We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
1886. Franciaország - Iofiel & Valak
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME


Utolsó Poszt Hétf. Okt. 16, 2017 1:39 pm
Következő oldal


Iofiel & Valak
Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt
Oh, nos azt hittem az nem is kérdéses... Nem ez az első alkalom, hogy itt létem oda a lakásomtól egészen a kocsmáig jutok, hála a mi italos barátunknak, és ez idáig egyetlen egyszer sem éreztem az illatod. Pedig hidd el... Ha a közelben laknál, biztosan meglátogattalak volna már. - mosolyodtam el, újfent arcát megcirógatva. Nehéz megállni, hogy ilyen közelségben ne érintsem meg újra s újra, de feltételezem ő sem bánja.
Ám akárhogy is végződött a beszélgetés, minél előbb útnak indultunk hozzám egymásba karolva, mit sem foglalkozva, ha szembe is találkozunk másokkal. Az éjszakai séta közben is akadtak azért témák, többek közt a halandó neveink kibeszélése, ami részéről ismét nem volt csalódás.
- Kacifántos vezetéknév... Nem is te lennél, ha nem így volna... - somolyogtam, mert meg kell hagyni, még név választásban sem fél felülmúlni. Ám a történetére azért lett volna mit hozzáfűznöm, mígnem tisztázta magát, de akkoris.
- Le sem tagadhatnád mivoltod. - nevettem el magam halkabban, mert bár adott már pillanat, hogy kissé ittas állapotban láttam, mégsem tudom elképzelni, hogy akár tudatmódosító szerekhez nyúljon. De mindennek eljön az ideje. Ha más nem, akkor majd általam tér ár a rossz útra, ha csak egy éjszaka erejéig is. Noha talán egy angyal is képes érezni a függőséget, mely az embereket megnyomorítja.
- No de kedves kacifántos vezetéknevű, teakereskedő Edbert barátom, örömmel tölt el, hogy az éjszakát nálam fogja tölteni. Mert feltételezem nem lenne szíve sietősen elrohanni. Nem mintha hagynám... - jelent meg egy szemtelen mosoly arcomon, ahogy vissza is pillantok előre, kissé pökhendien, de leginkább játszva a hatalmaskodót.
Az utunk eközben lassan végett ért, s megérkezve az épülethez, felsétáltunk a saját lakhelyem ajtajához, ahol is az ajtó nyitáskor előre engedtem Iofielt, reménykedve, hogy a sok por és háló mellett, azért nem fut ki fejvesztve, hanem meglátja a kellemesebb részleteket is, s minden kényelmetlenséget mellőzve hamarosan folytathatjuk, amit a sikátorban félbe kellett hagynunk a türelmetlenség és hideg végett. Sokáig csendben, még mindig széles mosollyal követem, ahogy mint egy új birodalmat felfedező kisgyermek kaland útra indul a nyikorgó épület emeletére.
Mire ténylegesen utol érem, már a festményeket szemléli. Nem tagadom le szépségét, eszembe sem jutna titkolni az őt ábrázoló festményeket, melyeket én is percekig elnézegetek mikor épp van rá időm. Mikor kérdése végett megfordul, én is rá tekintek.
- Az árvíz is pusztít, de olykor meseszép virágok takaróval látja el az addig száraz, alvó földet. A művészet se nem jó, se nem rossz. Köztes dolog, mely az elme igazi valóját ábrázolja. - válaszolom egy pillanatra sem tévedve el tekintetéről.
Meglátása igaz és tagadhatatlan, mégis a semmivé tennének egyenlővé minket, ha ez Urainknak szavalnánk. Szomorú, hogy már-már egymáshoz őszintébbek vagyunk, mint Teremtőinkhez, hol ott nem vonjuk kétségbe tetteiket.
Egy rövid pillanatig behunyom szemeim, ahogy ujjait megérzem néhol kissé borostás arcomon, majd ahogy leengedi kezét, úgy én is felnyitom szemeim. Már-már uralma alá hatja elmém szavaival és érintéseivel, mikor is újfent megszólal, ám ezúttal a festőnkről vagyon szó. Ismét mosolyra fakadok, ha nem is szándékosan teszi, úgy érzem a játék részét képezi, hogy ily módon próbáljon lebeszélni az iszákos művészről, aki jelen esetben most igen maga alatt van, így közelebbinek érzem az én hatalmam érvényesíteni rajta, mint Iofiel.
- Vincent nem is tud róla, miféle harcok folynak a háttérben a lelkéért, bizonyára hálás lenne neked. De tudod mit? Megadom a lehetőséget neki, hogy elhalasszam, ám cserébe tőled várom a kiengesztelést. És bár nem én vagyok a Falánksága hercege, ismersz már... tudod milyen telhetetlen vagyok. - követtem, nem túl hangosan beszélve hozzá, csak ha már túlzottan távolabb volna, de igyekszem tartani a kíváncsiskodó tempóját, s mindvégig mosolygok s várom a reakcióját.
Eközben érthetünk be a hálóba, ami talán keresett vagy épp most állta útját. Az odabenti kérdése azonban váratlanul ér, meg is lepődöm egy pillanatra - s talán még aggódni is kezdek mit válaszoljak - mikor is eljutok odáig, hogy ezt ő sem kérdezheti halálosan komolyan.
- Meg lehet egyes modelljeim nem pénzért óhajtottak munkába állni. De mentségemre szolgáljon, festői kellékként volt leginkább használatos, semmint saját magunk szórakoztatására. - magyarázkodom, pedig nem kéne, nem is tudom mire fel ez a zavar. Hazudhatnék is, vagy mindenféle aggodalom nélkül láthatnám be igazam, mégsem így teszek. Ezt most szeretném az angyali érintés átkára fogni, semmint saját gyávaságomra.
S ha csak nem tart szóval valami hasonlóan letaglózó témával, közelebb lépek és ismét övé fúrva tekintetem, elkezdem hát vetkőztetni, hisz innen nincs hova már. Lassan, de már koránt sem olyan lassú mozdulatokkal bontom ki kabátját - ha azóta begombolta volna, majd söpröm le vállairól, hogy a következő ruha rétegnek eshessek. Félúton felszabadítva felsőtestét, meglazítva az ingjét, nyakához hajolok, hogy megízlelhessem bőrének puhaságát. A gombolgatás is lelassul, ahogy a puha csókokat lassan felváltják a finoman csipkedő harapásaim. Balgaság lenne tagadni, hogy démoni létem megkívánná a vérének ízét, de több szempontból sem biztos, hogy előnyős lenne most sebet ejteni fogaimmal hibátlan bőrén. Ki tudja... talán rossz hatással is lenne rám... Talán égetné a torkom. S én azt mennyire szeretném...


Utolsó Poszt Vas. Okt. 15, 2017 6:52 pm
Következő oldal


Valak & Iofiel
Even Angels have their Demons
Zene: Me And The Devil • szószám: 600 • Credit:

Játékos félmosollyal hallgatom eszmefuttatását a türelmetlenségemről, amelynél igazabbat nem is szólhatott volna. Gyakorta vagyok képtelen visszafogni magamat, vagy higgadtságot mímelni, inkább jellemző rám a kapkodás és a türelmetlenség, ami olyan kellemetlenségekhez szokott vezetni, mint a túl sok ivás, vagy éppen a Menny kulcsának elveszejtése. Az bizony egy roppant mód kínos eset volt, főként, hogy azóta se látta nyomát senki a kulcsra legkevésbé hasonlító tárgynak.
- Noha ennél pontosabban meg sem fogalmazhattad volna a helyzetet, én a lakásom távolságát illető feltételezésedre voltam kíváncsi - tekintek fel rá derűsen, mielőtt útnak indulhatnánk. Nem különösebben zavartatom magamat a belé karolás kapcsán, az estének eme időszakában már egészen természetes jelenség, amiként egymást támogatva lődörögnek a férfiak az utcán. Persze a támolygás és a szinte kötelező kornyikálás hiányzik az esetünkben, ám legyen ember a talpán, aki szembe állna velünk számon kérni a sétánk módját.
- Ruben… - ejtem ki az álnevet, ráérősen ízlelgetve nyelvemen a hangzását. - Illik hozzád, egyszerre érdekes és elegáns - jegyzem meg, miután alaposan végigmértem az ábrázatát, igazítva hozzá a nevet is egyúttal. -  Edbert Willoughbyként mutatkozok be az ittenieknek. Ilyen arccal nehéz lenne franciának eladnom magamat - mosolyodok el szélesen. - Egy egész jó történetet is kitaláltam, teakereskedő vagyok a nem is oly távoli Londonból, aki az ópium üzletbe is örömmel szállt. Tudod, könnyebb kiszűrni azokat, akiknek a lelke útmutatásra szorul - kacsintok rá, mielőtt még félreértené kétes üzérkedésem mozgatórugóit. A bort egyáltalán nem vetem meg, a Földön amúgy is Jézus vérének szimbolikájával ruházták fel az emberek, ellenben az egyéb tudatmódosító szerek szigorú tiltólistán szerepelnek az esetemben. Vannak még elveim, bármennyire is nem látszik olykor.
Például, mikor talpam a démon ideiglenes lakhelyének küszöbén áthaladva, a fertő egy kicsiny szegletének szőnyegére simul. Noha az alsó szinten is nyílnak ajtók, lábaim ösztönnel vezetnek a lépcső irányába. Magamból kiindulva, soha nem választanám a földszint kiszolgáltatottságát, s ebben úgy hiszem, nem különbözünk Valakkal. Legfeljebb szól, ha mégsem jó irányt vetettem.
- Már most elkápráztatott, pedig alig láttam belőle valamit - közlöm mosolygósan, s egyaránt sietősen kapaszkodva fel a lépcsőfokokon, amelyek a lentinél sokkalta porosabb, elhanyagoltabb emeletre kalauzolnak. Az áporodott, régi levegőnek megvan a maga varázsa, a letűnt korok illatoznak így, s annál kevés csábítóbb jellegzetességet ismerek az Atyám teremtette világban. A múlt emlékei és lenyomatai azóta vonzanak, mióta csak az eszemet tudom; gyűjtöm a különlegességeket vagy épp a legegyszerűbb használati tárgyakat, mint egy toll, esetleg megsárgult füzet.
A rendetlenségről és a szobák sarkaiban húzódó pókhálókról egyhamar a festményekre siklik a figyelmem, melyeken itt-ott a saját képem is visszaköszön. Hiú mosolyt csalnak ajkaimra a mesterművek, s annál is jobban ösztönöznek arra, mihamarabb kibújjak természetellenes öltözékeimből. Természetesen nem kezdek lelkes vetkőzésbe, ám a kényszer még ott marad bennem.
- Azt mondják, a démonok a pusztításra születtek. Mégis, hogy lehet valaki pusztító, aki ilyen csodákat képes teremteni? - tekintek rá őszinte érdeklődéssel, amennyiben követett az emeletre, s nem akadt dolga odalent. - Meglehet, elviekben egymás ellen teremtettünk, mi ketten, de sokan elfelejtik, hogy ti egy arkangyal erejéből fogantatok. Ugyanazon érem két oldalai vagyunk mi, Valak - ezúttal szelíd mosoly telepedik meg az ábrázatomon, és miután közelebb lépek hozzá, megsimítom arcának különleges vonalait, állának tompa kiszögellését, s ajkának csókra hívogató formáit.
- Nem csodálom egyébként, hogy ennyire vonzott a festőnk, ő is öröklétű művészévé válhatna a világnak, mint te magad - húzom el tőle a kezemet, tovább haladva a folyosón. Kíváncsian nyitogatok be a különböző helyiségekbe, míg aztán rá nem találok a hálószobára. Reméltem, hogy az ottani állapotok is tükrözni fogják a lakás szellemét, ám csalódottságomra ott egészen nagy tisztaság és rend fogad.
- Másokat is fel szoktál hozni? Gyanúsan pedáns itt minden - pillantok rá tettetett féltékenységgel.


Utolsó Poszt Csüt. Okt. 12, 2017 12:25 pm
Következő oldal


Iofiel & Valak
Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt
Ellenkezése nevetésre sarkall, ám csak szélesen elmosolyodok, miközben kékjeit fürkészem.
- Hát hogy ne... - szólalok meg, még a csók előtt, amit ilyesmivel sosem rontanék meg. Sőt amit azt illeti, eltudnék viselni már ennél jóvolta több ostromlást ajkaimon, s netán máshol a bőrömön, de nem itt, nem a hidegben, nem közönség előtt. Ha az utca ki is halóban, egy ilyen forró jelentre biztosan felbukkan egy egy kóbor, vagy netán csendőr. Megzavarna minket, s akkor aztán lenne ne mulass. Bánom, hogy én magam állítom le, de nem tehettem mást. Azért vigaszképp még kap néhány futó csókot ajkaira, és kezemmel megsimítom puha arcát.
- Talán mert már hosszú ideje ismerlek, s tudom, hogy bár a játék része elcsavarni a fejem, utána azonban te vagy, aki nehezen bírja türtőztetni magát. De nem is baj. Ha nem te, akkor én volnék a türelmetlenebb. - válaszolom még mindig széles mosollyal arcomon, miközben figyelem, ahogy gondosan gombolgatja a kabátom gombjait. Az ajánlatom azonban eltereli figyelmünk, s helyeslően bólintok is választására. Bár tény, hogy bizony én is kíváncsi lennék miféle otthona van jelenleg.
A csókot viszonozom, s jómagam is ellépek a faltól, ami már kezdett egész kényelmessé válni a maga kényelmetlen módján. Kicsit leporoltam azért a hátam, mégis csak egy piszkos tégla halomnak dőltem neki, s már nyúltam volna a kalap után - amit én szívesen valamelyikünk fejébe nyomtam volna - ám Iofiel figyelmeztetésére, akár egy szófogadó kisgyermek, oda kapom a fejem s leengedem azon kezem, amivel nyúltam értem, míg másikat behajlítva kissé, tartom, hogy neki is kényelmesebb legyen, ha már ismételten egymásba karolva indulunk útnak elhagyva a mocskos sikátort.
- Ruben Lachane. - válaszoltam, mást nem is igazán hozzáfűzve.
- És te? Megmaradtál francia származású szülöttként, vagy inkább átutazóként vagy jelen? - érdeklődtem meg. Kettőnk közül talán ő a leginkább kreatív nevek terén, de jómagam is igyekszem nem nagyon lemaradni, ám míg én leginkább munkahelyi kiegészítőként használom álcámat, ő egyfajta kalandos kihívásnak, játéknak veszi.
Miközben pedig haladtunk, ismét egy kissé nyüzsgőbb részre érve, talán ha egy rövidke negyedórát ha tébláboltunk a macska köves úton, míg nem végre elérkeztünk ideiglenes lakásomhoz. Csak addig maradok az országban, míg van miért, s ha bár eredetileg csak a festő miatt tértem be, azt hiszem egy-két plusz nap az angyallal még nem árt.
Maga a lakás kívülről nem sejtett semmi különöset, átlagosan fehérre meszelt, itt ott megkopott, egy-két emeletes. Nem is mindig szükséges a fényűzés, így is akadnak problémáim más démonokkal vagy angyalokkal, kik felbukkannak. Ez alól persze Io kivétel. Mindig is az volt. No de belépve azonban, ha nem is az alsó szint, az emeleti rész már a saját birtokom.
Néhol kissé romos, poros, vannak helyiségek, melyek omladoznak, kevésbé ápoltak, de pazarlásnak véltem volna nekiállni újjá építeni, ha időm nagy részében, amúgy sem vagyok jelen a négy fal közt. Illetve egyes helyiségek, pont ettől lesznek számomra olyan különlegesek. A falakon festmények díszelegnek, amik porosak értelemszerűen már megvételkor a falat dekorálták, ám vannak frissek, melyeket jómagam festettem s tettem ki. Máig nem hagytam fel, s nem is hagyok fel talán soha ezzel a hobbival. Szívesen alkotok vászonra, hogy aztán ki tudja, talán a jövőben is mások falát díszíthessék. Külön helyiség van a hobbimnak, ablakai is be vannak deszkázva, szeretem a csendet, s hogy semmi se zavarjon meg. A fény viszonyok sem változnak, ha a nap nem jut be a deszkák közt. A legújabb festményem napról napra változik, mindig más mást ábrázol, még messze a vég kifejlett, nem jutottam el odáig, hogy azt mondhassam, ezt akartam viszont látni. Vannak azonban más képek, csendéletek, aktok, sokuk helyhiány miatt a falnak támasztva porosodik a földön, vagy épp egy-egy bútor alatt. Akad mű a valódi Pokolról és az általam elképzelt Mennyről is, de csak a halandók által megírt képzeletek alapján. Egy-két darab még Iofielről is van, hiszen remek festmények születnek róla, ha nincs is mindig jelen. Főleg aktok, s olyanok melyeken szentként tündököl. Nem is tudnám máshol elképzelni. Meg lehet néhol elég dohos a levegő, a mennyezet is itt ott beázott, pókhálós. A háló azonban szinte érintetlen, tiszta. Nem sokat használom, lévén, hogy nincs szükségem rá. Nőket pedig ritkán hozok fel, férfiakat még inkább.
Előre engedem Iofielt, minek után ajtót nyitok és elengedem, majd utána lépve, haladok mellette a folyosón.

A ház nagyjából olyan, mint a Layers of fears játékban szereplő otthon, az is egy festőről szól...:'D
 
X X X X


Utolsó Poszt Hétf. Okt. 09, 2017 9:34 pm
Következő oldal


Valak & Iofiel
Even Angels have their Demons
Zene: Me And The Devil • szószám: 386 • Credit:

Nem enged túl sok teret a csupasz bőrének simítgatásához, ugyanis szemérmetlenségem okán abba is marad a csókunk, amelyből úgy érzem, soha nem lenne elég. Hát még, mikor éppen, hogy csak belemelegedtünk nyelveink ádáz hadakozásába! Elfoghatna a bánkódás, amiért képtelen voltam uralkodni hevességemen, ám lássuk be, az a néhány röpke momentum, melyet a derekán való zongorázással tölthettem, minden áldozatot megért.
Szemhéjaimat résnyire nyitva, félig kábultan emelem fel rá a tekintetemet. Nem vagyok tiszta angyal, a halandók között élni éppen olyan, mint egy simára pucolt tojást tintába mártani. Egy kis ideig talán ellen tud állni a fehérje a festék hatásainak, viszont előbb-utóbb ugyanolyan kékké válik, akár a környezete. Én sem voltam és vagyok képes szembeszegülni a nap mint nap engem ostromló élményeknek; eleinte egy kis bort kóstoltam, aztán egy csókot loptam, végül tüzes asszonyok karjai között találtam magamat. Volt már tehát részem sokfajta tapasztalásban, azonban egyik sem volt olyan hatással rám, mint a falnak préselt démon, kinek a puszta illatától és látványától megrészegülök.
- Igenis képes volnék türelmet gyakorolni. Csupán nem akarok - szuszogom az ajkainak, amelyekre rohamvást viszonzom is a csókját, ami a maga rövidségében kellemetlen űrt hagy maga után. Persze nem tudom, kit óhajtok áltatni, tudvalévő, hogy a türelem sosem volt erényem, legalábbis nem olyan mértékben, ami a végtelen életet birtokló angyalok körében megszokott. - Mire alapoznád ezt a feltételezést? - kérdezem kicsit józanabbul már, miközben kihúzom az inge alól a tenyereimet, és ráérősen elkezdem begombolgatni a kabátját.
- A te szállásodat még nem láttam, a magamét viszont már eleget mustráltam. Lakj közelebb vagy távolabb, hozzád megyünk! - jelentem ki elmosolyodva, és miként végeztem a kabátjának rendbetételével, megpaskolom kezeimmel a mellkasát. Elácsorgok még előtte néhány momentumig, s egy utolsó, édes csókot préselve ajkaira, ellépek előle, hogy ne a falhoz lapulva kelljen megtennie a sikátorból kivezető utat. Ismételten belé karolok mindemellett, a szemetes tetejére igazított kalapra pedig csak egy futó pillantást vetek. - Eszedbe se jusson hozni - nem bajlódok magyarázkodással, s amennyiben nincs ellenére, úgy útnak is eredek vele visszafelé, feltételezve, hogy nem a zsákutcából nyílik holmi varázslatos ajtó a lakására. Igaz, feltétlenül lenyűgözne vele.
- Milyen nevet használsz most? Úgy értem, az emberi világban - kérdezem csöndesebben, mialatt fél kézzel összehúzom magamon a kabátot a feltámadó szembe szél buzdítására. Noha angyalként nem fognak rajtam a betegségek, a fagyos levegő így sem okoz kellemes érzéseket bennem.


Utolsó Poszt Hétf. Okt. 02, 2017 9:35 pm
Következő oldal


Iofiel & Valak
Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt
Somolyogva figyekem, miképp ő a gombokkal babrál, amik ezidáig távolt tartották a meleget felsőtestemtől, mikor kezei immáron mellkasomhoz közelebb kerülnek, a hűvösség aprósággá válik. Legszívesebben már most megcsókolnám, mint inkább további fecsegéssel töltsük az időt, ám nincs ellenemre az a néhány mondataiban elrejtett bókja, szellemes megjegyzése sem, szívesen hallgatom, ha az időjárásis volna a téma. S ami azt illeti megnyugtató a tudat, hogy nm szándékozik megválni tőlem a közel s távolabbi jövőben sem. Én sem tőle, még ha nem is követjük egymást mindenhová.
- Csak ott? - pimaszkodtam a rövid kérdéssel, aminek jelentése épp annyira bírt perverzséggel, mint ahogy eljátszom gondolattal, hogy belemarkolok hátulról, nehogy a végén még ne érthesse félre, azaz helyesen a kérdésem. S ha már itt tartunk, különös mód, hogy egy sikátor zugában vagyunk, belőlem még csak-csak kinézendő a tisztátalan hely még jobban bemocskolása, de Iofiel nem az a fajta angyal, aki csak úgy elfeküdjön a koszban. Pedig hiszem, hogy rajta bizony még a sár is tökéletesen festene. Nem véletlen a címe a szépség.
Szemeiben látom, hogy kívánja már a továbbiakat, s ami azt illeti, én sem érzek másképp. Éppen ezért nem is húzom tovább az időt, ajkaira tapadva merülök el az eddig tapasztalt legkellemesebb érzésben. Nem ő az első, s bizonyára - magamat ismerve legalábbis - nem is az utolsó, akinek ajkait magaménak tudok néhány momentum erejéig, de az biztos, hogy az övé az egyedüli, melyet sosem felejtek, s melyet bármikor örömmel teszek. Boldogságos érzéseim a csókja iránt, betudom annak, hogy ez ezzel jár, ha valaki angyallal érintkezik íly módon. Bár legbelül magam sem hiszem, hogy mástól valaha ilyen ajándékot kapnék.
A hideg ezek után teljesen kizáródott elmémből, még a be-be susogó szél sem zavart fel, ahogy olykor a hajunkba kapott. Hiába hunyom le szemeim, látom magam előtt. Nem engedem, hogy messzire szökhessen, de érzem, ahogy végül utat enged próbálkozásaimnak, aminek végett nem tétlenkedek nyelvemmel áttáncolni hozzá, hogy játékra hívjam őt. Bár levegőnei nm voltunk híján - s bizonyára soha nem is leszünk - volt, hogy halkan hümmögve engedtem ki orromon, ahogy játszadoztunk. Ekkor érzem meg, ahogy ingem odalent kimászik a nadrágomból. Fel is nyitom szemeim, és mosolygós arccal szakítom meg csókunk, amit persze nem szívesen tennék, de lássuk be, milliónyi időnk van folytatni, s bizony én sem bánnám már, ha közben többfelé is elkalandoznánk. Szabaddá vált kezeim egyikét arcára simítom, miközben oldalam mentén végig fut a libabőr rajtam, ahigy ujjbegyeivel érint.
- Mindig is türelmetlenebb voltál, ha a játékról volt szó... Sosem hazudtolod meg magad, bár a sikátorral akkoris meglepetést okoztál. Akárhogyis... az éjszaka szebb, ha nem idekint töltjük el. Szóval... hozzám vagy hozzád? - kérdeztem lmosolyodva, ajkaihoz hajolva, s a mondat végére szájon csókolva, ha röviden is.
- Egy-két utcányira lakom innen, meg merném kockáztatni, hogy közelebb, mint te. - simítok végig hüvelyk ujjammal kívánatos, s szépen formált ajkain, amire újból nyomok egy csókot. Nehéz megállni...



Utolsó Poszt Vas. Okt. 01, 2017 6:21 pm
Következő oldal


Valak & Iofiel
Even Angels have their Demons
Zene: Me And The Devil • szószám: 437 • Credit:

Elmélázott mosollyal hallgatom incselkedő szavait, miközben hol íriszeit, hol pedig a trükkös gombokat figyelem a kabátján, amelyeket lelkes tempóban igyekszem kicsúsztatni a helyükről.
- Téged nem kell keresni, előbb-utóbb belefutunk egymás hálójába - dünnyögöm halkan, egyre jobban koncentrálva a fránya kabátra, de mihelyst szabad utat kapnak a kezeim, azon nyomban a melengető szövet alá simulnak. Lelketlen démon, mégis oly hevesen lüktet a szíve a tenyerem alatt, hogy egyszerűen képtelenségnek találom elhinni, ne érezne odabent semmit. Vágyat, bosszút, versenyszellemet, akár haragot vagy szerelmet. Volt már vajon végeláthatatlan életében bárki, akit olyan szenvedéllyel csókolt volna, mint engem?
- Ugyan… A többi démon unalmas, s nem látja a fától az erdőt. Amúgy sem tudnálak elfeledni, a végtelenre szóló lenyomatot képeztél a tudatomban - sutyorgom gyöngéden, mialatt elnyújtott, körkörös mozdulatokkal simogatom mellkasának széles területét. Ujjaimba hamar visszatér az élet, ahogyan testem további porcikáiba is melegség andalog az arcomat érő, puha simítására, amelynek nyomán kénytelen vagyok néhány kellemes momentum erejéig behunyni a szemeimet. Szinte beleborzongok ujjbegyeinek lágy érintéseibe, bensőmbe a fájdalom és a vágy sürgetésének jóleső elegye költözik, légvételeim pedig ennek fényében szaporodnak meg. Hiába szeretem az orránál fogva vezetni, és úgy alakítani az eseményeket, ahogyan nekem megfelel, a közelségében egyszerűen cseppfolyós masszává válok, egy engedelmes négylábúvá, aki elkeseredetten szomjaz minden simítást s forró pillanatot. Derekamra csúszó kezének hatására a ruhájába markolok, egyedül a száműzetésben részesülő kalap, amely képes egy kicsit magamhoz téríteni.
Szeretném közölni vele, hogy annak az árát ő fogja állni, ugyanis nem vagyok hajlandó többet a fejemre emelni bármi olyat, amely egy dugig tömött szemetessel érintkezett, de tarkómra simuló keze, és egyre jelentőségteljesebbé váló közelsége bennem akaszt minden szót. Előzékenyen behunyom a szemeimet, és amint összeérnek ajkaink, elégedett hümmentés morajlik fel belőlem. Ahogyan ő, úgy én sem sietek sehova, elnyújtott, lassú mozdulatokkal masszírozom számat az övének, kiélvezve minden leheletnyi pillanatot, amelynek során egyé válhatunk. Fogalmam sincs, hogy a Pokol tüze, vagy valami egészen másfajta forróság táplálja a bensőmet, viszont a külvilág hűvöséről nemes könnyedséggel feledkezek meg. Egyszerűen csak mi ketten létezünk, nedves ajkaink, egymásnak préselődő testeink, és tettvágytól lázas kezeink.
Sok előnye van az angyali létnek, azonban ilyenkor mindennél jobban kiemelkedik a tény; számunkra nincsen szükség levegőre, tehát éppen olyan hosszúra nyújthatom csókunk mézédes keringőjét, amennyire csak óhajtom. Egyedül a türelmetlenségem, amely a továbblépést szomjazza, így hát behódolva sürgetésének, oldalra biccentem a fejemet, és elnyíló ajkakkal invitálom nyelvét izgalmas felfedezőútra a számban. Közben kezeimmel sem tétlenkedek, arcátlanul rángatom ki nadrágjának szegélye alól az ingjét, hogy ujjaimat alá fészkelve, legközelebb már pőrén édesgethessem végig derekának izmos vonalait, és csípőjének határozott kiszögelléseit. Persze nincsen szándékomban itt, a nyílt utcán vetkőztetni mezítelenre, ám ennyi incselkedéstől és bűnös szórakozástól senki sem foszthat meg.


Utolsó Poszt Szomb. Szept. 30, 2017 10:41 pm
Következő oldal


Iofiel & Valak
Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt
Tagadhatatlan, nagyon érti dolgát, mikor, hogyan s mivel húzza el előttem azt a bizonyos mézes madzagot, annyi különbséggel, hogy a végén tényleg meg is kapom a jussom, még ha célt is kell változtatnom. Ezúttal is feladtam eredeti feladatom - ami esküszöm nem gyakori eset - hogy játszhassunk, ha már olyan rég futottunk egymásba. A festő megvár, a pimaszsága azonban nem tart örökké, ha túl sokáig feszegetem a határainkat. Éppen ezért nem is teszem sosem. Nem hiszem, hogy az elme pihentető alkoholtól, de jobb kedvűen hagyjuk el a koszfészket. Nyilván magamnak sem szívesen vallom be - nem hogy neki - de bizonyára a régen látott arca és kellemesen csengő hangja miatt érzem magam máris boldogabbnak, mint ahogy néhány perccel ezelőtt beléptem oda. Tréfás... míg én démont faragok belőle, úgy ő is akaratlan csepegtetve változtat kevésbé démonná. Ha tudnám milyen is az, azt mondanám, biztosan szerelmesek vagyunk egymás aurájába, hogy így vonzzuk a másikat. Magabiztossága s pimaszkodása akkor fokozódik csak igazán, minek után elhagyjuk az alkohol és doh szagú helyiséget, s kilépünk a hidegbe. Tény, hogy én kezdem, s mint mindig most sem beszélek komolyan - már ami a fenyegetést illeti - főképp, hogy van sejtésem merre visz az utunk, s lássuk be, egy démonnak se lenne ínyére megkóstolni egy angyalt. Na jó... bizonyára lenne pár...
- Ebben bizony igazad van. - pillantottam le rá széles mosollyal, no nem mintha másban ne lenne igaza. De most tényleg fején találta a szöget. Ha a világ ténylegesen unalmassá és szürkévé válna, ő vele biztosan egy percre sem unnám öröklétem. Nem sokat vonulunk az utcákon, aminek hűvössége most cseppet sem rombolja le jókedvem, mert mint említettem, ez a kis szemtelen tudja mivel vegye el az eszét másnak, ha akar valamit. S bár elismerem, gyakorta visszaél eme képességével, vannak pillanatok - bár egy kezemen is megtudnám számolni - amikor ellen tudtam állni. Nem szép bevallanom, tudom.
No de nem sokat téblábolva, mondhatnám váratlan ér a hirtelen érintése, de ennél izgatóbban aligha lephetett volna meg. Fél oldalas mosollyal dőlök - vagy nyomódok általa - a téglából épült sikátor falának, miközben kékes íriszeiben figyelem azt az izgatottságot, amit jómagam is érzek valahol a mellkasom és a gyomrom terén.
- Ha nem ismernélek, azt hinném... már-már kerestél aggodalmadban... De cseppet se félj, jó nekem idefent. Egyenlőre nem szándékozom visszatérni, még a végén elfeledkeznél rólam és újabb játékostárs után néznél... - pillantok le lassan, de csak néhány momentum erejéig a szemérmetlen kezeire, noha valójában nincs ellenemre a dolog, sőt...
Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak mocskos látvány az, amit mi titkon teszünk, ám én ilyenkor is arra tudok csak hivatkozni, hogy végtére is démon vagyok, minden rossznak elkövetője, így ha tudnék, se éreznék bűntudatot, azért amit teszek. Sőt, ami azt illeti kifejezetten büszkeség tölt el annak tudatában, hogy velejéig romlottságommal mégis elérem egy angyal megszelíditését. Nem őt, az alkalmainkat használom ki, ahogy ő is teszi, s épp ettől olyan kellemesen pikánsul fűszerezett eme játék a kettőnk részéről. Bárki felrónná odalent, válaszom csak annyi lenne - némi hamissággal -: Hisz ez csak egy játék...
Nem rám vall a kegyelem s odafigyelés eme fajtája, vele mégis gyengéden bánok. Egyik kezem megemelve, óvatosan simítok végig ujjaimmal arcán, egészen az álláig. Bár úgy veszem ki, ajkai éheznek rá, mégis meghagyja számomra e finom lépést, ami akár egy kapu, tudatva ezt, invitálja majd be őt én hozzám. Másik kezemmel közben derekát fogom, simogatom, ha lehet a kabát alatt, ha nem akkor csak közelebb vonom, ezzel s kisajátítva magamnak. Még mindig érdekes lélektükreit figyeltem. Mondani akartam volna valamit, ha már ő is így tett felajánlkozásával, ám e pillanatban semmi értelmes - de még értelmetlen - sem jutott eszembem. Biztos ez a közeli angyali aura, ami megzavara démoni érzékeim. De aztán a tettek mezejére lépek, eddig állát babusgató kezeimmel a fejem felé nyúlok, s leveszem a kalapot - nehogy később a sárban végezze - majd egy közelebbi kuka fedelére teszem, ott mégis csak jobb helye lesz. Majd ismét felszabadult kezemmel hátra nyúlok tarkójához és addig vonom közelebb, míg nekem már csak alig-alig kell mozdulnom, hogy ajkaink egybe forrhassanak, s lehunyt szemmel ízlelgethessem őket. Egyenlőre csak ismerkedem - hová is siessünk...? - ahogy megérzem rajtuk a borok valamennyi keverékét. Kezem közben tarkójáról feljebb vándorol, hogy ujjaim bongyor fürtjei közé furakodhasson.
Hosszúra nyúlik az éjszaka, s talán ez a csókunk is, mert én igyekszem spórolni a levegővel, minél tovább érezhessem ajkait a sajátjaimon, s talán... de csak talán, ha nyelvemmel olykor végig haladok formás vonalai mentén, belépést nyerek hozzá.



Utolsó Poszt Szomb. Szept. 30, 2017 4:44 pm
Következő oldal


Valak & Iofiel
Even Angels have their Demons
Zene: Me And The Devil • szószám: 594 • Credit:

Kegyelmes beleegyezésére újabb, halk nevetés hagyja el az ajkaimat, ugyanis szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy nem fog tudni ellenállni a kínálkozó lehetőségnek, ám még ennek ellenére is eljátssza a mindent a kezében tartó, büszke démon szerepét. Ez persze nem lekicsinylés a részemről, jól ismerem a herceget, és fondorlatos, magasztos jellemvonásait senki sem ragadhatja el tőle, kettőnk között viszont gyakorta megesik, hogy egyikünk-másikunk megbotlik a saját lábában, aztán morzsányi méltóságunkat összekaparva igyekszünk csorbítani a kellemetlenség élén.
- Örvendek a döntésének - somolygok az orrom alatt, figyelve, ahogyan letudja a torkán az utolsó, néhány korty sört, majd a számlánkat egyenlítve, magára kapja a kalapomat. Szó se róla, remekül áll neki a kiegészítő, talán még jobban is, mint nekem valaha.
Még vetek egy utolsó pillantást a festőnkre, aki továbbra sem foglalkozik a körötte zajló eseményekkel, aztán a démonba karolva, útnak indulok kifelé. Az ajtó mögött csípős hideg fogad bennünket, egy tipikus, őszi este, amelyet az olajlámpák homályosan derengő fénye varázsol egészen elbűvölővé. A macskaköves utcákon vad táncot járnak a sárgás és barnás színben tetsző falevelek, az összképet egyedül az utcasarkokon tobzódó, hajlék nélküli emberek torzítják, amint a fémhordókban égő tűz köré gyűlve melegednek. A környéken élőket bizonyára zavarhatják a nincstelenek zsibongásai - révén, a lángok mellett az alkohollal fűtik még testüket a hideg ellen -, engem azonban csodálatra méltatnak. Nélkülük nem lenne több ez az utca, pusztán élettelen festmény a maga rideg szépségével.
- Mintha kinéznéd belőlem, hogy számot vetek ilyesmiről - horkanok fel ismételt mosollyal, miközben hátrapillantok a magam mögött húzott, elegáns férfire, tekintve, hogy a szűkös ajtón csupán libasorban fértünk ki. Amint kijutottunk, természetesen visszahelyezkedek mellé, és jobbra fordulva neki eredek az éjszakának a társaságában.
- Hmm, imádom, ha csúnya vége van - pimaszkodok a nyílt fenyegetése hallatán, persze cseppet sem tudom komolyan venni a figyelmeztetését. Lehetne számomra kedvezőtlen kimenetele a csalódottságának, sőt mi több, de mindketten jól tudjuk, hogy komolyan soha nem bántana, a játékunknak pedig még úgy sem vetne véget ideiglenes kényelmetlensége, kiábrándultsága okán. - Komolyra fordítva a szót, szerintem te is tudod, mennyire értelmetlen fenyegetned. Nálam izgalmasabb ritkán történik kénkövekkel szegélyezett, démoni létedben, persze ez fordítva is igaz - mosolygok fel rá, mialatt egy, a környék kihaltabb negyedébe kalauzolom. Voltaképpen nincs konkrét célom, bár szívesen megmutattam volna neki a város rejtett szépségeit, ám ilyen közelségben hozzá… Nos, valamilyen oknál fogva nem a Szajna bámulatos látványvilága foglalkoztat, sokkalta inkább az, hogy a legközelebbi sikátorban lefordulva, a falnak szegezhessem túlontúl büszke valóját.
- Rég nem találkoztunk, már kezdtem aggódni, hogy a Pokol unalmas tennivalóinak börtönébe kerültél - ajkaimon változatlan mosollyal kutatom vörösesbarna íriszeit, mialatt ujjaimmal szemérmetlenül bontogatom ki a kabátja gombjait, hogy aztán a masszív szövet alá simíthassam tenyereimet a mellkasára. Jól tudom, minden gondolat bűnös, amely végigcikázik tudatomon a közelségének hatására, mégsem tudok megálljt parancsolni melegségre és felfedezésre szomjazó kezeimnek. Úgy hiszem, nem attól leszek az Úr hű szolgálója, ha ellent mondok minden ösztönös késztetésemnek, és távol tartom magamat a földi élvezetektől, ugyanis ha ezt óhajtaná tőlünk Atyánk, hát a lehetőség magvait sem ültette volna el bennünk. Inkább képviselem érdekeit buzgó s szorgos ténykedéseimmel, és azzal a nem elvethető aprósággal, hogy teremtményeinek bűnbe csalogatása helyett egy démonnal próbálgatom feketéllő szárnyaimat. Amíg a halandókat a jóra ösztönzöm, s a pokol szolgálójának figyelmét lekötöm, nem reklamálhat senki odafent a munkám és hűségem miatt.
- A borkóstolás elmaradt, de tudok és ajánlhatok rá egy másik módot, persze, ha van kedved - incselkedek vele, fejemet közben oldalra billentve, s csak azért sem kezdeményezve semmi bűnöset kettőnk között. Meglehet, nem vagyok a legtisztább angyal kerek e világon, viszont ez akkor is a démon reszortja, nem az enyém.


Utolsó Poszt Kedd Szept. 26, 2017 3:14 pm
Következő oldal


Iofiel & Valak
Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt
Szeretem figyelni ajkai mozgását, ahogy e fajta dolgokról cseveg. Nem az a fajta álszent angyal, őszinte és kimondja, ha valami odafentről lehozva sem tart helyesnek. Mert hogy, biztos vagyok benne, hogy az ilyesfajta megnyilvánulást, valamiképp rosszul venné ki magát az égiek közt, akik elhiszik, hogy mennyire ártatlanok. Akaratlan is egyre kevésbé tud lekötni eredeti célom, ami idáig vezetett. Pedig nem volt épp túl sok kedvem kimozdulni a hűvös szélbe, ha ülhettem volna a kandalló melegében egy kényelmes, kissé kopottas fotelben valami finomat kortyolgatva.
De már most előre látom, hogy engedni fogok neki, s bár nem szívesen hagyom el a kocsmát a vén festő nélkül, arra gondolok, majd máskor... Már ha ez a régi barát, aki most sem tagadja le önmaga angyali személyiségét, nem lép ismét a színre. Mert ennek - nem feltétlen - sajnos nagy esélye van. Szórakoztató csevegésünk egyre jobban eltereli figyelmem a mellettem ülőről, akiért jöttem. De mit mondhatnék, tényleg nehéz másfele figyelni. Nem is hiszem, hogy esélyt adna rá ez az arcátlan tollas. Kérdésemre adott válasza is megnevetett, persze ez kimerül annyiban, hogy halkan felnevetek. De ami azt illeti, kölcsönös, még ha nem is számoltam megjelenésével. Lassan le is nézek az érintett területre, s a ő kezére. Szépen bánik a szavakkal, tudja miképp csábítgasson vagy manipuláljon, még ha olykor szándékosan is vetem magam az árral szemben. Tulajdonképp, most akkor kettőnk közül ki is az ördögibb? Lassan visszapillantok rá, arcomon még mindig vagy egy újabb, de széles mosoly. Nekem ez az első korsóm, de őt látván azt hiszem nála már egy félhordó is lement, bár kétlem, hogy van olyan mennyiség amit ne bírna ép ésszel. Mégis... szórakoztató, még ha rá is játszik kissé, bár nem hiszem. Van olyan bolond, hogy ne tudja megállni, ha finomat lát. Pajkos viselkedése és játékossága, engem is lelkesít rá, hogy hagyjam itt azt a bolondot, majd később bevégzem feladatom. Milyen badarság, még a démonok is irányíthatóak, ha mulatságról vagyon szó. De úgy érzem jár ennyi. Nekem, s neki is.
- Legyen... - adom be a derekam, na nem mintha nem látszódott volna egy kicsit is az ábrázatomon, hogy végtére is, miért ne?
Gyorsan még lehúztam az utolsó kortyot és fizettem magunk helyett - ha ne tán ő már túl lett volna rajta, akkor szép kis borravalót tudhat le az asszony a zsebében. S miután ezt letudtam, még elindulásunk előtt felkaptam a pultról a kalapját és a saját fejembe nyomtam, végtére is, ha nem is olyan fenségesen, de állhat rajtam is jól, mint rajta.
- Komolyan, mégis mennyit ittál? - kérdeztem meg halvány vigyorral a képemen, ahogy - ha még ő sem vonakodott - egymásba karolva sétáltunk az ajtóig, hogy aztán azt kitárva, előre engedhessem, mert kétlem, hogy kiférnénk egymás mellett. Szerencsére a viharos idő csillapodott, de ősz van, a hidegen nem sokat változtatott. Nem mintha nem lenne néha szórakoztató, ahogy játsszuk az urat egymásnak a halandók előtt, de annyira pimasz tud lenni, hogy jobban áll, ha tegezem.
- Ajánlom, hogy ne csalódjak, mert csúnya vége lesz... - pillantottam rá, ahogy elindultunk, bár merre is vezetett.
Korábban gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy ilyen formán fog egyszer majd hátba szúrni, vagy csapdába ejteni - már ha képes rá az erejét tekintve - de akkor oda lenne ez a különleges kapcsolat, a játék, s talán soha többé nem lenne alkalma hasonlóhoz. Azóta viszont már nem agyalok ilyesmin, jó ideje nem. Nem mondanám, hogy minden kis apró porcikáját ismerem, hisz a meglepetés ereje az, ami igazán élvezetes a játékban, azonban nem is feltételezném, hogy egy nap bármelyikünk is végett akarna vetni ennek.



Utolsó Poszt Hétf. Szept. 25, 2017 1:01 am
Következő oldal


Valak & Iofiel
Even Angels have their Demons
Zene: Me And The Devil • szószám: 576 • Credit:

Csöndesen hümmentek az orrom alatt az elismerés hallatán, már ami a bátorságomat hivatott piedesztálra emelni. Nem azt mondom, hogy az angyalok zöme félné a démonokat, szó sincsen erről, hiszen az átlagos példányokkal bármelyik fiatalabb, tapasztalatlanabb testvérem is elbánik, de jóllehet, a Pokol egyik vad szenvedéllyel lángoló hercegével kevéssé lenne kedvük összemérni az erejüket. Engem is könnyűszerrel eltiporhatna a mellettem ülő, minden jól csengő nevem és címem ellenére nem emelhetem képességeimet és hatalmamat a szeráfok magasságába, őket tekintve egyszerű angyal, ennél több nem vagyok. Mégsem veti latba lényének legelemibb mozgatórugóját, a pusztítást a megsemmisítésem szolgálatában, s hiába, ez büszkeséggel tölt meg. Nos, nem hiába lettem a buzgóság, semmint az alázat ékes példája az emberek számára.
- Nem hiszek a sorsban, ami láthatatlan fonalaival irányítgatna bennünket. Annál úgy érzem, sokkalta ősibb erők, mik állandó jelleggel vonzanak minket egymáshoz - és valljuk be, jobban is cseng, mint holmi láthatatlan irányítóra fogni gyümölcsöző kapcsolatunk meglétét, és időről időre történő felelevenítését.
Kurta vallomását arra vonatkozólag, hogy egy prédát kergetünk mindketten, apró horkantással fogadom. Aztán hamarost el is szégyellem magamat, amiként egyszerű játékszerré süllyesztettem a festőnk valóját, pedig Atyánk minden teremtménye értékes és óvni való. Ám hiába, minket nem ruházott fel a halandók érzelmeivel, vagy ha jutott is belőlük valami, hát egészen csekély mértékben, nehéz ennek fényében minden mélységében átéreznünk a helyzetüket. Arról nem is beszélve, ha nem akadna örökre szóló életünkben kihívás vagy bárminemű szórakozás, már az is egyszerűbb lenne, ha szárnyainkat szegnénk. Ez természetesen nem jelenti, ne bosszantana vagy szomorítana el, ha egy-egy lélek fölött a kárhozat és a Pokol győzedelmeskedik, de el kell fogadnunk, hogy nem menthetünk meg mindenkit. Megtehetnénk, viszont azzal sárba tipornánk az Isten által az embereknek kínált szabad akaratot, ennél nagyobb bűnt pedig úgy hiszem, el sem követhetne egy angyal.
- Úgy értem, nekünk minden lehetséges módon különböznünk kellene, bosszantó és egyben érdekes újra és újra emlékezni, ennek ellenére mennyi közös akad bennünk - somolygok bele az idő közben az ajkaimhoz emelt poharamba, majd követve a démon példáját, jómagam is kortyolok egyet a mézédes nedűből. Kár, hogy ilyen bonyodalmas megrészegülni az alkoholtól, mert roppant mód szórakoztató élmény tud lenni, főként, ha mással is osztozkodhatom a tapasztaláson.
Közben követem tekintetét a festőre, aki lassacskán már csak levegőt vesz, ugyanis pislogni is alig látni. Szánom a keserű és nehézkes sorát, effajta ragyogó elmével nem itt, egy zegzugos ivóban kellene töltenie az estéjét, hanem egy szerető család ölelésében az otthonában. Ez kevés hozzá hasonlónak adatik meg, valamiért az emberek előszeretettel vetik ki maguk közül a különbül és okosabban elmélkedőket, iránta sem táplálok hát különösebb érzelmeket. Sajnálom, de már túl sokszor láttam mindezt megtörténni ahhoz, hogy komoly fájdalmat idézzen bennem a látványa. Ellenben buzdít arra, kihozzam belőle a legjobbat, és ezáltal kiteljesedésre bírhassam a lényét.
- Milyen igaz! - csattanok fel elmosolyodva, mintha az imént nem sanyarú sorsokról töprengtem volna. - Ez a Cuvée egészen fantasztikus, ki kellene próbálnia - ajkaim vonalai változatlan szélességben és görbületekben hirdetik jó kedvemet, amint újfent a férfinek adózok töretlen figyelmemmel. S ha lehet még hová fokozni a szórakozásomat, ő megtalálja a módját finom piszkálódásával, amelyről úgy hiszem, maga sem gondolná, hogy a visszájára fog elsülni.
- Lássuk csak… Kezdetnek említeném Magát - búgom andalító hangon, miközben könyökének hajlatába simítom a hozzá közelebb eső kezemet. Megeshet, mégis csak hat valamit a temérdek bor, amit az utóbbi fél órában öntöttem magamba. - A többit úgy vélem, ildomosabb lenne megmutatnom - somolygom, miközben felkelek a pult mellől, és belé karolva igyekszem őt is erre sarkallni.


Utolsó Poszt Vas. Szept. 24, 2017 7:29 pm
Következő oldal


Iofiel & Valak
Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt
Jóllehet a létezésünk egymás ellen teremtett, s mindörökké harcban állunk majd egymással, ez a túlzottan barátságos, ámbár néhol már bosszantóan szemtelen, aranytollú lény, bizonyosan olyan emlékeket fog bennem legfőképp felsorakoztatni, amikre mosolyogva gondolok vissza, még ha nem is vagyok benne oly biztos, hogy ez emberi érzelem, öröm, de a sok badarság, harc és kevésbé negatív itt töltött időnkre is jó lesz visszaemlékezné. Bár sajnálnám, ha egyszer végett érne, de mint tudjuk, semmi sem tart örökké. Az mondjuk kifejezetten komikus lenne, ha lebukása által kerülne közénk s érne végett ezen harcunk, még ha újabba is kezdenénk. Egy pillanatra lepillantok a pultra helyezett sötét kalapjára, mosolyom sem hagy alább, ahogy abból visszatekintek fel rá. Mit mondhatnék, mindig is lenyűgözött, hogy személye milyen jól bánik az idők alatt folyamatosan változó stílusokkal, öltözékkel, ízlésekkel, néhol kissé könnyt fakasztó divattal. De meg kell hagyni, mind ez jól is áll neki. Nem is hiszem, hogy légből kapott pletyka, hogy nem csupán kém, de a szépség angyala is. Szemtelensége, miképp köntörfalazás nélkül közli velem a tény, hogy készen áll keresztbe tenni, már-már előbújtatja bennem a kisördögöt, ha nem tudnám, hogy nem is a halandók közé sorolható személye. De még így is... mindig fel lelkesít a játékra.Mindazon által nem kötöm orrára - ha tudja is, mi az igazság - ellenben szélesebb mosolyom mögül halkan fel is hümmentek, ha nevetni nem is.
- Valahogy éreztem, hogyha másnak nem is, Magának bizonyosan lesz elég bátorsága ehhez. Érdekes, hogy a sors előszeretettel kerget össze minket, hogy sose legyen egyszerű a túl könnyű. - mosolyogtam, s ezt nem is elhessegetés vagy irónia céljából. Oh, nem. Már most alig várom, hogy egymást odébb űzve, a félnótás feje fölött győzködjük a halandó józanságát, mi is a helyes út.
- Minden bizonnyal. - értettem egyet, s kétség sem fér ezúttal, biztosan tudom, hogy kire is fáj a foga, pontosabban... hogy kire is fáj a fogunk, lévén hogy még csak tekintetével sem próbálja titkolni. Mulatságos egy játék. Mások élete a tét, a lelke, s mi mégis jó mókának tartjuk. Ez engem amúgy sem aggaszt, de ami a leginkább az ínyemre való, hogy számára sem okoz gondot, ha néha-néha elveszít egy talán a világ számára is fontos személyt. Emlékszem volt, hogy elbukott, s én diadalmasan és büszkén emelgettem a mellkasom, ám ez fordítva is történt már nem egyszer, s mégis megmaradt köztünk a játékosság gyengéd kapcsolata, ami sosem engedi, hogy átlépjünk egy bizonyos határt azzal, amivel tönkre tennénk a játékot s annak főbb szabályait. Mert hogy határokat mindig is léptünk át.
- Néhol valóban hátrányunk mindez, de valljuk be, nem olyan vészes a helyzet.
A kedves halandói gesztusra én is megmarkoltam a korsót s egy aprócska bólintást követően meg is húztam tartalmát. Különösebb hatása nem lesz rám, ha egy hordónyit is végzem ki, ellenben szeretem az ízét, a színét és, hogy ennyire a béka fenek alá tudja kergetni az embert. Mintha csak a győzelmem ízét érezném lefolyni a torkomon. A korty után egy momentum erejéig elsandítok az alkoholista festő felé, de jelenleg aligha mozdult legutóbbi helyzetéből, szóval nem kell aggódnom, hogy egyhamar tovább áll. Iofiel mellett nehéz még valaki másra is figyelni. Túlságosan leköti a démon fiát, túl ügyesen vonja magára bárki figyelmét.
- Így elgondolva, valahogy meg sem lep, hogy itt találom, Franciaországban, a borok fellegvárában. - pillantok egy a pohara felé. Tisztában vagyok vele, hogy ő sem félti jólétét a Földön. Szeret belekóstolni örömökbe. Nem is hinnék róluk ezek a vakok, hogy sok angyal bizony keményen odateszi magát halandók számára csúnyán káros mulatságokba.
- No és mondja csak, mi érdekeset talált Párizsban. A boron kívül... - mosolyodtam el újfent, csak azért is odaszúrva neki. Nem mintha ez amolyan gyengesége lenne.



Utolsó Poszt Szomb. Szept. 23, 2017 4:27 pm
Következő oldal


Valak & Iofiel
Even Angels have their Demons
Zene: Me And The Devil • szószám: 346 • Credit:

Szenvtelen mosollyal figyelem különleges vonásait, azokat a kacskaringókat és ráncokat az ábrázatán, amelyeket maga Samael, a fényhozó teremtett neki. Egészen furcsa belegondolni, hogy ezek a velejükig romlott lények egy arkangyal művei, olyan elme gyümölcsei, amelyet maga az Úr álmodott meg. Nem mindenki persze, a Pokolban elkárhozott emberi lelkek például már nem ösztökélnek hűvös csodálatra, ám Lucifer kezeinek közvetlen munkáit úgy szemlélem, mint amiképpen az emberek szokták a halálosan mérgező kígyókat egy terrárium óvó falain kívülről. Legalábbis a zömüket, viszont Valak ebben is kivétel; őt nem, hogy válaszfal nélkül figyelem, ellenben szemérmetlenül piszkálom, s nagy ritkán a tenyeremből etetem.
- Különösek ezek a véletlenek - jegyzem meg, miközben a pultra csúsztatom kalapomat, amelyre tulajdonképpen semmi szükségem, mégis élvezem az emberek közötti elvegyülést. Minden év, évszázad és ezred olyan, akár egy nagyra szabott álarcosbál, csupán egyetlen teremtmény létezik, aki elől még a sűrűn váltogatott maszkjaim sem rejthetek el, és az most éppen itt ül az oldalamon. - Hamar? Kár lenne kihagynia a párizsi utcák nyújtotta érdekességeket. Én pedig örömmel ütöm bele az orromat a dolgába, hogy megismertethessem velük, hiszen ismer már… - továbbra sem tágít ábrázatomról a pimasz mosoly, ami talán nem kimondottan angyalhoz méltó, azonban Isten sem teremtett volna ilyennek, ha bűn volna kiélvezni a világa nyújtotta lehetőségeket. Leszámítva, ha velem óhajtana példát statuálni a többiek számára, csakhogy azt már akkor meg kellett volna tennie, amikor elveszítettem a Mennyek kulcsát.
- Nekem is éppen erre van dolgom, és van egy olyan sejtelmem, hogy hasonló az Önéhez - pillantok el előtte a mellette ücsörgő festőművész felé, aki láthatóan olyannyira el van merülve alkoholmámoros belső világában, hogy talán az sem tűnne fel neki, ha nyíltan kezdenénk civakodni felette a démonnal. - Néha egészen bosszantó, mennyire egyforma a mi ízlésünk, nem gondolja? - billentem oldalra a fejemet, majd miután elém csúszik az újabb pohárnyi bor, a férfi felé emelem az áttetsző üvegben ringatózó, vörös italt. - Az újabb találkozásra - dühítenie kellene a jelenlétének, mégsem érzek többet, mint őszinte örömet, ugyanis a Pokol tüzét magában foglaló íriszei, jellegzetes ajkának büszke görbületei és fennkölt kisugárzása megannyi izgalmas emléket juttatnak az eszembe.


Utolsó Poszt Csüt. Szept. 21, 2017 9:58 pm
Következő oldal


Iofiel & Valak
Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt
Azon töprengtem mellette ülve némán, várva a közben már kirendelt korsó söröm, hogy miképp is győzzem meg a legrövidebb időn belül, hogy mondjon le minden jóról, ne kövesse a helyesnek vélt utat, s álljon át a sötétebbik oldalra. Ha nem is hosszútávon, de ő is jobban fogja magát érezni, s ami azt illeti, számomra is élmény lesz elvenni tőle, amit a magáénak hisz. Ám minden jónak vége szakad egyszer, nem sokkal, hogy az egyik pultos hölgy kiszolgál, megérzek valakit a hátamon. A simítás ismerős, hát még az illat és érzékeimnek is kellemes megjelenés. S bár bevallom egy részem tényleg mindig is megcsodálta, számomra ő az igazi démon, bestia. Eddig észre sem vettem jelenlétét, pedig jó szimatom van, de minden bizonnyal, csak nem számítottam rá. Megesik, hogy egymásba botlunk, hogy tönkre tesszük a másik munkáját, de hogy mégis itt találom. Noha van sejtésem, kire feni a fogát, ahogy jó magam is. Alig pillantok hátra, ő már mellettem foglal helyett, így nem kell félig kicsavart pózban elnéznem rá. S ugyan sokszor érzem púpnak a hátamon, a mi különleges játékunk, mindig is öröm volt a számomra. Izgalmakkal teli, néhol komoly erőfeszítésekkel, de mindig élvezhető játék a miénk. Talán más nem is tud erről semmit, ezért is oly különleges. Más - akár fajtársam - biztos nem nézné jó szemmel, de mit mondhatnék, van időnk a játékra, hát miért ne használhatnánk ki? Már most érzem rajta, hogy pimaszkodni fog, ahogy a legtöbb angyal, csak ő épp még annál is angyalibban teszi. Nekem viszont résen kell lennem, hogy a mellettem ülő semmit se sejtsen, még csak ne is emlékezzen az arcomra, amíg a mi drága angyalunk is megörvendeztet jelenlétével.
- Micsoda meglepetés! - mosolyodtam el lassan, ahogy álltam a tekintetét. Általában arra sem méltatom faját, hogy huzamosabb ideig lefoglaljon íriszeik tisztasága, de ő kivétel.
- Mit mondhatnék, erre van épp dolgom. - vontam meg finoman, alig-alig láthatóan vállam, miközben fejem is kissé oldalra biccentem lehunyt szemekkel, de csak arra a momentumig, majd felnyitva, ismét rászegezem tekintetem, mosolyom sem lankad.
- De remélhetőleg hamar letudom ezt a kis semmi ügyet, s hamar odébb is állok. Már ha... valaki nem üti bele dolgát.
- No és Ön - magázódtam ha már volt kedves így felemelni engem is - mi járatban erre felé? - érdeklődtem meg. Bár nem hiszek a véletlenekben - lévén, hogy jó magam is a Pokol szülöttje volnék - ám megeshet, hogy nem egy s ugyanazon személy miatt vagyunk itt, s akkor ha csak nem kiszúrásból, de mindenki teszi a dolgát. Na nem mintha a játék olyannyira ellenem lenne.



Utolsó Poszt Csüt. Szept. 21, 2017 8:29 pm
Következő oldal


Valak & Iofiel
Even Angels have their Demons
Zene: Ide • szószám: 444 • Credit:

Tekintetem lustán terpeszkedik el a mindenféle pipafüvektől és az alkohol bűzétől terhes ivó túloldalán nyugvó, vörhenyes hajú férfin. Ha nem volnék angyalból, már biztosan olyan vörös és könnybe lábadt szemekkel nézelődnék, mint a szomszédos asztaloknál dorbézoló társaságok tagjai, és valószínűleg az italozásra sem kellene ügyet fordítanom, mert a helyiségben lengedező kipárlás önmagában elég volna az illuminált állapot elnyeréséhez. Ám a testem nem adja könnyen magát a halandók bódítószereinek, pedig már számolni sem tudnám, hányadik mézédes borral teli poharat kértem ki az elmúlt fél órában a csinos felszolgáló hölgytől.
- Csak azt ne mondja, hogy még egyet… - szólal meg mellőlem a nő, mintha egyszerűen kiolvasta volna gondolataim közül, éppen min kattognak elmetekervényeim. Először a kiürült üvegre függesztem pillantásomat, majd a kihívó ruhában tengődő hajadonra emelem íriszeimet.
- Pedig éppen erre szerettem volna kérni - megnyerő mosollyal igyekszem elkergetni kétségeit, amelyek néhány momentumig komótosan örvénylenek finom vonásokkal hintett ábrázatán, de aztán az ő erkölcsét és jó akarását is felülírja a pénz utáni sóvárgás. Hálám jeléül szoknyájának zsebébe csúsztatom a csilingelő fémérméket, amelyeknek olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak az emberek, majd várakozva a rendelésemre, újfent a kiszemeltem felé gördítem a figyelmemet.
Tehetséges festő, káoszként kavargó elmével és apróbb kétségekkel. Igazán szeretném megtámogatni a munkáját és a hitét az evilági feladataihoz, azonban mégsem eshetek neki akármikor. A mai napon kellőképpen nyúzottnak festett, így inkább a csendes megfigyelésnek szenteltem az időmet - avagy szenteltem volna, ha a felszolgálóval történő rövid közjáték végett nem került volna a képbe egy újabb jelenség. Személynek ugyanis a legnagyobb jóindulatommal sem nevezhetném a Pokol lélektelen teremtményét, akit milliók között elvegyülve is bármikor felismernék.
Megvallom, igen csak meglep a felbukkanása, mint minden más alkalommal, amikor szinte a semmiből tűnve elő próbál akarattal vagy akaratlanul keresztbetenni a küldetéseimnek. Nem mondom, megtörtént ez már fordított esetben is, de már jó ideje nem kutattam, merre keseríti éppenséggel a halandó világ gyötörtebb lelkületű tagjait. Nos, a tény változatlan, itt van, és megint az én támogatottamat akarja a markai közé szorítani. Egyértelműen nem szándékozom hagyni.
Félretéve megilletődésemet, magabiztos léptekkel furakodok át a sűrűn ülő asztalok és székek között, egészen, amíg a magát kényelmesen a festő mellé bevackoló démonhoz nem érek. Szabad oldalán foglalok helyet, hátán mindeközben finoman végigsimítva ujjaimat. Ismételt mosolyt csal az arcomra a gondolat; volt idő, mikor még perzselte őket az angyali, megszentelt érintés.
- Bonsoir monsieur - andalgó hangon köszöntöm a rég nem látott férfit, s noha magamban már felkészültem az ellenállásra, egyszerűen rögvest magával ragad a számtalan szikra, ami kettőnk között pattan kéretlenül. - Az épülő Moulin Rouge közelében inkább számítottam volna Magára, mint itt, egy ilyen pórias kocsmában - ajkaim játékos görbületével figyelem vonásait, sejtve, hogy elégedettségére fog tenni a magázódás és a mímelt tisztelet.


Utolsó Poszt Csüt. Szept. 21, 2017 1:09 pm
Következő oldal


Iofiel & Valak
Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt
1886-ot írunk, Franciaország, szeptember vége és a közelgő október idején. Már az éjszakák, s a nappalok is egyre hűvösebbek. A viharok sem ritkák, kevesebb a nap melegének kellemes simogatása. A földi lét megannyi hátránya közül, talán a fagyos idő a leginkább számomra kellemetlen, mert a Pokol melegében ilyesmivel sosem találkozni, s bizony ennyi év után is nehéz megszokni, mikor a csípős szél megérinti az arcom, kezem.
Vastag, sötét, combközépig érő kabátban lépek be a már kívülről is jól hallhatóan zajos kis helyiségbe, ahová a mögöttem lévő süvítő szél befúj, s enged ki némi meleget, de én sietősen becsukom, mielőtt a meleggel együtt oda lenne a hangulat is. De emiatt aggódnom nem kéne, ugyanis a zene és a bódító italok mellett az emberek, aligha vesznek észre egy kis hideget. Beljebb lépkedek, s ezalatt igazítok kissé csapzott hajkoronámon, melyet a szél oly nagylelkűen fújt szanaszét. De elég némi igazítás s olyan, mint amilyen előtte. Ahogy lelépek a kocsma lépcsőjén, ezúttal is beljebb érve, s közelebb a pulthoz, tekintetemmel észrevétlen keresem az alakot, aki miatt most idejöttem. Ő nem tudja ki vagyok, s nem is fogja megtudni, én ellenben egy ideje már figyelem, s úgy érzem itt az ideje, hogy sorsának megírásába most már én is belekotnyeleskedjek.
Az alak pedig nem más, mint egy híres csak épp lerobbant holland festő, Vincent van Gogh. Nem nehéz kiszúrni, ahogy egymagában ül a pultnál, két oldalán üres székek, mintha csak egy leprás fertőzöttet kerülnének el vele. Vöröses haja kicsit sem oly ápolt már, borostája szakállá nőtte ki magát. Kékes megfáradt tekintete, azt sugallja, még az alkohol bódító mennyiségű hatása sem okoz neki különösebb örömöt. Ez pedig épp kapóra jött a számomra. Magaménak akartam a lelkét, s minden energiáját együtt, hogy én erősebbé váljak. Bár lelkiekben erősebbek megtörése sem okozna különösebben problémát, nem kenyerem a szorgosság, ha ilyesmiről van szó. Herceg vagyok, s megtehetem, hogy azt vegyem el, amit én akarok. Nem is húztam soká az időt, a pulthoz lépve, egészen a mellette lévő székek egyikére ültem, majd vártam, hogy soromra kerüljek, addig viszont már-már udvariatlannak érzem, hogy megszólítsam.



Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

fontos linkek
MINDEN AMI KELLFONTOS, GYORSAN ELÉRHETŐ LINKEK



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Riena Love
Today at 4:21 pm
☽ Riena Love

Calypso
Today at 3:27 pm
☽ Ancient Baths

Hell or Heaven
Today at 11:26 am
☽ Queens




Ki van itt?
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
7
Félvér
5
Harcos Angyal
6
Vadász
11
Nephilim
5