Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Városszéli park
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Vas. Okt. 14, 2018 12:35 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 06, 2018 5:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Hunter & Kisa
Ígérem, nem harapok... nagyot!  • Credit:
Mosolyom szinte levakarhatatlanná válik, amikor meghallom a halk suttogásban adott választ. Tehát ennyi az egész. A város… Jelenleg azért nehézséget okozna tönkretenni egy egész várost. Nem mondom, hogy sokat, de mivel még nem próbáltam hasonlót szabadulásunk óta, így fogalmam sincs, pontosan mennyit. Eleve nem számít, hiszen eszem ágában sincs a földdel egyenlővé tenni egy újabb települést. Az angyalok épp eleget leromboltak már mostanra.
- Látod, nem is volt olyan nehéz válaszolni – mosolygok továbbra is.
Mi van ezekkel az emberekkel? Egyik értetlenebb, mint a másik. Azt sem értem, miért veszem még a fáradtságot arra, hogy válaszoljak ezekre az idióta kérdésekre. Ugyanez igaz mondjuk az angyalokra is. Az ő értelmi képességük is magasabb szinten állt néhány ezer évvel ezelőtt. Úgy tűnik, a kor az ő agyukra is rámegy, vagy a tény, hogy az Istennek hívott pszichiáter elhagyta a Mennynek nevezett diliházat. A betegek kiszabadultak, őrjöngeni kezdtek és az értelmesebbek lealacsonyodtak hozzájuk.
- Ezt egy szóval sem mondtam. Az azonban tény, hogy embereket nem áll szándékomban, amíg tudnak viselkedni a közelemben – tartok egy kisebb tájékoztatást.
Mintha egy gyereknek magyaráznék. Ó, valójában ez így is van. Tekintetemmel őt fürkészem. Valami van benne. Egyszerre gyáva és vakmerő, tehát lényegében ostoba, annak azonban oka van, hogy elém mert állni. Egy halandó pedig többnyire egyetlen ok miatt viselkedik így. Elveszített valakit. Olyat, aki fontos volt számára. Vagy egyszerűen túl sok halált látott élete során és tenni akar ellene, ez a suhanc azonban túl fiatal az utóbbihoz.
- Ki volt az? Az apád? Nem… inkább az anyád – gondolkodom hangosan – Őt ölték meg, nemde?
Kérdésem ellenére továbbra is mosoly csüng képemen. Fölényesen és magabiztosan, ahogy szokott. Most pedig, hogy vélhetően már nem fogja utamat állni, mert semmi értelme, akár mehetnék is. Az időm drága mostanság. Hamarosan az angyali tetemet is fel fogják fedezni, nekem pedig eszem ágában sincs magyarázkodni… újra. Ez is teljes időpazarlás volt.



avatar



☩ Reagok :
8
☩ Korom :
11

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 01, 2018 7:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- A város. - Egészen halkan, mondhatni csak suttogva felelek az ismeretlen nőnek, aki felől különös veszélyt érzek és éreztem. Személy szerint nem érvelhetek azzal, hogy női megérzés, de ha jobban belegondolok azzal sem, hogy megérzés. Hisz mi mást gondolnék azok után, ahogy végig néztem, hogyan végez egy angyallal. Ostobaság lenne nem veszélyesnek gondolni. Visszakanyarodva a lényegre, halkan felelek. Mintha titkot súgnék. Mintha azzal, hogy elárulom, kit féltek tőle, őket magukat is elárulnám és célponttá tenném. Mintha térképet nyújtanék át, vagy felhívnám a figyelmét arra, hogy ó itt egy város, arra van! Tudom, hogy butaság, de így érzem. Hisz megszoktam, hogy hallgatnom kell, ha pedig nem hallgatok, azzal elárulok valakit. Ám a következőkkel igencsak meglep a különös nő és a látszólagos magabiztosságom, amit gondolatban már egész szépen építeni kezdtem, újra meginog.
- M-Mi? - Tudom, tudom. Nem mi, hanem tessék. Egy futó homlokráncolás után összeszedem magam és pillanatok alatt értelmesebbé formálom a kérdésemet. - Nem akarsz bántani senkit? - Hogy is szokta a távoli bácsikám mondani… oh igen, máris más a leányzó fekvése. És most, hogy ezt megtudtam, egészen változni kezd gyermeki tekintetem. Kíváncsivá válik. Önzően kíváncsivá. Mintha lassan már a segítségem is kész lennék felajánlani bármihez, ha senkinek nem esik bántódása és cserébe… cserébe talán ő is segít nekem. Ha az ismeretlen lény idős és bölcs, talán azt is észre veheti fiatal szemeim mögött, amiről én magam még csak nem is tudok, hogy ott van. A távoli, véka alá rejtett, intenzív gyermeki harag. A tudásszomj, a dac. A kérdés már csak az, hogy életben hagy-e, itt hagy-e, vagy lát benne fantáziát.

avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Szomb. Aug. 11, 2018 12:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Hunter & Kisa
Ígérem, nem harapok... nagyot!  • Credit:
Véleményem szerint, kérdésem teljesen érthető volt. Túl sok mindent jelenthet ez az aprócska szó, főleg, ha egy gyermek szájából hangzik el. Ők sokszor még egészen kis dolgokra koncentrálnak, a nagyok helyett. Lehet, hogy ő más, ezt azonban nem tudhatom. Nyugodtan mosakodom tovább, majd kardom tisztítására is sort kerítek. Hangjából kiérzem az apró változást, mi szélesedésre készteti a mosolyomat. Tehát még csak tizenegy éves. Egy-két évvel ugyan, de idősebbnek néztem, valószínűleg azért, mert rám merte emelni azt a vacakot, amit az emberek fegyvernek hívnak. Azt az otromba kacatot, ami felváltotta a régmúlt gyönyörűbbnél-gyönyörűbb harci eszközeit, amikkel meg kellett tanulni bánni, ezekkel ellentétben. Ezzel elég célozni és meghúzni azt a ravaszt. Semmi egyediség, semmi stílus, ami megkülönböztetné a többitől, legfeljebb a méret és egyéb tulajdonságok. A lényegük viszont ugyanaz. Céloz és lő.
- Kik azok a mi? Az emberek? A vadászok? A családod? Kik miatt aggódsz, Kölyök? – teszem konkrétabbá a kérdést, hogy ő is megértse.
Ahogy végzek, visszateszem a fegyvert hátamra és megindulok felé. Pillantásom az oldalán csüngő kacatra siklik, majd vissza rá, miközben végtelenül mosolygok. Hogy ez milyen mosoly, azt nehéz lenne megmondani. Magabiztos, önelégült, lenéző… talán mind egyszerre, sokkal inkább biztos. Figyelmeztetését hallva hangos nevetésbe kezdek. Addig megyek, amíg pontosan elé nem érek, ott a kacaj is abbamarad.
- Be fogok. Pont úgy, ahogy hetek óta minden nap bejutok, hogy könyveket olvashassak a városi könyvtárban – árulom el terveim kis részét.
Az nem igaz, hogy állandóan azt csinálom, tartok kisebb szüneteket is, amik során többek között erőt gyűjtök, vagy épp emberektől szerzek kisebb-nagyobb információkat. Egy kis pondró nem fog engem ebben megakadályozni, akármilyen veszélyesnek titulált játékokkal hadonászik is. Még kettő sem, vagy több… Az emberek nem tehetnek nagy kárt bennem, esetleg felbosszanthatnak, saját kárukra. Most még kedves vagyok és barátságos, de bármikor megjöhet a kedvem egy véráldozatra, akár tömegesre is. Nem tartana sok időbe megfelelő mennyiségű alapanyagot összegyűjtenem hozzá, hogy aztán kilógathassam kivérzett tetemeiket valamelyik magasabbnak megmaradt épület ablakain. Olyan lenne, mint egy hatalmas, kőből tákolt karácsonyfa, élethű díszekkel. Sokkal szebb, mint amiket azok a szentimentális bolondok állítanának.



avatar



☩ Reagok :
8
☩ Korom :
11

Utolsó Poszt Vas. Júl. 29, 2018 10:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Sokakat megbénít a félelem. Ebben igaza van. Különösen engem. Nem rég még egy szemetes mögött reszkettem, miközben úgy szorítottam magamhoz nagy rejtőzködésemben egy egyre csak hangosabban csipogó tárgyat, mintha az életem múlna rajta. Tulajdonképpen az is múlhatott volna. És az ellenkezőjét kellett volna tennem annak, amit ténylegesen tettem. Mindig ez van. Először ledermedek. Mintha még mindig abban a világban élnék, amikor anya szoknyája mögé bújhattam. És amikor az egyetlen következmény apa csalódott arckifejezése volt a teljesítményem illetően. De már egyedül vagyok. És tudom, hogy a dolgoknak változniuk kell. Hiába a New York-i vadászok szegényes próbálkozása a felügyeletemre.
- Kik azok a mi? - Ismétlem el az ismeretlen nő kérdését, egészen más tónusban, mint ahogy tőle érkezett. Gyermeki homlokomra felületes ráncok rajzolódnak. Néhány rövid méterről figyelem őt, de nem áll szándékomban túlzottan megközelíteni a patakot. Ahogy a fűbe ereszkedni sem. Csak állok itt légvonalban átlósan mögött, esetlenül két lábamon tartva a súlypontom, a taccsra vágott szerkezetem továbbra is magamhoz ölelve. De azt hiszem, egy újabb fázisba lépek át, mert most következik a felháborodás. Nem komolyan, de ha jól figyel, vagy jól ismeri az embereket, talán ő is felfedezhet egy halovány változást a hangomon. - Lehet, hogy alig vagyok tizenegy, de ne próbáld nekem bemesélni, hogy véletlenül keveredtél ide és nem tudod, kik azok a Mi. - Természetesen a New York-i vadászok. A New York-i emberek. Közte és köztük most egyedül én állok. Nem mintha ez bármit számítana mondjuk. De ha annyin múlna, az életem adnám értük. Rossz érzés fog el. Fél kezemmel elengedem a kütyümet, olyan érzés, mintha az anyai kezet engedném el. És lassan, a ruháim mentén ismét a fegyveremre csúsztatom. Nem mintha eddig is képes lettem volna használni. Nem fizikailag. Inkább mentálisan.
- Nem fogsz bejutni a városba. - Állítom, sőt figyelmeztetem nagy határozottsággal. Akkor is ha ez az állítólagos határozottság azzal párosul, hogy hallhatóan ideje jelképesen pelenkát cserélni… Soha nem reméltem még ennél jobban, hogy valaki - lehetőleg egy felnőtt vadász - hamarosan rám talál és megoldja helyettem a problémát.

avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Pént. Júl. 20, 2018 3:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Hunter & Kisa
Ígérem, nem harapok... nagyot!  • Credit:
Szavait hallva néhány pillanatig érdeklődve figyelem a kölyköt, mígnem ajkaim mosolyra húzódnak. Egészen érdekes gyerekbe botlottam, annyira azonban nem az, hogy különösebben foglalkozzak vele, ha nem muszáj.
- Nem kell, ennek ellenére sokakat megbénít, főleg a te korodban – jegyzem meg.
Néhány lépés múlva már én haladok elől, megelőzve a fiút. Pontosan tudom, hogy merre megyek. Lábaim immáron magabiztosan visznek előre. Elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy a mozgás ne okozzon különösebb problémát. Ahogy hallom elnémulni a kölyök lépteit, vállam felett hátra sandítok rá és végignézem, miként kaparja össze azt a valamit, amit kardom keresztülszúrt az imént. Annak a vacaknak a hibája, amiért olyan idegesítően visított a közelemben. Bárkit levágtam volna emiatt, egy tárgy tönkretétele egyáltalán nem probléma.
Amint elkezd felzárkózni, ismételten magam elé fordítom tekintetem. A víz gyenge sodrását néhány lépéssel később már hallani, hamarosan pedig látni is lehet. Nem mondhatni, hogy hatalmas vízforrás, arra azonban elég, hogy lemossam magamról a koszt.
- Ártani? – felnevetek.
A víz mellé ülök és előre dőlve karjaim belemártom. Egy darabig csak figyelem, miként birkózik a patak vize a fekete-vörös vérrel, ami bőrömre száradt. Apránként szedi le onnan, csupán azokat a részeket, amik még nem kötöttek rá teljesen. A többit magamnak kell ledörzsölnöm onnan, ezért el is kezdem.
- Pontosítsd a kérdést! Kik azok a ti?
Egyik végtagom után a másik jön. A vizet egészen vállamig viszem fel tenyeremben, teljes hosszában megmosdatva karjaimat. Az igazság az, hogy sokaknak akarok ártani. Olykor még az embereknek is, főleg, ha felidegesítenek az ostobaságukkal. Nagy kár, hogy nem maradnak úgy. Ennek ellenére, amikor sikerül elengednem a tényt, hogy őket is Isten teremtette, még kedvelem is őket. Ők az egyetlen olyan alkotások, amiket saját kedvünk szerint tudtunk formálni, annak ellenére, hogy tőle erednek. Alakíthatóak voltak és fogékonyak a tudásra, amit kínáltunk nekik. Cserébe a hála sem maradt el, ugyanakkor akadtak olyanok is, kik jobban hasonlítottak kígyó énünkre, mint a többség. Ármánykodtak, abban bízva, hogy jobbak azoknál, akiktől erejüket kapták.
Mosdásom után újra a kard kerül előtérbe. Hátamról leakasztva, pengéjének hegyét a vízbe dugom. Rongy híján kezemmel kezdem el letisztogatni róla a tollas mocskát. Óvatosan, ügyelve, hogy meg ne vágjam saját magam.



avatar



☩ Reagok :
8
☩ Korom :
11

Utolsó Poszt Vas. Júl. 15, 2018 9:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ha megkérdezné tőlem, hogy az itt létem oka a mersz-e, vagy az, hogy mozdulni sem merek… A válaszom azt hiszem az lenne, hogy mindkettő. Félek, ha akár csak hátat fordítok neki, végem. Hogy az én véremmel mossa le az újonnan szerzett fegyveréről az előző tulajdonosa szagát. Ugyanakkor úgy érzem, felelősséggel tartozom azért, ami itt fog történni. Hogy nem engedhetem ennél a pontnál közelebb a belvároshoz. Nem mintha túl sokat tehetnék ellene. De ha én most elmenekülnék… és ő bárkinek ártana…
- Nem kell, hogy a félelem megbénítson. - Vonom meg vállam a magam gyermekiségével. Mintha nem is érteném, ő miért gondolja az ellenkezőjét. Talán a koromnak köszönhető, hogy máshogy gondolkodok, mint a legtöbben. Talán természetemnél fogva ilyen vagyok. De míg apa soha nem ismerte el a félelmet, mint érzést, nem volt számára több, mint a gyengeség és csalódás jele, anya megtanította, hogy a félelem gyorsabbá és erősebbé tehet. Hogy eszközként is fel lehet használni, ha elég bátor vagyok. Persze nem rég a szemetes mögött még úgy éreztem, lélegezni sem tudok. Úgy éreztem, megfulladok. Tényleg úgy éreztem. De az, hogy szembe kerültem az ismeretlen nővel, azt hiszem átlökött a holtponton. Mint amikor nagyon fáradt vagy és úgy érzed, napokig tudnál aludni. De átesel a holtponton és a kínzó fáradtság ellenére éberebbé válsz, mint valaha. Hasonlót érzek én is.
Biccentésére elindulok abba az irányba, amerre a kis patak található. Lassú, tesze-tosza léptekkel. Majd megállok és szemöldököm borzolva figyelem, ahogy magabiztosan megelőz és halad a jó irányba. Fejem felett képzeletbeli kérdőjel rajzolódik ki. Nagyot nyelve kezem a fegyveremre csúsztatom. Megbizonyosodva róla, hogy még mindig megvan. Persze, hogy meg van, hova ment volna. Néhány további méter után felveszem a földről a teljesen tönkre tett kütyümet, azt magamhoz ölelve szaladok a közben eltávolodott nő után és kezdek lépkedni mellette.
- Ártani akarsz nekünk? - Ellenségként jött ide? Ha nem… talán… talán segíthetne nekem. Ha pedig igen, abba jobb, ha bele sem gondolok, mert elsírom magam életem utolsó perceiben.

avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 12:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Hunter & Kisa
Ígérem, nem harapok... nagyot!  • Credit:
Az, hogy valaki hogylétem felől érdeklődik, szokatlan számomra. Testvéreim közt sem szokás így viselkedni, ha az irántam táplált érzelmekről van szó. Nem is várom el, hogy az egymást pátyolgató banda engem babusgasson. Ami azt illeti, egyenesen undorító még annak gondolata is, hogy ők törődőn álljanak hozzám. Ha ez megtörténne, biztos lennék benne, hogy azok a kígyók ellenem szövetkeznek, vérkötelék ide, vagy oda. Ennek köze sincs a paranoiához, amivel sokan küzdenek. Egyszerűen ilyenek vagyunk. Mindünk közül pedig én vagyok az, akiket a többiek irigyelhetnek első helyem miatt. Aki viszont itt van velem, az egy egyszerű halandó, ráadásul egy reszkető gyerek. A tény, hogy a korábbi események hatására még nem próbált meg elszaladni, nem elfelejtendő. Az emberek némelyikében még mindig található némi mersz. Vagy egyszerűen annyira fél, hogy lépni sem mer, bár ezt kétlem. akkor sokkal meghunyászkodóbb lenne szavaival, s a dacos él halvány nyomát sem lehetne hallani belőle.
- Azért, mert nyilvánvalóan rettegsz tőlem – pillantok rá.
Az angyal mellett úgy helyezkedem, hogy az embert is láthassam keresés közben. Ajkaim mosolyra húzódnak, mikor észreveszem, mennyire nem bírja a hulla látványát. Ha engem kérdeztek, nincs ebben semmi különös. Ez is csak egy test a többi közül. Számos csatamezőt láttam már. Általunk szított háborúk véres maradékát, miközben a megmaradtak még mindig egymást vágták kardjaikkal. Elmémben élénken él a kép, amikor sötét nyílvesszők éjszakává varázsolják a nappali égboltot, mialatt átszelik a seregek közti teret. Csodálatos volt az az időszak. Az emberek erősebbjei ilyen csatákban nevelkedtek, végül pedig érzéketlenül tudták szemlélni a holtak hegyeit. Mindez edzés és idő kérdése. Talán egyszer, ha a jelenlegi világ mostani medrében folyik tovább, ő is hasonlóvá válik majd.
A szíj magamra csatolása után, kardom hátamra rögzítem vele, majd felegyenesedem. Nincs az angyalnál semmi más, amit akarnék. A fiú szavaira aprót biccentek és elindulok a víz irányába. Szinte hív magához a természeti elem, mi lényünket képzi. A kölyökkel csak akkor foglalkozik, ha nyomomba szegődik, egyéb esetben tőlem mehet, amerre akar. Dolgom nincs vele, már ami a jelent illeti. A jövőről még én magam sem tudok nyilatkozni vele kapcsolatban. Az egyetlen, amit az eljövendőkről tudok, az az, hogy meg fogom szerezni Amara erejét testvéreimmel.



avatar



☩ Reagok :
8
☩ Korom :
11

Utolsó Poszt Pént. Júl. 06, 2018 10:50 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Összepréselem ajkaim és minden félelemérzet ellenére szívesen vágnék vissza dacosan, hogy nem is remegek! És hogy igenis megérezné ezeket a golyókat. Utóbbi feltehetően igaz. Szavak helyett azonban lassan leengedem a fegyverem, nem teszem el, csak pihentetem magam mellett. Közben apró, megfontolt léptekkel közelítem meg én is az angyalt - vagyis ami maradt belőle. Nem megyek túl közel. Egyrészt az ismeretlen nőt sem akarom túlságosan megkörnyékezni, másrészt nem… nem bírja a gyomrom. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy vadásznövendékként kiálljam az efféle sérülések és halál látványát. De én képtelen vagyok. Nagyot nyelek, amikor tekintetem az elmúlt angyalra téved és azonnal el is kapom onnan a fejem, a női alakra tapasztva tekintetem. Mi ő? Démon? Biztosan nem angyal. Valami spéci démon?
- Miért ne érdekelne? - Nem értően vonom meg vállam és ez a kifejezés gyermeki tekintetemen is átfut. - Nem bántottál. - Hiába próbálok fél méterrel magasabbnak tűnni, mint amekkora vagyok, tudom én is, hogy könnyű szerrel ketté roppanthatna. Nálam lévő fegyver ide, vagy oda. Mégsem bánt. Szóval miért kellene a torkának ugranom? Miért kellene gyűlölnöm mindent, ami nem ember? Le sem tagadhatnám magamról, hogy nem vagyok több egy naiv gyereknél. Apa forogna a sírjában, ha lenne neki. Nem úgy tűnik, hogy az ismeretlennel egy nyelvet beszélünk. Ha jól látom, ő azon csodálkozik, hogy engem miért érdekel. Én azon, őt miért nem.
- A közelben van egy patak. - Próbálok újra szóba elegyedni vele, míg ő hullát fosztogat. Amit szintén nem értek, de inkább nem kérdezek rá. A félelemérzet erősebb a kíváncsiságomnál ebben az esetben. - O…Ott… lemoshatod.

avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 6:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Hunter & Kisa
Ígérem, nem harapok... nagyot!  • Credit:
A latin szöveg, amit sétám közben motyog, egészen mulattat. A tény, hogy egy kis ficsúr ezeket a szavakat kántálja, meglepő, az pedig, hogy azt hiszi, működhet ellenem, egyenesen vicces. Enyhít egy keveset a rendszeres csipogás miatti feszültségemen, annyira azonban nem, hogy eleget tegyek könyörgésének. Annak a valaminek el kell némulnia, ehhez pedig a keresztüldöfése a legrövidebb út. Ajkaim csak akkor váltanak mosolyra, mikor bekövetkezik a csend.
- Nem fejezted be a kántálást. Egy sor lemaradt – jegyzem meg.
Akkor sem ért volna semmit, ha befejezi, de jobb, ha már most javít a tökéletlenségen. Legalább arra a kis időre legyen jobb, amíg még életben van. A fegyvert úgy tűnik, nem hajlandó letenni. Kérdései nevetést csalnak ki belőlem, most már sajátomnak tekinthető kardom pedig a földbe szúrom magam mellett. Szükség esetén így sem tart sokáig magamhoz vennem újra.
- Ha meg akarnálak ölni, nem sokra mennél a remegő végtagjaiddal, Kölyök – jegyzem meg szórakozottan.
Számomra nem lenne akadály, talán még most sem, néhány perc elteltével pedig pláne. Akkor vélhetően már a gyorsaságunk is egy szinten lenne, amit tekintve jelenleg egy kis hátrányban vagyok. Ami igazán meglep, az a következő kérdés. Szemeim elkerekednek egy pillanatra, ahogy felfogom, mit is mondott. Karjaim előre mozdulnak, hogy könnyebben szemügyre vehessem a vágásokat, melyekből fekete vérem folyt a küzdelem során. Mostanra a legtöbb vérzése abbamaradt, most már csak a sötét kosz az, ami rajtam éktelenkedik, bőrömre száradva az angyal vörösével.
- Jobban fájt, mint gondoltam, de hamarosan elmúlik – válaszolom őszintén – Miért érdekel ez téged?
Érthetetlen. Azt hittem, hogy retteg tőlem. Ami azt illeti, még mindig így gondolom, s lehet, hogy csupán terelni akarja gondolataimat. Hozzá tenném, sikeresen, bár az is igaz, hogy eldöntöttem, nem végzem ki ezt az embert az értelmetlenség okán. Gondolva egyet, újra a kard markolatára fogok. Egyetlen, határozott mozdulattal húzom ki a földből, majd megfordulva a tetemhez indulok vele. Mellette ledobva a pengét, szorgos kutatásba kezdek. Hátáról leoldom a szíjat, amit aztán saját magamra kötök, hogy tudjam hol tárolni a fegyvert. A kezemben mégsem cipelhetem állandóan, az egyrészt túl fárasztó, másrészt túl feltűnő lenne, még a vadászok otthonában is.



avatar



☩ Reagok :
8
☩ Korom :
11

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 5:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica… - Kántálom az orrom alatt, némi reakciót várva, de semmi. Rám sem hederít. Szóval nem démon. Alig préselek némi levegőt a tüdőmbe, miközben a nő lépteit figyelem. Nem több az egész szuszogásnál. Néhány futó másodpercig azonban jobban féltem a készüléket, mint a saját életem. Így amikor eljut a tudatomig, hogy mire is készül az ismeretlen, gyermekien rákiáltok. - Ne! - Két három lépést rohanok felé, - ne, ne, ne… - nem több a prioritásaim megbillenése egy másodpercnél, azonnal meg is torpanok. Nem mehetek túl közel. Mégis úgy figyelem a szíven döfött kütyümet, mintha a világom omlott volna össze.
Halványan könnybe lábadt szemekkel figyelem őt - eszem ágában sincs sírni, a rémület préseli ki belőlem, de ha már ennek a szokásomnak nem tudok parancsolni, legalább a vadászok kiállását igyekszem tartani. Szintén gyatrán. Ettől függetlenül észnél vagyok. Gyanakvóan figyelem a sebeiből kibuggyanó fekete masszát. Vér?
- M-Miért tegyem el? Hogy minél egyszerűbben végezhess velem is? - Szólnak a kijelentésre hajazó költői kérdések. Szintén egészen számonkérően. Érzem én is, hogy úgy törpülök el előtte, mint egy kiskutya tejfogakkal, aki nagyon morog a gonosz farkasra és próbál nagyobbnak tűnni a saját árnyékánál. Rövid gondolkodás után nyitom újra szóra ajkaim, de a fegyvert továbbra sem merem leengedni… na nem mintha elsütni el merném. - Megsérültél… Nagyon fáj? - Ó a gyermeki ártatlanság.

avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 3:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Hunter & Kisa
Ígérem, nem harapok... nagyot!  • Credit:
Minden egyes megtett lépéssel erősödik a zavaró csipogás hangja. Mintha jövetelemre reagálna, rémülten, akár a cincogó egér, tudva, hogy a macska felé közeledik. A gyorsuló ütemű zaj kezd idegesíteni. Gondolataim akörül kezdenek cikázni, hogyan lehetne beszüntetni a fülsértő lármát, megkímélve ezzel füleimet. A másik ok, hogy minél hangosabb az a valami, annál könnyebben felhívhatja rám a figyelmet, amire jelenleg nincs szükségem. Addig semmiképp, amíg valamennyi erőt összekapargatva be nem tudom gyógyítani megmaradt karcolásaimat, elrejtve ezzel fekete vérem forrását.
Persze… ezzel már elkéstem, tudom, amint megpillantom a látóterembe kerülő embert. Fejem oldalra billentve figyelem a felém tartott valamit. Láttam már ilyet, amióta kijutottam tömlöcömből, csakhogy fogalmam sincs, mire jó. Valamiféle fegyver, ami felváltotta az íjakat. Rajzok is voltak hasonlókról az egyik könyvben, amit a könyvtárban találtam. A használatához apró tárgyakra van szükség. A számuk ugyanúgy korlátozott, ahogyan a nyílvesszőké, ugyanakkor a legtöbbnél nem kell minden egyes lövés után újratölteni. Ilyen szempontból gyorsabb.
Ahelyett, hogy a remegő kölyök felé közelednék, a csipogó felé haladok. Amint mellé érek, a frissen szerzett kardot egy határozott mozdulattal keresztüldöföm rajta, aminek hála elhallgat. Végre nyugtom lesz tőle, most pedig itt az ideje, hogy a halandóval is törődjek egy keveset. Legalább annyit, mint az angyal és ennek a tárgynak a kivégzésével.
- Ha rád támadt volna, te is megpróbáltad volna megölni, Kölyök. A különbség annyi, hogy te valószínűleg belehalsz – felelem egykedvűen.
Ajánlom ennek a korcsnak, hogy megtisztelve érezze magát azért, mert válaszoltam neki, annak ellenére, hogy a hanghordozása alapján ki kellett volna vágnom a nyelvét. Az emberi ivadékok mindig is szemtelenebbek voltak a felnőtteknél, de ez azért feszegeti a határokat.
- Hamar csatlakozol hozzá, ha nem teszed el azt a vacakot – figyelmeztetem, fegyverére nézve, ujjammal a hátam mögött lévő hulla felé mutatva.
Természetesen ez nem garancia arra, hogy később nem küldöm az angyal után a halálba, de arra már rájöttem, hogy mindez felesleges energia és időpazarlás lenne. Az emberek nem halnak meg igazán, hála a Sötétségnek. Más lenne a helyzet, ha lenne egy hely, ahová bezárhatnám. Akkor ott tarthatnám egészen addig, amíg eltüntetjük kiszabadítónkat az útból és újra megnyitjuk a halhatatlanok otthonait. Ez viszont még túl sok idő. Nem engedhetem meg magamnak, hogy addig szórakozzak egy gyerekkel, csak azért, hogy utána végezzek a hitvány életével. Sajnálatos, de az ocsmány, békésebb megoldásnál kell maradnom.



avatar



☩ Reagok :
8
☩ Korom :
11

Utolsó Poszt Pént. Jún. 29, 2018 10:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


A szörnyen nagy - bár inkább a szörny jelzőn van a hangsúly… - biztonságot nyújtó rozsdás szemetes mögé préselődve kezdem csak felfogni, hogy valójában mit is láttam. Hiába fordultam el, az angyal vére még mindig a szemeim előtt bugyog. Olyan hevesen jár csenevész mellkasom, hogy egy kívülálló talán elcsodálkozhatna, jut-e belém bármi levegő, vagy csak a szétnyílt dzsekim alatt megbúvó póló rángatózik. Rémülten rezzenek össze, amikor a fémes hang velőig hatol, ahogy a rejtélyes női alak az üres szemeteshez vágja a fegyverét. Akár még el is játszhatnám, hogy nem vagyok itt. De feltehetően akkor is észrevenne, ha nem érezné a jelenlétem. Mert minél közelebb jön, a szorosan magamhoz ölelt készülék annál inkább kezd csipogni. Ne, ne, ne. Hallgass már!
Néhány másodperc az egész. Nem álltatom tovább magam. Gyors mozdulattal vetődök az ismeretlennel ellenkező irányba és ahogy féltérdre, majd talpra állok, a kütyümet a földön hagyva már két kézzel fogok rá pisztolyt. Meg kell hagyni, elég esetlenül. Ilyen tartással és tekintettel akkor sem néznék ki túl félelmetesen, ha valami istenölő lenne a kezemben. De legalább gyors vagyok.
- Miért ölted meg azt az angyalt?! - Kezdem a vallatást számon kérően. Apa talán már darabokra tépte volna. De anya megtanította, hogy előbb kérdezzek. Ő titkon talán sosem akart vadászat közelében. Ilyen idősen semmiképp. Nyilvánvalóan tele a gatya, de még így is bátran állom a jelenlétét.

avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Pént. Jún. 29, 2018 7:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Hunter & Kisa
Ígérem, nem harapok... nagyot!  • Credit:
A napot nem éppen úgy terveztem, ahogyan az végül alakult. A tény, hogy a park egy nagyobb pocsolyájából, amit tónak erős túlzással sem lehetne nevezni, pont egy erre tévedő angyal előtt sikerült kisétálnom, eléggé megrázó volt. A fejem fogva sóhajtoztam volna, ha jut rá néhány percnyi időm, de nem volt. A tollseprűnek nem kellettek indokok, egyszerűen nekem esett. Akkor legalábbis még nem kellettek neki, ám amikor hosszas viaskodás után sem jutottunk egymással semmire, hajlandó volt némi szünetet tartani. Hajlandó volt? Ez talán nem a legjobb kifejezés, sokkal jobban illik a helyzetre a kénytelen volt kifejezés. Bár nem mondható el, hogy túlságosan bővelkedem az erőben manapság, sikerült tartanom vele az iramot. Ennek két egyszerű oka volt. Az egyik, hogy szerencsére teli hassal indultam útnak, hogy újra a város könyvtárának rejtelmeibe vessem magam, a másik pedig, hogy valahányszor összecsaptunk, csentem egy keveset a gyanútlan erejéből.
Mostanra már csupán az tartja bennem az erőt, amit tőle szereztem. Karjaimon és lábaimon karcolások sorakoznak, amiket kardjával okozott. Azok begyógyításával nem törődöm, majd később, ha lesz időm feltölteni készletemet. Felesleges erőpazarlás lenne csupán, annak ellenére is, hogy amíg ő liheg, én támadásba lendülök. Szóra nyíltak volna ajkai. Kérdezni akart valamit, én azonban útját álltam a belőle feltörekvő hangoknak. A kard, mellyel volt képe bőrömbe vájni, most az övébe szánt, egyenest nyakánál. Én voltam az, aki a békés tárgyalást ajánlotta, de nem hittem volna, hogy lesz olyan ostoba, hogy elhiszi, azzal túljutunk ezen a sérelmen. A sérelmen, mely felsőbbrendűségemet érte és a dühön, mi sebezhetőségemből ered.
Ruhám, melyet a vadászok városában szereztem be, most kettőnk vérétől foltos. A fémes íz nyelvemre szökik, mialatt végignyalom ajkaim. Vége van. Nincs más hátra, mint végignézni, miként bugyog fel vére a torkán lévő lyukon, csakhogy képtelen vagyok élvezni a látványt. Jobban leköt az, hogy valamennyire összeszedjem magam az angyal kardjára támaszkodva. Szánalmas. Mintha nem lennék több annál az embernél, aminek kiadom magam. Erőm maradékát arra használom, hogy fenntartsam eme halandó látszatot, még akkor is, mikor meghallom a közeli neszezést.
Tekintetem a felcsörrenő szemetes felé fordítom. Frissen szerzett fegyveremre rászorítva egyenesedek fel, szabad karom azonban oldalamra siklik, amint megteszem az első lépést. Most már értem, Athan hogy kerülhetett olyan helyzetbe, amilyenbe a múltkor. Eddig nem sikerült ily mértékben megtapasztalnom gyengeségünket. Soha többé nem is akarom. A pengén forgatok egyet, lecsapva róla az egykori halhatatlan szennyének maradékát. Amint közelebb érek, a pengével megkocogtatom a korábban megzörrenő tárgyat, ezzel jelezve hollétem.
- Gyere elő, ha jót akarsz magadnak! – szólítom fel, akárki is legyen az.
Vagy akármi, hiszen lehet, hogy csak egy állatról van szó.



avatar



☩ Reagok :
8
☩ Korom :
11

Utolsó Poszt Pént. Jún. 29, 2018 6:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Kisa & Hunter
Nem kellett volna ilyen messzire jönnöm egyedül. Ha anya halála után nem is kaptam kiemelt figyelmet, hát a víztárolós húzásom óta igen. Időről időre szeretnek a körmömre nézni. De ma délután nem volt mellettem senki, aki megtegye, én pedig kihasználtam a helyzetet. Igen, igen, sok rémtörténet szól a modernkori cukrosbácsiról, arról, hogy mi történhet egy gyerekkel, ha egyedül kószál a biztonságot nyújtó belvároson kívül. De velem a legrosszabb már megtörtént. Mi rosszabb történhet annál, ha végignézed…
Apró bakancsaim gond nélkül gázolják a magasra nőtt füvet, amíg ki nem érek a felrepedezett betonjárdára, ahol folytatom az utam. Az utam, ami ki tudja hová visz. Egy katonai tablethez hasonló szerkezetet tartok a kezeimben, amiből mindenféle látszólag oda nem való drótok, meg antennák lógnak ki. Ha hülyeségnek tűnik, de működik, akkor nem hülyeség ugyebár. Amíg anya dolgozott rajta, addig nem így nézett ki. De a halála óta én bütykölöm a be nem fejezett munkáit. Energiákat kellene mérnie. Majd én felfedezem a természetfeletti lényeket!
De erre felé egészen különös hullámokat vet a képernyő. Olykor megrázogatom, de tovább követem az iránytűt. Egészen addig, amíg a park egy szegletébe érve angyali energiát jelez. A távolba nézve pedig meglátok két alakot. Azonnal hasra vetem magam és visszagurulok a magas fűbe. Előnye is van az alig százötven centimnek. Nem lehetek biztos benne, hogy az ott egy szövetséges angyal. De ez nem gátol meg abban, hogy lassan de biztosan közelebb kússzak a gazban. Majd most bizonyítékot szerzek rá, hogy a kütyüm igenis működik.
Elérek egy rozsdás, üresen kongó szemetest. Annak árnyékában bújok meg és kivárok. Talán valami érdekeset is hallani fogok, valami hasznosat. Ám ambíciózus reményeim a hosszú hajú nő egy pillanat alatt derékba töri. A levegő is a mellkasomba szorul, ahogy minden előjel nélkül, játszi könnyedséggel végez a látszólag mit sem sejtő angyallal.
A hátam azonnal a szemetesnek vetem és olyan szorosan préselődök hozzá, hogy úgy érzem, beleolvadok. Ez nem ember…

avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Dec. 08, 2017 8:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


God seeks comrades and claims love
▲Szószám: 410   ▲Zene: Turn into Earth   ▲Credit: Cass
Különös érzés egy angyal szájából a család kifejezést hallani. Magam is gyakorta hivatkozom a többiekre fivéreimként és nővéreimként, a Teremtőre pedig mindünk atyjaként, mégis úgy vélem, családként már nehezebben tudnám magunkat titulálni. Ez a szó szentséget, elszakíthatatlan köteléket és szeretet jelképez a számomra, hogy nevezhetném hát ekképpen a mennyei sereg egészét, mikor egymás vérét ontják nap, nap után, sokuk pedig az első adandó alkalommal elfordult az apjuktól? Nehézkesen…
- A városon kívül sem lelnénk nagyobb biztonságra, vagy okod van menekülni a vadászok elől? - érdeklődöm higgadtan, a gyanakvást és megbélyegzést messzire üldözve hangomból, elvégre nem ítélkezhetek senki fia felett, mikor az én bensőmet is temérdek hiba, akár még bűn is nyomasztja. Vegyük sorra rögvest a mai nap áldozatait, kiknek vére ugyan nem közvetlenül az én kezemen tapad, ám, ha jobban, körültekintőbben járok el az ügyben, kezdjük ott, nem is járnám Drake távollétében New York utcáit, akkor még most is életben volnának. Feszülten szívom magamba a levegőt orrjárataimon keresztül, miközben Phanuelt figyelem, ahogy melléjük sétál, és vizsgálgatni kezdi őket. Nem igazán tudom megfejteni, mi célt szolgálnak cselekedetei, viszont ha szüksége van erre ahhoz, hogy tovább indulhassunk, tiszteletben tartom kimondatlan kérését. Csupán akkor telepszik meg bennem a gyanakvás, amikor riadtan kapja rám a tekintetét.
- Az meg hogyan lehetséges? - kérdezem félhangosan, mialatt sietősen én is a vadász testéhez lépdelek. Nem akarok hinni a szemeimnek. Bizony, ha nem kérne testvérem a másik áldozat megvizsgálására, földet eresztene a lábam - azt hiszem, így hangzik pontosan a kifejezés -, így azonban a férfihez térdeplek, és magam is megtapasztalhatom a csodát. Vagy éppen átkot? Vajon miféle árat kell ezért nekik és nekünk fizetnünk? - Ő is életben van… - jelentem ki halkan, elhűlve. Hirtelenjében nem is tudnék mit mondani, hálát is érzek éppen emiatt Phanuel iránt, ugyanis a szavai képesek megtartani a realitás talaján, s nem hagynak elveszni a kételyeim örvényében.
- Korai volna ilyen hamar feltételezésekbe bocsátkoznunk, noha igaz, én sem érzem magamat az erőm teljében - állapítom meg, bár nem akarom számításba venni a Menny bezárultának a lehetőségét. Talán a Pokol ment tropára, azt végül is nem tudhatjuk, a vadászok lelkei hová lennének valóak… Csakhogy még ennek fényében is túlzottan hamar végbement az egész körforgás.
- Egyetértek veled, Fivérem - állok fel az immáron pusztán békésen alvó fiú mellől. - Jobban tesszük, ha egyelőre ennyiben hagyjuk a történéseket. Később még kinyomozom, mi felel ezért az anomáliáért - pillantok rá szigorú, kötelességtudó ábrázattal, majd biccentek felé, megadva a lehetőséget az utunk kedvére történő egyengetésére.

//Köszönöm a kört! Wink//


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Kedd Dec. 05, 2017 5:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽Brother, who need help

Cassael xXx Phanuel
zene • szószám: 408 • Credit:

 


Bátyám nyugtatólag a vállamra helyezte a kezét, mely jól esett. Azt éreztette velem, hogy mellettem van, s nem vagyok egyedül. Régebben, mikor még a Mennyek országának biztonságát felügyeltem, az ilyesmi nem lett volna hatással rám, de mióta a földön vagyok, elkezdtem az emberekre hasonlítani, mint sok testvérem. Lehet kezdek elpuhulni, így, hogy erősebbek az érzéseim? Nem hiszem, szerintem ha saját érzéseink lesznek, azzal csak színesebb lesz a lényünk. Isten egy lojális, érzések nélküli lénnyé teremtett minket, ennek ellenére képesek vagyunk változni. Mitől lehet ez, ha nem Isten akarata?
Cassael sokkal tapasztaltabb nálam, sokkal bölcsebb. A szavaival egyet értettem és meg is nyugtattak ezek a mondatok. Tényleg meg kell erősítenem a tudatom. Isten küldetést adott nekem, csak erős elmével vagyok képes teljesíteni akaratát.
Cassael hangja visszafogott, s nyugodtnak mondható, nem tudom, hogy miként csinálja.
Mikor átöleltem, meglepődött, de egy pillanatnyi, szinte észrevehetetlen hosszúságú habozás után, viszonozta. Megértem a meglepődöttségét, hisz a családunkra nem jellemző az effajta szeretet kinyilvánítás. Egy pillanatig úgy voltunk, majd elengedtem az ölelésemből.
Igen, küldetésem van, de persze, hogy van rád időm, bátyám, a családomra mindig van – válaszolom, miután feltette a kérdést. – És jó ötlet, menjünk valami nyugodtabb helyre, csak ki a városból.
Ekkor egy halkan ziháló hangot hallottam meg az áldozataim felől. Hirtelen kaptam feléjük a fejem, s egy halkan csörrenő lépéssel ott teremtem, a földön fekvő ember mellett, majd féltérdre ereszkedtem mellette.
Ijedten Cassaelre néztem, ugyanis én már láttam ilyet, az a szőke srác is ugyan így támadt fel.
~ Él. – jelentettem ki telepatikus úton Cassaelnek, mikor a páncélos ujjamat a torkán lévő sebhez tettem, de akkorra a seb már sehol nem volt. A halottak visszatértek.
A lehető leggyorsabban kitöröltem az emlékezetéből a velem és Cassaelal kapcsolatos emlékeket. Az emberek még kábultan feküdtek, de a sebeik eltűntek, s lélegeztek.
~ Testvér, már másodjára látok ilyet. Nézd meg a másikat is, kérlek – mondom ismét telepatikusan, de már tudom a választ, hisz hallom az ő ziháló hörgését is. Mind a két áldozat visszajött, szerettem volna, ha fivérem a saját szemével látja. – Egy fiú, őt is én öltem meg, vagyis majdnem, halála után néhány pillanattal ő szintén visszatért, olyan mintha nem tudna a lelkük hová távozni. Ugye nem? – fut át az agyamon a gondolat, mely elborzasztott. Ha mi angyalok végképp kiszorulunk a Mennyből, akkor nekünk végünk. – Na menjünk, itt nincs több dolgunk.
- Kicsit úgy hangozhat, mintha minél gyorsabban el akarnám hagyni ezt a helyet, ami igaz volt. Tényleg minél hamarabb itt akartam hagyni ezt a helyet.



avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Dec. 02, 2017 2:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


God seeks comrades and claims love
Phanuel & Cassael
Zene: Turn into Earth • Credit:

A rövidre szabott harc után megülepedett viszonylagos nyugalomban hallgatom Phanuel keserű szavait. Kétségtelenül bűn szennyezi angyal voltát, ám tudhatná még bárki hibáztatni ebben a világban? Vajmi fojtogató sötétség telepedett a Földbolygóra, és bármerre járjak, napról napra tapasztalom iszonytató hatásait. Emberek sokaságának szennyeződött be kátránnyal egykor vibrálóan tiszta lelke, testvérek fordulnak egymás ellen, és szerelmesek ontják a szívüknek legkedvesebbek vérét. Angyalokkal régóta nem volt dolgom, mindazonáltal Phanuelt figyelve kétségtelenné válik előttem, mi sem menekülhetünk a megmagyarázhatatlan rontás befolyása alól.
- Fivérem… - apró sóhajjal helyezem tisztábbik kezemet a vállára, tudván, ez a halandóknak kitűnő támaszul szokott szolgálni, s úgy hiszem, lassacskán semmiben sem fogunk különbözni tőlük ahhoz, hogy ne használnának rajtunk is effajta egyszerű praktikák. - A világunkra feketeség telepedett, amely válogatás nélkül magába szippantja áldozatait. Erősítsd meg a tudatodat, Phanuel, csupán a tiszta hit segíthet minket felülkerekedni rajta. Telis tele lettünk hibával, mióta a Földre érkeztünk, ezt el kell fogadnunk magunkban - magyarázom elcsöndesedve, remélve, valamennyire megérti, mire szeretnék kilyukadni.
Látom rajta, mindettől függetlenül őrlődik magában, túl mélyen húzódnak benne a sebek, s momentumokkal később magam is első kézből tapasztalhatom meg mindazt, amit át kényszerült élni. Szomorú kép, szinte a bensőmben érzem mindazt a kétségbeesést és tehetetlenséget, amelyet a társamnak is ki kellett állnia a csapatának lemészárlásakor. Érthető hát ennek fényében, miért reagált ilyen vehemenciával és haragvással a mi esetünkben, noha ezt kell megértenünk. Egyre inkább hasonlóvá válunk az emberekhez, de mindenekelőtt angyalok vagyunk, katonák, akik számára sohasem volt ismeretlen az elmúlás. Nem a halandó világ tehet arról, Gabriel arkangyal pusztítással sújtotta a bolygójukat, nem ők tehetnek arról, hogy még ennyi év után is szenvedéllyel gyűlölik a fajtánkat.
- Sajnálom, ami a társaiddal történt - tekintek rá, igyekezve biztosítani az együttérzésemről. Még manapság is okoznak gondot az emberi lélekből fakadó megnyilatkozások, ám az esetünkben nem esik nehezemre mindez, révén, az imént magam is tapasztalhattam a fájdalmait. - Viszont ne feledd, a halandók dühe jogos, nem ők végeztek a csapatoddal sem - teszem hozzá változatlanul visszafogott hangon, mindenesetre lassan elemelem a kezemet a válláról. Alig, hogy ezt megteszem, hirtelen magam körül találom a karjait egy ölelés formájában, s be kell látnom, kissé meglep a gesztus. Véreimtől effajta közvetlenséget ritkán tapasztalni, emiatt néhány kósza pillanatra el is feledem, mit lenne ildomos cselekednem, azonban szerencsére még hamar kapcsolok ahhoz, hogy gyengéden a hátára simítsam a kezeimet viszonzásul.
- Én is örvendek neked, Phanuel - felelem egy gyengéd mosoly kíséretében, majd ha engedi, néhány momentummal később azért elengedem. - Úgy hiszem az sem véletlen, hogy mi összetalálkoztunk. Felszerelésed arra enged következtetni, fontos dolgodban akasztott meg ez a kis összezörrenés köztem s a vadászok között, mégis megkérdezném, szánnál némi időt kettőnkre? Beszélhetnénk egy nyugodalmasabb helyen - vetem fel az ötletet, hol őt, hol pedig a földön fekvő áldozatokat figyelve. Meg mernék esküdni, hogy az imént mocorgást tapasztaltam az irányukból, ami lehetetlenség annak fényében, kétségkívül életüket vette a szeráf.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Vas. Nov. 26, 2017 8:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽Brother, who need help

Cassael xXx Phanuel
zene • szószám: 469 • Credit:

 


A mészárlásnak bátyám parancsoló hangja vetett véget. Elraktam a kardjaimat és akkor tudatosult bennem, hogy megint elragadtak az indulataim.
Cassael joggal volt dühös, vagy nem is igazán volt dühös, inkább elkeseredett. Magam is végignéztem az áldozataimon, és én szintén gyászt éreztem irántuk, miután végképp tudatosult bennem, hogy teljesen ok nélkül tettem, amit tettem. Sokkos állapotba kerültem.
~ Mi a franc van velem?! – hangzott el a fejemben a kérdés teljesen önmagamnak címezve. Még két élet szárad a lelkemen.
Cassael szembesített a ténnyel, hogy New York városában nem csoda, hogy nem szeretnek minket.
– Én is adtam rá okot, hogy ne legyek a kedvenc angyaluk – mondom, mikor hátrahajtottam a csuklyám és leültem a legközelebbi padra. – Megöltem egy ártatlan fiút Nem tudom, hogy mi, de valami átvette rajtam az irányítást egy időre. – mondom, lehajtott fejjel, hisz nem voltam büszke erre a tettemre. Mostanában csak úgy halmozódnak a hibáim.
Cassael következő kérdése rátett egy lapáttal a bűntudatomra.
– Semmire nem volt jó, azért tettem, mert azt hittem, hogy a penge, ami átszelte a tested, angyalpenge. A vak harag vezényelt, azt hittem, hogy… hogy még egy testvérem hal meg a szemem láttára – mondandóm végére elcsuklik a hangom. Zokogni szeretnék, de egy árva könnycsepp nem képes már előjönni a szememből. Csak szomorúan, megbánással telve emelem a kékesszürke szemem Cassaelre.
Erőt veszek magamon, belégzés, kilégzés. A maradék élő, de még eszméletlen emberekre figyeltem. Belemásztam az emlékeikbe és a velem, illetve Cassael- el kapcsolatos emlékeket elkezdtem kitörölni. Pár pillanat leforgása alatt végbe ment a folyamat, így visszatérhettem az eredeti gondolatmenetemhez.
~ Miért mentél el Atyám? Miért hagyod, hogy ez történjen gyermekeiddel? Mi a terved velem? Kérlek szent fényeddel világítsd be az utamat, segíts megtisztulni. Térj vissza, kérlek, hiányzol – Tudtam, hogy Isten hall engem, nem véletlenül szólt hozzám, figyel még minket.
– Rémes dolgot tettem Cassael, azóta sorra követem el a hibákat amióta, amióta… – képtelen vagyok kimondani, amit akarok. Amióta egyedül maradtam a munkámon kívül, amit szeretettel csináltam, nem sok jót tettem.
Azért lettem szülészorvos, még anno a kórházban, mert embereken akartam segíteni. Napról napra az újszülött, ziháló sírásában ott hallottam isten hangját. A csecsemők nagy szemeiben láttam Isten arcát, éreztem a terhes nőkben, miként isten életet lehel a magzatokba. Leírhatatlan volt nap mint nap az Úr munkáját első kézből tapasztalni. Ekkor értettem meg igazán, hogy a nephilimeket nem szabad irtani, sem az embereket, ám mégis, szembementem a saját elveimnek és már három ilyen lényt pusztítottam el.
Cassaelnek, hogy az előző mondatomat megértse feltárom az elmém és egy kis betekintést adok neki az emlékeimbe. Megmutatom neki, ahogy a csapatomat a saját testvéreink mészárolják le. Nem akartam őt magyarázat nélkül hagyni.
Nem mentség a tetteimre, tudom.
– Cassael fivérem, nagyon örülök, hogy látlak – mondom tiszta szívemből, már szükségem volt egy testvérre. Ha megengedi, akkor átölelem. Nem tehetek róla, nálam ez egy alap reakció, hogy a testvéreimet öleléssel köszöntöm, bár van olyan, akit kardrántással.



avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Nov. 25, 2017 12:48 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


God seeks comrades and claims love
Phanuel & Cassael
Zene: Turn into Earth • Credit:

Hatvan év… Egy ember számára többet jelent, mint földi létének a fele, számunkra azonban egy kósza szempillantásnál is jelentéktelenebb időmennyiség. Tünékeny momentum, amely éppen olyan élénken lavíroz az elménkben, mintha csupán tegnap történt volna. Biccentek hát egyet Phanuel köszöntésére, s noha feltűnik az örökkön optimista és tettre kész ábrázatát árnyékoló melankólia, tulajdonképpen nem lepődök meg rajta. Az volna igazán megdöbbentő, ha a körülmények tekintetében a letűnt korok légiességével élné továbbra is a mindennapjait, számba se véve, hogy az otthonunk romokban áll, a világ pedig az elmúlás vékonyka mezsgyéjén egyensúlyoz. Az is igaz természetesen, bizonyos fajtársaim esetében mégis körültekintésre ad okot a reménytelenség érzete, és erről hamar tanúbizonyságát adja fivérem a bizonytalan válasza képében az emberek épségét illetően.
Szeretnék odafigyelni rá, megelőzni a felesleges vérontást, csakhogy nekem is meggyűlik a bajom a harci kedvvel bőven megáldott vadászokkal. Mellkasomba tőr fúródik, amely okozhatna kellemetlenségeket, amennyiben a szívemet érte volna, de tekintve, hogy a támadás hevében elvétette a célt a fiú, nem szükséges tetszhalottként a társam találékonyságára bíznom magamat. Vélhetően még új és tapasztalatlan a vadász, ugyanis olyan hitetlen ábrázattal mered rám, mintha magát Istent látná manifesztálódni a szemei előtt. Hiába, az emberek rendületlen meg tudnak lepni, ennek fényében nehezen tudom elrejteni az ajkaimra kicsücsülő, álmélkodó mosolyomat, miként lassan kihúzom a mellkasomból a pengéjét.
Ekkor hallom meg Phanuel hangját, a következő momentumban pedig vaskos kard suhan át az előttem ledermedt ifjonc torkán. Ahogy vér buggyan elő a szájából, és arca eltorzul a fájdalomtól, összeugrik a gyomrom, s bár a tőrt félreejtve igyekszem utána kapni, hátha vajmi égi csoda folytán még akad időm meggyógyítani, már késő. Üres, élettelen tekintettel omlik a földre, majdhogynem leszegett fejjel. A vérontás azonban itt még nem ér véget, a korábban ártalmatlanná tett vadász, kinek elméjét megtisztítottam a rólam kialakult emlékeitől és az angyalok iránt érzett ellenszenvétől, eltorzult kiáltással omlik a földre, mellkasában a szeráf újabb kardjával.
- Phanuel, elég legyen! Ez nem mészárszék! - fordulok felé, és mielőtt a háta mögött settenkedő vadász is hasonló sorsra ítéltetne, mint ez előbbi kettő, előre nyújtva kezemet, egy fának lököm az elmém puszta erejével, amelynek csapódva kis időre kétség kívül elveszejti majd az eszméletét. A többiekkel is hasonlóan kívánnék elbánni, ám addigra az angyal ügyet fordít rájuk, szerencsére kevésbé drasztikusan, mint amilyenre számítottam.
- Ez itt New York, természetes, hogy nem látnak minket szívesen. Engem kiváltképp, adtam okot a gyűlöletükre - vallom meg egy mély sóhaj után, ami a fiatal vadász halála óta feszítette a mellkasomat. A gondolat okán vetek egy szánakozó pillantást az áldozatul esettekre, változatlan feszengve a tudattól, teljesen értelmetlen halált haltak. - Ezek után végkép nem lesznek elragadtatva. Fivérem, mi szükség volt minderre? Oly kevesen vannak már a halandók ezen a világon, értékes életüket óvnunk, semmint elvennünk kéne - tekintek vissza a harcosra, ábrázatomon inkább megbánással és szomorúsággal, semmint vádaskodással.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/5
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
9
Nephilim
2