Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Judson Egészségügyi Központ •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Judson Egészségügyi Központ VQSi8OZ
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
812
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 10, 2018 1:07 am
Következő oldal


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 05, 2018 12:31 pm
Következő oldal


Alex & Karma
sometimes what you're looking for comes when you are not looking
Ebben a pusztuló világban nephilimként létezni olyan, mint élő céltáblaként fel-alá mászkálni egy lövészpályán; nem egy életbiztosítás. Azonban ha valaha is, akkor most hálás voltam félig angyali származásomnak, a képességnek, melynek birtoklása nélkül talán sosem lennék elég erős ahhoz, hogy megmentsem ennek a fiúnak az életét, megóvjam a többi beteget és visszaküldjek egy démont pontosan abba a kénköves pokolba, ahová való.
Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy a démon szitkozódva kürtölte világgá miféle vagyok, egy pillanatra sem foglalkoztatott, hogy őrjöng alattam,  bár be kell vallanom, enyhe büszkeség dagasztotta a mellkasom miatta, válaszra egyáltalán nem méltattam. Nem hagyhattam, hogy ez apró kis győzelem a fejembe szálljon, hogy bármi is elterelje a figyelmem, hiszen a menetnek még nem volt vége, nem tudtam azt se, meddig fogom tudni a démon erejét saját maga ellen felhasználni, így koncentrálnom és igyekeznem kellett.
Ugyan próbáltam megszólítani Alexet és reménykedtem benne, hogy talán válaszolni is tud majd nekem, nem vártam rá a démonűzés megkezdésével. Jobban is tettem, helyette ugyanis a démon felelt, kinek szavaitól erős késztetést éreztem rá, hogy ne csak a testét locsoljam meg szentelt vízzel, de azt a mocskos száját is mossam ki vele.  Ami azt illeti, hátborzongató kacaja miatt, legszívesebben az egész palackkal megitattam volna vele, de nem tettem. Tudtam hogy az is éppen elég kínzás lesz számára, ha picikét megöntözöm vele. Sosem voltam az ilyen szintű erőszakosság híve, nagy általánosságban nem támogattam a kínzást még démonok esetében sem, mindig is úgy gondoltam, hogy magunk sem lehetünk jobbak náluk, ha azt tesszük velük, amihez ő maguk történetesen remekül értenek. Azonban mindig akadnak kivételes helyzetek... csak úgy, mint ez a mostani. Ez a démon megérdemelte, hogy minden kiejtett szavam után hintsek bőrére a szenteltvízből, azonban tekintettel arra, hogy vele együtt Alex is jelen volt a testében, óvatosan bántam a vízzel.
- Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica... -  eleinte kicsit bizonytalanul - ergo, draco maledicte et omnis legio diabolica... - majd egyre határozottabban hangzottak el számból a szavak. Úgy váltam egyre magabiztosabbá, ahogy a démon egyre csak vergődni kezdett alattam.
Amikor körülöttünk hirtelen kivágódtak a szekrények, tartalmuk pedig éles hangzavart keltve röpült szanaszét a teremben, már tudtam, hogy a démon ereje kezd elhagyni, pontosan abban az ütemben, ahogy a démonűzés a végéhez közeledett.
- Ut Ecclesiam tuam secura tibi facias libertate servire, te rogamus, audi nos - ahogy ajkaimról legőrdültek a szavak, Alexből kirobbant a sűrű fekete füst tömeg. Tekintetemmel követtem a sötét felhő mozgását, egy izmom sem rezdült ahogy még utoljára körbetáncolt, mielőtt látszólag porrá égett volna.
Amint a démon eltűnt, azonnal lepattantam Alexről, mellé térdepelve igyekeztem kezeimmel azonnal elszorítani az oldalán újból felszakadt sebet, nehogy nekem itt elvérezzen.
- Hé! Figyelj rám Alex, ez nem te voltál - próbáltam enyhíteni a bűntudatán. Mielőtt mondhattam volna neki mást is, odakintről kiabálást, léptek hangos dobogását véltem hallani, a kórterem ajtaja pedig pillanatokon belül kivágódott, orvosok és nővérek siettek be rajta. Cassie állt legelöl, ahogy a tekintete találkozott az enyémmel, arcán pillanatnyi megkönnyebbülés futott át, majd magas hangon utasításokat kezdett el osztogatni a jelenlévő betegek segítése érdekében.
Négyen siettek oda hozzánk, hárman Alex ellátásával kezdtek el foglalkozni, azonnal egy másik terembe vitték át, míg a negyedik pedig az én fejsérülésemmel próbált volna meg kezdeni valamit, ha nem söpörtem volna le magamról a kezeit és hagytam volna faképnél, hogy Alex után mehessek.
Aggódtam a fiú miatt és nem akartam magára hagyni, amíg személyesen meg nem bizonyosodtam róla, hogy minden rendben lesz vele. Csak ezt követően voltam hajlandó hazatérni Cassie-vel.



Köszönöm a játékot! k76k ✦ 584 ✦
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Judson Egészségügyi Központ 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
317
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 28, 2018 2:51 pm
Következő oldal


Karma & Alexander
no one is sent by accident to anyone
Zene: Storm Coming Down • szószám: 705 • Credit:

Vadászként egyáltalán nem ismeretlen számomra a felállás, amelyben egy démon megszáll egy embert, ugyanis valamilyen okból kifolyólag azok, akik állítólag saját testtel rendelkeznek, nem igazán látogatnak el felénk. Sajnos nem egyszer járunk úgy, hogy a gazdatestet is likvidálnunk kell a pokolfajzat megsemmisítése érdekében, főként, ha több ember életét is veszélyezteti, illetve nehézkes a csapdába csalása, tehát ennek fényében kijelenthetjük, hogy fel voltam készülve a legrosszabb eshetőségre is. Egyedül azzal nem számoltam, hogy a kábításom cseppet sem a kegyes halált, hanem valami egészen mást hivatott szolgálni, révén, egy idő után a testembe hasító, éles fájdalom kíméletlenül visszaránt a „meghitt” szendergésemből, és hacsak nem öltötte magára a Menny vagy a Pokol a kórház küllemét, akkor még nagyon is életben vagyok.
Túlzás nélkül mondhatom, hogy olyan érzés mindez, mintha egy vödörnyi jeges vizet lódítottak volna a nyakamba, vagy mintha egy filmbe kellene a közepénél becsatlakoznom; sokkoló, megdöbbentő és teljesen kaotikus. Ha képes lennék irányítani a testemet, minden bizonnyal kapkodnám jobbra-balra a fejemet, de miként a démon változatlanul bennem parádézik, kénytelen vagyok az ő szemszögéből megítélni a helyzetet. A szívem pedig kis híján megáll, amikor Karma szemöldökét felhasítva, a feje mellett a linóleum padlóba szegeződik a kezemben szorongatott szike…
Szeretnék bocsánatot kérni tőle, megvédeni ettől a szörnyetegtől, csakhogy segítség helyett első kézből nyújtom számára a démoni iszonyatot. Pontosabban fogalmazva nyújtanám - elvégre érzem, milyen hevesen tombol ez a féreg, szinte megrészegül a leheletnyi sikertől -, ám amilyen hirtelen lobbant fel benne a győzedelmi mámor, olyan hamar is bizonytalanodik el, mihelyst a lány érintésének nyomán egyik pillanatról a másikra kiszökik a „testünkből” az energia.
Kéretlen lakótársam elbizonytalanodik, egy szemhunyásnyi másodpercre csupán, hogy aztán tajtékzó őrjöngésbe kezdhessen a koponyám falai között.
- Te szuka! Sejtettem, hogy valami elcseszett angyali melléktermék vagy! - üvölt fel rá immáron fordított helyzetünkből. A fejem vadul emelkedik Karma irányába, a nyakamon érzem, hogy minden árva izom megfeszül, az ereimben pedig szélsebesen száguldozik a vérem. Nem értem, hogy mi történik, a lány nem ember volna? Angyali melléktermék, ahogy a démon fogalmazott, szóval… nephilim? - Ezért jócskán megfizetsz, te némber! Most aztán élvezed a képességeinket, mi? Álszent ringyó!
Ha eddig úgy gondoltam, hogy egy hullámvasúton ülök, akkor nagyot tévedtem, mert most kezd igazán az egész szituáció olyanná válni, mintha egyik pillanatban kilométeres magasságba ugranék, a másikban pedig azzal a lendülettel zuhannék vissza a földre. A démon hol gúnyolódni próbál, hol őrült módjára vergődik a saját trükkjei alatt, az én idegsejtjeimet pusztítva közben lelkesen.
- Jaj bogaram, ne próbálj beszélni hozzá, még mindig ott tart ez a sötét, hogy mi vagy te. Ezért döglenek meg sorra a vadászaitok, idióták gyülekezete! - kacagok fel közvetetten, és bár rendkívül zavaró a párhuzamos beszéd, igyekszem koncentrálni a lány szavaira. Rendben… démonűző szöveg, ez talán menni fog… És ez egy jó nagy talán, ugyanis mihelyst a bőrömet érinti a szentelt víz a homlokomon, görcsbe rándul minden izmom. A démon felüvölt, mind a fejemben, mind pedig odakint; tombol, vergődik, a fejemet a padlónak szegezi, a hátamat pedig fájó ívbe feszíti az újabb és újabb adagnyi, savként maró víz hatására. Ereje az kevés van, mégis kirobbannak körülöttünk a szekrények fiókjai és ajtói. A benne nyugvó üvegcsék és papírok egyszerre lökődnek ki, akkora hangzavart keltve, mintha legalábbis háború dúlna a kórteremben, s valahol ez így is van; a pokolfajzat hevesen küzd a kiűzetés és az elviselhetetlen fájdalom ellen.
Minden cseppnyi életerőt felhasznál belőlem, a szám kiszárad, a torkom sajog az üvöltözésének hála, a porcikáim lüktetnek, amint ide-oda rángatózik a földön, és a fejem is úgy hasogat, mintha szét akarna roppanni. Aztán egyszer csak abba marad minden, a fekete füsttenger pedig úgy tör ki belőlem, mint vulkánból a láva.
Ordítva távozik a számon keresztül, néhányszor még fenyegetőn körüllengi Karmát, majd a padlónak szegeződve látszólag porrá ég, de valószínűleg a lány is tudhatja, hogy pusztán a Pokolba távozik vissza. Nos, amíg nem az én testemet használja, ez nem érdekel már különösképpen, sőt… Ahogy hirtelen megszűnik az elmém és a testem fölött gyakorolt hatalma, egyszerre zúdul rám minden fájdalom és kínszenvedés. A tudat, hogy megöltem egy embert, a felszakadó seb az oldalamon, a megannyi zúzódás, a kiszáradás, a kimerültség, a szégyen és a bűnbánat. Nem tudom felfogni, hogy történhetett mindez.
- Mit tettem…? - suttogom magam elé meggyötörten, mielőtt az oldalamra fordulva össze nem kuporodnék az egész lényemet átható fájdalmak miatt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 23, 2018 3:42 am
Következő oldal


Alex & Karma
sometimes what you're looking for comes when you are not looking
Nem voltam elég gyors. Az arcomat ért rúgás erejétől hátra hanyatlott a fejem, a lökéstől pedig tehetetlenül rogytam vissza a földre, a hátamra gördülve. Éreztem, ahogy elered az orrom vére, s lassan a számba folyva sós, fémes ízzel tölti meg azt. Fájdalmas sóhaj szakad ki ajkaim közül. Csillagokat láttam. Fájdalom öntötte el az egész koponyámat, szorító, nyomó érzést hagyva maga után, emiatt szinte meg sem éreztem a csípőmre nehezedő test súlyát, ahogy azt is alig érzékeltem, hogy a démon beszélt hozzám, a hangát hallottam, de egy szava sem jutott el a tudatomig. Egy pillanatra behunytam a szemem, megvártam, hogy a fájdalom hullám végig vonuljon rajtam, s mikor kinyitottam, elsőnek a fölém tornyosuló démont pillantottam meg, ráadásul mindjárt hármat láttam belőle. Újra összeszorítottam a szemem, enyhén a fejemet is megráztam, hogy a látásom is és a fejem is kitisztuljon. Mikor újra felnéztem, két démonnak már nyoma se volt, de ez a bosszantó harmadik csak nem akart semmivé foszlani.  A vigyorát látva tudtam, hogy itt a vége.
Azt mondják, hogy a vég pillanatában lassan lepereg a szemünk előtt a saját életünk, az, hogy milyen volt, illetve, hogy milyen lehetett volna. Az enyém előtt egyáltalán nem pergett le semmi. Minden amit láttam, Alex arca volt egy démon torz vigyorával és én másra sem tudtam gondolni csak arra, hogy cserben hagytam őt, hogy nem tudom megmenteni. Sem őt, sem azt az idős embert, sem a többieket, de még Cassie-t se. Cassie! Vajon észrevette már, hogy tovább vagyok távol, mint kellene? Érzi, hogy valami baj van? És ha nem, mennyi időbe telik neki, míg ráeszmél ezekre, főleg így, hogy már a gépek se sípolnak egy ideje? Egy anyának nem kéne azonnal megéreznie, ha valami nem stimmel? Anya! Neki is csalódást okozok, nem leszek más, csak egy újabb elvesztett gyerek. Na és a testvérem, akit eddig meg sem ismerhettem, de szerettem és mást se tettem csak kerestem…
Itt a vége! Itt a vége! Itt a vége!
Még ezekben az utolsó pillanatokban is csak kavarogtak a gondolataim, egyre hangosabban, szinte üvöltve bennem, hogy igen, ez itt a vége. Ettől pedig valahogy felforrt a vérem. Új erővel öntött el. Olyan volt, mintha bekattant volna bennem valami, ami csak azt akarta, hogy ebben az utolsó pillanatban, mikor a démon lecsap a szikével, én csak azért is ugorjam meg a saját határaimat. Bármi is volt ez, hallgattam rá. Mert igaza volt; valóban itt a vége, csakhogy nem az enyém.
Ahogy a démon lecsapott a szikével, úgy mozdultak az én kezeim is. Ujjaim ráfonódtak a csuklójára és fel- a fejem felé rántottam azt, hogy a törzsével kénytelen legyen előre, pontosabban rám dőlnie és a kezében tartott szikét valahol a fejem felett a padlóba döfje. A mozdulatot saját hibámból csak félig- meddig sikerült gond nélkül megoldani, ugyanis későn rántottam odébb a fejemet a szike útjából, így az vágást ejtett a bal szemöldököm fölött, illetve ez az egész túl könnyen sikerült, mintha a démonból kiszaladt volna minden erő. Eleinte nem is értettem, meglepetten pislogtam fel a démonra, mintha csak tőle várnám a magyarázatot, de aztán megéreztem. Ismerős, bizsergető érzés kúszott végig a tagjaimban, éreztem, ahogy minden porcikámat átjárja, ebből tudtam, hogy megint megtörtént. Magamba szívtam az erejét.
Ezután, mielőtt bármihez is kezdhetett volna, a saját fizikai erejét ellen használva, gyorsan átfordítottam magunkat, hogy ezúttal ő foglaljon alattam helyet. Úgy rászorítottam a kezére is, hogy ha eddig nem ejtette volna el a szikét, akkor most biztosan kihulljon belőle, s ezután kezeit szorosan összefogva, a feje fölött a földhöz szorítottam.
- Milyen érzés? Így védtelenül. Elgyengülve… - Rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak. Tudtam, hogy itt a lehetőség, most kell eltakarítanom innen, amíg még én birtoklom az erejét.
Ugyan korábban történt már velem ilyen, abban sosem lehettem biztos, hogy meddig fog kitartani. Eddig mindig csak pár percem volt, mielőtt az erő visszaszállt annak eredeti tulajdonosához. Nem tétlenkedhettem. Amíg a démon alattam, leszorítva volt, pillantásommal a szenteltvizes üveg után kezdtem kutatni és mikor tekintetem ráakadt, elképzeltem, hogy magamhoz vonzom. Fogalmam sem volt, hogyan működnek a démon képességek, de abban biztos voltam, hogy a telekinézis valahogy így működik. Csak koncentrálnom kellett és az üveg pillanatokon belül hozzánk lebegett.
Volt egy ötletem, hogyan űzhetném el és kínozhatnám meg egy kicsit a démont anélkül, hogy Alexben komoly kárt okoznék. Ehhez pedig immár mindenem adott volt.
- Alex? Nem tudom, hogy hallasz-e, a démon teljesen elgyengült, így nagyon remélem, hogy igen… Tudom, hogyan menthetlek meg, csak arra kérlek, segíts nekem. Szeretném, ha velem mondanád a démonűző szöveget – kértem. Na nem azért, mert nélküle, nem ment volna, hanem mert azt akartam, hogy magához térjen, hogy valamennyire erőre kapjon.
Azonban nem vártam tőle választ, nem is lett volna idő a várakozásra, addig kellett cselekednem, ameddig még enyém volt a démon minden ereje. Így hát a démon  telekinetikus képességét saját maga ellen alkalmazva, oda szegeztem őt a padlóhoz. Kezeimmel már nem fogtam az övéit, helyette a szenteltvizes üveg után nyúltam, öntöttem belőle egy kicsit a szabad kezemre, hogy első lépésként azzal keresztet rajzolhassak a démon homlokára, közben pedig belefogtam a démonűző szöveg mormolásába. Hogy a démon ne úszhassa meg olyan könnyen, gondom volt rá, hogy az üveg tartalma minden porcikáját eláztassa.



remélem tetszik k76k ✦ sok szó :3 ✦
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Judson Egészségügyi Központ 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
317
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Feb. 22, 2018 7:42 pm
Következő oldal


Karma & Alexander
no one is sent by accident to anyone
Zene: Storm Coming Down • szószám: 284 • Credit:

A démon kölcsönzött testének vigyora csupán tovább szélesedik a lány csípős megjegyzéseinek hallatán. Szikével a kezében, tettre készen s vérre szomjazva várja, hogy ellenfele tegye meg az első lépést, és mindaddig nem tompul fölényességtől pöffeszkedő valója, amíg Karma ki nem kerüli a halálosnak remélt szúrását a földre vetődésével. Alex ábrázatának döbbenetét kisajátítva pillantana a lány után, csakhogy mozdulatában a lábába hasító, maró, égető fájdalom megakasztja. Kiáltása mélyről jövő, nem emberi, megközelítőleg sem hasonul a fiúéval, akinek testét kérdés nélkül birtokba vette.
- Te átkozott némber! - hördül fel feketéllő szemekkel, mielőtt azonban támadásba lendülhetne, kénytelen kitépni a lábába ékelődött fecskendőt, s bizony ott van a saját porhüvelyében elnyomott vadász is, akivel újfent számolnia kell, merthogy az éles, hasító kínok mentálisan felpofozták a korábban beadott gyógyszer okozta kábulatából. Még nem elég erős, hogy önálló gondolatokat formálhasson, a démon pedig ezt így is akarja tartani. Nyilvánvalóan sietnie kell. - Ezért mocskosul megfizetsz! - dühöng tovább a pokoli förmedvény, és mikor hátrafordul, látja, hogy a lány újfent a földön mesterkedik valamit. Ezúttal nem hagyja, hogy átvegyék a történések felett az uralmat, kíméletlenül elrúg Karma felé, remélve, ha nem is a nyakát, de legalább az orrát eltöri.
- Úgy terveztem, hogy hosszan eljátszok veled, mint ahogy cicus szokott az egérkével… - szólal meg, és amennyiben sikerrel eltalálta Karmát, nem átallja a földre taszítani. Nem a mentális erejével, hanem puszta kezeivel, és testének súlyával, ahogy rátelepedik ellenfele csípőjére. - De mégis csak sietnünk kell, nagyon felbosszantottál - sóhajt, mintha megbántották volna az önérzetét, noha pusztán a dühét nem tudja fékezni.
- Azért ne aggódj, előtte kibelezlek - vigyora újfent formát ölt Alex arcán, szikét szorongató keze pedig a magasba emelkedik, hogy egy jól célzott szúrással megkezdhesse az ígérete beváltását.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Feb. 08, 2018 4:01 pm
Következő oldal


Alex & Karma
sometimes what you're looking for comes when you are not looking
Percekkel ez előtt még nem volt kérdés, hogy mit akartam tenni a fiúval.
"Alex" - ahogy kimondta egy mosollyal kísérve elismételtem. Ettől a pillanattól vált számomra még biztosabbá, hogy meg akarom menteni, hogy segíteni akarok rajta. Ehhez pedig kétféle módon járulhattam hozzá. Az egyik, hogy sikerül kiűznöm belőle a démont és a sérülései ellenére életben tudom tartani. A másik, hogy elpusztítom a démont, de vele együtt ő maga is távozna az élők soraiból. Mindkét kimenetellel megszabadítanám a démontól, ezzel pedig pontosan tisztában voltam, amikor eldöntöttem, hogy kiütöm az injekcióval. Így megkímélhetem a fájdalomtól, bármi is történjen.
Most pedig hálát adtam az égnek, amiért percekkel ezelőtt így cselekedtem. Mert ebben  a pillanatban kérdésessé vált számomra, hogy mit is akartam tenni pontosan.
Leginkább elszakadni a faltól és azt adni a démonnak, amit megérdemelt. Azt akartam, hogy fájjon neki, hogy szenvedjen, mielőtt megszabadulok tőle. De azt nem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni Alexel. A tehetetlen düh és a kétségbeesés nem hagyta, hogy tisztán gondolkodjak, teljesen elvakítottak. Így még nem volt biztos a sorsa. Ugyanakkor azt sem akartam, hogy még többen meghaljanak, hogy a démon még valakiben kárt tegyen, és ezt kész voltam bármilyen áron megakadályozni.
Éppen ezért felüdülésként ért, hogy a nyomás megszűnt, én pedig a földre huppanva végre elszakadhattam a faltól. Egy pillanatra meglepődtem, mert eddig nem tűnt úgy, hogy egyhamar lekerülök onnan. De aztán elnézve a démont, aki arra a néhány pillanatra legyengültnek látszott, már sejtettem miért eresztett el.
Hatott az injekció. Nem egészen úgy, mint szerettem volna, de ameddig Alex nincs tudatában annak, hogy mi történik, boldog vagyok az eredménnyel. Ezt a következtetésemet pedig az új erőre kapó démon szavai igazolták.
Undorral a tekintetemben néztem végig rajta. Míg a fiút megnyerő külsejűnek találtam, addig a démon valahogy különösen groteszk látványt nyújtott Alex testében. Nem tudnám megmondani, hogy ennek vagy inkább a szavai hatására, de fintorogni kezdtem.
- Azt hiszem, nekünk különböző elképzeléseink vannak a buli fogalmáról... - kezdtem bele, miközben kihúztam magam és felkészültem az összecsapásra - de táncoljunk.
Figyeltem, ahogy egyetlen karlendítéssel fegyvert szerez magának, én eközben megmozgattam végtagjaimat, felkészítve izmaimat az összecsapásra.  
- Testközelből még szórakoztatóbb. - Most rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjak, hogy utána a faltól kilőve megiramodjak felé.
Mielőtt elérhetett volna, az utolsó pillanatban vetettem magam a földre, lábbál előre, elcsúszva mellette, hogy hasra fordulva előkapjam a farzsebembe rejtett, szenteltvizes fecskendőt és lábba szúrjam vele. Remélhetőleg ezzel sikerült meglepnem és egyúttal őrjítő fájdalmat okozni neki. De itt még nem végeztem.
Ez a pozíció pont előnyös volt számomra, a korábban elejtett sóval teli zacskó kicsivel több, mint egy karnyújtásnyira volt tőlem, csak oldalra kellett volna gördüljek, hogy elérjem.
De mielőtt megtettem volna, pillantásom tovább járattam magam mellett, fegyvernek használható tárgyak után kutatva, fél szememet továbbra is a démonon tartva. Nem engedhettem meg magamnak, hogy lankadjon a figyelmem, mert az nem csak az én életembe kerülhetett volna.
Sajnálatos módon, elérhető közelségbe semmi más nem akadt, amit használhattam volna, tudtam, hogy valahogy ki kell törnöm. Egy próbát megért, hogy megragadjam mindkét lábát és megpróbáljam kirántani alóla. Ezzel nem csak előnyt, de fölényt is nyerhetnék. A kérdés már csak az, hogy sikerülni fog-e, vagy kénytelen leszek azzal fáradozni, hogy megvédjem magam?



Köszönöm a türelmed! k76k ✦ 521 ✦
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Judson Egészségügyi Központ 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
317
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 24, 2017 8:02 pm
Következő oldal


Karma & Alexander
no one is sent by accident to anyone
Zene: Storm Coming Down • szószám: 586 • Credit:

Sűrű zihálások közepette, a vérző oldalamra tapasztott, remegő kézzel figyelem a padlót, és bár kitartóan fixálom rajta a tekintetemet - révén, hogy a lányra nem merek felpillantani a bensőmben burjánzó szégyen és sajnálat végett -, valahogy nem akar szilárd kapaszkodót biztosítani a linóleum. Hullámzik, különös formákba torzul, állandóan váltakozik, amitől bizony hamar felfordul a gyomrom. A kiürítése iránt érzett erős késztetésemet alig tudom leküzdeni, de amikor ismét megszólal az ápolónő, Karma - emlékeztetem magamat -, mintha ráparancsoltak volna a hasamra, azonnal befejezi a háborgást. A kérdés okozta hitetlenkedésemnek köszönhetően lecsillapodik a bensőm, a tudatom kitisztul egy kis időre, ugyanis sokféle reakcióra számítottam, csak ilyesmire nem. Szinte hallom anyám hangját, ha ő állna most ott, olyan kérdések záporoznának felém, minthogy „Hogyan hagyhattad egy démonnak, hogy megszálljon?” „Miért nem küzdesz erősebben?” „Erre tanítottalak benneteket?” vagy valami hasonlóan epés megjegyzés hagyná el a száját, és azt hiszem, a többi vadász ismerősöm is közel megegyező módon reagálna. De ez a lány nem, ő a nevemről kérdez. Megnyugtató.
- Alex… - nyögöm ki nehézkesen, immáron rajta függesztve a tekintetemet, illetve a tűn, amit gond nélkül a karomba szúr. Hála járja át a testemet, amiért nem maradok egyedül a démonnal, amiért esélyt kapok a megmenekülésre, még egy halovány, bizakodó mosolyra is futja, ahogy végiggörgetem lélektükreimet a lány különösen ismerős vonásain, amikor azonban visszasüllyesztem pillantásomat a karomra, már nem egy tű áll ki belőle, hanem egy vastag, óriási tüske, aminek a másik végén a vérem csöpög kifelé. Ijedten, hitetlenül és az elárultság érzésében fürdőzve nyitnám a számat, hogy számon kérhessem Karmát, addigra viszont már késő, a démon ismét kiteljesedik bennem, s újfent a saját szórakoztatására használhatja a testemet. Nem akarok bántani senkit, mégis megteszik a tőlük telhetőt az izmaim a pokolfajzat óhajára.
Ugyan, ne álltasd magad, bántani szeretnéd őket. Ez a lány már is azon agyal, hogyan döfjön pengét a szívedbe, amiért kinyírtad mister lélegeztetőst.
- Az nem én voltam - csúszik ki a számon halk rebegés formájában az ellenkezésem, noha már nehéz megmondani, mi valóságos, és mi az, ami pusztán a fejemben zajlik.
Az nem számít, a te arcoddal tettem, ő pedig akkor is nehezen tudna különbséget tenni, ha a tulajdon anyja testében művelném mindezt. Egy idegen? Nem éri meg a kockázatot. Úúú, látod, már fenyeget is, a fajtádat szidja…
~De hát ő is ember.~ Tudom, nem szabadna vitába bocsátkoznom a démonnal, mégsem tudom visszafogni magamat. Nem mintha mennék bármire is az értetlenkedésemmel, a válasza ugyanis kimerül egy kárörvendő nevetésben. Fogalmam sincs, mit akar ez jelenteni, de nem is érdekel, hiszen érzem, amint egyre nehézkesebbé válnak a végtagjaim. Arról sincs lövésem, mit adhatott be pontosan a lány, azonban érezhetően elkezdett hatni, ez pedig pillanatokon belül abban is megmutatkozik, hogy nincs már többé a falhoz szegezve; az eddigi erő, ami ott tartotta, elkezd semmivé foszlani a testem gyengülésével. Csakhogy a józan eszem is hanyatlani látszik, mintha elalvás előtt lavírozna valami láthatatlan tengeren, mintha… mintha…

- Hmm… Köszönöm a közreműködést, már kezdett idegesíteni ez a sok erkölcsi aggály odabent - egyenesedik fel a démon az egyre hanyagabbnak tűnő tartásából, új erőre kapva a test gazdájának elcsendesítéséből, miközben kölcsönzött mutatóujjával a halántékát böködi demonstrációként. - Az is elég bosszantó volt, hogy a kitartása miatt nem teljesedhettem ki egészen, de így, hogy esélye sincs hadakozni velem… - aljas vigyorra húzódik a szája. - Most kezdődik igazán a buli, kedvesem - az elbitorolt test karját lendítve magához röptet egy tetszőleges szikét a korábbi kocsiról, majd változatlan gúnyba torzítva az áldozata arcát, kihívóan tekint a fekete hajú nőre.
- Na gyere csini, azt hiszem veled mókásabb lesz közelebbről megismerkedni!


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 08, 2017 10:49 pm
Következő oldal


Alex & Karma
sometimes what you're looking for comes when you are not looking
Nem voltam felkészülve egy ilyen váratlan fordulatra. Ami nagy hiba, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy miféle veszélyeket rejthetnek most az utcák, hogy az emberek, akiket behoznak ellátás miatt, lehetnek akár megveszekedett őrültek, vagy mint ebben az esetben; megszállottak. A munkatársaim hibát követtek el abban a pillanatban, hogy behozták ezt a fiatalembert az épületbe, holott feltűnt nekik, sőt mi több, szóvá is tették, hogy a sérülései és a vérvesztesége miatt csoda, hogy egyáltalán életben volt. Csodák manapság pedig nem igen léteztek… Én pedig pontosan ott vétettem a legnagyobb hibát, hogy hozzájuk hasonlóan, egyáltalán nem kezdtem semmi baljósra gyanakodni.
Talán igaza van a démonnak. Talán tényleg ez a legnagyobb baj az emberi természettel, hogy naiv módon mindenkin segíteni akartunk. Ez azonban nem jelenti, hogy akár csak egy pillanatra is bántuk volna azt, hogy menteni próbáljuk az embertársaink életét. Hogy menteni próbáltam ezt a fiút. És pontosan ez az, amiben a mi erőnk rejlett, amit egy démon sem érthetett meg, ami megteremtette az ő legnagyobb gyengeségüket; hogy alábecsültek minket.
Valószínűleg ennek köszönhetően sikerült pillanatok alatt kiszabadulnom a démon szorításából és ezért tudta a fiú visszaszerezni az irányítást a saját teste felett. Fájdalmas ordítása visszhangot vert a koponyámban, erős bűntudatot ébresztve bennem, mégsem ugrottam mellé és próbáltam meg enyhíteni a fájdalmait. Egyrészt mert nem kockáztathattam meg, hogy a démon ismét felülkerekedve, könnyűszerrel nekem rontson. Másrészt pedig azért, mert klinika lévén, fel voltunk készülve ehhez hasonló helyzetekre. Még ha nem is voltak fegyvereink, szenteltvízből, sóból és sóoldatból mindig, minden kórteremben akadt, ahogy erős altatók és nyugtatók is injekciós üvegcsékben, így ebben is. Szóval amilyen gyorsan csak tudtam, oda szaladtam a falhoz szerelt, zárt szekrényhez, előrángattam a megfelelő kulcsot a zsebemből a kinyitásához, majd elkezdtem kirámolni a tartalmát.
Pillantásom abban a momentumban a fiúra rebbent, ahogy megszólalt. Sajnálja. Szerettem volna elmondani neki, hogy nem az ő hibája. Hogy megpróbálok minél hamarabb véget vetni ennek. Hogy tartson ki. Egyiket sem mondtam ki. Helyette csak annyit kérdeztem tőle:
- Hogy hívnak?
A választ meg sem várva, fordítottam vissza a figyelmem a szekrényből megszerzett holmikra, persze a fél szemem a fiún tartva. Gyorsnak kellett lennem, mindössze pár percem lehetett hátra, mielőtt a démon újra jelentkezhetne, minden pillanat fontos volt. Mindet lepakoltam a korábban félre rúgott gurítható asztalkára. Kinyitottam a szenteltvizes palackot, a sót, hogy biztos, ami biztos kéznél legyen, ha netalán hirtelen kellene. Ezt követően gyorsan összekészítettem két injekciót, az egyiket diprivánnal (altató) a másikat szenteltvízzel töltve. Előbbiről fogalmam sem volt, hogy lesz-e egyáltalán bármilyen hatása a démonra, de tekintve, hogy emberi testben parádézik, reménykedtem benne, hogy kiüti, vagy valamennyire elbódítja majd. Utóbbiról viszont nagyon jól tudtam, hogy mit művel az ilyen dögökkel, marja őket, akár a sav, bevallom, kissé kíváncsi voltam, mi történik, ha valaki beléjük fecskendezi… Persze, reménykedtem benne, hogy az előtt eltakarodik ennek a szerencsétlen srácnak a testéből, mielőtt használnom kellene rajta, de azért a farzsebembe csúsztattam.
- Segítek – térdeltem azonnal a fiú mellé, egyik kezemben az altatót tartalmazó fecskendővel, másikban a csomag sóval. Az altatót addig kellett beadnom neki, míg ő irányított, mert nem hittem benne, hogy a démon csak úgy hagyná, hogy vénás injekciót adjak be neki. A só pedig arra kellett, hogy körbe szórjam körülötte. Ugyanis úgy emlékeztem, hogy azt a démonok nem képesek átlépni. Sokat segített volna a helyzeten, ha egy helyben sikerül tartanom.
Gond nélkül fecskendeztem be neki az anyagot, a körbesózásos tervem megvalósítására azonban nem jutott idő. Ahogy a teste megmozdul, számomra már egyértelmű volt, hogy a démon visszatért. A pillanat tört része alatt megpróbáltam magamhoz ragadni a sót, hogy ha esélyem adódik rá, felhasználhassam ellene, de már repültem is. Át a terem másik végébe. Neki a falnak.
A becsapódástól összekoccantak a fogaim, fájdalom nyilallt az egész testembe, minek eredményeként tőlem is csak egy fájdalmas nyögésre futotta. Legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy rögtön ez után a földre pottyantam volna, a falhoz ragadtam. Próbáltam mozdítani a végtagjaimat, de ahogy azok egy kicsit is elemelkedtek a faltól, azonnal vissza is estek. Ideszegezett ez a mocsadék!
Csak néztem, ahogy közeledik, közben azon gondolkoztam, hogyan tovább. Nem fogok hazudni, baromira megijedtem. Éreztem, ahogy a bordáim tömlöcébe zárt szívem egyre hevesebben vert, a légzésem felgyorsult és kicsikét kezdtem pánikba esni.
Hirtelen azt sem tudtam, mit válaszolhatnék neki. Mivel vághatnék vissza. Szóval csak bámultam rá, undorral és megvetéssel pillantva a szemeibe.
A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy felemlegette a teremben lévő fekvő betegeket. Ijedten rebbent tekintetem a démon meglendített kezének irányába és azzal egyidejűleg, hogy egy újabb gép kezdett fülsértő sípolásba, belőlem is felszakadt egy kiáltás.
- NE! – Felment bennem a pumpa. Dühösen, tehetetlenül rángatózni kezdtem, mintha ez segíthetne elszakadni a faltól. – Eressz! – kiabáltam rá, tovább erőlködve a szabadulással - Csak jussak le innen, megmutatom neked, hogyan lehet segíteni a fajtádon!
Dühös voltam. Tehetetlen és kétségbeesett. Pontosan az a kombináció, amitől az ember vére szinte forrni kezd az ereiben. Még nem tudtam, pontosan mit fogok csinálni, ha elereszt a faltól, de abban biztos voltam, hogy fájni fog neki. Hihetetlen, de azon kaptam magam, hogy azt mérlegeltem; megéri-e a megszállt fiú életéért küzdeni és ezzel veszélyeztetni mindenki másét?



remélem tetszik k76k ✦ sok szó :3 ✦
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Judson Egészségügyi Központ 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
317
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Nov. 01, 2017 7:08 pm
Következő oldal


Karma & Alexander
no one is sent by accident to anyone
Zene: Storm Coming Down • szószám: 556 • Credit:

Tőlem idegenkedő elégedettség lesz úrrá rajtam a lány pillanatnyi zavarát látva, s mintha ez lenne a katalizátora a bennem lappangó démon kiteljesedéséhez, most dönt úgy, hogy eljött az ideje az előbújásnak. Nem érzek semmit, amikor kitépi a testemből a bekötött infúziót, ahogy viszont ujjaim az akaratom nélkül szorulnak a segítőm nyakára, megtölti bensőmet a rettegés, néhány pillanattal később pedig a tettvágy annak érdekében, hogy megszabaduljak a porcikáimat uraló szörnyetegtől, mielőtt még bánthatna valakit a saját kezeim által. De ez nagyon nehéz, iszonytatóan, miközben a pokolfajzat minden önelégült, dicsekvő érzésén osztozkodok a magaméi mellett, hadakozva, melyikünkéi teljesedjenek ki jobban. És egyelőre sajnos ő áll nyerésre, táplálkozva az áldozatában kibontakozó pánikból és dermedtségből. Könyörgöm, mondja valaki, hogy csupán álmodok, és ez nem történik meg a valóságban, éppen velem!
- Arra befizetek! - hallom a saját, cinizmustól tocsogó hangomat, ahogy a felkiáltást követően kárörvendő nevetésbe torzul, belülről viszont nem pusztán lekezelést tapasztalok, inkább némi kétkedést. Váratlanul érte a lány visszabeszélése és a magabiztossága, mintha nem erre számított volna, ahhoz azonban túlzottan büszke és magabiztos, hogy kimutasson ebből bármit. De én érzem, és ki akarom használni önnön tudatom győzelemre vitelében. Igen, koncentrálnom kell, küzdeni, ahogyan az a könyvekben meg van írva, mert talán áldozatul estem, de változatlanul egy new yorki vadász vagyo-
Gondolatmenetem hirtelen szakad meg, amiként az oldalamba elviselhetetlen fájdalom nyilall. Az ajkaimat elhagyó ordítás már az enyém, és hirtelen azon kapom magamat, hogy mozdulataimat immáron ismét én irányítom; én kapok a sérülésemhez, és én rogyok a földre a testemet ostromló kínoknak köszönhetően.
- S-shajnálom… - zihálom kimerülten, arra sem találva magamban elegendő energiát, hogy felemelhessem a lányra a tekintetemet. Nem is akarom a határaimat feszegetni, most minden tartalékomat arra kell összpontosítanom, hogy kiűzzem a démont a testemből, csakhogy ez nem is olyan egyszerű. Szinte rögtön megpróbálja visszaszerezni az irányítást, kínozza a tudatomat, éppen úgy a testemet is. Az oldalamon tátongó sérülésből friss vér fakad, úgy csorog az ujjaim között, mintha egyszerű víz volna. - Kérlek… S-segíts - szuszogom Karmának. Igen, Karma a neve, ebbe kell kapaszkodnom, ő egy emberi lény, akit nem bánthatok, aki nem eshet áldozatul, akinek van neve, családja, barátai…
De mégis hogyan segíthetne rajtad egy ápolónőcske? A kérdés hirtelen száguld végig a tudatomon, és nyilvánvalóvá válik, hogy rossz irányban haladok, ha újra képes a fejemben traccsolni a démon. Összeszorítom a fogaimat, néha még a fejemet is megrázom, de képtelen vagyok a vérveszteség mellett kitartani; egyetlen gyenge momentum, és újfent betölti a látásomat a feketeség. A zihálásom azonnal megszűnik, a fájdalom és a kínok elmúlnak, illetve a vígan csordogáló vérem is visszakúszik az érpályámba, amint akaratomon kívül felemelkedek a padlóról.
- Huhh, nem mondom, megdolgoztattál, szivi! Mit hiszel, egy kis embernő legyőzhet? - kérdezi rajtam keresztül, és mintegy az erejét fitogtatva, könnyed karlendítéssel száműzi a szoba túlsó felébe a lányt, telekinetikus erejével a falhoz szegezve őt. Lábaim lassú léptekkel indulnak meg felé, és csupán egy méternyi távolságban állapodnak meg az ápolónőtől. - Hogyan is gondoltad ezt a segítséget? Na gyerünk, most csicseregj, kedves - a vigyorom kínzóan feszíti a számat, mintha valaki az ujjaival feszítené szét, annyira idegen az érzés. - Aztán szaporán, vannak itt még ártatlan áldozatok, akikkel szórakozhatok - szabad kezemet újfent lendíti, és a balomon fekvő, lélegeztető gépen vegetáló idős ember torkából kitépi az életét jelentő csövet, újabb sípolással adva hozzá a korábbihoz. Megbénítanak a látottak, hirtelen még kiabálni és ordítani is elfelejtek odabent, ahogy kitölti az elmémet a gép fülsértő visítása.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 26, 2017 4:44 pm
Következő oldal


Alex & Karma
sometimes what you're looking for comes when you are not looking
Sokkal egyszerűbb ellátni egy beteget, ha teljesen egyértelmű, hogy magánál van. A tudat, hogy még van annyira jó állapotban, hogy figyeljen a körülötte zajló világra, könnyebbé teszi az adott orvos vagy ápoló munkáját. Éppen ezért hatalmas megkönnyebbülésként ér, hogy a fiatal férfi reagál a paskolásra, sőt még válaszol is nekem. Ez azt jelenti, hogy talán gyorsabban rendbe tehetem, megszerezhetem a szükséges adatait és értesíthetem a hozzátartozóit az állapotáról, ő pedig hamarabb kikerülhet innen, hogy az otthona kényelmében pihenhessen, míg fel nem épül.
- Remek! - Mosolyogtam rá kedvesen. - Karma vagyok, az én feladatom, hogy ellássam sérüléseidet. Először is, le kell vágnom a felsőd, utána be fogok neked vezetni egy infúziót, majd pedig össze kell, varrjam a sebeidet, végezetül, amint ezek megvannak, fel kell majd vennem az adataidat - gyorsan összefoglaltam neki, hogy mire számíthat az elkövetkezendő órákban, mielőtt belekezdtem volna bármiben is. Ezután gyakorlott, fürge mozdulatokkal szabadítottam meg a felsőjétől, hogy aztán nekiláthassak a lényegesebb dolgoknak. Belefogtam az infúzió bekötésébe, miközben részletesen, lépésről lépésre tájékoztattam róla, hogy mit csinálok vele. Ebben a szakmában ez afféle formalitás, aminek kötelezően eleget kellett tenni.
Miközben dolgoztam, egyszer-egyszer megkértem, hogy helyezze át a kezét máshová, kicsit emelje meg, amíg alá teszek egy párnát, hogy feszítse be, vagy éppen lazítsa el a karját. Viszonylag hamar végeztem a bekötéssel, a csepegtető remekül működött, ha minden igaz, hamarosan neki is érzékelnie kell majd a változást. Ezután még gyorsan, kis korongocskák segítségével rákötöttem a monitorra is, hogy ellenőrzés alatt tarthassuk a szívműködését is.
- Ez kész - mosolyogtam rá újból, miközben tekintetemmel elidőztem arcvonásain.
Észre sem vettem, hogy lassan már egyenesen bámultam, ami alapjáraton baromi nagy illetlenség, pláne egy egészségügyi dolgozótól. Szerencsére erre felhívta a figyelmemet, mire én, mint akit transzból ébresztettek sűrűn pislogva, zavartan makogni kezdtem:
- Tessék? Ó! E-elnézést... - Azonnal lekaptam róla a tekintetem és másfelé pislogtam, egész konkrétan a monitorra, mintha csak valami fontosat kellett volna róla leolvasnom. Az igazság viszont az, hogy a zavaromat akartam elűzni, hogy a továbbiakban is profihoz méltóan folytathassam a munkám.
Ez persze egyszerűbben ment volna, ha gyorsan túllendültünk volna a dolgon és nem kapok valamiféle dicséretet, amire nem igazán tudtam, hogy mit is kéne mondanom.
- Köszönöm… Azt hiszem. – Megint rátalált a tekintetem, s éppen csak kiejtettem számon az utolsó szavakat, amikor a srác hirtelen felült, kitépte magából az infúziót és lerántotta magáról a korongokat, ami az életfunkcióit volt hivatott ellenőrzés alatt tartani, s mivel többé a gép nem érzékelte azokat, hangos sípolásba kezdett.
Olyan gyorsan zajlott minden, hogy időm sem volt felfogni, tulajdonképpen mi is történik éppen. Mire kettőt pislogtam, már egy kéz szorongatta a torkomat, és hirtelen azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek annak gazdájával.
Mi a franc?!
Pánik kezdett növekedni bennem, ahogy egy pillanattal később választ kaptam a ki nem mondott kérdésemre. Végre sikerült magamban összeraknom a dolgokat, az eredmény pedig egyáltalán nem volt ínyemre.
Annak ellenére, hogy egész életemben erre készítettek fel, korábban még sosem találkoztam megszállt emberrel, így annak ellenére, hogy minden izmomban benne volt a megfelelő mozdulat, amivel megvédhettem volna magam, egyelőre képtelen voltam mozdulni. Csak az járt a fejemben, hogy valahol még benne van az ember, hiszen láttam, hogy ott van, nem tehetek nagy kárt benne. Ráadásul tudtam, hogy egyedül nem menne a démonűzés sem, szükségem volt rá, hogy a srácnak sikerüljön legalább egy kis időre visszanyernie az irányítást a saját teste fölött ahhoz, hogy kiűzhessem belőle azt a dögöt.
Lassan kezdett kirajzolódni a fejemben egy igen kockázatos ötlet.
- Nem aggódom. Rajtad is segíteni fogok. – Vigyorogtam. Egyrészt mert bíztam magamban, másrészt pedig azért, mert nálam volt az előny, a meglepetés ereje. Én tudtam hogyan bánjak el vele, neki viszont még fogalma sem volt róla, hogy képes vagyok rá.
Lefelé szorítottam az állkapcsommal, hogy a torkomat fogó keze ne tudjon kárt tenni a légcsövemben, ne tudjon megfosztani a levegőtől. Közben fél kézzel belekapaszkodtam az engem szorító kezébe és egy gyors mozdulattal félre rúgtam a gurítható asztalkát, nehogy matató kezével bármit is elérhessen róla, s ha ezzel a figyelmét csupán egyetlen pillanatra is sikerült elterelnem, már mozdultam is, hogy kiszabadítsam magam szorult helyzetemből.
Azzal a kezemmel, amivel amúgy is az övét fogtam, egyszerűen fogást váltottam, és megpróbáltam lecsavarni magamról azt, s ha ez sikerült, egyúttal közelebb is rántani magamhoz, hogy a másik kezemmel azonnal egy ütést mérhessek az oldalára, egész konkrétan a sebére, abban reménykedve, hogy ez kellően kizökkenti és lelassítja, ahhoz, hogy a fiú megpróbálja visszaszerezni az irányítást. Ha nem válik be, vagy nem eléggé, az sem baj. Volt még jó néhány ötlet a tarsolyomban.


remélem tetszik k76k ✦ 748 ✦
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Judson Egészségügyi Központ 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
317
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 09, 2017 7:52 pm
Következő oldal


Karma & Alexander
no one is sent by accident to anyone
Zene: Storm Coming Down • szószám: 590 • Credit:

Noha szemhéjaim minden igyekvésem ellenére lecsukódnak, a tudatom nem kapcsol ki, sőt, a kórház állandó morajlásába olykor-olykor mintha valamiféle földöntúli suttogás lopózna, számomra érthetetlen szavakat mantrázva. Vajon az őrület kerülget, vagy szimplán a sérülések, a vérveszteség és a szomjúság okoznak hallucinációkat? Nehéz lenne megmondani, ráadásul néhány perccel később teljesen magamra maradok, így megkérdezni sem tudom. A zajok tompulnak, és érzékelhetően eltűnnek a közelemből az emberek is. Egyedül a hang nem tágít, s minél jobban koncentrálok rá, annál több mindent kezdek felfogni belőle. „Te is akarod… Neki ez már csak megváltás lenne… Mennyire hasonlítotok!” Az utóbbi már egészen erőteljesen visszhangzik a koponyám falai között, és éppen ebben a momentumban paskolja meg valaki az arcomat. Szemeim riadtan pattannak fel, de mihelyt kirajzolódik előttem a körülbelül velem egykorú lány ábrázata, indokolatlan megnyugvás kerít a hatalmába.
- I-igen… értem - nyögöm ki porzó torkomtól és kicserepesedett számtól nehezen, amely minden apró mozdulatnál kellemetlen, húzó s csípő érzetet közvetít a tudatomba. „Nem zárhatsz ki. De tényleg hasonlítotok.” A hang ezúttal kárörvendéstől terhesen csendül a gondolataim között, én pedig egyre inkább elbizonytalanodok, hiszen egészen bizarr egy idegen szavait és hangját hallani a sajátom mellett. Ezt tapasztalhatják azok, akiket mentális betegeknek címezve eldugnak a város legtávolabbi pontjában helyezkedő komplexumba, vagy a súlyos esetekben egyenesen a falakon kívülre száműznek?
Nagyot és fájdalmasat nyelek, mialatt a lány elbeszélését hallgatom arról, mi fog történni velem, nem mintha bármit is komolyan felfoghatnék belőle. A mérhetetlen fáradtságon felül olyan érzés, mintha valaki mással osztoznék a tudatomon, és ez a tény meggátolna abban, hogy tisztán gondolkozhassak, egyszerűen felfoghassak bonyolultabb közléseket, mondatokat.
Nem is próbálkozom vele tovább, éppúgy a beszéddel sem, egyszerűen hagyom, hogy a foszlott, vértől és miegyébtől mocskos felsőmet levágja rólam, majd tegye, amit tennie kell. Arra azért kíváncsi lennék mondjuk, milyen löttyöt csepegtet belém, mert apránként mintha jobban kezdeném érezni magamat.
A számat húzó szárazság lassacskán eltűnik, a sérüléseim  lüktetései is mintha percről percre tompábban ostromolnák a testemet, a fáradtság pedig… A fáradtság jóformán eltűnik belőlem. Szeretném tudatni ezt a segítőmmel is, sőt, megköszönni neki, hogy bevetett valami csodafegyvert a mihamarabbi felépülésem érdekében, de egyszerűen nem mozdul a szám. Mintha… Mintha nem is én uralnám a testemet, nem hajlandó engedelmeskedni még annak sem, hogy megmozdítsam az ujjaimat. Ez lenne a vég? Vagy lebénultam volna? Megmagyarázná, miért foszlottak semmivé a kínjaim…
- Tetszik a látvány? - hangom rendellenes önelégültségtől és aljasságtól telve csendül a szoba csendjében, és ami a legrémisztőbb, még csak nem is én szólaltam meg. Mármint persze, fizikailag én, viszont egyáltalán nem akartam ilyet mondani, miután feltűnt a lány pillanatnyi elmélázása rajtam. Álmodok, vagy végérvényesen megőrültem? Esetleg régóta kómában vagyok már, és mindent összekuszál a tudatom? Nem értek semmit, és ez egyre inkább megijeszt.
- Te sem panaszkodhatsz - ajkaim az akaratom nélkül húzódnak széles félmosolyra, miközben minden akadálytól mentesen felülök az ágyban. A tűt kitépem a karomból - vér mégsem követi az útját -, ahogyan a mellkasomra ragasztott tappancsoktól is egy erőteljesebb mozdulattal szabadulok meg, fülsértő sípolást hagyva maga után. Az ülésből kimérten egyenesedek fel, majd egy szempillantás alatt elkapom a lány torkát. Istenem, remélem, hogy ez tényleg csak álom!
- Ez a baj veletek, emberekkel, mindenkin segíteni akartok. De cseppet se aggódj, majd én rendet teszek itt - pislogok egyet, és mire újfent felnyitom a szemeimet, feketeség fogad. Nem teljes és áthatolhatatlan, ám olyan, mintha egy szűrőn keresztül nézném a világot. Hasonlóról számoltak be azok is, akiket Dommal sikeresen megmentettünk egy-egy démon megszállása alól...
Amint ez végigfut a tudatomon, ujjaim szorosabbra fonódnak a lány torka körül, másik kezemmel pedig az ágy mellé tolt asztalon kezdek tapogatózni valamiféle fegyverért.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 09, 2017 1:55 pm
Következő oldal


Alex & Karma
sometimes what you're looking for comes when you are not looking
Azt hittem, hogy felkészültem a legrosszabbra. Hogy bármivel is kell szembenéznem, az nem fog megrendíteni. Mióta csak éltem, edzettem a lelkem, hogy a szenvedés, a fájdalom és a veszteség látványa ne nehezedhessen rám, ne marcangolhasson belülről engem is. Mégis akárhányszor egy újabb ellátásra szoruló emberen segítettem, annyiszor szorult össze a szívem. Ez az érzés pedig most még keményebben vágott mellbe, ahogy végignéztem a klinikára betódult tömegen, keresve köztük azokat, akiknek nagyobb szüksége van az ellátásra. Bántott, hogy válogatnom kellett, de sajnos nem segíthettem mindenkin. Akiken viszont igen, azokra mindennél jobban odafigyeltem. Egy idős hölgy, egy középkorú férfi és két nő, majd egy nálam pár évvel fiatalabb lány, most pedig épphogy végeztem egy alig öt éves kisfiú állának összevarrásával, a bejárati ajtó újra kitárult és hordágyon hozták elém a következő sérültet.
Már messziről láttam, hogy a fiatal férfi, akit cipeltek, rettentő rossz állapotban lehet, ahogy közelebb hozták hozzám, egyértelmű volt, hogy valószínűleg velem egy idős lehet, ettől hirtelen valahogy még rosszabbnak tűnt a helyzet.
Egy bólintással jeleztem csupán, hogy munkatársamnak sikerült eltalálnia a nevemet, ezt követően is csak némán, figyelemmel hallgattam a beszámolóját a srác állapotát illetően, miközben azon voltam, hogy alaposabban szemügyre vegyem az említett sérüléseket. Nem voltam orvos (még!), de azt én is könnyedén megállapítottam, hogy azonnali ellátásra lesz szüksége, mielőtt még úgy végezné, mint az a sok szerencsétlen, akiket letakarva, fekete zsákokba szállítottak át máshova.
- Vigyék a hatos terembe, én is azonnal ott leszek! - Ahogy kiadtam az utasítást, már sarkon is fordultam, hogy megkeressem Cassie-t, és tudassam vele, hogy behoztak még valakit a sürgősségire, de hosszú percekig való keresgélés után sem találtam meg, de még csak másik szabad orvosba se futottam bele.
Nem baj, Karma. Ezerszer nézted végig és asszisztáltál már ilyen sérülések ellátásánál, tudod, hogyan kell csinálni. Meg is fogod csinálni! - Biztattam magam gondolatban, amitől legalább egy kicsit felbátorodtam és úgy éreztem, készen állok.
Kerítettem egy kis tolható asztalt, amire a szükséges orvosi felszerelést pakoltam és azzal együtt mentem vissza, hogy elássam legújabb páciensemet.
Mire beléptem a kórterembe a kollégáimnak már nyoma se volt. A fiú az egyik ágyon feküdt a terem hátuljában, amit igazából csak abból sikerült elsőre kitalálnom, mert mindegyik másik betegnél be voltak húzva az elszeparáló függönyök.
Odasiettem az ágyához és habozás nélkül nekiláttam a feladataimnak. Láttam, hogy a fiú szemei csukva vannak, ezért első körben óvatosan megpaskoltam az arcát, hogy lássam, egyáltalán magánál van-e. Mert ha igen, kötelezően tájékoztatnom kell róla, hogy mit szándékozom tenni vele, lépésről lépésre el kell neki, hogy mit fogok tenni annak érdekében, hogy rendbe jöjjön. Ha nincs magánál, a szövegelés elmarad, ettől függetlenül tenni fogom, amit tennem kell.
- Hall engem? Ha érti, amit mondok, akkor kérem, bólintson, vagy jelezzen valahogyan. – Egy ideig vártam, hogy történjen valami, aztán belefogtam a teendőimbe.
Felvéve az ollót az asztalról, gyorsan és precízen vágtam le a fiúról a felső ruhadarabjait, hogy majd hozzáférhessek a sérüléseihez, ám a szorítókötést, amit minden bizonnyal már a munkatársaim raktak rá, egyelőre még rajta hagytam. Ezután mindent előkészítettem az infúzió bekötéséhez. Újra megmostam a kezem, kesztyűt húztam, majd sterilizáltam és összeszereltem minden szükséges eszközt, végül kitapintottam a fiú vénáját a bal könyökhajlatában és belé szúrtam a tűt. Ahogy a tűből vér cseppent, elvégeztem a bekötés utolsó fázisait, lezárásképp pedig egy ragtapasszal rögzítettem a bekötött infúziót. Mindezek után beállítottam a cseppszámot és ellenőriztem a csepegtető működését és tettem egy nővérhívó készüléket az ágya melletti szekrényre, hogy azt könnyedén elérje, valamint kis tapadó korongokat helyeztem a mellkasára, amivel egy monitorhoz kötöttem, így ellenőrzés alatt tarthattam a légzését, pulzusát, szívműködését.
Ez letudva. Jöhetnek a sérülések…
Megszabadultam az előzőleg használt gumikesztyűtől, és újra megmostam a kezeimet, hogy aztán újabb kesztyűket húzzak magamra. Végignéztem a fiún. Azon kívül, hogy még mindig elég ramatyul nézett ki, volt benne valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. Nem tudnám megmondani, hogy mi, de épp elég volt ahhoz, hogy néhány pillanatra kizökkentsen a munkából és csak az arcvonásai megfigyelésével foglalkozzam.  



szeretettel k76k ✦ 645 ✦
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Judson Egészségügyi Központ 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
317
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 24, 2017 10:25 pm
Következő oldal


Karma & Alexander
no one is sent by accident to anyone
Zene: For You • szószám: 508 • Credit:

Erőteljes rázkódásra riadok. Feszítetten és hirtelen szívom magamba az éltető levegőt, éppen úgy, mint egy vízben fuldokló szerencsétlen, miután végre, hatalmas küzdelmek árán a felszínre keveredett. A mellkasomon még ennek ellenére is úgy érzem, mintha mázsás súlyok telepednének, minden újabb és újabb légvétel fájdalommal ostromolja a testem egészét, de leginkább az oldalamat. Beletelik egy kis időbe, mire rádöbbenek, hogy azért, mert ott sérültem meg a legkíméletlenebbül. Sérülés… Démonok, halál, katasztrófa és sikolyok, fülsértő sikolyok. Villanásszerűen ugranak be az emlékeim az elmúlt másfél, vagy ki tudja már, hány napról, a gyötrelmekről, az embert próbáló harcokról és a magány mindennél erőteljesebb érzetéről. Az aggodalomról Dommiel és Kaitlyn iránt, s amiként kirajzolódik mosolygó ábrázatuk a lelki szemeim előtt, tudatosul bennem igazán, hogy emberek között vagyok.
Beszűkült tudatom hirtelen nyílik ki, a körülöttem sündörgők eltorzult, tompa beszéde egyre éberebbé és éberebbé varázsol, egészen addig, míg fáradt szemhéjaimat képessé nem válok felnyitni. Eleinte nem látok többet, csupán elmosódott alakokat, aztán egyre tisztábbá válik a külvilág. Apró nyögéssel fordítom oldalra a fejemet, hogy a hordágyamat cipelőkön és a repedezett plafonon kívül is láthassak valamit. Bár ne tettem volna… Nyöszörgő, a fájdalomtól küszködő sérültek képe rajzolódik ki előttem, egy-egy gurítható ágyon fekete zsákkal letakart testek emelkednek elő a nyüzsgésből, és temérdek, egykor fehér ruhát viselő segítő, akiknek ruháit nyakig belepte már a bajba jutottak vére. Érzem, hogy rám tör a hányinger, mielőtt azonban még elkezdhetném fontolgatni, melyik oldalra száműzzem a gyomrom tartalmát, újabb rázkódás akasztja bennem a levegőt és az imént fogant, kellemetlen kényszert.
- Karma, igaz? - szólal meg az egyik férfi a fejem fölül, viszont a félelem miatt, nehogy a legváratlanabb pillanatban bukjon elő belőlem a mumus, inkább nem forgolódok a köröttem ácsorgók szemrevételezéséért. - Erre a fiúra Wilkinsonék házánál találtunk, állítólag furcsán viselkedett, aztán összeesett. Valószínűleg napok óta van étlen és szomjan, az oldalán komoly, de szintén több napos szúrt seb található, a vérvesztesége is jelentősnek ígérkezik. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan van még életben. Vannak zúzódásai, kisebb karcolások - magyarázza sietősen, bizonyára azért, mert már készen is állnak a következő sérült ellátására és becipelésére a… kórházba? Talán egy kórházban vagyunk.
Na de várjunk, Wilkinsonék háza? A legutóbbi emlékeim szerint a Múzeumban voltam, ami a városrész ellentétes végében nyugszik. Napok estek volna ki? Hiába próbálom törni az agyamat, színtiszta feketeség fogad, és a szőke hajú démon önelégült, beteges vigyora, ahogy a torkomnak feszíti az alkarját. Tulajdonképpen azt sem tudnám megmondani, tőle hogyan sikerült elmenekülnöm, azt ugyanis kötve hiszem, hogy képes lettem volna megölni abban az állapotban.
Újabb, fájdalmas sóhajjal igyekszem erőt gyűjteni magamban, viszont amióta hallottam, hogy étlen és szomjan voltam napokig, másra sem tudok gondolni, minthogy legszívesebben kiinnám az East Rivert, és kifosztanám a város legnagyobb hamburgeresét. Persze a folyó élvezne elsőbbséget.
- V-vizet… - nyögöm ki erőtlenül, megkockáztatva azt is mindeközben, hogy előre fordítsam a fejemet, kutatva a Karma nevezetű ábrázatát. Hát, ehelyett csupán a másik oldalra sikerül döntenem az arcomat, és a lázas bámészkodást felülbírálva úgy döntenek a szemhéjaim, hogy jobb nekik lecsukódva. Próbálok küzdeni ellene, félig-meddig sikerül is néha kinyitnom őket, de a mérhetetlen kimerültség végül minden felülír bennem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 24, 2017 3:03 pm
Következő oldal


Alex & Karma
sometimes what you're looking for comes when you are not looking
- Nem! - Egyetlen egy szó, aminek egy pillanatra sikerült belém akasztania a szót. Nem azt mondom, hogy nem egészen erre számítottam, de olyan hamar vágta rá a választ a kérésemre, hogy még pislogni se volt időm.
- Anya, kérlek... - Kérlelő hangszínem mellé bevetettem a kölyökkutya szemeket is, de ez a nő, akár egy sziklafal; megingathatatlan.
- Nem.
- Miért?
- Mert azt mondtam. - Éles pillantást vetett rám, miközben kisétált a nappaliból. Talán úgy gondolhatta, hogy elérkeztünk a beszélgetés végéhez, azonban én soha semmit nem adtam fel ilyen könnyen. Követtem őt a konyhába, ahol csípőmmel a pultnak támaszkodva, néhány néma pillanatig csak néztem, ahogy anya a szokásos kávéját készíti, mintha az ég világon minden rendben lenne, mintha a városunkat nem is érte volna katasztrófa és mintha nem éppen egy veszekedés kellős közepén lettünk volna. Csodáltam, hogy ilyen higgadt maradt mindennek ellenére.
- Cassie is odakint van - kezdtem bele új stratégiával megpuhítani, hátha elérhetem, hogy megváltoztassa a válaszát. - Ami azt jelenti, hogy nem lennék egyedül. Figyelne rám.
- Cassie azért van odakint, hogy a munkáját végezze. Ha rád is kellene figyelnie, nem tudna teljesen a munkájára koncentrálni. - Nem sűrűn szokott ilyen előfordulni, de azt hiszem, kicsit tátva maradt a szám a döbbenettől. A felháborodástól. Miközben anyám halál nyugalommal kortyolgatta a kávéját.
- Nem vagyok már gyerek! - hirtelen csattantam fel, ami még őt is annyira meglepte, hogy döbbenetében a kávét is félrenyelte és köhécselve, levegőért kapva támaszkodott meg fél kézzel az asztalba. S még mielőtt mondhatott volna valamit, kihasználtam ezt az alkalmat és folytattam:
- Bemegyek a klinikára. Ott mindig elkél a segítő kéz, főleg most. Szükségük van rám, én pedig nagyon szeretnék segíteni - ellöktem magam a pulttól és kihúztam magam, magabiztosnak éreztem magam, rendíthetetlennek. Anya csak nézett. Egy szót sem szólt. Viszont alig észrevehetően mosolygott. Nyertem.
Mint a villám, szaladtam a kabátomért és perceken belül már a ház közelében sem voltam. Sietősen haladtam az utcákon, tekintetemmel folyamatosan pásztázva a környezetemet. A pusztítás nyomait figyeltem, a romba dőlt, megcsuszamlott épületeket, törmelékek borította útszakaszokat, az esetlegesen segítségre szoruló embereket. Elborzadva néztem, hogy a város, amit egész életemben ismertem, lassan teljesen összeomlik.
Másfél nap. Ennyi idő telt el a csapás sorozat után. Ennyi ideje nem jártam kint az utcákon és most, hirtelen mindennel szembesülve azt kívántam, bárcsak inkább ki se tettem volna a lábam a szobámból. Persze hallottuk hírét a pusztításnak, de tudni valamiről egészen más, mint saját szemmel látni azt. Egészen megrázó.
A célhoz érve láttam, hogy az épület viszonylag épp és sértetlen, azonban annak belsejében teljes fejetlenség uralkodott. Ez pedig még csak enyhe kifejezés arra, ami valójában itt folyt. Az egész hallt elárasztották a sérült, beteg emberek, orvosok, ápolók, rezidensek és önkéntesek szaladgáltak mindenfelé, próbálva első körben azokon segíteni, akiknek nagyobb szükségük volt rá. A porta mellett láttam meg Cassie-t, aki pont ugyan abban a pillanatban vett észre engem is. Magához intett, én pedig igyekeztem minél gyorsabban átvágni magam a tömegen, hogy eljussak hozzá. Alig értem oda, de ő már sorolni kezdte a teendőim listáját, kezdve azzal, hogy szarjam le az egyenruha viselését, egészen addig, hogy mindenkit azonnal lássak el, akinek tényleg szüksége volt rá, mindenki mást meg nyugtassak meg és küldjek haza.
Csak egy bólintással jeleztem, hogy mindent megértettem, fél pillanattal később pedig már az emberek sűrűjébe vetettem magam, igyekezve eleget tenni a feladataimnak. Az emberek folyamatosan cserélődtek, én pedig közel a bejárathoz próbáltam szemmel tartani az újabb érkezőket, hogy azonnal bármelyikük segítségére lehessek.


remélem kezdőnek megteszi :3  × 570 ×
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
7