⊂ War is peace. Freedom is slavery.⊃
Black as the devil, hot as hell, pure as an angel, sweet as love.

 
Szent Lukács Templom
The devil's voice is sweet to hear.

Isten
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
26

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 28, 2017 9:47 pm
Következő oldal


A földi otthonomban teszek éppen rendet, mikor a sok hang mellett egy kiemelkedőbbre leszek figyelmes. Sokuknak kellene válaszolnom, sokukat kellene megerősítenem a hitében, de azt hiszem, ha maguktól nem megy, akkor ne én legyek a bizonyosság. Ez a hang viszont a segítségemet kéri és felismerem, Laerke az. Ezért aztán megállok, abbahagyom amit jelenleg csinálok és csak a hangra koncentrálok, így hallom minden egyes szavát. Ó, édes Laerke! Egyszem, csalódott Laerke! Mit tehetnék? Kétség fog el. Tudom, fel sem merült benne a megbánás, ugyanakkor érzem szívének fájdalmát. Kitárom elmém, látom a helyet, ahová letelepedett csendes magányában. Látom az összefont kezeit és nem messze mellette egy embert. Néhány percre rá ez az ember megfordul és egyenesen rá néz.
- Ó, édes Laerkem! Úgy sajnálom!
Ez az ember egyenesen hozzá beszél, s hangja, akárcsak Istené.
- Már megbocsátottam neked. De a Mennyek kapujához ennél jóval több kell. Ha nem vagy képes belátni a hibáidat és megbánni tetteid, úgy nem vagy méltó arra hogy újra átlépd a kapuit!
Tudom, érzem hogy így érez. A jelenlegi állapotában nem tudja megítélni tetteinek súlyát, mert még mindig vágyakozik valami után, ami sohasem elérhető a számára.
- Fel kell hagynod e bűnös gondolatokat. Szakítsd ki a szívedből, s ha már elég erős vagy ahhoz hogy minden szálat elvágj, akkor tehetsz lépéseket a Mennyek felé!
Úgy gondolom, ettől csalódott lesz és még vágyakozóbb, és még zavarodottabb. Nem tehetek másképp, szavaim nem másítom meg. De hogy lássa, nem csak parancsolni tudok, még neki intézi szavaimat az ember.
- Míg ez megtörténik, türelmesen várok. De addig is, mit tehetek érted?

Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Vas. Szept. 24, 2017 11:05 am
Következő oldal


Istennek
Néha annyira hinni akarsz valamiben, hogy magadat is meggyőzöd arról, hogy igaz.

“Nincs a teremtésben vesztes, csak én…”
A fenti gondolatsor egy távoli apró ország, valamikor élt igen tehetséges írójának tollából került papírra, és sokszor, sokakban indította útjára a gondolatot, hogy ez tulajdonképpen róluk szól. Különös, de én magam is sokszor éreztem ugyanezt. Mintha Atyám egyik félresikerült darabja lettem volna, aki még arra sem méltó, hogy ölelő karjai között tartsa gyermekét. Letaszíttatásom sok évszázada után sem érzem azt, hogy valaha képes lenne megbocsátani árulásomat, vágyakozásomat a Bujaság suttogása után, és vissza engedne magához. Ó mennyire tud hiányozni a fénye, a kegyelme, a tudatomba befészkelődő szerelme, amelyet egy teremtő atya tud érezni a gyermeke iránt. Vesztes vagyok...saját teremtésem vesztese, és kizárólag magamnak köszönhetem, hogy idáig jutottam. Földi életem minden napján nincs olyan óra, hogy ne gondolnék legalább egyszer meg nem szűnő vágyakozással elvesztett otthonom iránt, és ne kérném néma szavakkal, szinte belülre suttogott fohászokkal Istent, hogy legalább a tudatot adja meg nekem, hogy egyszer megbocsát majd. Mert megbocsátja vétkem, igaz?
Nekem másképpen telik az idő, mint a halandóknak, mégis van valami furcsa és különös lassúsága, amellyel a napok múlnak velem együtt. Úgy látom a világ változását ahogyan egykor is láttam, események láncolatában, szinte a szemeim előtt történve, de mégis benne vagyok, a részese vagyok, és befolyásolni semmiféle módon nem vagyok képes. Nem tudom a lelkeken végigsimítani ujjamat, nem tudom őket úgy meggyőzni a Mennyek hívó szaváról, ahogyan egykor tehettem. Ma már másképpen történnek a dolgok, mint akkor amikor egy napon szárnyak nélkül ébredtem, kitaszítottként. A testvéreim szánakozó zokogása nem jutott el hozzám, ahogyan némelyek kárörvendőnek vélt kacaja sem: “No lám, a tiszta tekintetű Laerke, a mindig tettre kész, a megingathatatlan is aláhullott, tollait a szélnek ajándékozta, szárnyait pedig felfalta a beköszöntő rideg enyészet.” Nem voltam többé más, csak egy újabb angyal, egy a sok közül aki képtelen volt ellenállni a bűnök egyikének, és aki azóta is próbálná megbánni, de nem megy. Túlságosan elevenen élnek bennem azok a szemek, az a tekintet, azok a nyári napokat idéző pipacspiros szigorú ajkak, melyek csókja után nem vágyakozni nagyobb vétek lett volna, mint megtagadni a hitemet. Nem volt többé visszaút, és még akkor is kellett nekem, ha tisztában voltam a következményekkel. Lám itt vagyok most is, fáradhatatlanul török előre az életben, és a napok múlásával érzem, hogy az erőm és a hitem nem elhagy, hanem egyre erősebbé válik. Visszatérnék, mert már nincs miért maradnom, ugyanakkor a remény folytonosan újraéled bennem, hogy talán lesz még számomra hely az utódai között, talán az egyikük szívében. Miért akarom ennyire egy ember szerelmét, miért akarom ilyen vállalhatatlanul a ragaszkodását? Nem tudom megmagyarázni...talán az a különös érzés az oka, amely a mellkasban születik, amely szinte a levegőt is kipréseli a tüdőből és amely után a torkomba legyűrhetetlen gombóc keletkezik. Valahogyan a reményem nem fogyott el...leéghetetlen gyertyacsonk az érzelmek sírboltja felett.
Csak egy jel kellene, valami ami segít eldöntenem, hogy lépteim mely irányba igazítsam, csak egy apróság is elég lenne, mely bizonytalanságomból kitaszítana, és engedne ismét tisztán látnom. De Isten oly sok ideje magára hagyott bennünket is, és nem tudom lesz e valaha olyan másodperce a vén időnek, melyben ismét engedi, hogy lássam az ő ragyogó orcáját. Az emberek falakat emelnek neki, és mögé rejtezve, ujjaikat imára kulcsolva fohászkodnak, alig mozduló, reszkető ajkakkal. Tőle kérnek tanácsot, útba igazítást, segítséget, bátorítást, újabb és erősebb hitet, és persze kitartást az élethez mit tőle kaptak. Elrebegik hálájukat minden sikerért, és elrebegik félelmüket és fájdalmukat egy-egy bukásukért, vagy kudarcukért. Az est beköszöntével, a világra boruló csillagfényes sötétség lépteket számol az egyik nagyobb utcán...az én lépteimet, amidőn végre döntésre jutva egy templom felé igyekszem. Szent Lukácsnak címezték ezeket a masszív és díszes falakat, az öblös hangú harangok tornyát, az égboltot csókoló keresztvasat a torony tetején. Én vagyok, aki egy barna szövet kabátba burkolózva, védve magam a feltámadó hűvössé váló esti széltől ide igyekszem. Néha...néha elfog a kétségbeesés, és olyan időkben mindig itt kerestem vigasztalást, ilyen helyeken. Figyelve a meggyújtott mécses táncoló fényét, és remélve, hogy Atyám meghallgatja néma fohászom. Úgy akarok hozzá visszatérni, vagy ha okot és reményt adna akkor maradni. Időnként álmodom...már erre is képes vagyok, noha tudom, hogy soha nem leszek olyan tökéletes, amilyen tökéletesnek halandó gyermekeit látja. Szívének oly kedves és örök bizakodással kecsegtető apró kis ékszereit. Mindenikük egy-egy ékkő a világ legszebb gyöngysorán.
Ujjaim széttárva a nehéz, vasalt tölgyfa ajtóra simítom, és tolom be magam előtt. A kinti hideg szelet felváltja a benti nyugalmas, és lassú, csendes hűvösség. Az oltár előtti vázákban a fehér liliomok a gyertyák fényében narancs kontúrjukkal ékeskedve büszkén magasodnak a feszület felé. A falakon festmények mesélnek, és arany díszítések futnak végig a párkányokon. Az orgona dalolatlan ásít a karzaton, és csak néhányan ülnek a padok között, lelkük apró kis rezdüléseire figyelve. Talán öten ha tartózkodnak odabent, én pedig a második sorok egyikében keresek magamnak helyet és ülök le. Hajam kibontva, kissé szélfútta kócossággal omlik a vállamra, szemeimbe apró kis kristály könnyeket csalogatott az esti hideg. Pirosra csípte orcámat, és mosolyogva hintett rá csókot a lassan világra érkező dér. Összedörzsölöm tenyerem, mit aztán az ölembe ejtek és úgy várakozom. Szürke íriszeimet az oltárra emelem, de én mást látok mint az emberek szoktak. Nem a díszes és míves freskókat, az aranyból készült kupákat, a tömjén tartót, vagy a két oldalán a vörösen izzó örökmécsest. Nem a felszálló Szentlelket és még csak nem is a hevenyészve otthagyott lila színű papi stólát. Halotti misét tarthattak legutóbb. Csend van. Oly csend, amelyben csak a lélegzetvételek egymáshoz simulását lehet érzékelni. Belül szólalok meg, ajkaim összeszorítva maradnak, és csupán én hallom, meg talán valahol az Úr, hogy míly szavak hagyják el gondolataim.
“Nem bántam meg, Uram. Nem bántam meg semmit...még ma is ugyanúgy döntenék, még ma is, annak tudatában, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem kellek neki, hogy mást választana, én kitartóan hozzá vágyakoznék. Még ma is elvetném a szárnyaimat érette...óó Atyám, megvetendő mindez a vágyakozás? Miért engedted, hogy elteljen vele a szívem? Miért engedted, hogy a kísértés erősebb legyen irányomba, mint az irántad való szűnni nem akaró szerelmem? Miért engedted, hogy egy halandó teremtményed után ilyen fájón keserves módon szenvedjek, semmint utánad vágyakozzam? Miért vagy oly néma, és miért nem felelsz? Miért nem oszlatod el ezt a kétségbeesést bennem? Ha valahogyan jóvá tehetném….ha már semmi másom nem marad csak a kegyes megbocsátásod iránti reményem...mit tegyek, hogy egyszer még újra halljalak? Oly sok ideje...valóban ekkor a vétkem, hogy soha többé nem leszek képes úgy látni téged ahogyan egykor? Száműzetésem valóban örökre szól?”
Azt hiszem...meglehet...bűnbánatot várna tőlem. Vagy valamit, amivel feloldanám vétkemet, de nem tudom megbánni, nem tudom azt mondani, hogy számomra ez nem érte meg. Mert az az egyetlen pillanat, az az egyetlen óra, amikor ott vártam rá, arra a férfira...bukott angyalként...az az egy óra, amikor még hittem benne, hogy megkaphatom, mire oly nagyon várok, mit Bujaság oly erősen sugalmazott….az az egy óra mindent megért nekem. Még azt is, hogy utána nem maradt már semmim, csak a szabadon szálló pihék, mik hirdették, hogy egykor én is angyal voltam.
Összerezzenek, midőn megérzem, hogy mellettem egy halandó jelenlétét jelzi az apró fuvallat. Oldalra fordulva pillantom meg, hogy egy férfi ül le mellém a padra. Egészen közel, pedig annyi a hely körülöttünk. Ő mégis éppen ezt választotta, itt mellettem. Végigpillantok rajta...átlagos és egyszerű, mint bármelyik ember. Bizonytalan, de szelíd mosollyal üdvözlöm, hangtalanul biccentem meg felé a fejem, de nem szólítom meg. E helyen, az ilyesmi nem szokás….azt hiszem. Meg aztán meglehet ő is éppen azért van itt amiért én: válaszokat kapni a ki nem mondott, de gondolatban ezerszer is feltett kérdésekre.
Nincs a teremtésben vesztes...csak én...Uram vedd el tőlem a veszteséget!
 
Szent Lukács Templom
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: