úgy - kezdek bele, hosssszan elgondolkodva és töprengve a válaszomon, hogy tovább húzhassam az idegeit. - Úgy, ahogyan az apokalipszis első lovasa tud létrehozni - vigyorodok el szélesen. Ennyit a mezei démon imidzsemről, de hát na, most kedvem szottyant dagasztani a májamat. Még szerencse, hogy magamon kívül nem kell senkinek elszámolnom a döntéseimről, ezekről legalábbis semmiképpen.
Ahogyan arról sem, kit, hol és mikor, meg milyen indokból jut eszembe megszállni. Eredetileg eszembe sem volt egy félvér testét kikölcsönözni, viszont azok után, amit előadott itt nekem a drága Kyara, kíváncsi lettem. Nem feltétlenül arra, pontosan milyen mértékben van megroggyanva a kobakja, hanem, hogy miben rejlik egy ilyen felelőtlen, szadista és egyben mazochista pára gyengesége. Kész mázli, hogy a diliseket ilyen könnyű megszállni és kutatni bennük, máskülönben ellennék itt pár napot, hetet, amíg kibogoznám elmetekervényeinek kusza szálait. Így azonban…

- Itthon vagyunk - jelentem ki atyai elégedettséggel, számon apró, ördögi mosolyt bújtatva, miközben végre hozzá fordulok. Egyik kezemet kinyújtom felé, játékosan végigsimítom ujjaimmal a perzselő széltől loboncos haját, kissé zavart, porcelánszerű arcát, majd visszaejtve magam mellé a karomat, szánakozva oldalra billentem a fejemet. - Legalábbis én - ennél tovább szerettem volna az álomvilágába ringatni, ma mindenesetre nem a türelmemről vagyok híres. Érezheti, ahogy bőrét elkezdi égetni a Pokol tüze, nem annyira persze, hogy lángra kapva szénné perzselődjön, de az intenzitása megfelel annak, mintha egy szépen megrakott tábortűzbe hajították volna. Lássuk be, egészen baráti, idelent nem ilyen kályha meleg ócskasággal szoktuk kínozni a lelkeket.
- Mit gondoltál, Kyara, valaha szükségem lesz rád? Hogy démont faragok éppen belőled? Hogyan válhatna hasznomra egy kontrollálhatatlan őrült, mondd? - nézek végig az arcán, változatlanul szánalmat sugározva a tekintetemmel az irányába.


Utolsó Poszt Pént. Dec. 29, 2017 11:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Belial
Kaján vigyor ül ki képemre meghallva, ahogy egy démonka dícsérget engem. Nem tehetek róla büszkeséggel tölt el, s látszólag nem azok közé tartozik, kiket itt eszik a fene New Orleansba. Ugyanis ezek semmi mókába nincsenek benne. Unalmas egy népség, s talán elvesztettem volna a maradék hitem én önként dőltem volna egy angyal pengéjébe ha most nem találkozunk.
Áh! Bevettétek! Röhögök rajtatok, dehogy tettem volna ilyet! Kaptam volna fel a nyúlcipőt és bandukoltam volna el egészen New Yorkig. Ott talán megtalálom újra, az apámat. De eme utazás még úgy tűnik, hogy várat magára egy kicsit.
- Csakhogy embik nélkül, annyira védtelenek vagytok - biggyesztem le ajkaim. - Megdöglicséltek nélkülük. S ezekből a bitang kis senkiháziakból is oly kevés maradt már - ajkaim még jobban biggyednek lefelé, még akkor is ha nem tudnak. Arcomra kiül a bánat összes árnyalata mely létezik-e világon.
Következőkben azonba sokkal érdekesebb témákra evezünk, és a maradék józanságom is összeszedem, ám arca elmosódik előttem. Megnyúlik, összeszűkül. Mh, kezd hatni a joint? Oh, most kezd csak el érdekessé válni a dolog. Ugyanis innentől oktalanul fogok vigyorogni mindenen. Jah, hogy eddig is így tettem?
- Létrehozni? - kérdezek vissza, először találkozásunk óta érdeklődést mutatva irányába. - Hogyan? - faggatom, ugyanis… ilyenekről én miért nem olvastam még eddig sehol? Oh, hogy ez egy ilyen titkos démoni összeesküvés? Receptjeik, melyeket senkinek sem adják ki? A galádok! De mily igazuk van. Azonban még sem ér! Én is akarom őket!
Mégis egy sokkal mókásabb irányt vet újra találkozásunk. Nem, ez nem egy közönséges démon. Ennek van fantáziája, ez mintha értené, hogy mitől döglik a légy. Vagyis Kyara. Sokan óvatosan nyúlnak egy emberhez, jaj szegény össze ne törjön. Azonban minél jobban roppantod őket, ők annál erősebbek lesznek. A mondás, hogy ami nem öl meg az erősít az a mai napokban sokkal inkább vált törvényszerűvé, mint eddig bármikor.
Azonban bőröm marcangolása abbamarad, s hamarosan emlékképek villognak lehunyt szemeim mögött. Alig egy-egy pillanatot látok belőlük, ízeket, illatokat tapasztalok a régmúlt időkből. Az áram égető szagát, anyám parfümje. Kín és fájdalom. Szeretet, melegség.
S az utóbbinál megáll a kép. Kínzó hőségbe érkezem, s ahogy körbe nézek ismeretlen terepen találom magam. Hol vagyok?
Fullasztó hőségben nézek szét. Az orromon beszívott levegő perzseli a légútjaimat… Mégis ez oly kéjes érzéssel tölt el. Nem taszít, sőt… Lenézve kezeimre semmi újat nem tapasztalok magamba, mégis… Minden olyan más.
Mintha más volnék.
Ekkor hallom meg Őt.
Lassan fordulok meg, arcomon szerény, mégis ördögi mosollyal. Hajamat óvatosan tüzöm fülem mögé. Kimérten lépdelek oda mellé, sejtve, hogy merre is lehetek.
- Mit keresünk itt? - kérdem végül, reá emelve tekintetem, összevonva szemöldököm. Valami nincs rendjén. Mikor kerültem ide és miért? Meghaltam volna? Ilyen lenne a halál után a pokol? Nem, hiszen Lucifer azt mondta, hogy a lelkem el kell adnom. S ezt nem tettem még meg. Nem, mert Neki akarom.
[/quote]


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar


☩ Reagok :
68
☩ Play by :
Christian Camargo

Utolsó Poszt Pént. Dec. 29, 2017 8:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


• Kyara & Belial •
Nothing can happen more beautiful than death
Zene: Pull It • szószám: 591 • Credit:

Ördögi vigyort csal ajkaimra a lány égető felvetése - ha-ha -, amelynél édesebb ajánlatot rég nem hallottam. Talán nem különbül mozgatná meg a fantáziámat, ha a Pokol továbbra is a megszokott hőfokon, nyitott kapukkal pörkölgetné odalent az elkárhozott lelkeket, csakhogy ez az állandóság néhány hete kiveszett az életemből, és nem, bárhogyan is tűnjön, nem kedvelem a földi klímát. Itt nincsenek sikolyok, az égő hús és lelkek szaga, áhh… Szóval japp, most hogy így felvetette, egészen nagy örömmel nosztalgiáznék a társaságában.
- Kedvelem, ahogyan gondolkozol - tekintek le rá elégedetten, s némi büszkeséggel. Szó se róla, a halandók a pokolbéli cukimuki rózsaszín szobám íróasztalán szívecske formájú keretbe vannak ágyazva - jobb híján, ha már nekem nincsen szívem -, viszont ennek ellenére hamar fel tudnak bosszantani a hülyeségeikkel, és akkor oda minden szórakozás. De ez a pimaszka egyelőre nem hagy csalódni, már amennyiben levonjuk belőle a pöppet túlcsordult őrültségeket.
- Az angyalokén? Az égvilágon semmi hatása nem lenne, ami pedig minket illet… Jobban szívlelek új pecséteket létrehozni a kevésbé engedelmesek kondicionálására - kacsintok rá, mielőtt komolyabban a tárgyra térnénk. Azért nem semmi, mekkora kéjt okoz neki a fájdalom, és bizony ha nem jutott volna eszembe jobb muri, napestig el tudnék szórakozni a kínzásával, puhatolva, merre bujdos a tűréshatára, feltéve, ha van neki olyan. Ám révén, hogy érdekesebb mókázást találtam ki magunknak, nem csipkézem tovább a bőrét, ahogyan ő sem az enyémet, hanem engedélyét és szabad akaratát tűzre vetve hódítom meg a testét olyan módon, ahogyan remélem még soha senki. Az nagyon kiábrándító volna…
Hátamon a körmei okozta éles, mézédes fájdalom emlékével csordulok át törékeny testének mélységeibe, rögvest felfedezőútra térve a kusza, megbomlott elméjében. Érdekes dolog a megszállás. Egyszerre olyan, mintha valaki más emlékeiből összeállított könyveket lapozgatnánk, és egyszerre érződik időutazásnak, vagy inkább egy bazinagy papírnak, amin ácsorogva kedvemre maszatolhatom, vagy éppen egészíthetem ki az évek függvényében felpingált motívumokat. Na és hogy mi az igazán oltári mindebben? Hogy akinek az elméjén randalírozunk, többnyire tudatában sincs a jelenlétünknek, legfeljebb csak akkor, amikor már régóta késő. Nem mintha én hosszútávra terveznék Kyarával, sokkalta inkább invitálnám egy ritka ajándékozásra. Na jó, azért egy pici szemétkedés nem maradhat el, szóval ráérősen kezdem kibontogatni háborodott elmetekervényeinek göröngyeit, kutatva valami szaftos kis emlék, vágy, remény után.
Elmegyogyó, uncsi, gyilkolás, uncsi, még több gyilkolás, még uncsibb, bulizás, uncsi, apuci… hmmm. Abaddon kölyke volna? Veszélyesen keveset tudok a démonról, legalábbis ahhoz képest, hogy a tudomásomban lévő pletykákkal folyókat lehetne rekeszteni. Na sebaj, a róla szóló emlékei kitöltik az űrt, így végül megalkothatom a tökéletes látomást, amiről legyen ember a talpán, aki megmondja, hogy nem a valóság. Jaj, mondtam már, hogy imádok a halandók elméjével játszani?
- Kyara? - szólalok meg az apja hangján, kölcsönzött, hercegi testem ujjait összekulcsolva a hátam mögött, miközben elégedett ábrázattal alátekintek a tájra, melytől a talpunk alatt húzódó, fekete, parázsló szikla, és jó pár száz méternyi szakadék választ el minket. Odaringattam Kyarát az elméjének csónakjában, ahova a leginkább vágyódik; a Pokolba. Amerre szem ellát, kietlen, fekete hegységek és pusztaságok váltakoznak, az ég pedig úgy örvénylik a fejünk fölött, mint a kávéba csurgatott tejszín, csak itt a kávé az égbolt, a fincsi tejszín meg forró tűzorkán. A bőrünket nem simogatja a magasban lengedező szellő, ahogyan a Földön várható volna, de nem ám. Helyette éget, perzsel, a gyengébbeket szétcincálja… Még szerencse, hogy ebben a világban, ebben a megszólalásig valósnak tűnő illúzióban a lány többé már nem egy koszos kis félvér, hanem démonná cseperedett úrnő. Bizony! - Gyere közelebb - invitálom magam mellé kimérten, továbbra sem vetve rá a tekintetemet. Valahogy így tudom elképzelni azt a titokzatoskodó, merev Don Juant.


Utolsó Poszt Csüt. Dec. 28, 2017 11:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Belial
Az emberek általában egy kalap alá veszik az őrülteket és a bolondokat. Holott, ha tudnák mily különbség lakozik a két elmeállapot között. Rólam bármelyiket is hányszor állapították meg? Külsősök? Kik nem ismernek?
Ne áltasd magad, hisz te sem ismersz, ahogy én sem magamat. Mindig is tökéletesen el tudtam hitetni az emberekkel azt, amit hinni akartam, hogy higgyenek rólam. Mily szép mondat. Ám valós. Életem úgy telt el gyermekként, hogy meg kellett jásztanom a félelmem a természetfeletti ellen. Pedig ha tudták volna, hogy egy vagyok én is közülük.
Voltak kik tudták. Voltak kiknek megmutattam valódi énemet. Voltam oly balga röpke életem során, hogy megbíztam másokban. Csúfos vége lett. Nekik is és nekem is. Azóta bolyongok egyedül, meghasonlott elmémmel.
Mit is akartam ebből kihozni? Fogalmam sincs valójában. Hangosan nevetem el magamat, a bennem rejlő ezernyi hangocskák vállaim fellett vitatkoznak. Emlékeztek azokra a filmekre, amelyekben a főhőst úgy próbálják meggyőzni belső lelkiismerete, hogy egy angyal, és egy démon formájában megjelennek? Na, nekem hat ilyen kis picike ördögöm van. Villásfarkúak, szarvasak. Kettőhöz arcot is párosítottam. Az egyik a nagyfater, a másik pedig apcika. Nini, meglesz a harmadik is?
- Hajrá hát - emelem fel kegyesen egyik kezemet, csuklómmal elegáns körzést leírva, csak hogy lássa mily nagylelkű is tud lenni elporladt, elszenesedett, kilyuggatott lelkem. - Tőlem nem kell félned, én nem gátollak meg semmiben - húzom ajkaimat pimasz mosolyra, szemeimet enyhén össze, félrehajtott fejjel figyelve a reakcióit. A kezdeti gondolatmenetemmel hova akartam kilyukadni?
Pedig tudom, hogy fontos volt, és pont témához illő. Na mindegy, majd eszembe jut, legfeljebb magam nevetek majd.
- Elvetemült a pokol. Pepitában működik? - kérdem, s egy pillanat erejéig komolyság fut végig arcomon. Ínyenc témába ástuk bele magunkat, s bolond lennék nem kihasználni…
Igen! A bolondok! Általában nincsenek tudatában annak, hogy mit csinálnak. Vagy mégis? Haha, nem, dehogy ti kis butusok, dehogy vannak. No, de az őrültek? Azt hiszem, hogy csak magamba nevetek, de kezdem azt hinni, hogy ez a valóságban is megtörténik. A csikk égette lyuk iránti örömömet még a démon szavai is tetőzik.
- Vannak testek a nagyvilágba, melyeket kedvünk szerint égethetnénk - kapok kapva az alkalmon, szemembe újabb ördögi fény csillan, a gondolat szikrájától. Egyelőre csak elültetem kettőnk fejébe az ötletet, hogy aztán mi lesz ebből? Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak unatkozik és csak egy játszótárs kell neki, kit ha megun, elhajít.
De addig sem unatkozunk.
- Tényleg? - lehelem elhalóan, mintha teljesen meglepett volna ezzel a mondatával. Letaglózott, sőt! Szinte már mindenre megmondta a választ, mit valaha kerestem a földön! Nem, nem, továbbra sem. - Most, hogy mondod. Mintha fehér lennél. Eszel te rendesen? - kérdezem tettet aggódással. - Vagy nem vagy beteg? Nem kínoz valami kórság? Szerintem te. Nézesd meg magad, uh! - kapom szám elé a kezemet, mielőtt még valami fontosat akarnék elkottyintani.
- Nem csak neked jár a szórakozás… - kezdenék bele, ha közbe nem lépne megátalkodott szívszerelmem mintapéldája. Bár ha ilyen férfi akadna az utamba, amilyen Kín biztos vagyok benne, hogy hamar a torkát vágnám, csak hagyjon már nyugton. De vele közös múltam van. Ő az a bizonyos filéző, mellyel minden kezdetét vette. Még azt is megbocsátottam neki, hogy eleinte engem nyisszantott néhányszor.
- Lobotómia! - lehelem elhalóan, immár valódi csodálatom jeléül. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! - Hogy az mennyire élvezetes lenne figyelni! Miként válnak vegetatív élőlénnyé, mit sem tudva róla. A kínlassú halál! - gyönyörködöm fejembe lassan kialakuló képben. Szinte látom magam előtt, hogy egy városnyi ember csak mászkál a városban, fel-alá, azt sem tudván, hogy hol vannak. Lassan halnak éh, vagy szomjhalált. Kín lassan.
- Valóban nem? - pillantok fel rá zöldes tekintettel csak egy szekundum erejéig, majd vissza a késre. - Évszázadok, sőt évezredek óta létezel, mégsem tűnődtél el azon, mi történik, ha rajtatok, a bőrötökön alkalmazzák a csapdát? No és az angyalokén? Ezen már csak elgondolkoztál - figyelem a kés hegyének útját. Fel sem tűnik eleinte, hogy mire is készül. A kiserkenő vér bíborát látva, enyhén nyalom meg ajkaimat.
Hogy aztán a hirtelen rám törő fájdalmas kéjtől, fejem hátra hajtva, emeljem meg mellkasomat, fekve. Élvezkedésembe még azt is elfelejtem, hogy épp nyisszantom a drágát, így tán a kés hegye jobban is beléhatol.
- Ha nem terelnéd el a figyelmem - kezdem bele halk sóhajt hallatva. - Már rég készen lenne - biztosítom, ahogy az utolsó vonásokat karcolom belé. Csak egy aprócska kis jel, nem nagy. Épp csak fogságba ejti a démonokat, semmi egyéb, még erejét is csak némileg veszti el. Nem vagyok vadász, nem tudok sok csapdát. Csak az alapokat.
Azonban játékomat elveszik, így kénytelen vagyok a felém hajóló ördögi tekintetével szembe nézni. Aljas mosolyra kúszik ajkam, ennek láttán. Egy pillanat erejéig sem mutatom ki számára, hogy tartanék tőle. Oh, hogy tartanék, ha a félelmet, mint magát sem érzem magamban?
- Remek! - felelem neki. - Sőt! Csodás, jobbat nem is kívánhatna az ember - vigyorodom az ajkaiba. Oly közel van hozzám, hogy tekintete elmosódik előttem. Lepillantok előbb orra hegyére, majd ajkaira. Aztán vissza a sötét szemébe. Sejtem mire készül, vagyis egy apró remény költözik szívembe. Körmeimet hátába mélyeszem kapaszkodás gyanánt, hisz ki tudja. Bármi megeshet, még ha nem is az, mire várok, legyen számára egy kis büntetés.
A percek lelassulnak, érzem saját szívverésem dübörgését a szívembe, torkomba.
Mielőtt válaszolhatnék, ő megteszi, így hát vigyorogva fogadom, mi rám vár. Szemeim behunyva veszítem el tudatom…
Vagyis elveszítem?
Emlékképek sorakoznak elém. Az őrült énem, ki minden lelkiismeretfurdalás nélkül képes volt ölni gyermekeket, ártatlanokat. Kínjaik, szenvedésük szinte zene volt füleimnek, oly gyönyörrel töltött el, mint semmi más.
Szórakozások más fiatalokkal, kik azt hitték ismernek. Ott nevetek velük, ezt látják, belülről pedig alig vágyakoztam arra, hogy vérüket folyni lássam. Persze tudom, hogy nem tehetem meg minddel, az túl feltűnő lenne. Megállt kell parancsolni, a… Oh, hagyjuk már. Az egyik pillanatba még az egyik lány takaros szobájába békésen beszélgetnek, míg a következőben a lámpa fénye enyhén megvillan és az egész vérfürdővé válik.
Ahogy ott látom magam, egyedül házamba, magányomban. Élezgetve késem, gyermeteg dalokat dúdolgatva, s azt tervezgetve, hogy miket is kellene még tennem. Heves vitákat folytatva Kínnal, majd később Csorbival. Az előbbivel arról, hogy miért is nem élünk "normális" életet, az utóbbival pedig, hogy milyen új kínzási metódusokat kellene beiktatnunk. De az emberek fogyatkozóban vannak. A démonoknak szükség van rájuk, nem gyilkolászhatok kedvem szerint.
Nem, de démonokat igen. Őket visszaküldhetem a pokolba.
Látom magam előtt, hogy életem minden egyes cselekedete abban telt, hogy apámat megtaláljam és hogy büszke legyen rám. Büszke arra, hogy olyan gyermeke lehetek, kire méltó lehet a démoni lét. Ki vérszomjasabb, ám eszesebb mint a legtöbbjük. Kire számíthat, kinek kellhet.
De vajon milyen, amikor egy démon ily módon hatol beléd?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar


☩ Reagok :
68
☩ Play by :
Christian Camargo

Utolsó Poszt Csüt. Dec. 28, 2017 9:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


• Kyara & Belial •
Nothing can happen more beautiful than death
Zene: Pull It • szószám: 723 • Credit:

Ha nem fitogtatná előttem a telekinetikus képességét, és nem lennék biztos kilencvenkilenc százalékig abban, hogy nem egy démonnal van dolgom, továbbra sem tágítanék a kukázott porhüvely teóriámtól. A lány őrült zagyválása nem éppen a józan eszéről tesz tanúbizonyságot, igaz, ha valóban egy félvért sodort elém az apokalipszis elmúlástól bűzlő szellője, akkor sok mindent megmagyaráz a fajtája. Elkorcsosult kis lények, nem is tudom eldönteni, hogy imádjam-e őket, vagy inkább vessem meg a tökéletesen meghasadt valójukat. Bennük ritkán van muri, a többségük eredendően gonosz, ugyanis már az anyjuk hasában lubickolva is arra készülnek, hogy a Pokol egyszer magába fogadja őket, szóval semmi szórakoztató nincs a megkísértésükben, kínzásukban. Vagy mégis? Talán a lelke automatikusan a Pokolé, viszont akár még az enyém is lehetne… Ugye, ugye!
- Már is elfogott a bizonyítási szellem - félmosollyal szívok bele a valószínűleg kutyaszarból és üvegtörmelékből összetákolt bagójába, nem tulajdonítva komoly jelentőséget a lekicsinylésének. Nem vagyok az a fajta, aki krónikus megfelelési vágyban szenved, de valószínűleg a dohány is hozzásegít ahhoz, hogy még az önhittségemből fogant dühöm se törhessen felszínre, idejekorán megropogtatva a kis pimasz hattyúnyakát. Pedig tuti biztos finom zenét lejtene az ujjaim alatt!
- Vagy inkább túl jól sikerült - horkantok fel az elvetemült hasonlataira, ám, mivel Lulut vette azokra a mocskos ajkaira, kénytelen vagyok a puha karját használni hamutartónak. Persze inkább veszi hízelgésnek a dolgot, semmint megregulázásnak. Ó, a kis naiv!
- Hízelegni? Ugyan már, legfeljebb magamnak, de nevezzük inkább élvezkedésnek. Tudod, az égő hús aromája a levegőben, hmm - legyintem meg a levegőt az orrom előtt, behunyt szemekkel szippantgatva magamba a pusztán leheletnyire érzékelhető esszenciát. - Már-már otthon érzem magamat tőle a Pokolban - pillantok le rá mímelt elérzékenyüléssel az ábrázatomon, mielőtt hasonló színpadiassággal és hirtelenséggel átrendeződnének arcizmaim megbántódottba. - Szürke?! Összetévesztesz valakivel, engem inkább Fehérnek szoktak hívni - nem sokáig tudom magamon viselni a röhejes arckifejezést, ördögi mosolyom magáévá teszi földi, emberi arcomat, főleg, mikor sorolni kezdem a közös játék valótlan feltételeit. Ó egek, komolyan vett! Kedvem támadna felnevetni, mégsem tudok olyan vígan derülni a tényen, a korábbi tapasztalatai alapján valóban kinézi belőlem, hogy ilyen nevetséges kívánalmaim legyenek.
- Szóval Kyara, halljam, miféle feltételei lehetnek egy démon fattyának? - billentem oldalra a fejemet, elmélázottan figyelve fedetlen bőrének lankáit és görbületeit, egészen addig, amíg közénk nem röppen a kis játékszere. Egyem meg, még szemecskéi is vannak! - Grr, egészen megátalkodottnak tűnik ez a nőszemély - sutyorgom vissza a késének sziszegő hangon, de az amilyen hirtelen jött, olyan hamar is távozik. Vigyorogva vetek felé egy utolsó pillantást, mielőtt figyelmemet ismét a Zizinek szentelném.
- Ó, milyen kár…! - sóhajtok fel teátrálisan. - Hogy ilyen könnyű halált halt, a szemébe kellett volna állnia a késnek, előbb az egyik, majd a másik… ej-ej - csóválom meg a fejemet, nyugodtan szemlélve, ahogy a beharangozott kés is közénk rebben, ezúttal könnyed „pásztázás” helyett a felsőmet csúfítva. Ha lennének érzéseim, mint ahogy nincsenek, és ha fortyogna valami tisztátalan lélek a bensőmben, mint ahogy nem teszi, talán megrezzentem volna a váratlan fordulatra, így azonban nem tudok mást tenni, pusztán elégedetten figyelni a penge ráérős útvonalát. - Ezen még nem tűnődtem el - vonom meg a vállaimat, hagyva, hogy kényére csipkézze ki a bőrömet. Egyelőre…
A karcolások máskülönben kellemes érzést hagynak maguk után, a fájdalom ismét az alvilág gyönyöreit juttatja az eszembe, s hogy kimutathassam tetszésemet, körmeimmel mélyen, mégis kínzóan lassan szántok végig a kis pimasz fedetlen combjain. Ó, milyen kár, hogy idefent ócska, emberi testhez vagyunk láncolva, a valódi körmeim ugyanis nem holmi gyöngyöző vércseppeket hagynának maguk után, de nem ám!
- Alakulgat? - tekintek le a bőrömön játszadozó pengére, amellyel ha valóban pecsétet karcolgat, hát hagyom, hogy szinte az utolsó mozzanatig felrajzolja rám, elvégre van mitől félnem? Pf. - Én közben azon kezdtem el töprengeni… - kezdek bele, miközben a tudatommal elrepítem magunk közül a kését, hogy ne okozhasson komolyabb kárt, de legfőképpen ne legyen útban, amíg a testemmel ismét hanyattfekvésre kényszerítem a lányt. - Hogy milyen lehet egy ilyen kaotikus elmével élni - hajolok hozzá egészen közel, olyannyira, hogy leheletét már az arcomon érezhetem, s fordítva. Egyik kezemet közben magunk közé préselem, és ujjaimmal két oldalt az orcáira szorítva kényszerítem, hogy engedelmesen kinyissa nekem azokat a finom ajkakat. - Megnézhetem? Csak vicceltem, te kis butus, nem szoktam engedélyt kérni - vigyorodok el, majd a szájára tapasztva a sajátomat, hagyom, hogy füstös valóm a maga cseppet sem kíméletes vehemenciájával ideiglenesen átköltözzön Kyara testébe.


Utolsó Poszt Kedd Dec. 26, 2017 12:36 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Belial
Lapos pillantással tekintek fel a fölém tornyosuló férfira teátrális drámám közepette. A pimasz félbeszakít, oh hogy összecikkcakkoznám a kis cuki füleit. Manót vágnék belőle akár. Akaratlanul is megnyalom ajkaimat a gondolat hatására - no meg mert teljes mértékben ki vagyok száradva és szükségem lenne némi folyadék utánpótlásra. No de semmi vész, csak mindent módjával.
Amúgy is fontosabb dolgom van, mégpedig kideríteni, hogy jól látok e. Furcsa mód hagyja magát teljesen összetapogatni véres mancsommal. Ekkor szoktak teljesen meghökkenve hátrálni tőlem. Mint az a félnótás alig egy éve San Franciscoba. Jaj mi is volt a neve, áh már nem is tudom igazából. Valami démon szállta meg, épp kapóra jött ismeretségünk. Pár légyott után "űztem" vissza a drágaságot a pokolba apró kis üzenetemmel. Úgy tűnik, hogy ama hobbimnak vége szakadt. Papus megkerült. Ahogy nagypapus is. Eme példány mégsem ő az. Egy pillanat erejéig kényszerítem állkapcsait szorongatva, hogy fejét oldalra fordítsa. Profilból is látnom kell.
Az ő mancsainak a tévelygésére fel sem figyelek, amíg a száraz, kérges ujjak a nyakam köré nem fonódnak. Ekkor szegezem zavaros tekintetem a férfiéba, ajkaimat pedig aljasul húzom el.
- Beli-meli-feli… mh… - hanyatlok vissza az asztal lapjára, fejemet erősen beverve. - Vajon honnan ismerős eme remek nevi - kap el valami rímes roham, továbbra is a rajtam ülőt szemlélve. Kedvtelve teszem, lássuk be: nem nyújt rossz látványt. Ha csak a halálom kell, hogy ily példányokat sodorjon elém az élet hamarabb is megtettem volna.
Bevettétek mi!?
Saját magam viccén hangosan felnevetek, tán a velem lévő azt sem tudja, hogy min, vagy teljesen félreérti. Jaj igen, beszél hozzám. Azt hiszem. De mit is? Figyelni kellene. De éhes vagyok. Szomjas. Bagó széle a számban. Kezemben egy üveg pia. Juj, igyunk hát! De fekve megfulladok.
- Nem-e? - vonom fel szemöldököm pimasz mosolyom kíséretébe. Hetykén vonom meg a vállam engedve, hogy érdes illatú bagómat elcsaklizza, addig is tudok inni. Félrenyelés nélkül - Hát eddig nem remekeltél valami nagyon, így kénytelen vagyok beskatulyázni - vigyorgok rá szemtelenül. Figyelem, ahogy lassan leszívja a maradék szálat, már-már körmeit égeti vele. A füst útját figyelve újra csak kedvem támadna feljebb tornázni magam, kényszerítve a férfit, hogy az én ajkaim közé lehelje… Oh, valami érdekeset mond!
- Szöki-möki? Mi az, nem pucoltad ki a valagát fényesre? Nem sikerült a beöntés? - nevetem el magamat, egészen addig a pontig, amíg egy égő érzést meg nem érzek a karomon. Halkan szinte már kéjesen sóhajtok fel, félig lehunyt pilláim mögül tekintve fel a megátalkodottra. - Ha nem vesztettem volna el minden hitem a démonok iránt, még azt hinném, hogy hízelegsz nekem - húzom ajkam egyik szegletét a kelleténél magasabbra és még annál is tovább.
Őszinte kérlelésem, oh mit kérlelés ez? Már könyörgök szinte, kinevet. Ez a gaz kis senkiházi kinevet! Engem! Egy pillanat erejéig értetlenül pislogok válaszát meghallva, pedig a maradék reményem is kihunyt fajtája iránt. Tehetetlenül huppanok vissza az asztal lapjára.
- Sármos a frászt, inkább szürke - horkanok fel. Testem hirtelen emelkedik fel, én pedig a gaz arcától alig pár centire vagyok. Orcátlan vigyorom továbbra is képemen díszeleg. Ez sem jobb a többinél, félti kicsi kis testét, hogy oda ne rohanjak. Hirtelen hajolok előre, számat nyitva, hogy leharapjam orrának hegyét. Azonban épp időben enged el ahhoz, hogy a gravitáció megtegye a megfelelő hatást rám. Tehetetlenül hanyatlok vissza. Nem létező hasizmom nem tart meg.
Elégedett mosollyal figyelem, ahogy fölém tornyosul. Persze az ajánlatom többi része már tetszene neki. A Gaz. Egyes részleteinél viszont erős grimasz fog el, mint például a gyengéd résznél. Én szerintem eltévesztettem a várost, ez nem is a démonok földje!
- Kyara nem egyezkedik egyirányúan sohasem - emelem fel kezeim, hogy nyakát karoljam át. Ám kicsúszik ölelésem elől, s inkább… Ruháimon tesz kárt. Egyelőre. - Valamit valamiért. Szívemért jár némi ellenszolgáltatás - ejtem le kezeim magam mellé. Könyököm felhúzva támaszkodok fel rá. Láthatja a Gaz, hogy ruhám alatt nem viselek semmit. Egykoron említették, hogy léteztek alsóneműk is a világba… Csakhogy ennek a remek iparág felvirágzását mi már nem láthattuk meg. S amúgy is: ezeket mi tartsa meg?
- Nem, nem Kyara csak a saját érdekében egyezkedik és mindig csak a maga irányába - mélyítem el a hangom, miközben drága késem Kín közénk veti magát. Ide-oda mozgó szemeivel szemléli a férfit, körbe táncolva a jelenséget. - Vigyázz, mert harap és hazudik! Sose lesz nyugtod, amíg… ááááááh - kiáltja az elmélyült hangom, miközben a hálátlan nyisszantóm az ajtó lapjában találja magát. Dühös szemeket meresztek irányába.
- Hülye rozsdaszedő - sziszegem felé, ám ekkor támad egy roppant remek ötletem. - Beszereztem egy új kést. Remek kis katonai, rozsdamentes acél a legjobb minőségű - vigyorgok álnokul a Belialra. - Még nem adtam neki nevet, előző gazdája a hálátlanja nem adott neki. Lehet ezért is vesztette el véletlenül. Miután a szívébe mártotta magát - kapom ijedten a számhoz a kezem, szemeimet már kidüllesztve. S az említett darab máris ott van a férfi mellett, élével hasítva finom lassúsággal annak felsőruházatát. - Vajon, mi történik, ha egy démonpecsétet a démon bőrébe karcolunk? - kérdem elhaló gyönyörűséggel, előbb csak a kés útját figyelve, s ha nem állít meg semmi, akkor bizony az az éles katonai kés finoman karcolja fel a finom bőrt. Zöldes pillantásomat szinte vágyakozóan emelem a démonra, figyelve meddig engedi, hogy elmenjek.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar


☩ Reagok :
68
☩ Play by :
Christian Camargo

Utolsó Poszt Hétf. Dec. 25, 2017 12:47 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


• Kyara & Belial •
Nothing can happen more beautiful than death
Zene: Psychotic Girl • szószám: 642 • Credit:

- Aucs, ne sértegess - vigyorgok le rá öntelt képpel az „unalmas” jelző hallatán, merthogy sok mindennel szoktak illetni, de hogy unalmas volnék… A Viszály, a háborúk, a civakodások, a káosz, ó neeem, az sosem lehet unalmas. Még azon is rongyosra tudom röhögni magamat, ha két kisgyerek összeveszik egy nyalókán, noha lássuk be, ebben a világban tényleg nagy kuriózum az említett édesség. Eddig ez miért nem jutott eszembe? Megátalkodott Pokol! Vajon képesek lennének egymást ölni az emberek egy szaftos kis szarvasért? Muszáj lesz kipróbálnom, na de vissza a jelenbe.
A leányzó lassacskán kezdi visszanyerni az erejét, aminek jó hasznát veszi a kéretlen letapogatásomhoz, mégsem tudok morgolódni miatta. Ki ne örülne annak, ha egy csinos, megtébolyodott nő a véres tenyereivel összetapicskolja az arcát? Ugye hogy! Valami annyira meg van törve ebben a virágszálban, hogy szinte fürdőzök az érintéseiben, és a kiélezett, meggyötört figyelmében. Elégedett hümmentéssel, változatlan vigyorral simítom feljebb a kezemet a mellkasáról a törékeny, hófehér nyakára, mialatt ő kedvére nyomorgatja a pofázmányomat.
- Belial, hogy pontosabb legyek - vonogatom meg a szemöldökeimet, hagyva, könnyedén hulljon vissza a kőkemény asztallapra. Mindeddig meg mertem volna esküdni, hogy egy elnyűtt, alaposan kihasznált porhüvellyel van dolgom, de azok általában még a káposztalében érlelődő agyuk mellett is sikítófrászt kapnak a démonok említésére, ez a példány viszont mintha pusztán csodájára járt volna a ténynek; egy pokolfajzattal hozta össze a sors. Hmm, egyre érdekesebb, hát még, amit összehadovál nekem. Egyelőre nem tervezek rájátszani az őrületére, legalábbis amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy valóban nem egy rongybabával, hanem egy igazi ínyencséggel van dolgom. Mondjuk efelől hamar biztosít az elméjét övező erejének fitogtatásával. Aha! Szóval erről fúj a szél.
- Egy démon? - forgatom meg a szemeimet. - Én nem csak egy démon vagyok, drágám - billentem oldalra a fejemet, egy pillanat erejéig elhagyva a térdeinek kényelmét, hogy fél kézzel előrenyúlva, elszedhessem tőle a dohányt. Amint megszereztem a jussomat, újfent hátradőlök, egyik oldalt a térdét karolva, míg a másikon a bagót egyengetem a számba. Változatlanul szar íze van, de azokat a sárkányokat én is látni akarom! - Én vagyok az a démon, aki a leginkább szokott a drágalátos apuci segge körül forogni, mégsem egy seggnyaló. Jelenleg meg szökevény, de psszt, erről ne szólj senkinek - vigyorgok rá megátalkodott képpel, mielőtt elnyomnám a csikket a karcsú, vérrel ékesített karján. Az eddigiek alapján úgy sejtem, ezért inkább hálás lesz, semmint felháborodott, bár arra számítok a legkevésbé, hogy a következő pillanatban a mellkasomhoz kap. Meg kell hagyni, ritkán tudnak meglepni az emberek vagy úgy bárki más - Lulut leszámítva persze -, szóval a lány kérdését hallva a váratlan nyúlka-piszkát követően, őszinte nevetés szakad fel belőlem. Te jó ég, nem gondoltam, hogy ilyen jól fog alakulni ez a kiruccanás.
- A megölést passzolnám, nem szívesen válnék meg a sármos és jól ápolt testemtől - eldobva a csikket, szabaddá vált kezemmel a csuklójára fogok, és egy erős rándítással felvonom magamhoz a kis Zizit, már amennyire a saját, említetten csodálatos testem engedi azt. - A többit illetően viszont… Csábító ajánlataid vannak - harapom be az alsó ajkamat, mielőtt visszalökném az asztalra, és felhagyva a térdének ölelésével, fölé tornyosulnék.
- Mielőtt belemennénk a részletekbe, elárulhatnád a nevedet. Kínos lenne valakivel ilyen intim dolgokat művelni úgy, hogy a nevét sem tudom. Tudod, vannak elveim, például legyél gyengéd és használj óv- ohh, ez nem az a szöveg - horkantok fel, mialatt ismét a mellkasán pihentetem meg az egyik kezemet, noha egyre közelebb egyengetem ujjaimat a szívéhez, így pedig a csekély domborulatához. - Jah és a másik... - szólalok meg ismét, ám nem folytatom a mondatot, hanem kicsit felegyenesedve a ruhája közepére fogok a kezeimmel, majd egy szakértő ábrázatát magamra öltve tépem ketté rajta a cseppet sem flancos holmit, persze csak azután, hogy a kötegnyi ékszerét odébb söpörtem.
- Ruhán keresztül nem olyan szórakoztató a nyiszat-nyiszat - billentem oldalra a fejemet, bájos mosollyal méregetve a lány zöldeskék szemeit, majd félpucér testét.


Utolsó Poszt Vas. Dec. 10, 2017 9:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Belial
Kínzó szomjúság gyötör, mégsem sietek ennek csillapítására. Nem, hiszen lényegtelen. Ha meg is öl, akkor is mi lesz? Visszajövök. Kit érdekel akkor meg. De ami jobban izgat, az az ismerős vigyor, melyen oly homályosan látok. A színek fakók, a körülöttem lévő tárgyak életlenek, ahogy az arc is. Mégis ez a vigyor, ezt már láttam. Nagyfaternál. Ezt ezer közül is felismerném.
Valami nehéz telepedik rám, hasamra, csípőmre… Mellkasomra. Azon túl, hogy egész testem mázsás.
- Vágok neki vicces mosolygós fejet a hátába. Szemei ikszek lesznek - nevetem lehunyt szemekkel, de ezt hamar abbahagyom. Alig kapok levegőt. Azzal a kevéssel spóroljunk. Jah tényleg. Nem is izgat. Még nem tudja az öreg, hogy rossz csicskásra tett szert.
Igaz abban is kételkedem, hogy az egész találkozás nem csak a képzeletem szüleménye volt-e.
- Mégis ki és miért vágna fel engem? Unalmas itt mindenki - sóhajtom teátrálisan, mintha a világ legnagyobb problémája az lenne, hogy ezt nem teszik meg. Tekintetem újra kinyitom, pupilláim összeszűkítem. Élesebben látok, de… Nem, nem a nagyfater ül rajtam. Nocsak, mást is vonz a mocsár.
Mégsem tudok hinni szememnek. Ólomsúlyú kezemen lassan leszek úrrá. Felemelve kapaszkodom meg vállába és tornázom fel magam ülő helyzetbe. Vagyis csak félig, ebben ő is akadályoz. Még a mellkasomról sem veszem le a kezét. Mit is zavarjon engem? Véres, vagdosott kezemmel tapogatom meg az arcát, ajkaim enyhén elnyílnak. Nem hiszek a szememnek. Hüvelyk és mutatóujjam közé fogom arcpofáját és enyhén összenyomom őket, kényszerítve száját, hogy csücsürítsen. Nem, ez nem ő.
- Démon - ismétlem, majd nevetve hanyatlok vissza. Fejem hangosan koppan az asztalon, de fel sem veszem. Fejem kellően hasogat ehhez, hogy ezt megérezzem.
Végül aztán megkapom a kívánt bagót.
- Meglehet, de az biztos, hogy ettől iszonyatosan boldog leszek! Sőt! Még sárkányokat is lehet látni vele! - lehelem elkerekedett szemekkel. - Vagy várj, azt nem is képzeltem? - vonom össze szemöldököm oldalra nézve. - Vagy azokat csak a hangok mondták, hogy ott van? Áh nem, ők nem ennyire megátalkodottak. Ők nem látnak, ők csak gyilkolni akarnak, de hát… Bwáh, itt még azt sem lehet. Ne tedd, mert jaj meg fogunk halni és brühühühü - szívom le mélyen a cigarettát, annak füstjét kiszívva, szemeimet megforgatva. Nem kellett volna. Éles fájdalom hasít érzékeny homlokomba. - Jah tudom. Habár legutóbb nem vesztettem ennyi vért - könyökölök fel nehezen. Kócos hajam a hátamhoz simul, vállamat simogatja. Több napos sminkem pandaszemeket varázsol rám. Ezernyi nyakláncom félig már-már megfojt. Aztán újra csak körbe nézek. Igen egykor normális voltam. És unalmas. Zöldes-kék tekintetem megakad egy üvegen, melybe egyértelműen nem víz van. Ajkamra boldognak koránt sem mondható, ámde aljas mosoly kúszik, és már repül is felém az az édes nedű, barna lötty, mely évek óta itt áll. Mindenki tudja, hogy az alkoholnak csak jót tesz ha áll egy picikét.
- Inkább az a kérdés, hogy egy démon miért nem drágalátus apucikájának a popsija körül forog, mint mindenki más itt. Ez a hely… enyhén szólva sem jár erre senki - ezért is választottam. Itt legalább nyugtom van a sok idióta, síró fajtától, kik itt ragadtak. Bevallom azt hittem murisabb lesz itt lenni. De ha már ők nem lehetnek azok, akkor tegyük mi azzá. Vigyorogva emelem az italt az ajkamra, s kortyolok bele mohón. Eközben kordul meg gyomrom. Mikor is ettem utoljára? Ki számolja azt.
Közben érzem, hogy csuklómon ejtett vágás kezd beforrni. Tekintetem reá emelve figyelem, hogy ez miként történik.
Hirtelen, a semmiből, minden előjel nélkül emelem kezemet előre, a démon szívéhez kapva.
- Megölhetlek? - kérdem esdeklő tekintettel. Lassan tényleg elvonási tüneteim lesznek, hogy egy árva lelket sem tehetek el láb alól. - Majd utánad megyek én is… Vagy nem - vonom meg a vállam - attól függ, hogy milyen kedvem lesz. De legalább egy kis vagdosás? Ujjlevágások? Neked ezeknek még ártania sem kellene. Cserébe kitépheted a szívem! - kezdek gyors alkudozásba, azt sem tudva, hogy ki ül rajtam. De azt biztos, hogy kényelmesen elhelyezkedett.
Szervezetem pedig lassan újra megtelik vérrel, arcom pár árnyalattal színesedik, de még így is hófehér, azonban ajkaim azt hiszem, hogy cseresznye színűek. Egyszer mintha ezt mondták volna. Igaz akkor sem tudtam teljesen magamról.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar


☩ Reagok :
68
☩ Play by :
Christian Camargo

Utolsó Poszt Vas. Dec. 10, 2017 9:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


• Kyara & Belial •
Nothing can happen more beautiful than death
Zene: Psychotic Girl • szószám: 562 • Credit:

Nem mondom, ültem már kényelmesebb helyen, mint az alattam heverő, a halál és feltámadás csapdájában vergődő lány csontos teste, de a világért sem telepednék át valamelyik beporosodott, szakadt bútordarabra, ó dehogy is! Még lemaradnék a visszatérésének legelső pillanatairól, amelyek reményeim szerint valamilyen módon, ám mindenképpen mulattatóak lesznek. Addig is van időm eltöprengeni azon, hogy mégis mi a bánatos Pokol vesz rá valakit arra, hogy épp New Orleansban próbálja feldobni a bakancsot? Talán egy megmenekült, viszont már rongyosra használt porhüvely lenne, akinek megbuggyant elméje utolsó, ép gondolatként éppen a halálért szomjazna? Egek, igazán drámai volna, és jelen helyzetünkben a leglogikusabb magyarázat is, mert a halandók, ha egy mód van rá, messzire kerülik Lulu ideiglenes birodalmát. Elképzelésem sincs, hogy miért lehet ez így...
Nos, legyen akárki, alaposan megszívta, amiért éppen a Sötétség alattomos és valljuk be, elég genyó megmozdulása után jött rá a megdögölhetnék, mert fel is út le is út helyett csupán a visszaút az opcionális.
- Erre ráfaragtál, cicababa - simítom végig az arcát, amely a kedvezőtlen körülmények ellenére is igyekszik az eredeti forgatókönyv szerint cselekedni, avagy kihűlni és elsápadni. Nem mintha necrophiliában szenvednék, de van valami elragadó a halott testekben, a szoborszerű szépségükben, aztán az apránkénti elrohadásukban, amit sajnos jelen esetben nem fogok tudni nyomon követni. - Mondtam már, hogy önző vagy? - duruzsolok neki tovább, hüvelykujjammal végigdörgölve lilult, cserepes alsó ajkát, és ahogy a szája sarkához érek, meg is rebbennek a szemei, jelezve, hogy eddig tartott a hullámvasút. Elhúzom kezemet az arcáról, és engedve a gravitációnak, egyszerűen hagyom a mellkasára „pottyanni” a tenyeremet, ami alatt ha nem is túl erőteljesen, ám megérzem a szívének ütemes dobbanásait. Már-már kezdhetnék elérzékenyülni, azonban a megszólalásával bennem rekeszt minden álmélkodó érzetet. Mit ne mondjak, igazán simogatja a nem létező lelkemet, amiért az utóbbi időben másodjára kevernek össze Luluval, viszont egy pirinyót aggaszt is. Ez valami újabb trükkje arra, hogy előkerítsen? Nem egészen látom át a logikáját, de Lucifert ismerve ez egy zseniális és kicseszettül aljas terv része.
- Ilyesmire használja a csicskásait? Jó öreg Lulu, sosem változik - vigyorodok el, egyre biztosabbá válva abban, hogy a leányzó egy rangtalan démon átjáró háza volt nemrégiben. A teóriámat csak alátámasztja a semmiből fogant, eszelős nevetése, az már kevésbé, amit utána kiejt azokon a halott ajkain. Ábrázatomra zavar költözik.
- Na várj, te direkt vagdaltad fel magad? - kérdezem óvatosan, gyanakodással méregetve az arcát, aztán aljas, megátalkodott mosoly terpeszkedik szét az arcvonásaimon komótos lassúságban. - Kérlek, mondd, hogy direkt csináltad - tudtam, hogy mókás lesz a feltámadása, de bevallom, sok mindenre számítottam, csak erre nem. Ó, egek, a halandók mindig meg tudnak lepni, és minden alkalommal egyre büszkébb meg büszkébb leszek rájuk.
- A végén még elpirulok, ha tovább bókolsz nekem, csini pofi, noha szellem helyett a démon is megteszi - magyarázom, mialatt kíváncsiságomnak eleget téve, elnyúlok a füstölgő bagójáért, mielőtt azonban átadnám neki, hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentve, én is szívok egyet belőle. - Meg ne haragudj, de ez valami irdatlan szar - fújom rá a füstöt, változatos grimaszokkal támasztva alá a megállapításomat, aztán a szájába egyengetem a csikket, az meg már rajta múlik, hogyan szívja el.
- Tapasztalataim szerint perceken belül eltűnik a sérülésed, aztán jobb leszel, mint új korodban. Ami nem nehéz, tekintve, hogy akkoriban egy idegesítően rikácsoló, beszédképtelen kakagép voltál - vigyorgok rá, majd léhán átkarolva a felhúzott térdeit, úgy döntök, hogy egy kicsit még terpeszkedek rajta. - Szóval, miféle szerzet volnál te?


Utolsó Poszt Vas. Dec. 10, 2017 7:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Belial
Halálom olyan mint egy álom, mint a legtöbb álmom. Végtelen sötétségbe húz le egy súly, minta kátrány ragadna lábamhoz. Egy hang őrjítő idegességgel beszél hozzám, holmi önző libaságról. Hangosan kacagok fel, s ezt abban sem hagyom. Fájdalom hasít karomba, lábamba. Bőrömön több helyen is mély vágás képződik. Bíborló vérem végigfolyik testemen, ruhámat tapasztja rám, átjár a melegség. Mégis kiráz a hideg.
Közben pedig olyan érzés jár át, mintha testemet szét akarnák tépni. Szinte élvezem az érzetet, mégis… Magányos a sötétség. Nincs itt senki, még kín sem.
Csak a hang. Csípőmet prés nyomja össze, csontjai szilánkossá törnek, majd lassan, lassan és fájdalmasan morzsolódnak el. Testemből megszűnt egy darab. Fájdalmasan kiáltok fel, mégis elégedettség és kéj járja át megmaradt, ép, vagy épp szétszakadt szerveztem.
Fejem lehajtva ahogy nevetek kezembe pottyan egy apró kis szervem. Orrom fitos alakja mosolyog vissza rám. Igen, mosolyog, nem, nem is mosolyog, egyenesen röhög rám. Két fekete szemével és csálén álló fogaival. Azért azt hittem, hogy ez szebb.
Mégsem tudom sokáig tartani. Ujjaim betöredezik, cikk-cakkos alakban repedések jelentkeznek rajta, mintha egy vázát vágna valaki a földhöz. Előbb csak egy-két darab enged a nem létező gravitációnak, majd sorba hullnak el ujjaim, körmeim gyöngydarabbá válnak.
Fájdalom ezzel is jár.
Szempilláim megremegnek a valóságban, mégsem akarom, hogy megszűnjön az érzet. Nem, mert ezzel is érzem, hogy élek.
Élek? Vagy meghaltam?
Valóban, hiszen nem halhatok meg. Aljas mosoly kúszik ajkamra.
Szemeim hirtelen pattannak ki, nagy levegőt véve, szinte kapkodva az éltető nedűért. Testem hideg és hófehér, szemeim színtelen, ajkam cserepes és lila.
Testem pedig erőtlen, mázsás súlyként nehezedik rá valami. Valaki. A hang. A hang, melyhez immár arc is társul. Kósza lobonc, ördögi vigyor. Ismerős, ördögi vigyor.
- Oh, Lucifer - emelem fel mázsás kezem. Vagyis csak szeretném, az mégis erőtlen hullik vissza. Fejem hasogat, szervezettemet szomjúság kínozza. - Elhoztad hát kabátod, hogy kitisztítsam? - kúszik aljas mosolyra ajkam, immár a valóságban is. Szemeimbe hamar visszatér a pimasz élet és őrült röhögésbe kezdek, de miért is? Kit érdekel?
Felsőtestem enyhén megemelkedik fejem azonban az asztalon marad. - Hát ez mennyeien pokoli volt. Senki sem mondta, hogy ilyen kéj meghalni - nevetem el magamat újra. Fejemet oldalra fordítva keresek valamit. Ajkam továbbra is cserepes, a lázálmom megtestesítő szellem pedig nem kívánkozik lemászni rólam. Lábaimat lassan húzom fel. Szellemeknek mióta is van súlyuk?
Végül is ki hallott arról, hogy a pokol bezáródik, így akkor meg már furcsa, hogy ez is megtörténik? Emlékszem hogy valahova kiöntöttem valami vizet. Valahova. Tekintetem mégis az érdes illatú növényből tekert cigarettára téved. Ajkamat nyelvemmel nedvesítem be.
- Drága szellem, kínom okozója, halálom megédesítője, ha már nem szállsz le rólam, legalább a bagómat add ide - sóhajtom játszott elgyötörtséggel, kék szemeimmel mégis a furcsa alakot nézem. Arcát nem teljesen látom, szememet elvakítja a nap fénye. Miért is vakít a nap? Miért is látok foltokban? Miért mázsás az egész testem?
Oh persze, a vérem. El kellene állítani a vérzést a karomba. Már ha még maradt bennem vér.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar


☩ Reagok :
68
☩ Play by :
Christian Camargo

Utolsó Poszt Vas. Dec. 10, 2017 5:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


• Kyara & Belial •
Nothing can happen more beautiful than death
Zene: Psychotic Girl • szószám: 586 • Credit:

Sokszor érdeklődték meg tőlem az évszázadok, évezredek során, hogy ép elméjű vagyok-e, szinte már nincs is olyan kontextus, amelyben ne fordult volna elő az ominózus témakör… Egyetlen árva verziót leszámítva persze - ahogyan az lenni szokott -, hiszen magamnak még sosem tettem fel a kérdést. Ám most, New Orleans a mocsártanyával ölelkező utcáit járva, bizony kikívánkozik belőlem a tetteim józanságának megkérdőjelezése, elvégre menekülök Lulutól, és továbbra sincs kedvem felhagyni a roppant mód humoros macska-egér játékunkkal, az viszont nem sokban növeli az esélyeimet, ha rögvest az ajtaján kopogtatok. Na igen, kockázatos és felelőtlen lépés volt ez a részemről, meg ilyenek… De hé, kit érdekel, amikor a Pokol tüzéhez idomuló hőségben aszódva minden végtagom az izgatottságtól pezseg?! Ahh, már nagyon hiányzott ez a klíma, meg a démoni energiák sűrű örvénylése! Legszívesebben berongyolnék a főnök főhadiszállása elé, és felfestenék az aszfaltra valami sablonosat, minthogy „Itt járt a Fehér, xoxo”, vagy hogy „Éljen Lulu <3”, azonban ennyire még nekem sem mentek el otthonról, legyek bármennyire is felspanolt állapotban. Szeretem feszegetni mindkettőnk határait, de azért nem kellene további szálkákat szurkálnom azokba a vörösen izzó szemeibe - egyelőre -, mert már így is kérdéses a túlélésem az esetleges összetalálkozásunk alkalmával. Nos, hát ez van, senki nem ígérte, hogy könnyű lesz a Viszály élete.
Gondolataimat az ajkaimon ücsörgő szarevő mosoly mellett egy léha vállrándítással kísérem, miközben befordulok az egyik elhagyatott épület íves kapualjába, ahol kisebb bosszúságomra zárt ajtók fogadnak. Pf, hát nem gondoltam volna, hogy ennyire szemérmesek az itteni szellemek, vaaagy… Vagy talán mégsem olyan kihalt az egykori lakóház, mint sejtettem. Juj de izgi!
Annyira, hogy elnyűtt arckifejezéssel és egy könnyed kézmozdulattal megoldom a zár problematikáját, így a következő momentumban olyan engedelmesen tárulnak ki előttem az ajtószárnyak, mint pár száz évvel ezelőtt azoknak a kolostori tyúkoknak a lábai, amikor valami nagyhírű tisztelendő atyaként meglátogattam őket, hogy a körmükre nézhessek. Micsoda móka volt, a hét végére már egymást tépték, amiért az egyiket nagyobb figyelemben részesítettem, mint a másikat. Játszhatnak az emberek szentet, viszont a bűn… Hmm, az mindig csalogatóbb lesz a számukra.
Csöppet elkalandoztam, és erre csupán akkor döbbenek rá, amikor élvezetes emlékeim közül egy fémes koppanás ver fel. Felvont szemöldökökkel tekintek a zaj forrásának irányába, ám az asztalon fetrengő alakot felfedezve valahogy teljesen érdektelenné válik számomra a padlón nyugvó penge.
- Ejha! Micsoda meglepetés, ha nem tudnám jobban, azt hinném, hogy ez az „Üdv újra!” meglepi csomagom - vigyorodok el, mialatt Csini pofi mellé sétálok. A vér fémes szaga már azelőtt figyelmeztetett arra, hogy itt valami nagy party van lezajlóban, mielőtt a lányhoz léptem volna, szóval szembesülve a mostanra valószínűleg halott voltával, lefagy az arcomról a jó kedv. - Ne már… Megöngyilkolod magad az egykori kedvenc törzshelyemen, aztán nem is hagysz nekem a szórakozásból? Önző liba - csóválom meg a fejemet, kiábrándultan szemlélve mozdulatlan testét, aztán gondolva egyet, én is letelepedek az asztalra, pontosabban a drága csípőjére. Tekintve a halálának módját, kizárt, hogy angyallal vagy démonnal legyen dolgom - leszámítva, amennyiben csórta a testet, de annak meg mi értelme van, ha elpusztítja? -, szóval előbb-utóbb vissza fog térni a csupa móka és kacagás világunkba, én pedig azt akarom, hogy elsőként az én ragyogó pofázmányomat lássa meg. Legalábbis remélem, hogy most is úgy fog minden lezajlani, ahogy a napokban tapasztaltam nem kicsi bosszúságomra, amit pusztán a gondolat enyhíthet; a drága Halál még jobban szívhatja a fogát, amiért munka nélkül maradt. Hehe…
- Kelj fel bogaram, hasadra süt a világvége koromfekete füstfelhője, ki szeretne ennél derűsebb napra virradni? - vigyorodok el, kicsit megpofozgatva az arcát, hátha kedve szottyan hamarabb eljátszani a Lazarus feltámadása című színdarabot.


Utolsó Poszt Szomb. Dec. 09, 2017 2:35 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Belial
A fekete füsttel pár hetet tűnt fel a városban. Látszólag semmi sem történt, olyan volt az egész, mintha kátrányfolyó lepne el téged. Lassan kúszik fel a bokádon keresztül, issza át a bőrödet, beléd ivódik. Nehéz masszává alakult, de látszólag semmi sem történt.
Majd lassan kezdtek el pletykák terjengeni a démonok körében: a pokol és a menny bezárult. A lelkek nem térnek oda. Vagyis bárki, ki meghal, nem hal meg. A lelkek nem távoznak az élők sorából. Eleinte csak beteges pletykának tartottam, ám a kíváncsiságom nagyobb volt. Nagyobb annál, minthogy apám célját szem előtt tartsam?
Őrült vagyok. De még mennyire, szóval jah. Nagyobb volt. Az első próbálkozásom eléggé gyermeteg volt. Egy doboz régen lejárt gyógyszert vettem be, s hozzá megittam egy fél üveg alkoholt. Borzalmas érzés volt. Úgymond unalmas. Egyszerűen csak elaludtam. Elálmosodtam és elaludtam. Ennyi történt. Semmi más sem. Semmi fájdalom semmi kín.
Lassan járok körbe a város és a mocsár mezsgyéjén találkozó negyed egyik eltulajdonított házába. Itt jóformán egyedül lehetek senki sem keres engem. Ruhám, hajam, viseltes. Napok óta nem fürödtem, enni is legfeljebb a talált ételeket… Na jó, ne térjünk el a tárgytól. A lényeg, hogy szakadt vagyok, de ennél jobban ritkán érezhetném jobban magamat. Aljas mosollyal az ajkamon nyitogatom ki az üvegedényeket, melyekbe valamilyen fűfélék lakoznak. Az egyik azonban megnyeri a tetszésem. Igen intenzív és érdes illata van. Egy vékonyabb papír közé csavarom. Gyufát gyújtok az asztal lapján.
Hangosan nevetem el magamat percek múltán. Igen, megjött egy újabb kísérlethez a kedvem. Valamiért… teljesen jó hangulatom lett.
- Ecc-pecc kimehecc! - válogatok a nemek közül, s ujjam megáll a kedvenc késem felett. Kín, ez a becses neve. Nyelénél emelem fel, miközben nagyot szippantok a spanglimból. Még a városba érkezésem előtt két szemet ragasztottam az acélra, melyek épp arra néznek, amelyre forgatom őket. Cseles kis dísz, mindazonáltal imádom ezt.
- Ne aggódj édesem - lehelek forró csókot a hideg acélra. - Nem téged foglak erre használni. Te ennél sokkal fontosabb vagy - érzelgek egy sort hű társam mellett, majd egy könnyed mozdulattal a fa asztalba vájom azt.
Csizmába bújtatott lábammal útnak indulok a poros lakásba. A nap fénye halványan szűrődik át a vaskos fehér függönyökön. A felkavaró port világítja meg, pár elszáradt növényen kívül, melyek az asztalon hevernek. No meg néhány wodoo babával egyetemben. Vajon, ha… na ez lesz a következő. Most teljesen más kísérlet foglalkoztat.
Ujjaimat lassan simítom végig egy rozsdás, régies borotvapengén. Könnyedén huppanok fenékkel a hatalmas fa asztalon és borulok hátra a száraz növények iránt.
Kósza mosolyom továbbra is ajakom pihen. Vajon mit láthat, aki most látna engem? Kit érdekel? Ez most sokkal jobban izgat!
A pengét lassan illesztem csuklómhoz és egy határozott mozdulattal ejtek mély metszést a bőrömön, egészen a csontig. Halkan szisszenek fel a fájdalomra, azonban saját vérem látványa jobban leköt. Szinte megbabonáz a vöröslő nedv.
Hangos koppanás kíséretében ejtem ki ujjaim közül a véres pengét. Kezem tehetetlenül bukik mellém. Tekintetemmel a plafont figyelem. Itt senki sem találhat rám. A hideg környékez, pedig eme városban épp a forróság uralkodik. Mégis egyre hidegebb lesz. Érzem, ahogy fogaim vacognak, mégis… kellemes érzéssel tölt el. Nem, nem is kellemes. Egyenesen élvezem. A fájdalom, mi a csuklómba hasít. A tudatomba hatoló életösztön, melynek ellent mond a tény: nem hallhatok meg. Túlélhetek bármit.
Tudatom és látásom homályosul. Mégis érzékelem, ahogy az egyik ablak függönye lágyan meglebben. Halk, nesztelen léptek verik fel a port.
Itt senkinek sem kellene lennie. Tehetetlenül emelem meg gondolatommal Kínt, ám az hangos, rideg csörömpöléssel hull a padlóra. Az ajtókat bezártam, csak a hátsó van nyitva. A függöny csak egy módon lebbenhet meg…
Vacogva hunyom le szemeim. Vérem apró tócsává válik az asztalon körülöttem. Bárki is jön: hallottnak lát már. Még ha csak pár óráig is.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon


Utolsó Poszt Szomb. Dec. 09, 2017 2:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Pic':
 


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
6/7
Leviatánok
8/8
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
3
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
2